Squid Game: Gyerekjátékok felnőtteknek a kapitalista pokolban – kritika
A legjobb filmért járó Oscar-díjat tavaly elhozó Élősködők után ismét egy dél-koreai produkcióra kapta fel a fejét a fél világ: a magyarul Nyerd meg az életed címen futó Squid Game már röviddel a bemutató után meglepően népszerű lett, mára pedig a valaha volt legnézettebb sorozat a Netflixen.
Hwang Dong-hyuk rendező 2008 környékén még egész estés filmként képzelte el a Squid Game-et, a koreai filmstúdiók azonban sorra dobták vissza az ötletét, mondván, hogy az túl erőszakos. Dong-hyuk végül több sikeres filmmel a háta mögött 2020-ban kezdhette el forgatni sorozatként a Squid Game-et.
A Squid Game lényege röviden, hogy összezárnak 456 embert egy helyre, ahol különböző, Dél-Koreában népszerű gyermekjátékokat játszatnak velük, hogy végül valaki elvigye a kb. tizenkét milliárd forintnak megfelelő főnyereményt. A körülményekről, a játék előzményeiről, vagy a szervezők motivációiról az elején szinte semmit nem tudunk, és a sorozat végéhez közeledve sem kapunk feltétlen választ mindenre, a Squid Game nagyszerűsége azonban szerencsére nem ezeknek a függvénye.
A sorozat Dél-Koreának a valóságban is egyre inkább széthúzó, individualizálódó, egyre szélsőségesebb vagyoni egyenlőtlenségekkel küzdő társadalmában játszódik. „Főhősünket”, Gi-hun-t elhagyta a családja, majd szerencsejáték-függő lett, aki még az öreganyját is lehúzza, hogy lóversenyen próbára tegye a szerencséjét.
Ráadásul a sorozat demagógiával sem vádolható e téren, hiszen nem felejti ki, hogy az örökké pörgő társadalmi rulettben nagyon nem egyenlő esélyekkel ugyan, de adott esetben bárki veszíthet: a pakisztáni vendégmunkás vagy a dél-koreai dolgozó mellett a fiatal, nagyreményű üzletember, és az orvos is, akinek félrecsúszott az élete.
Eddig nem is lenne baj - gondolhatnánk -, hiszen attól még, hogy egyenlőtlen a rendszer, biztosíthatja a lecsúszás mellett a felemelkedés lehetőségét is, ha valaki a többieknél szorgalmasabban, elszántabban, és kitartóbban dolgozik, és mászik felfelé a ranglétrán.
A Squid Game azonban egyszerre nyersen és szórakoztatóan rántja le a leplet a „társadalmi mobilitás” ezen mítoszáról.
- mondja a sorozat egy pontján a maszk mögé bújó, rejtélyes játékmester, aki akár a szimbóluma is lehetne a kapitalizmus láthatatlan kezének, amely megteremti a játékosok között a tökéletes verseny terepét.
Ennek a tökéletes versenynek a kifordított, perverz formáját demonstrálja a sorozatbeli játék, amely idővel pont azt bizonyítja, hogy a valóság sokkal torzabb és kegyetlenebb annál, minthogy az arra leginkább érdemesek kitartó és szorgalmas munkával elérik a céljaikat.
Egyenlő és igazságos verseny helyett a Squid Game-ben a játékosok erőszakkal és árulással jutnak előrébb, a szervezők pedig kísérleti patkányokként bánnak a résztvevőkkel. Egyenlőtlenül osztják el az ételt, hogy feszültséget keltsenek, és ha kell, fegyverrel tesznek rendet a szabálytalankodó játékosokkal szemben.
- mondta a rendező a Variety-nek.
Kritikaként lehet felhozni, hogy a sorozat egy-egy, feltételezhetően fontosnak szánt jelenetében elhangzó monológok inkább sekélyes moralizálásként hatnak, mintsem hogy feloldást és elfogadható magyarázatot nyújtsanak a rendszer, és annak üzemeltetőinek a kegyetlenségére.
Ennek, és más kisebb, jogosan kritizálható hibái (többek szerint például az angol fordítás nem hű az eredetihez) ellenére is azonban az utóbbi évek egyik legerősebb sorozata lett a Squid Game.
A filmnek mint művészeti formának számos társadalmi funkciója van, mióta létezik: reflektál a minket körülvevő társadalmi problémákra, emberi történeteket mesél el, elgondolkodtat, megnevettet, megsirat, provokál, megkérdőjelez, tanít; és a sort lehetne folytatni.
És ha a „hollywood-i konszenzust” nem is dönti meg egy fecske, a Squid Game mindenképpen üdítő kivételként hat. Azt pedig, hogy a filmipar egy új, izgalmasabb korszakának a hírnöke-e, majd meglátjuk.
