Wéber Kata forgatókönyvíró a legbátrabban döntött, amikor egy művész traumával szembesül: leült és feldolgozta forgatókönyv formájában. Nem tudhatom, épp hol tartott a gyászfeldolgozásban, amikor írta férje, Mundruczó Kornél rendezését, de mindenképp egy fájdalmas munkára vállalkozott, ami gyógyító, művésznek-nézőnek. Valahol olvastam, hogy kettejük történetén alapul az Amerikában játszódó film, ami mint háttérinfó nem is lenne muszáj, hogy számítson, viszont valamiért már a trailert annyira személyesnek éreztem, hogy nem is lepődtem meg ezen.

És nekem azért számított, hogy tök véletlenül belefutottam ebbe a háttérsztoriba, mert duplán érintett meg a film: maga a történet és az, hogy ezt valaki, aki valamilyen formában átélte, kíméletlen őszinteséggel megírta, hogy műalkotásssá szublimálja a fájdalmát. És ez előtt fejet kell hajtani. Martin Scorsese is így láthatta, amikor executive producere lett a filmnek.

Amerikai filmet nézünk, Mundruczó elbizonytalanító vizuális stílusában, steadycammel. Kapásból Sean, azaz Shia Labeouf hídépítő - szimbólum! - jelenetével indul a film, majd találkozunk a nejével, a szőke és nagyon terhes Marthával, akit a remek Vanessa Kirby játszik, vesznek egy autót a nő szurkálódó anyósának segítségével (Ellen Burstyn már itt fel van rakva, mint mindent jól tudó, fensőbbséges, pénzes anyós, aki lenézi a vejét), aztán hazamennek szülni. Merthogy az otthonszülést választották, s Martha az első fájásoknál kéri férjét, hogy hívja a bábát.

A midwife azonban épp egy kemény szülésen van, nem tud jönni, de jön helyette Eva (Molly Parker fantasztikus), aki segít levezetni a szülést. 

Mindebben az is szerepet játszik, ahogy az operatőr és a rendező irányítja a figyelmünket és feszültségben tart: néha elindulnak egy szereplővel, miközben a háttérben csak üvölteni látjuk a szülő nőt, nem tudjuk, hogy ebben a végzetes táncban ki mikor mit fog lépni és hol lesz a következő pillanatban.

Konkrétan a saját szülésemet juttatta eszembe, innen tudtam, hogy ezt jobban nem tudták volna megcsinálni: azt a pillanatot, amikor rájössz, hogy itt már  nincs kontrollod. Vanessa Kirby tekintetében halálfélelem van - végig csodálatosan játszik egyébként is - , amikor rájön, hogy ez olyan fájdalom, ami semmihez nem hasonlítható. Letaglózó, mélybe húzó, kegyetlen.

Ahogy Sean is utal rá, amikor nem érkezik meg a bába: sokszor az utolsó pillanatban történhet valami egy szülésnél, sőt: a legtöbbször nem a tervek szerint alakulnak a dolgok. A szülés így az élet és a halál szimbóluma egyszerre: hiába akarjuk/tervezzük/csináljuk, végül az élet dönt. Vagy Isten, vagy az univerzum, kinek hogy tetszik. És ha tragédia történik, ahogy itt is, az nem feltétlenül bárki hibája.

Nekem egy külön kisfilm így szinte az első fél óra, míg megérkezik a rendőrautó, majd főcím. Látjuk, hogy eltelt pár hét, és Martha kifejezéstelen arccal gyalogol az utcán. Dolgozni megy, és bár még tejfoltos a pulóvere, hiszen szült és tejet termel, és vérzik, hiszen nemrég szült, beül a helyére, hogy dolgozzon. Átérezzük a borzasztó ürességet, ami körülveszi.

Közben a két ember kapcsolata, amit szépen megmutattak az első jelenetek, hogy mennyire bensőséges és szeretetteli, kezd széthullani. Mindketten máshogy élik meg a gyászt: Martha magába zárkózik, talán úgy érzi, csakis ő értheti meg a saját állapotát. Sean pedig vágyik rá, vágyik a régi közelsége, hiányzik a gyermeke, és sokat sír. Elutasító, hibáztat, dühös - egyébként ezek a természetes gyászfolyamat állomásai.

Martha gyásza traumatikus, ezért viselkedik úgy, mint egy bezárt ládikó: Kirby gyönyörűen játssza el, hogy ez nem az az állapot, amit csak úgy párszor ki lehet sírni. Ez egy transzformatív, revelatív, mindent megváltoztató helyzet, amiben nincs helye gyors szexnek, számonkérő anyának - és mint a film második felére kialakul, felelőst keresztre feszítő eljárásnak sem.

Anélkül, hogy elspoilereznénk a film végét, azt elárulhatom, hogy

Mundruczó Kornél 2020-as filmjének sikerül rendet tennie egy olyan történetben, mely a legvégletesebb helyzetből indul, a legdurvább halálesetből, amit ember átélhet, a felfoghatatlan, feldolgozhatatlan káoszból indul, mégis sikerül értelmet adnia az értelmetlennek, és sikerül reményt adnia azoknak, akik valaha elveszítettek vagy el fognak veszíteni valakit, vagyis mindannyiunknak. És számomra itt már az ecsetvonások nem számítanak - úgy értem, persze bármibe bele lehet mindig kötni -, mert ez a legtöbb, amit egy műalkotás adhat.

A film a Netflixen tekinthető meg.

A szerző írásai itt olvashatók: