Saját volt zenekarának dalait énekli egy tribute banda élén

Mert valóban, 2026-ban úgy ülünk napra pontosan egy hónappal a választások előtt a Cinema Cityben, hogy most nem a “nyilvánvaló” oldalról várunk egy propagandafilmet, már ha ezt annak lehet tekinteni. Az előzetesek alapján a Tavaszi szél – Az ébredés márpedig egy Magyar Péterről szóló dokumentarista, de annál sokkal nagyobb dolgot ígérő alkotásnak tűnik. Az, hogy ez valóban pusztán egy szintén agresszív, arcbamászós mű lesz-e, vagy pedig valami más, ehhez türelemmel kellett várni a premierre, ugyanis nagyon kevés információ került ki előzetesen.

A téma egészen adott, hiszen az elmúlt két év történéseivel mindenki tisztában van, viszont azt, hogy ez a film egy igazán történelmi időszakot von maga után, ezt pontosan egy hónap múlva fogjuk tudni megmondani.

Nem nagyon tudom felidézni, hogy az összellenzékről valaha láttam-e a Cinema Cityben de akár csak bármilyen kisebb művészmoziban ehhez hasonlót. Ugyanannyira izgatottan vártam, mint amennyire kétkedve süppedtem a fotelbe a vászon előtt. Meglepően sokan voltak rajtunk kívül, de ezt csak amiatt furcsállom személy szerint, mert 10:45-kor ötletem nem lenne moziba járni, de úgy tűnik, a Tavaszi szél összehozza az embereket, a kezdésig közel 60 ember érkezett a terembe. A sors legszebb poénja volt a Kreml Mágusa film előzetesét nézni ez a film előtt.

A film igyekszik persze dokumentarista jelleggel tálalni az alaphelyzetet, és az országosan nagy port kavart- kegyelmi ügy irányából indít. A dokumentumfilm alátámasztásaként olyan szakértők is megszólalnak, mint Ruff Bálint, Szabó Andrea, Lakner Zoltán, vagy Dull Szabolcs.

A mozinak a moziélménye annyira nem jön át, a hangminőség sem ekkora vásznakra termett a valóságban. Hogy ez felróható-e egy ilyen filmnek? Ezt a fogyasztóra bízzuk.

A film maga az elmúlt éveket, illetve magát a 16/14 év rendszerét nem dolgozza fel, nem is kívánja a problémát megfogalmazni, viszont magát a megoldást kívánja és annak a folyamatát próbálja bemutatni. Magyarul maga az, hogy “a Fidesznek ez és ez és ez a vétsége” konkrétan nem fogalmazódik meg a kegyelmi ügyen túl, vagy azon túl, hogy “pár család kezében az ország”. Egészen jól határolja el magát/választja le magát arról, hogy ez az új valami ez ebben a rendszerben készül, ez a rendszer ez bár van, de tudomást venni róla csak annyira kell, hogy hogyan veszi át a helyét majd annak. Közben a Tisza arcai, Radnai Márk, Bódis Kriszta, Nagy Ervin, és a többiek is megszólalnak.

– Azért a Tavaszi Szélben vannak extrém mondatok, amelyek a kampány hátralévő részében komoly diskurzust jelenthetnének, ugyanakkor ez a film ezt nem támasztja alá, vagy nem ad új bizonyítékokat.

Innentől, hogy az alapkontextust körvonalaztuk, viszont egy kicsit heroikus montázsba megy át a történet, ahol a “legkisebb királyfi” országjárásra indul, és egy olyan energiát ad át, főleg a vidék megszólításával kapcsolatban, amely korábban csak a Fidesznek ment az országban. Közben persze valamilyen szinten megismerjük Magyar Péter személyiségét is, de inkább ő is csak egy része ennek a történetnek. Nyilván nem lehet más a fő szál, mint a személye, ugyanakkor

Ugyanezt az elválasztást teszi meg kijelentve is a “főhős” is, aki elmondja, hogy az valóban szokatlan, hogy a politikus az emberek között van, közöttük létezik.

A közönség egy emberként horkan fel körülöttem szörnyülködve a rövidtávú nosztalgia-reality checken, mind Menczer, mind Bayer Zsolt arcának láttán is, nyilvánvaló cél az, hogy az általános kormányzati hangnemet a film ezekkel a karakterekkel azonosítja.

Ugyanígy leválasztja magát az ellenzékről, a “mindenkori baloldalról” ahol többek között az elemzők is kijelentik, hogy ezeknek a politikusoknak valóban nem az elsőség, hanem a politikai megélhetés a cél. Tehát erősen sulykolja, hogy ők nem összemoshatóak semmilyen korábbi kánonnal.

Azért valahol szép önreflexióra is sor kerül, amikor a “te milyen embernek tartod magad?” kérdésre a „nehéz” a válasz. Ugyanitt ki is van mondva, hogy nem a Magyar Péter a nehéz, hanem az az ember, aki le akarja váltani Orbán Viktort. A film körülbelül felénél ez az emberi rész ad egy feloldozást, egy olyan kitekintést, ami megkönnyíti a befogadhatóságát a látottaknak.

Innentől pedig nagyjából ugyanazt kapjuk egybemosva, amiket az előző bekezdések taglalnak: valami megmozdult, aminek már nem lehet az útjába állni, mert bizony ez az anyag ez már nem egy emberben van a választókban koncentrálódik, hanem abban a szellemben, ami egy feljebbvalót képvisel. Ugyanakkor a doku-jelleg feleleveníti azokat a dolgokat, amelyek történtek, az országjárásokat, a gyalogos túrát Nagyváradig, és az összes ilyen történést. Ugyanakkor Magyar Péter elszámol a saját jellemfejlődéséről is.

Ugyanakkor ez a film nem sulykol, nem tolakodó, ez viszont egy moziba betérő bizonytalan szavazónak egy tökéletes film pár héttel a választás előtt, és valószínűleg ilyen szimpatikusan politikai karaktert korábban nem sikerült a vászonra vinni.

Az, hogy van-e szükség ilyen filmekre, igazából április 13-án, reggel 8 órakor választ adunk majd rá. Ugyanis ez a film akkor nyeri el a titulusát a kettő út közül: az egyik legfontosabb korlenyomatot, vagy az egyik legnagyobb “mi lett volna ha” történetének az emlékét.

Törőcsik Franciska egy Instagram-posztban jelentette be, hogy Jászai Mari-díjban részesült. A színésznő szerint „igazán megtisztelő, hogy a magyar színjátszás egyik legnagyobb alakjáról elnevezett díjban” részesülhetett.

A posztban azt írta, mások is tudják támogatni a szervezet tevékenységét, „hiszen már közöttünk vannak a jövő kiemelkedő alkotói, és talán éppen egy ilyen odaadó csapat munkáján múlik, hogy egyszer majd nagyon büszkék lehessünk rájuk”.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Franciska Törőcsik (@franciskatorocsik) által megosztott bejegyzés

Törőcsik Franciska 1990-ben született Budapesten, a nagyközönség többek között az RTL A mi kis falunk című sorozatából ismeri. A színésznő színházi munkái mellett zenés projektekkel is foglalkozik, és a névrokonság ellenére nem áll rokoni kapcsolatban Törőcsik Marival.

Az Igazgyöngy Alapítvány 1999-ben jött létre Berettyóújfaluban, L. Ritók Nóra alapításával. A szervezet komplex esélyteremtő modellként működik Kelet-Magyarországon, ahol a vizuális nevelésre építve művészeti oktatást, kríziskezelést, családtámogatást és közösségfejlesztést végeznek a generációs szegénységben élő családok körében. Az alapítvány vezetője 2025-ben az operatív feladatok egy részét átadta, de stratégiai szerepben továbbra is részt vesz a munkában.

Letette a tollat Lady Whistledown, a rajongók pedig lélegzetvisszafojtva figyelik, hogy ez egyben Penelope Bridgerton, azaz az őt alakító Nicola Coughlan búcsúját is jelenti-e a sorozatból. A negyedik évad hatodik részében Penelope drámai lépésre szánta el magát: bejelentette a királynőnek, hogy felhagy a pletykalap írásával, miután a harmadik évadban lelepleződött a személyazonossága.

„Mert a társaság számára Whistledown ugyanúgy működik, mint felségednek ez a palota. Csapdába ejti, figyeli és vizslatja őket.”

Később, Cressida bálján a társaság megkapta az utolsó, Penelope által írt kiadványt, az évad utolsó epizódjának végén azonban egy új, ismeretlen szerző vette át Lady Whistledown szerepét. A nagy kérdés tehát, hogy a színésznő távozik-e a sorozatból. Hivatalos bejelentés egyelőre nem érkezett a távozásáról, ugyanakkor a sorozatban már láthattunk mintát arra, hogy a főszereplő párok a saját évaduk után a háttérbe húzódnak. Az első évad főszereplői, Phoebe Dynevor és Regé-Jean Page is távoztak, a második évad központi párja, Jonathan Bailey és Simone Ashley pedig kevesebbet szerepeltek a harmadik és negyedik évadban.

A Netflix hivatalosan is berendelte az ötödik és hatodik évadot, a sorozat showrunnere, Jess Brownell pedig utalt rá, hogy

Az ötödik évad forgatását márciusra, vagyis tavaszra tervezik. Bár Penelope és Colin szerelme a harmadik évadban teljesedett ki, és a negyedikben a karakter letette a tollat, a sorozat jövője és az új rejtély bőven adhat okot arra, hogy Nicola Coughlan a további évadokban is a Bridgerton család történetének része maradjon.

Liza Minnelli ma 80 éves, és kevés olyan ember van a popkultúrában, akiről ennyire nehéz eldönteni, hogy pontosan kicsoda is volt ő valójában: filmsztár, musicaldíva, túlélőművész, anyasebből épült ikon, vagy az a nő, aki egész életében úgy lépett be minden szobába, mintha ott már régóta zúgna a taps. Az biztos, hogy 1946. március 12-én született, Judy Garland és Vincente Minnelli lányaként, vagyis úgy indult az élete, hogy a világ eleve reflektorral várta. Ma azt mondanánk, nepo-baby volt.

Ebben már önmagában is van valami egészen kegyetlen. A legtöbb embernek évek kellenek, mire kitalálja, ki ő, Liza Minnellinek viszont születése pillanatától a lehetetlennel kellett megküzdenie: hogyan legyen valaki úgy önmaga, hogy közben az anyja Judy Garland. Nemcsak egy híres anya, hanem egy komplett amerikai mitológia. Az Óz, a csodák csodája örök sérülékeny csillaga, akit mindenki imádott.

a szülei elváltak, ő pedig már nagyon fiatalon abban a közegben szocializálódott, ahol a szeretet, a teljesítmény és a színpadi jelenlét veszélyesen közel kerül egymáshoz.

És mégis: az a döbbenetes Minnelliben, hogy nem Judy Garland halvány folytatása lett, nem egy szomorú iparági lábjegyzet, hanem valami sokkal furcsább és erősebb. Már húszéves kora előtt Broadway-sztár, 1965-ben megnyerte a Tony díjat a Flora, a vörös veszedelem-ért, és ezzel akkor a kategória legfiatalabb győztese lett. Ez a pont még simán lehetett volna egy nepo diadala, egy „jó, hát nyilván segített a háttér” típusú történet. De Liza esetében gyorsan kiderült, hogy a háttér maximum belépőnek jó: bent maradni csak nyers tehetséggel lehetett. És neki abból olyan mennyiség jutott, amitől a színpad körül szinte meggörbült a tér.

A Sally Bowles-alakítás nem egyszerűen siker volt, hanem kulturális detonáció. Minnelli 1973-ban Oscart kapott érte, és ez az a pillanat, amikor végleg levált róla a „Judy Garland lánya”-címke. Onnantól Judy Garlandot kellett úgy emlegetni, hogy Liza anyja.

A Kabaré azért ütött ekkorát, mert Minnelli egyszerre volt benne törékeny, nevetséges, erotikus, szánalmas és lenyűgöző. Vagyis pontosan olyan, mint az élet, csak jobb volt a sminkje. Nem szépen játszott, hanem veszélyesen. A tekintetében mindig volt valami, ami azt mondta: lehet, hogy most mindjárt szétesek, de előtte még eléneklem ezt a számot úgy, hogy te is jössz velem.

Ezt megelőzően, március 5-én a Beverly Hilton szállodában tartott díjátadó gálán egy előre be nem jelentett meglepetésfellépés keretében állt színpadra. A közönség azonnal felállva, hatalmas vastapssal és egy közös születésnapi dallal ünnepelte a színpadra lépő dívát. „Ti büszkévé tesztek, mert erősek vagytok, és kiálltok azért, amiben hisztek. Tényleg így van. És olyan jó itt lenni veletek” – mondta a színpadról a jelenlévőknek. A mai születésnapján pedig a New York-i éjszakában, a manhattani 54 Below nevű exkluzív klubban tartanak egy nagyszabású, élő zenekaros születésnapi estet a tiszteletére, ahol barátok és pályatársak lépnek fel.

A most megjelent könyv éveken át tartó, magnóra rögzített beszélgetésekből állt össze, amelyeket Michael Feinstein énekessel és zenei archívumkezelővel folytatott. A kötet lapjain az ünnepelt végre leszámol a külső elvárásokkal, és saját hangján beszél a legnehezebb témákról is.

– mondta a Vanity Fairben. A könyv egyértelműen elutasítja a sajtó által oly sokszor ráaggatott áldozatszerepet, helyette a kőkemény túlélésről szól. A történet arról a fájdalmas, de felemelő folyamatról szól, ahogyan egy hollywoodi dinasztia gyermeke kilépett az édesanyja, Judy Garland és édesapja, Vincente Minnelli hatalmas árnyékából, miközben felépítette a saját, független művészi identitását.

– tette hozzá.

A szakma és a legközelebbi barátok eközben olyan történetekkel rajzolják körbe a személyiségét, amelyek megmagyarázzák, miért rajong érte a mai napig a szórakoztatóipar minden generációja. Neil Tennant, a Pet Shop Boys frontembere a közös acid house klubozásokat és a stúdiós dalfelvételek utánozhatatlan hangulatát idézte fel. Gene Simmons, a KISS zenekar basszusgitárosa röviden csak úgy jellemezte a kolléganőjét, hogy „ő felséges, nagyvonalú és mesés”. A kötet tető alá hozásában segédkező Michael Feinstein pedig egy olyan történetet osztott meg, amely rávilágít az ünnepelt önironikus fekete humorára. Egyszer régen a sztár attól rettegett, hogy nem éli meg a negyvenhetedik életévét, pontosan annyit, amennyit a tragikus sorsú édesanyja élt. Most pedig, nyolcvanhoz érve, nevetve csak annyit mond a környezetének: „Gyorsan vigyetek az arcdokihoz!”

A csillogás és a díjeső mögött azonban mindig ott húzódtak a sötétebb időszakok, amelyekről a most megjelent memoár a legnyersebben rántja le a leplet. A hetvenes évek legendás New York-i diszkójának, a Studio 54-nak a korszaka nemcsak a féktelen bulizásról szólt.

A magánéleti mélypontok közül kettő emelkedik ki, az első és az utolsó házassága. Az első férj Peter Allen volt, az ausztrál énekes-dalszerző, Judy Garland protezsáltja. 1967-ben házasodtak össze. Már ez a felállás is jelképes: Liza első férje egy olyan férfi volt, akit gyakorlatilag az anyja világából kapott. Mintha a saját életét sem teljesen maga választhatta volna, hanem mindig ugyanannak a hollywoodi családi rendszernek a meghosszabbításában kellett volna mozognia. A kapcsolat eleinte nyilván izgalmasnak, bohémnak, művészinek tűnhetett. Két fiatal, tehetséges, színpadi ember, sok energia, sok vágy, sok szereplési ösztön. De az egész történet később sokkal fájdalmasabb színt kapott, mert

A házasságuk 1970-re gyakorlatilag szétesett, a válás 1974-ben zárult le. Ez a kapcsolat nem pusztán egy válás volt, hanem egy megalázó ébredés is. Nem az a tanulság, hogy „jaj, szegény Liza kifogott egy meleg férjet”, mert ez így túl olcsó lenne. Inkább az, hogy az első házasságában rögtön azzal kellett szembesülnie: lehet, hogy szeretik őt, de nem úgy, ahogy ő szeretné. Lehet, hogy ő teljes testtel-lélekkel belemegy valamibe, miközben a másik fél egészen más történetet él. Ez egy olyan embernek, aki eleve az elhagyatottságtól és az árnyékban éléstől sérült, brutális tapasztalat.

És ugyanilyen brutális véget ért a 2002-es, celebekkel telezsúfolt esküvő és a David Gesttel kötött házassága is, ami új könyvében a leghatározottabb kritikát kapja. Liza nagyon keményen beszél erről a házasságról: azt mondja,

Ő ezt kifejezetten traumatizáló kapcsolatként írja le. Az énekesnő börtönnek nevezte a kapcsolatot, és kíméletlen őszinteséggel kijelentette: „nem voltam józan, amikor ehhez a bohóchoz hozzámentem.”

A popkultúra emlékezetében az ikonikus pillanatok is erősen élnek. Ilyen volt a négy évvel ezelőtti Oscar-gála is, ahol Lady Gagával közösen állt a színpadon. A láthatóan törékeny, kerekesszékben ülő Minnellihez Lady Gaga egy ponton odahajolt, és annyit suttogott: „Rád bízom magam”, mire Minnelli halkan visszaválaszolt: „Tudom, köszönöm”. A gesztus a díjátadó egyik legtöbbet emlegetett pillanata lett.

Liza Minnelli karrierje egyébként azért is különleges, mert nem csak egy díjhalmozó legenda lett, hanem a teljes amerikai szórakoztatóipar egyik ritka gyűjtőpéldánya: EGOT-nyertes, vagyis nyert Emmyt, Grammyt, Oscart és Tonyt is. Az ilyen emberekből nagyon kevés van, és ettől még nem lesz automatikusan izgalmas valaki, de Minnelli esetében szépen mutatja, mennyire nem lehetett őt egyetlen dobozba betolni.

ami miatt később a meleg kultúra egyik legnagyobb ikonjává vált. Nem gyártotta ezt a státuszt, hanem egyszerűen alkalmas volt rá: túl nagy volt, túl díszes, túl érzékeny, és túl sokat bírt ki ahhoz, hogy ne legyen kultusz körülötte.