KULT
A Rovatból

Sallai László: Nem vagyunk túl jó állapotban, elég csak felszállni a metróra egy szerda reggel és körbenézni

A Felső Tízezer zenekarhalmozó frontemberét nemrég megjelent új albumuk kapcsán kérdeztük, de szóba került a Galaxisok és a Platon Karatev, sőt még a tetszhalott állapotából rövidesen feltámadó The Somersault Boy is.


Október közepén jelent meg a Felső Tízezer ötödik nagylemeze, a Kicsi forradalom, amely a zenekartól eddig megszokott powerpop stílust viszi tovább, tele koncertkompatibilis dalokkal, de a korábbiakhoz képest egy fokkal sötétebb hangulattal.

– A Felső Tízezer a Galaxisokhoz képest zeneileg és szövegvilág terén is jóval kevesebbet változott, ha egymás mellé tesszük az eddig megjelent lemezeket. Ez a műfaji stabilitás tudatos hozzáállás részedről?

– Radikális kanyarokat nem vettünk be, viszont azt is szem előtt tartottuk, hogy ne topogjunk egy helyben, úgyhogy a hangszerelést és dalszövegek tematikai hálóját is próbáltam organikusan tágítani az elmúlt években.

Kicsit úgy tekintek a Felső Tízezer lemezeire, mint egy regény egy-egy fejezetére, ami a cselekmény előrehaladásával tónusában változik, de attól még a történet és a regényvilág ugyanaz.

Mindemellett a szövegek egyes részei, fordulatai előre-hátra utalnak lemezeken átívelve, úgyhogy így van benne egy kis posztmodern játék is az arra fogékonyak számára.

– A legutóbbi Galaxisok-lemezt jellemző erősen politizálós felhang nem áll közel hozzád?

– Nekem nincs ellenemre, ha egy együttes politizál, ha azt okosan teszi és nem csak valamifajta feltűnési viszketegség hajtja. A Galaxisok esetében biztosan nem erről van szó, itt elég könnyen beállt az új irány mögé az egész társaság és új energiát is pumpált ez a lemez a zenekarba. Dalszerzőként én nem tudnék ilyen típusú direkt szövegeket írni, nem is lenne komfortos, de a közélet a 2020-as A bonyolult világ lemez óta azért egyre erősebben jelen van a Felső Tízezer-lemezein. Az új lemezen szerintem a leghangsúlyosabb eddig, de a nézőpont általánosabb, és a szövegeket lehet egyéni és közösségi perspektívából is értelmezni.

Fotó: Tóth Gábor

– Ha a fentiek nem is, a pesszimista hangvétel a Kicsi forradalom dalait is meghatározza. Ez a jelenlegi közhangulatból következett, vagy inkább magánéleti okai voltak?

– Az elmúlt évek nem sok okot adtak az örömre, ez szerintem minden szinten megjelent az életemben.

Akár arra gondolok, hogyan állt a feje tetejére a világ a Covid óta, akár a híreket olvasom, akár a jövőmre gondolok, mindenhol elég homályosnak tűnik a jövő, de igazából elég csak felszállni a metróra egy szerda reggel és körbenézni. Nem vagyunk túlságosan jó állapotban.

– Mit szimbolizál számodra az album címe?

– A kicsi forradalom nekem az apró, pici változásokat jelenti, ami sokkal közelebb visz minket egy élhető világhoz, mint a nagy csinnadrattával érkező, látványos lózungok. A jelenünk inkább az utóbbiról szól, amit meg lehet szokni, de elfogadni nem kötelező.

– Dorozsmai Gergő nemcsak a dobosotok, hanem az utolsó néhány lemez producere is volt. Mennyire könnyen lendültetek túl a kiválásán?

– Gergő volt A bonyolult világ és az Elkerülhetetlen című lemezünk producere, ekkor viszont még nem volt a zenekar tagja, úgyhogy tulajdonképpen ezeknél az anyagoknál a stúdióban kezdődött a közös munka. Az új lemez dalait ellenben vele írtuk, rengeteg ötlettel hozzájárult a dalokhoz, ő is dobolta fel őket, de az utómunkát most nem ő végezte, úgyhogy most pont megfordult a dolog. Eléggé sajnáltam, hogy nem folytatódik a közös történetünk, de érezhető volt az utolsó hónapokban, hogy a CSNK-ba való belépése és az L.A. Suzi indulása nagyon megnehezíti Gergő időgazdálkodását, úgyhogy nem ért minket a dolog teljesen váratlanul.

A teljes új album:

– Korándi Dávid két évvel ezelőtti visszatérése, illetve Gressai Ferdi idei csatlakozása milyen dinamikai változásokat hozott a zenekarba?

– Dávid visszatérése szerintem minket legalább annyira meglepett, mint amennyire a közönséget. Különböző okok miatt ekkoriban eléggé holtponton volt a zenekar, és Dávid újbóli csatlakozása elég meglökte a zenekar lendületét, Dávid tele ötletekkel és energiával tért vissza, amit tükröz az a tény is, hogy nagyjából két lemezre elegendő dalvázlatot halmoztunk fel egy éven belül – ebből lett leválogatva a Kicsi forradalom anyaga is. Ferdi már egy ideje együtt zenél Dáviddal a Tetratsben, de mindannyian ismertük természetesen korábbról is. Az új album munkálatairól ő már pont lemaradt, de nagyon várom már a vele való alkotást, hiszen Ferdi is stílusokat átszelő dalszerző és multiinstrumentalista.

– Ha jól számolom, lassan két évtizede írsz dalokat. Hogy látod, mennyivel váltál kiforrottabbá ezalatt szerzőként és előadóként? Van olyan dalod, amivel már nem tudsz azonosulni?

– Az évek és a rutin a dalszerzésben is rengeteget számítanak.

Az elején az ember nagyon ösztönösen és hatalmas önbizalommal próbálkozik, ezeknek a daloknak az energiája sokszor nagyon izgalmas, de a kivitelezés hagy kívánnivalót maga után. Idővel az ember egyre több megoldást, stratégiát ismer meg, és sokkal inkább tud külső szemlélőként tekinteni a saját alkotására.

Ha egymás mellé teszel egy tizenöt évvel ezelőtti Sallai Laci-dalt meg egy mostanit, akkor szerintem elég látványos a különbség. De ezt természetes folyamatnak gondolom, úgyhogy nincs olyan, hogy egy általam írt dalt idegennek éreznék, inkább csak egy-egy gondolat éretlensége bosszant.

Fotó: Mudrák Balázs

– A Somersault Boyhoz hasonlóan angolul éneklő Captain Average zenekart miért alapítottad? Addig oké, hogy a Felső Tízezer a magyar nyelvű ötleteidről szól, de a Somersault Boy nem volt alkalmas rá, hogy befogadja az összes többit?

– Különböző okok miatt a Somersault Boy 2019 vége óta szem elől tűnt. Nem koncerteztünk és bár időközben írtam egy lemezt, de ennek a felvétele is több évet csúszott, így a Somersault Boy inkább a működésképtelenséggel küzdött az elmúlt időszakban. Szóval volt némi felesleges energiám, másfelől pedig szabadabb játszóteret szerettem volna magamnak – a Somersault Boy azért alapvetően nem nagyon merészkedett a powerpop/poppunk határain túlra. Szerencsére most úgy tűnik, hogy a Somersault nehézségein túllendültünk, és a Captain Average is újra aktív lesz egy egészségügyi kényszerszünet után. Jövőre mindkét együttesnek meg fog jelenni egy-egy anyaga, és ezekkel eléggé el is fog kanyarodni egymástól a kettő.

– Könnyebb kívülről tekintened egy-egy szerzeményedre amiatt, mert te magad is rendszeresen írsz lemezkritikákat?

– Izgalmas kérdés. Nem hiszem, hogy dalszerzőként közvetlenül hatna ez rám, de biztosan hoz bennem valami olyasfajta törekvést, hogy próbáljam jobban külső füllel hallani a dalokat – erre most szükség is volt, mert Gál Mátéval ketten felügyeltük a lemez utómunkáját.

Szerintem minden szerző azt gondolja, hogy ő nagyon reálisan látja a saját munkásságát, de ez biztosan nincs így.

Valószínűleg én sem vagyok kivétel, viszont megfigyeltem, hogy korábban például az érzelmi kötődések, impulzusok néha felül tudták írni egy-két helyen a minőségellenőrzési szempontokat, ez viszont most már nem jellemző – el tudok engedni dolgokat, ha nem klappol minden.

Fotó: Tóth Gábor

– És mi történne akkor, ha a magyartanár-éned kapná meg elemzésre valamelyik szövegedet?

– A műelemzés szempontjait ugyanúgy tudnám érvényesíteni, mint bármilyen másik szöveg esetén, és kicsit előnyben is lennék, mert van csomó apró, rejtett utalás a popkultúra különböző irányaiba, amikre nagyrészt még emlékszem is, úgyhogy el tudnék róluk írogatni egy darabig.

– Lassan 6 éve tag vagy a Platon Karatevben is, amely igen jelentős stílusbeli változáson ment keresztül az eltelt időben – amennyire tudom, nagyrészt ez okozta Bradák Soma idei kiválását is. Te változatlanul azonosulni tudsz a két frontember által követett irányvonallal?

– Alapvetően izgalmasnak gondolom a zeneiségben levő új irányt, amiben más oldalamat is meg tudom mutatni, mint korábban, és még ha nem is minden apró részlete esztétikailag az én irányom, de ettől még a feladat abszolút motivál. Soma kiszállása a zenekarból viszont nagyon érzékenyen érintett (a béna fordulattal élve) emberileg és szakmailag is, úgyhogy ezt az új helyzetet még nekem is szoknom kell.

– Négy évvel ezelőtt jelent meg A bonyolult világ, aminek a záródalában 2030-ra egy Dunakanyar-beli házban képzeled el a jövőd. Mostanára eltelt az addig hátralévő idő majdnem fele, közelebb érzed magad ehhez a nyugis, vidéki élethez?

– Ezt a dalt például tíz évvel ezelőtt biztosan nem írtam volna meg. Akkor rajongtam Budapestért, imádtam a nyüzsgést, a tömegközlekedést, a kulturális közeget és úgy általában mindent, ami ott körülvett.

Nem nézegetem aktívan az ingatlanhirdetéseket és ez valószínűleg egy ideig így is marad, viszont ez a dal egy fontos állomás volt nekem, mert valahogy magam számára is kimondatta, hogy változóban van az értékrendem a világ dolgaival kapcsolatban.

Azok a dolgok, amik néhány évvel korábban a fő mozgatórugók voltak, mostanra sokkal hátrébb sorolódtak. Szóval közelebb vagyok, de azért nem kezdtem még el dobozolni.

Jövőre 10 éves lesz a Felső Tízezer. Készültek valami különlegessel ennek apropóján?

Tavaly ősszel újra eljátszottuk teljes egészében az akkor éppen ötéves évfordulóját ünneplő Majd lesz valahogy című lemezt a Dürer Kertben, ami szerintem mind a közönségnek, mind nekünk egy szuper élmény volt.

Már akkor belengettük, hogy elképzelhető, hogy folytatjuk rendszertelen időközönként ezeket az újrajátszó koncerteket és most az a terv, hogy a zenekar nulladik kilométerkövét jelentő Normális élet című debütáló albumunkat biztosan elővesszük.

Emellett nem elképzelhetetlen, hogy lesz majd egy amolyan klasszikus karrieráttekintő koncert is, úgyhogy ha hatalmas faxnit nem is csinálunk, és tortát sem vágunk a színpadon, azért valahogy megemlékezünk erről az elmúlt tíz évről. Jó küzdelmes volt, de még mindig itt vagyunk és ez azért jó érzés.

A Kicsi forrdalalom lemezbemutató koncertje a Dürer Kertben lesz a Kozmosszal közösen november 8-án, részletek itt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk