Az átutazó tengeri szivacs – találkozás Sam Havadtoy-val
A Ludwig Múzeumban New York-i éveit mutatja be Huszárlépésben címmel, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban legújabb festményei és szobrai láthatóak, míg a Falk Miksa utcai Kálmán Makláry Fine Arts galériában legújabb szitanyomatait tekintheti meg a közönség.
Havadtoy, Yoko Ono egykori élettársa, a Ludwig Múzeumban tárlatvezetést is tartott újságíróknak még a megnyitó előtt. Ennek másnapján ültünk le beszélgetni budapesti otthonában.
-Az Ön élete igen sokfelé zajlott. London, Budapest, NewYork, Genova, Genf, Los Angeles… Hogyan hat Önre ez a soklakiság?
-Összeadódnak bennem ezek a helyszínek. Kicsit úgy érzem magam, mint a tengeri szivacs, ami kiválogatja a beszívott dolgokból a tápanyagokat, és a többit visszaengedi a tengerbe. Amikor valahová megyek, ott látok, tanulok, tapasztalok, és aztán ezek végül képekké, műtárgyakká válnak. Vagy énné.
-Huszárlépésben a címe a Ludwig Múzeumbeli kiállításának. Látjuk egyfelől a híres fehér sakktáblát, amit Yoko Ono alkotott és néhányat abból a sorozatból, amelyet Bobby Fischer Borisz Szpasszkij elleni első győztes világbajnoki játszmája ihletett.
-Gyerekkorunkban itt Magyarországon mindannyian megtanultunk sakkozni, mert nem volt sok játék. Választhattunk a malom, a Gazdálkodj okosan! és a sakk között. Amikor Yokóval elkezdtünk együttélni, Bobby Fischer írt neki egy kondoleáló levelet John Lennon halála miatt és ebben azt tanácsolta, hogy tanuljon meg sakkozni, mert az segít az élet problémáinak megoldásában. Ekkor kezdtünk el játszani, naponta három játszmát. Az évek során Yoko annyira megtanult sakkozni, hogy már kihívássá vált. Így aztán bárhová utaztunk, mindig vittük magunkkal a sakktáblát, repülőn, szállodában is játszottunk. Amikor szétváltak az útjaink, ez a mindennapos sakkozás vált a mi érzelmi kapcsolatunknak a jelképévé. Azért gondoltam, hogy megfestem Bobby Fischer első győztes játszmájának a 41 lépését, és mivel Yoko sakktáblája fehér volt, a fehér árnyalatait használtam minden lépésnél. Az ő fehér táblája arról szólt, hogy nincsenek ellenfelek, mind a két oldal egyforma.
-És melyikük győzött életük „sakkjátszmájában”?
-Kezdetben úgy éreztem, hogy a ő győzött, aztán úgy, hogy én – ma már nincsen jelentősége.
-Egy ilyen hosszú, szoros kapcsolatban nyilván már egymás gondolatát is ismerték.
-Az ember csak szeretné megismerni a másik gondolatait, de szerintem az emberek túl komplikáltak ahhoz, hogy minden gondolatukat kitaláljuk. Egy hosszú párkapcsolat lényege, hogy megismerje egymást, hogy ki mit és hogyan szeret, és megpróbáljanak az olyan törvények szerint élni, amelyek ezeket a dolgokat valóra válthatják.
-Különös egybeesés, hogy Ön 1971-ben disszidált Magyarországról, és a kiállításon látható egy régi magyar képeslap, amiből 1971-ben lett Yoko Ono ajándéka John Lennonnak. És ez az Imagine album éve is. Ön milyen embernek látta Lennont?
-Mindenekelőtt zseni volt, és mint zsenivel, nehéz volt vele boldogulni. Rapszodikus volt, bár az évek során aztán sokat higgadt. Az egyik furcsa példa, hogy 1972 karácsonyán John és Yoko rajtam keresztül vettek egymásnak ajándékot. Yoko azt a régi wurlitzert vette meg, amit én mutattam neki. Karácsony napján Yoko felhívott, hogy menjek át azonnal a Dakota-házba, és mutatott egy levelet, amit John írt neki: „Dobd ki a magyar gulyást, csaló”. Neki volt ugyanis egy gramofon-lemez gyűjteménye a 30-as évekből, amelyek kisebbek voltak, mint a wurlitzerbe valók, és a tű nem a lemezre, hanem mellé esett. És ennek alapján rögtön ítélkezett, én gazember lettem. Aztán amikor rájött, hogy mi a probléma rögtön kedves lett, kompenzálni akart. Tehát a végletek embere volt. Amikor berendeztem a tengerpari házukat, és nem volt benne elég víz, sétáltunk az utcán, és azt mondtam nekik: két megoldás van, egy óriás üvegtartály, vagy pedig fúrni kell egy kutat. Erre John azt mondta: „Csináld meg mind a kettőt, akkor biztosan lesz vízünk.” Volt Lennon életének egy időszaka, fia, Sean születése után, amikor azt mondta, hogy nem ír több dalt, hanem kenyeret akar sütni. Aztán egyszer megkérdeztem tőle: „Mikor sütsz kenyeret?”. Mire azt felelte: „Hagyjál már, két-három óráig tart egy kenyér megsütése. Tíz perc alatt megeszik és elfelejtik. Ennyi idő alatt írok egy dalt, amit örökké fognak hallgatni.” Ilyen a média: elkapnak egy mondatot, és szállóigévé válik.
-New York a 70-es években rendkívüli szellemi pezsgésben élt, a képzőművészetben, a zenében, a filmben, a költészetben. Andy Warhollal később közeli barátságba és munkakapcsolatba is került. Milyen emlékezetes találkozásai voltak még?
-Szinte mindenkivel összefutottam, akik akkoriban ott dolgoztak, a zenészek közül Bob Dylannel, David Bowie-val, Iggy Poppal, de ott találkoztam Robert Rauschenberggel, Keith Haringgel, André Kertésszel és Victor Vasarely-vel is. A házunk valóságos átjáróház volt. Egyszer volt egy vacsora, és Haring kérdezte, hogy elhozhatja-e egy barátnőjét, akinek most jött ki a lemeze. A vacsorára mindenki egyedül jött, kivéve ezt a hölgyet, akit nyolcan kísértek. Ez a hölgy volt Madonna. Mondtuk neki, hogy „sokra fogod venni, ha már most sokra tartod magad”. És sokra is vitte.
-Engem a kiállításon legjobban az Ajtók fogtak meg.
-Ezeket először Milánóban állítottam ki, a 14 ajtó Jézus 14 stációját szimbolizálja. Az ajtók úgy vannak beállítva, hogy egy irányba nyíljanak. Én mindig úgy magyarázom az életet, hogy annak termei vannak. Az emberek átmennek egy bizonyos számú termen. A legtöbben csak néhány ajtót nyitnak ki, aztán bemennek valahová, ott letelepednek, megnyugszanak, és így élik le az egész további életüket. Ez vonatkozik párkapcsolatra, otthonra, országra, városra. Én vannak emberek, akik állandóan mennek. Én az a típus vagyok, aki csak nyitogatja az ajtókat, és megy, megy, megy. Néha irigylem azokat, akiknek elég kinyitni két ajtót és megnyugszanak, de ez nem az én természetem. Az ajtókat egyébként mind itt találtam Budapesten, és azzal, hogy most itt állítottam ki őket, Nemes Attila kurátor egy másik kontextusban akarta feltárni, hogy a magyar emberek megpróbáltatásait, a háborúkat, a kommunizmust és egyéb „stációkat” jelentsék.
-Tökéletesen illeszkednek bele az Ön tárlatába a társművészek, Warhol, Haring, Kertész. Egészen különleges hatású a nagy fotográfus által készített női torzók párhuzamba állítása az Ön férfi torzóival.
-Ez a kurátor víziója volt, nem az enyém. Igazából nem az a fontos, hogy én együtt dolgoztam ezekkel a művészekkel, hanem az, hogy valamilyen módon az ő munkáikon keresztül léptem tovább, fedeztem fel új dolgokat, amelyeket aztán magamévá tettem és beépült az én stílusomba. Először nagyon féltem attól, hogy ez a koncepció kihasználja a másik művészt az én javamra, de amikor láttam a kész kiállítást, megnyugodtam.
-Jó néhány Disney-figurát is látunk, Pinocchiót, Mikiegeret az Ön „olvasatában”. A tárlatvezetésen azt mondta, hogy Disney „az amerikai identitás” jelképe. Tudjuk, hogy eme „amerikai identitás” mögött egy ultrakonzervatív ember állt, miközben az ő „édeskés” meséi az egész világot meghódították. Ön hogyan viszonyul Walt Disney-hez?
-Ha aszerint kellene ítélkezni alkotó emberek munkái felett, hogy milyen emberek voltak, nagy bajban lenne a művészvilág, mert nagyon sok olyan művész volt és van, aki magánemberként elfogadhatatlannak tűnik a társadalomban, mégis elfogadjuk azért, amit alkot. Walt Disney-t én azért hibáztatom, mert a Pinocchióból, ami egy nagyon fontos felnőtt történet, egy leegyszerűsített mesefigurát kreált. De zseniális üzletember volt, és halála után több mint 50 évvel is látható, hogy maradandó birodalmat épített fel. Én történeteket írok, ráfestem őket a vászonra, lefedem csipkével, és arra festek rá. A Disney-figurákra Arthur Schwarz beszélt rá a Tel-Aviv-i kiállításom alkalmából. Schwarz annak a Marcel Duchamp-nak szakértője, aki a „ready-made”-et, a kész tárgyak feldolgozását hozta be a kortárs művészetbe. A Disney-figurákhoz nekem már nem kell történetet kitalálnom, mert amikor befedem őket csipkével, a nézőnek rögtön előjönnek emlékek, események, gyerekkorból, felnőttkorból, amiket hozzá tud kötni ezekhez a tárgyakhoz. Ez egy leegyszerűsített párbeszéd a közönséggel.
-„Csak azért jöttem, hogy megérkezzem” – olvasható az egyik falon egy Andy Warhol-idézet. Önnek mit jelent megérkezni?
-E mondás mögött egy nagyon egyszerű történet húzódik: Andy megjelent egy fogadáson, hogy a paparazzók lefotózhassák, de magán az eseményen nem maradt ott. Ez jellemző volt rá. Én viszont átutazó vagyok, teremről teremre megyek. Még nem tudom, hogy mit jelent majd nekem, amikor megtalálom azt a helyet, ami az én bázisommá fog válni az életem hátralévő részére. Szerencsés vagyok, mert még 66 is évesen is tanulhatok valamit.
-Többször szóba került már a maradandóság kérdése. Hogyan lehet ma kiválni, nyomot hagyni azok közül, akiknek, megint Warhollal szólva, „15 perc hírnév” jutott?
-Amikor ezt Andy kijelentette, fiatal ember volt, valószínűleg ő sem gondolta végig. Vannak olyan mondások, amelyeket felkap a média és aztán ikonikussá válnak. A mai internetes világban valóban szinte mindenkinek lehetősége nyílik híressé válni. De hát ezt ő sem láthatta előre. Manapság rendkívül gyorsan lehet sikert elérni a különböző közösségi portálokon, de nem hiszem, hogy ezek közül bármi is maradandó lenne. De a maradandó művészeket sem biztos, hogy észreveszik. A világ nagy múzeumai, a Szépművészetitől a Louvre-ig, tele vannak a régi korok remekműveivel, és 90%-uk mellett az emberek elmennek. Erre a legjobb példa a Louvre, ahol mindenhol van egy kis Mona Lisa-jel, és a látogatók azt követik. Mire odaérnek, már azon morognak, hogy miért kellett ezért ennyire messzire jönni, a második reakció pedig: Ez? Ezért jöttem? Közben a múzeumban van 200 ezer műtárgy, amit érdemes megnézni. Hogy lehet olyant alkotni, amit 500 év után is megnéznek? Erre nincs válasz.
-A három magyarországi tárlat mellett mi foglalkoztatja a közeljövőben?
-Október közepén nyílik egy kiállításom Nápolyban, aztán tavasszal Rómában, közben egy bronz emlékművön dolgozom, amelynek elnyertem a pályázatát. Ez a pápa milánói szabadtéri miséjének tiszteletére készül, amelyen egymillió-kétszázezren vettek részt. Most „csak” ennyi.
