Még ebben a században is… még Magyarországon is… – Spiró György Honderű című komédiája a Pesti Színházban
Sokadszor érzem úgy, hogy Magyarország nem véletlenül vált az abszurd/groteszk irodalom egyik fellegvárává a 20. században, hiszen amit mi magyarok ebben a 100 évben megéltünk, túltesz minden képzeleten a „rosszkor lenni rossz helyen” többrendbeli esetével, emberek millióinak sors-vargabetűivel, amelyek mögött vagy történelmi esemény, vagy megalkuvás, karriervágy, vagy egyszerűen csak egészséges életösztön állt. Vagyis valahol az egész kész röhej, még ha nem is szeretjük ezt a viccet.
„Honderű” – kiáltanak fel többször is Spiró György darabjának címével idős hőseink a Pesti Színház egyszerre kacagtató és szívszorító előadásán, melyben az ötödik, egy hatósági végrehajtó fiatalember (Orosz Ákos), aki a háziasszony közüzemi tartozásai miatt jött felbecsülni és lefoglalni - semmit nem ért az egészből.
Nemcsak műveltségi hiányosságai és a „nemzedéki szakadék” miatt válik pimaszul magabiztos, bár máris korrumpálható „hivatalos személyből”, megfélemlített kisfiúvá, hanem azért is, mert a „néni” (Börcsök Enikő) és a „faterok”, egykori gimnáziumi osztálytársak (Márton András, Lukács Sándor, Kern András) játszi könnyedséggel húzzák ki a talajt a lába alól, és csinálnak hülyét belőle.
Hiszen annyi éles helyzetet, váratlan fordulatot éltek át már mindannyian, hogy egy ilyen kis „vigéc”, „handlé” (egyszer még ószeresnek is nevezik) nem jelenthet gondot nekik. Persze azért a mai átlagnéző sem tudja feltétlenül, hogy tulajdonképpen a Honderű egy szépirodalmi hetilap az 1840-es években, amely egyszerre volt igényes művészeti és tudományos lap, és a legalpáribb értelmiségi csatározások színhelye. A fiatalembert azzal a mesével etetik, hogy gróf Széchenyi István – az ő nevét talán hallotta – akarta az ország nevét Honderűvé változtatni, de miután kiderült, hogy ez franciául „az utca szégyenét” jelenti, elállt e szándékától.
A kulcs azonban itt van: derül a hon azon, hogy mi mindenen ment keresztül – nemegyszer valóban „az utca szégyenei” voltunk –, de végül mégiscsak felderülhet szívünk-lelkünk, hogy még mindig itt vagyunk. És ebbe még az is belefér, hogy 1997-ben, Budapesten két öregúr karddal rendez egy lovagias ügyet a magyar párbajkódex 1929-es kiadásának szabályai szerint.
„Tüzérszázados, biztosítási ügynök, faipari rabmunkás, asztalozó vicctulajdonos, aszfaltmunkás, villanyszerelő, jogtanácsadó, jelenleg nyugdíjas” – mutatkozik be Kern, mire Márton így válaszol: „Lovassági százados, minisztériumi osztályvezető, internált föld- és pályamunkás, TÜKER-lehordó, gépkocsivezető, üzletkötő, vállalati SZB-titkár, jelenleg nyugdíjas”. Azt mondhatják, ilyen nincs. Már hogyne lenne… A harmadiknak (Lukács) csak azért rövid az életrajza, mert gyermekorvos és „beteg gyerekek mindig lesznek”.