hirdetés

KULT

Squid Game: Gyerekjátékok felnőtteknek a kapitalista pokolban – kritika

Elég hosszú ideje érkeznek a kulturális termelés fősodrából futószalagon a színtelen, szagtalan filmek és sorozatok ahhoz, hogy a Squid Game természetes humorával és nyers társadalomkritikájával közönségsiker legyen.
Szadai Levente - szmo.hu
2021. október 24.


Link másolása

hirdetés

A legjobb filmért járó Oscar-díjat tavaly elhozó Élősködők után ismét egy dél-koreai produkcióra kapta fel a fejét a fél világ: a magyarul Nyerd meg az életed címen futó Squid Game már röviddel a bemutató után meglepően népszerű lett, mára pedig a valaha volt legnézettebb sorozat a Netflixen.

Hwang Dong-hyuk rendező 2008 környékén még egész estés filmként képzelte el a Squid Game-et, a koreai filmstúdiók azonban sorra dobták vissza az ötletét, mondván, hogy az túl erőszakos. Dong-hyuk végül több sikeres filmmel a háta mögött 2020-ban kezdhette el forgatni sorozatként a Squid Game-et.

Hogy kifejtsem, miben áll a sorozat sikerének (egyik) titka, igyekszem anélkül ismertetni az alapvető konfliktust és kiindulópontot, hogy leleplezném a történetvezetés bármely lényegi fordulatát. Ha viszont valaki teljesen tiszta lappal kezdene neki a sorozatnak, lehet érdemes végig pörgetnie a kilenc, részenként kb. egy órás epizódot a kritika olvasása előtt.

A Squid Game lényege röviden, hogy összezárnak 456 embert egy helyre, ahol különböző, Dél-Koreában népszerű gyermekjátékokat játszatnak velük, hogy végül valaki elvigye a kb. tizenkét milliárd forintnak megfelelő főnyereményt. A körülményekről, a játék előzményeiről, vagy a szervezők motivációiról az elején szinte semmit nem tudunk, és a sorozat végéhez közeledve sem kapunk feltétlen választ mindenre, a Squid Game nagyszerűsége azonban szerencsére nem ezeknek a függvénye.

A sorozat Dél-Koreának a valóságban is egyre inkább széthúzó, individualizálódó, egyre szélsőségesebb vagyoni egyenlőtlenségekkel küzdő társadalmában játszódik. „Főhősünket”, Gi-hun-t elhagyta a családja, majd szerencsejáték-függő lett, aki még az öreganyját is lehúzza, hogy lóversenyen próbára tegye a szerencséjét.

hirdetés
Az egyébként sofőrként dolgozó középkorú férfi sok más játékoshoz hasonlóan óriási adósságban úszott, mikor bekerült a játékba. Gi-hun éppen ezért tekinthető idézőjeles főhősnek, hiszen szinte bármely játékos szemszögéből elmesélhették volna a történetet. Történeteik, traumáik és mindennapi küzdelmeik ugyanis egyben a mai társadalmak kórtünetei, olyan megélt tapasztalatok, amiket itthon és máshol sem kell bemutatni a közönségnek.

Ráadásul a sorozat demagógiával sem vádolható e téren, hiszen nem felejti ki, hogy az örökké pörgő társadalmi rulettben nagyon nem egyenlő esélyekkel ugyan, de adott esetben bárki veszíthet: a pakisztáni vendégmunkás vagy a dél-koreai dolgozó mellett a fiatal, nagyreményű üzletember, és az orvos is, akinek félrecsúszott az élete.

Eddig nem is lenne baj - gondolhatnánk -, hiszen attól még, hogy egyenlőtlen a rendszer, biztosíthatja a lecsúszás mellett a felemelkedés lehetőségét is, ha valaki a többieknél szorgalmasabban, elszántabban, és kitartóbban dolgozik, és mászik felfelé a ranglétrán.

A Squid Game azonban egyszerre nyersen és szórakoztatóan rántja le a leplet a „társadalmi mobilitás” ezen mítoszáról.

Ebben a játékban mindenki egyenlő. A játékosok ugyanazon feltételek mellett játszhatnak. Ezek az emberek az egyenlőtlenség és a diszkrimináció miatt szenvednek, és kapnak egy utolsó esélyt, hogy igazságos versenyben nyerjenek

- mondja a sorozat egy pontján a maszk mögé bújó, rejtélyes játékmester, aki akár a szimbóluma is lehetne a kapitalizmus láthatatlan kezének, amely megteremti a játékosok között a tökéletes verseny terepét.

Ennek a tökéletes versenynek a kifordított, perverz formáját demonstrálja a sorozatbeli játék, amely idővel pont azt bizonyítja, hogy a valóság sokkal torzabb és kegyetlenebb annál, minthogy az arra leginkább érdemesek kitartó és szorgalmas munkával elérik a céljaikat.

Egyenlő és igazságos verseny helyett a Squid Game-ben a játékosok erőszakkal és árulással jutnak előrébb, a szervezők pedig kísérleti patkányokként bánnak a résztvevőkkel. Egyenlőtlenül osztják el az ételt, hogy feszültséget keltsenek, és ha kell, fegyverrel tesznek rendet a szabálytalankodó játékosokkal szemben.

“Olyan történetet akartam írni, amely a modern kapitalista társadalom allegóriája vagy meséje, ami szélsőséges versenyt ábrázol, valahogy úgy, ahogy azt az életben is tapasztaljuk. De mindezt olyan karakterekkel akartam bemutatni, akikkel mindannyian találkoztunk már a való életben”

- mondta a rendező a Variety-nek.

Kritikaként lehet felhozni, hogy a sorozat egy-egy, feltételezhetően fontosnak szánt jelenetében elhangzó monológok inkább sekélyes moralizálásként hatnak, mintsem hogy feloldást és elfogadható magyarázatot nyújtsanak a rendszer, és annak üzemeltetőinek a kegyetlenségére.

Ennek, és más kisebb, jogosan kritizálható hibái (többek szerint például az angol fordítás nem hű az eredetihez) ellenére is azonban az utóbbi évek egyik legerősebb sorozata lett a Squid Game.

A filmnek mint művészeti formának számos társadalmi funkciója van, mióta létezik: reflektál a minket körülvevő társadalmi problémákra, emberi történeteket mesél el, elgondolkodtat, megnevettet, megsirat, provokál, megkérdőjelez, tanít; és a sort lehetne folytatni.

Elég hosszú ideje érkeznek a kulturális termelés fősodrából futószalagon a színtelen, szagtalan filmek és sorozatok, hogy a Squid Game természetes humorával és nyers társadalomkritikájával közönségsiker legyen.

És ha a „hollywood-i konszenzust” nem is dönti meg egy fecske, a Squid Game mindenképpen üdítő kivételként hat. Azt pedig, hogy a filmipar egy új, izgalmasabb korszakának a hírnöke-e, majd meglátjuk.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Húsz évvel ezelőtt hagyott itt bennünket a szelíd Beatle – George Harrison emlékezete

A zenésztársak is szerették profizmusát, segítőkészségét.

Link másolása

hirdetés

„Vigyázz, hogy futás közben ki ne billenj a ballisztikai egyensúlyodból”.

„Az mit jelent”.

„Nem tudom, de olyan előkelően hangzik.”

Az alábbi párbeszéd a Beatles első filmjében hangzik el, a megszólított Ringo Starr, az „előkelőség bajnoka” pedig George Harrison. A széparcú, csupa mosoly szólógitáros-dalszerző énekes, akit csak „a szelíd Beatle”-ként emlegettek, már 20 éve nincs az élők sorában: rákbetegség vitte el alig 58 évesen, 2001. november 29-én.

George, akárcsak a „mesés négyek” (Fab Four) mindannyian, Liverpoolban jött a világra 1943. február 25-én egy négygyermekes család legifjabb sarjaként. Apja, Harold hajópincér volt, anya, Louise bolti eladó, akinek semmi más kívánsága nem volt, minthogy gyermekei boldogok legyenek, így aztán kezdettől fogva támogatta George zenész ambícióit. Egyik életrajzírója még azt is megemlíti, hogy amikor Louise várandós volt a leendő Beatle-vel, állandóan egy indiai rádióadót hallgatott. Lehet, hogy innen indult George fogékonysága e különleges zene iránt, de már kamaszkorában a nyitottság jellemezte, mert egyaránt a kedvencei közé tartozott a jazz-zseni Django Reinhardt, a rock and roll egyik őse, Carl Perkins és a skiffle-muzsikus Lonnie Donegan. Első zenekarával, a Rebels-szel épp ez utóbbi irányzattal próbálkoztak, de aztán 1958-ban egyik iskolatársa, bizonyos Paul McCartney átcsábította egy másik bandába. A többi már történelem…

hirdetés

George Harrison lett a Beatles legfiatalabb tagja, sokak szerint ő volt a legjobb zenész közöttük. Az mindenesetre tény, hogy gitárosként, énekesként, vokalistaként remekül illeszkedett bele a kvartett egyedülálló hangzásába, nem jelentett neki gondot az alkalmazkodás semmilyen stílusváltáshoz.

Ugyanakkor kívül maradt a John Lennon és Paul McCartney között hamar elindult rivalizáláson, és egy saját zenei világot kezdett magának kiépíteni. Már a második albumon, az 1963-as With The Beatles-en szerepel egy önálló szerzeménye, a Don’t Bother Me, az 1965-ös Rubber Soultól pedig már nem volt LP Harrison-dal nélkül, és ezek útkereséseit tükrözték. A Think For Yourself a dallamos rockot, a szatírikus hangvételű Taxman a rhythm-and-bluest célozta meg, a Blue Jay Way, a Long Long Long és az Only A Northern Song pszichedelikus hangvételben készült, a csak kislemezen megjelent Old Brown Shoe pedig egy lendületes boogie.

Számos, főleg amerikai eredetű hangzás, vagy irányzat a Beatles muzsikájában neki köszönhető. E korszak legnagyobb Harrison-klasszikusai azonban a White Album gyönyörű romantikus dala, a While My Guitar Gently Weeps, valamint az Abbey Road két meditatív szerzeménye, a Something és a Here Comes The Sun lett. 1968-ban ő volt az első, aki szólólemezt adott ki, egy instrumentális, ma úgy mondanák „világzenei kísérletet”, amely Joe Massot Wonderwall című filmjének zenéjéül szolgált. Bár nem vált soha hangszerének virtuózává, érzelmes, kifinomult gitárhangja ma is azok közé tartozik, akit azonnal fel lehet ismerni.

George életében India és a klasszikus indiai zene külön fejezetet jelentett. Már 1965-ben felfedezte a szitárt, és egy futamot játszott is a Norwegian Wood-ban, majd komolyabban tanulni kezdett a világhírű Pandit Ravi Shankarnál, akivel életre szóló barátságot kötöttek. Nem csupán a Beatles lemezein jelent meg az indiai hang (a leghíresebb a szövegében is spirituális Within You, Without You a Sgt. Pepperről), hanem ő maga is érdeklődni kezdett a keleti gondolkodás, életforma, a jóga, a meditáció iránt. Ő vette rá a zenekart, hogy elvonuljanak Risikeshbe Maharishi Mahesh jógi asrámjába, és bár végül valamennyien csalódottan tértek haza, George-ot ez nem térítette le útjáról: élete végéig a Krishna-tudatúak híve és támogatója maradt.

Az ő érdeme, hogy Shankar felléphetett a monterey-i, majd a woodstock-i fesztiválon, széles körben megismertetve mestere zenéjét a fiatalokkal, és minden bizonnyal része van abban is, hogy a keleti módra lelassított életmód, a befelé fordulásnak, az elmélyülésnek máig tartó kultusza alakult ki a nyugati világban.

Közvetlenül a Beatles feloszlása után ő dobta a legnagyobbat a tripla All Things Must Pass albummal, amelynek hallatán az az ember érzése, hogy George-ból kirobbant mindaz, amit szerzőként évekig beléfojtottak. A címadó elmélkedő dal mellett a Harrison-életmű gyöngyszeme róla az Isn’t It A Pity, a Wah-Wah, a What Is Life, a Beware of Darkness, a Behind The Locked Door vagy az Art of Dying. Van köztük líra, blues, hard-rock, country…és idesorolhatjuk az univerzális istenhitre utaló My Sweet Lordot, amelyből ugyan vesztes plágiumper lett, de ki emlékszik már a Chiffons együttesre és az ő She’s So Fine-jukra.

A harmadik korong úttörő próbálkozás volt: azokat az örömzenéléseket tartalmazza, amelyekre a felvételek között ragadtatta magát zenész barátaival. Az All Things Must Pass sikerét soha többé nem tudta megismételni, bár voltak később is kitűnő szóló próbálkozásai (Living In The Material World, 1973, Somewhere In England, 1981). Talán csak az 1987-es Cloud Nine-nak közelítette meg, amelyen egy önironikus dalban búcsúzott a Beatles-mítosztól When We Was Fab címmel.

Ma már elmondhatjuk, hogy George Harrison a rock-történet egyik legkeresettebb session-zenésze volt.

Nemcsak hozzá csatlakoztak örömmel – így tudta megszervezni 1971. augusztus 1-én a Bangla Desh-koncertet, a rock első humanitárius akcióját – hanem ő is bárkinek szívesen segített stúdióban és élőben egyaránt. Legendás volt barátságuk Eric Claptonnal, közös szerzeményeik is voltak, még az sem ártott nekik, hogy Clapton elcsábította George első feleségét, Patti Boydot. A volt Beatles-társak mellett szerepelt többek között Bob Dylan, Ronnie Wood, Jeff Haley, Gray Moore, Tom Petty lemezein. Ez utóbbi amerikai muzsikus is tagja volt annak a szupergroupnak, amelyet George hozott létre Travelin’ Wilburys néven Bob Dylannel, Roy Orbisonnal és Jeff Lynne-nel.

George az 1970-es évektől filmproducerkedésbe fogott és itt is sikerült történelmet csinálnia, mivel cége, a Hand Made films állt a Monty Python társulat Brian élete című „szentségtörő” filmje mögé, amelyet senki nem mert finanszírozni. Ő lett a producere egy másik Python-filmnek, az Időbanditáknak. Többi mozis vállalkozásával már nem volt ennyire sikeres, pedig olyan színészekkel dolgozhatott együtt, mint Maggie Smith, Michael Caine, Bob Hoskins, Sean Pean és Madonna.

....

Közéleti-humanitárius tevékenységét élete végéig folytatta. Támogatója volt a Greenpeace-nek, a Föld barátai szervezetnek, szót emelt a nukleáris fegyverkezés ellen. Második feleségével, a mexikói származású Olivia Ariasszal, akitől egyetlen fia, Dhani született, 1990-ben kampányt indítottak a romániai Ceausescu-rezsim árváiért, majd létrehozott egy alapítványt az ENSZ gyermekalapja, a UNICEF keretében. 2002-ben II. Erzsébet angol királynő posztumusz lovagrenddel tüntette ki.

A „szelíd Beatle” csaknem úgy végezte, mint John Lennon: 1999 decemberében egy skizofrén férfi betört Harrison Oxford közelében lévő Friar Park nevű birtokára, és egy konyhakéssel többször tüdőn, majd fejbe szúrta a zenészt. George ugyan túlélte a brutális támadást, de tüdejének egy részét el kellett távolítani, és egészsége végzetesen megrendült. 2001 májusában már tüdőrákműtétet hajtottak rajta végre, és közben kiderült, hogy a tumor átterjedt az agyára is. November 29-én halt meg Beverly Hills-ben.

Utolsó perceiben felesége, fia, Ravi Shankar és lánya, valamint több Krishna-hívő volt mellette. Utolsó szavai állítólag ezek voltak: „Minden várhat, csak Isten keresése és az egymás iránti szeretet nem.” George Harrison hamvai a Gangeszben egyesültek az örökkévalósággal.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Jobban járnánk, ha inkább a séfek főznének, csak az lehet, hogy nem érdekelne senkit - Konyhafőnök VIP

Két hete tart az RTL főzős showműsora, de a versenyzők még mindig nem tudnak főzni?

Link másolása

hirdetés

Ha valaki csak úgy odakapcsol, a Konyhafőnök VIP egyik részére, és nincs tisztában a körülményekkel, mit lát?

Híres és nagyjából híres embereket, aki össze-vissza rohangálnak a konyhában. Szerencsétlenkednek, kapkodnak, sírnak, nyersen és ízetlenül tálalják az ételt.

Felmerül hát a kérdés: Biztos, hogy ez a verseny a gasztronómiáról szól? Biztos, hogy tudnak ezek főzni?

A választ pedig nem könnyű kibogozni. De itt egy showműsorról beszélünk, és ez a kulcsa mindennek.

Fontosabb az, hogy a néző szórakoztatva legyen, mint maga a gasztronómia. Fontos, hogy legyen feszültség, és fontos, hogy megteremtődjön a káosz, amit csak a legizgalmasabb egyéniségek élnek túl.

Olyan mély vízbe dobják a versenyzőket, amire sem lelkileg, sem technikailag nincsenek felkészülve. Nincs elég idejük, és nincs elég tudásuk még a feladatokhoz, így borítékolható, hogy szétesve fognak küzdeni, és rengetek hibát vétenek majd.

Ezt nekem nem esik jól nézni, de biztos, hogy sokan meg akkor nem követnék, ha csak szépen főzne mindenki... meg arra ott van a Paprika Tv.

hirdetés

Jelenleg az elődöntőknél járunk. A múlt héten Rácz Jenő piroskötényes csapata lett megizzasztva, és többek között olyan kulcsfigura is kipottyant a körből, mint Zámbó Krisztián. Csendesebb lesz nélküle a konyha, az tuti.

A tegnapi részben, ami szám szerint a 11. adás, Sárközi Ákos kékkötényesein volt a sor.

Mivel már külön csapatokba vannak sorolva az ember, a zsűri is elkezdett szemétkedni egymással.

A dedós beszólásokat most Ákos kapja, hiszen az ő emberei főznek, de meglepő módon nem főként Jenőtől, hanem inkább Fördős Zétől.

Értem Zé műsorvezetői szerepét ebben a játékban, de engem iszonyatosan idegesít, ahogy röhögve aláz mindenkit, és ahogy mosolyogva fröcsög. Szerencse, hogy Sárközi Ákos áll mellette, és hogy ő ennyire hiteles figura. Sokat tompít ezen az egész helyzeten. Ha kell bíztat, ha kell bírál, de mindig olyan higgadtan és értelmesen fogalmaz meg mindent, hogy öröm hallgatni.

Az első körben a csapat fele főz, és egészben kapják meg az állatokat a feladathoz. Hiszen ha főzni tudsz, akkor légy elsőosztályú hentes is. Nem igazán értek egyet...

Sajnálom a versenyzőket ezen a ponton, mert én sem szeretnék szárnyast kopasztani vagy halat pucolni. Főleg nem úgy, hogy előtte senki sem mutatja meg a technikát.

Szorcsik Viki zokog a fürjek felett, míg Ákos a segítségére nem siet, és Szandi is szanaszét maszatol egy akkor halat mint ő maga, és csak egy darab, éppen hogy elfogatható filét tud kivágni belőle. A többi kuka.

Egy brutális méretű halból egy tányérra való filét hoznak ki. Ez csak engem idegesít veszettül?

Nézem a sok szétdarabolt húst, a sok eldobált alapanyagot és forr a vérem. Egyáltalán nem tetszik az, hogy ekkora élelmiszerpazarlás szó nélkül marad.

A kész tálak még mindig nem túl esztétikusak, de azért van, akin már látni némi fejlődést.

A legjobb Németh Kristóf, aki a következő részben majd előnyhöz jut, a leggyengébb pedig ebben a fordulóban Gubik Petra, akinek még meg kell várnia a következő kört, és csak akkor derül ki, hogy marad-e vagy megy haza.

A következő kör azzal indul hogy Ákos főz. Istennek hála! Én ezt nézném tovább és még részletesebben. És ezek miatt a részek miatt bízom abban egy picit, hogy van valami értelme a szórakoztatáson túl a műsornak.

Talán azok az emberek, akiktől a magas gasztronómia távol áll, Ákos főzése közben közelebb kerülnek ahhoz, hogy mi az a konyhaMŰVÉSZET. És egy kicsit jobban megértik, hogy miért kerül egy top étteremben egy fogás többe, mint a menzás krumplis tészta.

Ákos nyilván csodát művel a csirkével és a karfiollal, és senkinek, esélye sincs lemásolni őt. De ez a feladat...

Kapkodás, fejetlenség megy megint ezerrel. Tényleg baromi nehéz lehet úgy nyugodtnak maradni, hogy szinte borítékolva van a bukás. És akik jól teljesítenek, azok sem tudnak igazán jó ételt a zsűri elé tenni, mert mondom még egyszer: lehetetlen a feladat!

A legjobb ezúttal Gyenesei Leila, a legrosszabb pedig az az Ollári (VV) Robi, aki végül az egész versenyt kénytelen befejezni.

Robi a nagy kapkodásban többször elesett, és semmit nem tudott jól elkészíteni, pedig ha eggyel komfortosabb körülmények között dolgozhatott volna, akkor biztosan tudott volna mutatni értékelhető ételt is, és nem önmaga paródiájává válik. De hát ez egy ilyen műsor...

Hogy ki nyer majd a végén? Németh Kristóf? Nagy Sanyi? Tóth Vera? Nem tudom...De nem biztos, hogy az, aki a legjobban főz. Inkább az, aki jobban fel tudja magát találni ebben a típusú játékban.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Itt van az Amazon válasza a Trónok harcára - Megnéztük Az idő kereke első négy részét

A Wheel of Time az Amazon Prime legújabb, epikus fantasy sorozata. Úgy reklámozták, hogy ez az új Trónok harca, ugyanakkor inkább olyan, mint a szegény ember Gyűrűk urája.

Link másolása

hirdetés

A Sony és az Amazon közös sorozata Robert Jordan 14 könyves fantasy regényciklusát vette alapul.

Habár tényleg nem ez lett az új Trónok harca, mégis kellemes meglepetés volt számomra, egész jól szórakoztam ezen a kissé egyszerű, de teljesen hihető kalandon.

A történet klasszikus elemekből építkezik: a sötétség és a fény harca. A sötétséget egy nagy ősi gonosz képviseli, aki éppen készük visszatérni, főhőseink pedig megpróbálják megakadályozni ebben. Ehhez persze szükség van egy kiválasztottra (itt „Sárkányként” emlegetik), aki majd képes lesz legyőzni.

A sztori egyik nagy csavarja, hogy a rosszaknak is szüksége van a kiválasztottra.

A másik csavar pedig az, hogy mi sem tudjuk pontosan ki is a kiválasztott. De a nagy gonosz: a Sötét Úr viszont sejti, ki lehet az és elindítja seregeit, hogy ráleljenek.

A Sárkány a pusztulást is hozhatja a világra, de meg is mentheti azt, ez attól függ, kinek az oldalára áll. A jók oldalán harcolnak főszereplőink is,

négy fiatal egy kis hegyi faluból, akik közül valószínűleg az egyik maga a Sárkány reinkarnációja.

Őket segíti egy ősi boszorkányrend tagja: az Aes Sadai egyik nővére és az ő testőre.

hirdetés

A négy rész gyakorlatilag a főszereplőink meneküléséről és szétválásáról szól, amolyan Gyűrűk urásan: a szövetségük felbomlását mutatja be. Ami eladja a sorozatot, azok a karakterek, a látvány és a színészek. A forgatókönyv ugyan klisékből építkezik, de

ügyes csavarokkal operál, így végig sikerrel fenn tudja tartani a feszültséget és a néző kíváncsiságát is.

Érdekes csavar még, hogy a jók feltételezhetően meg akarják ölni ezt a kiválasztottat, hogy megakadályozzák az apokalipszist, míg a gonoszok meg akarják menteni a Aes Sadai kezei közül.

A látványtervezőnek pedig nagyon járna valami komoly díj a munkájáért, mert a helyszínek gyönyörűek, a klasszikus fantasy világot régen láttuk ennyire hihetően ábrázolva. A kosztümök ugyan néha furcsák, az egyik főszereplőn esküszöm, hogy bolyhos karácsonyi pulcsi van, de minden hiteles, hihető és autentikus.

Az egész végeredményen jól érezhető az eredeti 14 könyv hangulata, a sorozat világa ezt jól visszaadja.

A könyvsorozat rajongóit valószínűleg meg fogja osztani, mert az eredetileg 700 oldalban elmesélt sztoriban jóval több háttértörténet és karakterfejlődés van, mint ami egy 10 részes sorozatba belefér.

A színészek jól hozzák szerepeiket, Rosamund Pike borzasztóan menő Moiraine szerepében, egy igazi kőkemény klasszikus varázsló, elementáris erővel. Az Ő testőre a Daniel Henney által játszott Lan is zseniális és

kettejük kifejezetten jó párost alkot, a harcos és a varázsló, pont, mint egy szerepjátékban.

A négy fiatal színész már hagy némi kívánni valót maga után, Barney Harris a simlis haver és Marcus Rutherford a melegszívű medve nagyon jó választás volt, Madeleine Madden már késélen táncol az irritáló és a kedvelhető határán, viszont Josha Stradowski-t teljesen nem tudom hova tenni. Egyik részben olyan, mint Hayden Christensen a Star Wars korszakából, másikban meg szerethető klasszikus főszereplő. Úgy érzem, szerepének a drámai oldalát nem sikerült megragadnia, míg a kemény harcos szerepében jól tündököl.

Azon kívül, hogy hagyományos fantasyról beszélünk, erősen felfedezhető a sorozatban a 2021 voke szellemisége is, nagyon diverzifikáltak a karakterek.

A férfiak szabadították ki az első nagy gonoszt, majd az megmérgezte a mágiájukat

és a női boszorkányrend tagjainak jár így csak a mágia, amiért üldözi is őket egy fehér csuhás radikális rend. Azért az Amazon is engedett a „Netflix jelenségnek”, biztos vagyok benne, hogy még egy pár rész és találkozunk egyéb szexuális irányultságú karakterekkel is. Ez természetesen nem probléma, csak, akik erre érzékenyebbek, tudják mire számítsanak.

Én úgy érzem, hogy az Amazonnak sikerült egy nagyon szórakoztató sorozatot letennie az asztalra. Amikor azt írtam, nem egy Trónok harca, hanem inkább a szegény ember Gyűrűk urája, akkor azt inkább dicséretként gondoltam. A Trónok harca az utolsó idényeivel tönkretette a saját hírnevét és nem hiszem, hogy az HBO majd ezt a csorbát egy spin-off sorozattal ki fogja tudni javítani. A Gyűrűk urának pedig még egy gyenge Hobbit trilógia sem tudott ártani, az továbbra is egy kincs a fantasy rajongók körében.

Megértem, ha az elfogult rajongók úgy érzik, hogy túlzottan leegyszerűsítette az Amazon a kedvenc könyvsorozatukat,

de mint átlagnéző, én biztos maradni fogok a további részekre, bízom benne, hogy mások is így tesznek. A sorozat elérhető az Amazon Prime kínálatában magyar felirattal.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Elmarad Ákos decemberi koncertje, zenésztársai elkapták a koronavírust

A várható új időpont jövő január 22-e.

Link másolása

hirdetés

Elmarad Kovács Ákos december 17-ére tervezett Papp László Budapest Sportarénában – ezt maga az énekes jelentette be Facebook-oldalán.

Ákos azt írja, két zenésztársánál is kimutatták a Covid-fertőzést, így a felelős döntés a koncert elhalasztása volt. Az új időpont (változatlan helyszínen) 2022. január 22.

„A százezres látogatottságú idei turné után új repertoárral, hetek óta tartó próbákkal készültünk az évzáró nagykoncertre. Nagy slágereket és dalritkaságokat válogattunk össze, Menczel Gábort is bevontuk az előkészületekbe. Komoly, szemkápráztató látvánnyal készül a műszak is. Sajnos két zenésztársam tesztje is pozitív lett a napokban, emiatt új időpontot kellett találnunk az előadásnak, amely így nem évzáró, hanem évnyitó nagykoncert lesz: 2022. január 22-én találkozhatunk az Arénában”

– írja a Kossuth-díjas énekes.

A korábban megváltott jegyek az új időpontra is érvényesek, vagy a váltás helyén 2021. december 31-ig visszaválthatók.

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: