Sárik Péter: Az a legjobb, ha a közönség a lélegzetünket is hallja koncert közben
Sárik Péter kisgyermekkorában szüleinek köszönhetően nagy Hungária rajongó volt, de később diszkót és heavy metalt is hallgatott. A Beatrice, Edda és Első Emelet mellett az iskolában találkozott a klasszikus és a népzenével. A jazz-zongorista azóta is a műfajok ötvözésében látja a legtöbb lehetőséget.
Hogyan írnád le azt a zenei stílust, ami közel áll hozzád?
A zenében szerintem nem lehet kategorizálni. A közhiedelem szerint egy klasszikus zenész mindig kimért és fegyelmezett, a jazz-zenészek ennek pont az ellentétei, furcsa alakok, akik sötét, füstös helyeken játszanak. A pop- és rockzenészek meg persze bohémek. Nem szeretem ezeket a közhelyeket, mint ahogyan a stílusbeli kötöttségeket sem. Nem létezik „rossz” vagy „jó” zene, csak olyan, ami nekem tetszik, és olyan, ami nem. Innen pedig millió lehetőség nyílik, szeretem összekeverni a dolgokat.
Mitől lesz egy zene jobb vagy éppen más, mint a többi?
Szerintem minden attól függ, hogy valaki milyen ember éppen. Aki a vadabb korszakában van, a vadabb zenéket szereti. Ha változik a személyisége, akkor a zenei ízlése is. Vannak, akik a családi indíttatás miatt először a népzenével és a klasszikusokkal ismerkednek meg, és onnan indulnak tovább a személyiségtípusuk szerint.
Most milyen zenét hallgatsz szívesen?
Az érzelmes zenéket szeretem, a klasszikusokból például Rachmanyinovot és Csajkovszkijt. Ennek némileg ellentmond, hogy most Bartókot fogunk játszani. Sötét, depressziós zenéket nem hallgatok, inkább azokat kedvelem, amik feltöltenek, felemelnek. Színházi vagy művészi alkotásoknál sem vagyok annak a híve, hogy megmutassuk, mennyire rossz nekünk.
A Sárik Péter Trió 2012-ben Fonay Tiborral és Gálfi Attilával alakult újjá. Hat önálló lemezük jelent meg eddig, amelyekből a Jazzkívánságműsor aranylemez lett, valamint Fonogram-díjat is kapott.
Te is ezt a pozitív érzést közvetíted a közönségnek?
Az ember egy idő után elgondolkodik azon, miért is csinálja ezt az egészet. A zenekarban mindhárman pozitív személyiségek vagyunk, a közönségünk pedig egyértelműen arra vágyik, hogy kiemeljük őket a hétköznapjaikból. Erre a legegyszerűbb megoldás a gyorsfogyasztású zene vagy popzene, aminek pontosan ez a célja. De azt látom, hogy mi ugyanezt jazzben is meg tudjuk valósítani. Azt szeretném, ha az embereknek erőt és reményt adnánk a zenénkkel.
Hogyan kell belekezdeni egy klasszikus zenei feldolgozásba?
A tiszteletet meg kell adni minden zenének. A klasszikus esetében különösen fontos, hogy ha hozzányúlunk, óvatosan csináljuk. Lényegében ennyi a korlátozó tényező. Bartók a miénk, a magyar és környező népek zenéiből táplálkozik, ezért adja magát, hogy egy magyar jazz-zenekar Bartókot játsszon. Ő egy olyan szerző, akinek a harmóniáiból, a mélységéből rengeteget merített a jazz. Talán ez a világ áll a legközelebb ahhoz, amit ma jazznek hívunk. Nagy kihívás számunkra Bartók zenéje, de azáltal, hogy a miénk, sokkal könnyebb is feldolgozni, mint például Beethovent.
Rengeteget koncerteztek a Trióval, most pedig itt vannak a Bartók-stúdiófelvételek is. Kell ez a nagy hajtás az alkotáshoz, vagy inkább a pihenés az, amitől jön az ihlet?
Mostanában nagyon sokat próbálunk és koncertezünk a zenekarral. Az egyik nap összeadtuk: hárman összesen négy és fél órát aludtunk előző éjjel. De ha nincs munka, szeretem bevetni magam egy erdőbe, vagy elmenni Erdélybe, ahol nagyon sok időt töltünk. Ez a fajta nyugodtabb hangulat, másfajta rezgés jó kiindulópont ahhoz, hogy visszanyerjem az egyensúlyt, ami a pörgésben elvész. Viszont ha nem lenne meg ez a pörgés, nagyon hiányozna.
Mondhatjuk tehát, hogy kétlaki életet élsz?
Az időm legtöbb részét Budapesten töltöm, de minden hónapban megyünk Csíkszeredába, ami Cegléd és Budapest után a harmadik otthonom lett. Erdély olyan nekem, mint a töltő a telefonhoz, szükségem van rá. Koncertezni, komponálni, vagy csak úgy semmit tenni is tökéletes nekem.
Milyen típusú koncerthelyszínek állnak közel hozzád?
Beethovent játszani a Zeneakadémián 850 embernek, vagy éppen a Bukarest Jazz Fesztiválon több ezer embernek elképesztően nagy élmény. A jazz-zenének jobban áll a kisebb koncertterem, ez a természetes közege. Nagyon szeretem, ha akár csak fél méterre ülnek tőlem, hallják a lélegzetünket, ahogy egymáshoz szólunk – mindent, ami a jazzhez kell.
Szerinted milyen irányba tart most a kortárs magyar jazz?
Nagyon nagy szerencsénk van, hogy Magyarországon, egy ilyen kicsi helyen ennyi tehetséges zenész van. A környező országokban nem állnak ilyen jól, ott sokkal később indult a jazzoktatás, és nincs ennyi jó roma zenész sem, akik nagy hatással vannak a többiekre. Ez jót tesz a zenének, hisz nem lehet elkényelmesedni, folyamatosan fejlődnünk kell, hogy felszínen maradhassunk, és ez jó irány.
Kik a példaképeid?
Inkább azt mondanám, kiket tartok nagyra. A magyar jazz-zongoristák közül számomra egyértelműen Szakcsi Lakatos Béla a legfontosabb. Csak pár hétig tanulhattam tőle nyári jazz-táborokban, de ezek évekre szóló gyakorolnivalót adtak nekem. A jazzben rengeteg olyan konkrét dolog van, amit meg kell tanulni ahhoz, hogy jól játssz, és nekem Szakcsi volt az első olyan jazz tanárom, aki nem rébuszokban beszélt, hanem konkrétan elmondta és meg is mutatta ezeket. A klasszikus zenészeket is nagyon szeretem hallgatni, Cziffra Györgyöt, Kocsis Zoltánt, akik számomra már-már misztikus magasságokban járnak.
Mitől lesz valaki ilyen nagy hatással rád?
Számomra azok a legnagyobb muzsikusok, akik ösztönből, zsigerből, szívből és lélekből játszanak. Lehet valaki bármilyen képzett, tökéletes technikájú zenész, ha csak az agyát használja, engem nem tud megragadni.
Emellett fontos szerintem az egyéniség, az egyediség, az eredetiség. Egy vérbeli muzsikus olyan érzelmeket és energiákat közvetít, amitől sírnak vagy kacagnak az emberek. Talán egyik művészeti ág sem tudja úgy felkavarni a lelket, mint a zene.
