Sokáig tűrünk, de aztán eljön a pillanat… - Kelemen Kristóf, Závada Pál és a Mohácsi-fivérek a Kortárs Magyar Dráma-díj első győztesei
Radnóti Zsuzsa dramaturg, Örkény István özvegye 2017-ben határozta el, hogy Kossuth-díjából egy alapítványt hoz létre abból a célból, hogy olyan kortárs drámákat, színpadi írásműveket jutalmazzanak, amelyek közéleti tartalmúak, kritikus hangvételűek, tehát vagy történelmi múltunk eddig kibeszéletlen eseményeiről, vagy pedig a jelenkori magyar valóságról, fontos társadalmi jelenségekről szólnak. A Kortárs Magyar Dráma-díj átadását a modern magyar színház fordulópontját jelentő Tóték premierjének – 1967.február 24 – napjára tervezte, ez azonban első alkalommal két nappal eltolódott a hétvége miatt.
A Rózsavölgyi Szalonban tartott díjátadón, amelyet Teszári Nóra vezetett, az alapító megerősítette: így próbálja megköszönni mindazoknak a munkáját, akikkel együtt dolgozhatott fél évszázadon keresztül és „valamit visszaadni a mai korban az íróknak, színházcsinálóknak, mert megérdemlik, és mert egyre szűkebb körökben szólalhatnak meg.
Minél erősebben politikusabb a mű, és minél erőteljesebben arról szól, hogy mi van ebben az országban, annál nehezebben tud teret kapni”
– mondta Radnóti Zsuzsa, felidézve a világhódító útjára 52 éve elindult Tótékat, amelyet a Thália Színházban mutattak be Latinovits Zoltán, Nagy Attila és Dayka Margit főszereplésével, Kazimír Károly rendezésében. „Nemcsak egy egyszerű családi drámáról van ebben a darabban szó, hanem a kiszolgáltatottságról. Egész életünkben kiszolgáltatottak vagyunk, és ha egy nagyobb hatalom előtt fejet hajtunk, nagyon sokáig tűrünk, de aztán jön egy pillanat, amikor felrobban minden.”
(Háromba vágtad, édes, jó Lajosom? Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam... Talán nem jól tettem? De jól tetted, édes, jó Lajosom. Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni... – hangzik a Tóték utolsó párbeszéde.)
Radnóti Zsuzsa nem véletlenül beszélt napjaink egyik új tendenciájáról, a „rendezői politikus színházról”, mivel mindkét díjazott előadásnál elválaszthatatlan egységet képez a dráma és a színpadra állító. Kelemen Kristóf Megfigyeltek című darabjának, amelyet a Trafóban mutattak be, nemcsak a szerzője, rendezője, hanem a történelmi háttér kutatója is. A mű középpontjában ugyanis egy, a magyar filmért rajongó angol fiatalember valóságos esete áll, aki Magyarországra jön tanulni, és itt „beszervezik”. A mindössze 29 éves szerző éppen ezt a témát választotta színháztörténeti doktori disszertációja témájául.
Závada Pál Egy piaci nap című regényét, amelynek történelmi háttere az 1946-os kunmadarasi pogrom, a kérdező, sokféle nézőpontot bemutató színházat művelő Mohácsi-fivérek, János és István rendezték a Radnóti Miklós Színházban.
A díjátadó maga is színházzá alakult, hiszen a két kitüntetett laudációját Mácsai Páltól és Grecsó Krisztiántól halhattuk. Az Örkény István Színház igazgatója stílszerűen Az élet értelme című egypercessel nyitott:
„Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmad¬rangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.” Innen jutott el oda, hogy
„múltunk hasonlít a jelenünkre, mert a jelenünk egyre inkább hasonlít a múltunkra. A Megfigyelők azért hat zsigerünkig, mert amiről szól, nem múlt el.
A „beírtak engem mindenféle könyvbe, és minden módon számon tartanak” közérzete és közállapota átível a 20. századon, de az ív nem zárult le. Itt húz a fejünk felett, bennünk” – mondta Mácsai, majd a jelenlévőkből (kesernyés) derültséget váltott ki, amikor arról beszélt, hogy az ezoterikusok „elengednék” a múltat, de szokás azt megkomponálni, értelmezni, átírni jobbról-balról, alulról-felülről.
„Mi, öreg laudálók ismerjük „a múltat végképp eltörölni”-t is, dallama van, énekelhető a capella, szimfonikus zenekarral, fúvós együttessel..Kelemen Kristóf mégis egy halk tanácsot követ: a Duna-parton ülő költőét, aki szerint „a múltat be kell vallani”. De ez még csak az első lépés. A nagy feladvány még nem jött szóba: feldolgozás..” És hogy jön ide a madzagra fűzés? Mácsai szerint Kelemen Kristóf a Színművészeti Egyetemen rájött, hogy a falak, amelyek között tanul, ugyanazok, amelyek között darabja története játszódik...”
Muszáj – ezt a címet adta Závada Pál és a Mohácsi-fivérek köszöntésének Grecsó Krisztián. „Az Egy piaci nap tükrébe gyötrelmes belenézni, mert azt látni ott, hogy a világnak ezen a felén, a reménytelen Kelet-Európában – azért sem Közép-, nincs olyan, hogy Közép – sosem lesz jó: itt nincs bűnbánat, engesztelődés vagy megbocsátás. És bár az előadás mást sem provokál, a néző másra sem vágyik, mint elengedni a gyűlöletet és kilépni a bosszúkörből. Az Egy piaci nap kijózanítóan lemondóan, és csontig hatoló őszinteséggel szembesít vele: megbékélés nem lesz soha.
Ez a darab analitikus, hidegvérű józansággal, mégis őszinte érzékenységgel beszél a bennünk lakó kegyetlen és vérszomjas ösztönökről, a gyilkos indulatokról, a kapzsiságról és arról, hogy milyen könnyű elveszteni ingatag emberségünket”
– mondta az író, aki szerint a darabban végül mégis a nehezen megismerhető ismeretlen maga a remény. „Ha a haza tényleg megváltozhatatlan lenne, nem lenne érdemes így, a végletekig lecsupaszítva, kegyetlen tisztasággal beszélni hozzá.” Grecsó Krisztián szerint a mű legcsípősebb fűszere az örök jelenidő. „Ezek az emberek mi vagyunk, ez velünk történt, nem szeparálhatjuk el magunkat a textustól eltartott kézzel, hogy akár velünk is történhetett volna.. Hazug pillanatainkban mégis azt hisszük, hogy megszabadulhatunk tőle.” Az író elmesélte, hogy szülőfalujában nyilas suhancok rángatták ki egykori tanárukat a házából, és „feleltették”, és ahogy „rossz választ” adott, annyi pofont kapott. A tanár nem volt hajlandó nekik tetsző adni, mert életét, elveit, pedagógiáját nem adhatta oda. Kishíján agyonverték. „Amikor hazautazom és elhajtok a háza előtt, látom, ahogy áll a tömeg előtt egyenes derékkal, és tudja, hogy neki muszáj jól felelnie. Ezt tudja ez dermesztő, kegyetlen, felrázó és gyönyörű darab: reménytelen, de muszáj.”
Kelemen Kristóf kutatásairól beszélt: „Olyan mikroközösséget akartam választani, amely nagyon sok megíratlan történetet rejt és amelyek egy egész ország sorsát érintik. Bár személyes élményem nincsen róluk, mivel 1990-ben születtem, mégis erősen meghatározzák a jelenemet.
Ha az én generációm elégedetlen a jelennel, és el akar képzelni egy másfajta jövőt, ezek függvényében értheti meg, hogy miért tart itt egy társadalom.”
Závada Pál Mohácsiék egyedülálló drámai hatáskeltését dicsérte: „Egészen egyedi, ahogyan színpadra teszik a legnehezebb, a legszélsőségesebb kérdéseket, úgy, hogy azok elviselhetők legyenek, ahogyan elemelik őket egy stilizálással, ahogyan áthatja a darabot a humor. Az a színpadi nyelv amelyben rugalmasan változnak a nézőpontok, az elbeszélői helyzetek, és ezek képesek áttűnni egymásba, utat talál a fiatal közönséghez.”
Végül a magyar kortárs dráma helyével kapcsolatban Mohácsi János kifejtette: békén kellene hagyni a színházakat, hogy a nézők döntsék el: befogadnak-e egy darabot vagy sem.
