News here
hirdetés

KULT

Rudolf Péter: „Egy politikusnak sem kell megfelelnem”

A Vígszínház igazgatója beszélt arról is, miért kell népszínházat csinálni, hogy fér meg egymás mellett a Barátom Harvey és a Sirály, kell-e a színhháznak foglalkoznia a politikával, és mik a tervek a következő évadra.

Link másolása

hirdetés

Rudolf Péterrel interjút készíteni nem könnyű, sorba kell állni, mint annak idején Trabantért a Merkúrban. Gyakorlatilag a kinevezése óta szeretnék beszélgetni vele, de rendkívül elfoglalt, és sokáig a Covid sem kedvezett az interjúknak. Most azonban végre összejött, és túlzás nélkül mondhatom, megérte várni.

– Két éve kerültél a színház élére. Nem bántad meg?

– Mielőtt beadtam a pályázatot, feltettem magamnak egy nagyon egyszerű kérdést. Pár év múlva az fájna-e jobban, hogy nem csaptam bele, mert gyáva voltam, vagy az, hogy kiderül rólam, nem vagyok alkalmas. Úgy éreztem, az első változat keltette dühvel kevésbé tudnék együtt élni, mint a második változat kínos, de vállalható következményeivel.

Amint ezt megfogalmaztam magamban, kitisztult a kép. Ez a dolgom. Persze amibe csöppentem nem egyszer adott okot az elbizonytalanodásra: kacifántos körülmények között neveztek ki a legnagyobb prózai társulat élére, miközben gyakorlatilag bezárt az ország. Abszurd időszak volt.

És bár rendeződni látszik a helyzetünk, a színház most jóval nagyobb energiákat kell mozgasson, hogy a pandémiás helyzet előtti szintre küzdje vissza magát nézettségben, tervezhetőségben. Szóval hirtelen felindulásból elkövetett elbizonytalanodásaim voltak – de lényeget tekintve világos számomra, hogy ez az én utam.

hirdetés
Megbánásról tehát szó sincs.

– Mi volt a legnehezebb a Covid-időszakban, és hogy volt nehezebb: színészként vagy igazgatóként?

– A Vígszínházban a barátom Harvey-ban játszottam először, most tavasszal. (Az előadásról írt kritikánk itt olvasható.) A régi előadásaimat, az „előző életemből” természetesen ugyanúgy sújtotta a Covid, mint az egész világot. Nem játszani fájdalmas. Nézőt hazaküldeni borzalmas. Színészként. Igazgatóként. Portásként és öltöztetőként is.

Ez a színház arról híres, hogy a legélesebb történelmi helyzetekben, a legsötétebb időkben, a legkilátástalanabb körülmények között is – játszott. Merthogy akármennyi fájdalom gyűlik is fel a világban, összejönni és megmártózni egy színházi előadás katarzisában, az előadóknak és természetesen a befogadóknak is menekülés. Gyógyszer. Hát még egy ilyen környezetben, mint a Víg.

De ez egy speciális helyzet volt, ahol maga a találkozás volt a veszélyforrás. Nem kockáztathattam. A társulat színészei, és persze én magam is, abban nőttünk fel, hogy csak akkor mondasz le egy előadást, ha nagyon-nagyon magas lázad van. Valahogy így alakult ki. Egyébként négykézláb is bemászol. Azt elfogadtatni a kollégákkal, hogy most egy egészen más hozzáállással szolgálják a színházat, hogy az óvatosság most fontosabb, és az első tünetre otthon kell maradni, tesztelni kell, nagyon nehéz volt. Tehát az elszánt játszani akarás és a bölcs óvatosság közötti lavírozás volt a legnehezebb.

Emlékszem, amikor a színházak egymás között még csak arról állapodtak meg, hogy erősen ajánlott a maszkviselés, a Vígszínház tanácstermében ültünk nyolcan-tízen, és azon tanakodtunk, nem kötelességünk-e egy ekkora épületben előbb lépni, és még szigorúbb óvintézkedéseket hozni. Akkor még nem tudhattuk, mi lesz a reakció. Lehet, hogy holnap mindenki azt mondja, ha maszkot kell húzni, akkor nem jövünk a Vígbe! Üres házak előtt fogunk játszani? Vagy pedig mellénk áll a közönség?

Végül elsők között megléptük, és bevezettük a kötelező maszkviselést.

Mindig azt mondogattam magamnak, ahhoz képest, hogy édesanyám még az óvóhelyre menekült a bombázások elől, ezek a kellemetlenségek a maszkkal igazán semmiségek.

Az élet visszaigazolta a döntéseinket. Ez a sok aggodalom összerántotta a társulatot. A streameléssel lehetőséget teremtettünk, hogy a próbafolyamatoknak legyen kifutása. Találkoztunk a nézőkkel még ha nem is a szokásos körülmények között. És ez az online térben való összekapaszkodás a jövőben is megmaradhat.

Mára 130 ezer felett van a Facebook oldalunk követőinek a száma, míg az Instagramon közel 25 ezren követnek minket.

Az internet nagyon fontos kapcsolattartási formává vált az elmúlt időszakban. Speciális előadások jöhetnek így létre. Sok mindent rögzítettünk az utókornak, és olyan helyeken is láthatták így az előadásainkat, ahova talán soha nem jutottunk volna el.

Nem mellesleg, azt se felejtsük el, hogy az online közvetítésnek köszönhetőn sokan olyanok is megnézhették ezeket az előadásokat, akinek amúgy erre nem lenne pénze. A lényeg persze mindig a jelen idő, az a színházi működés csodája, de van hozadéka a történteknek, ez nyilvánvaló. Akkor persze tele voltunk aggodalommal. Nem vesztünk-e nézőket?

– Kevesebb lett a néző?

– Szerencsére azt tapasztaljuk, például A padlás vagy A dzsungel könyve esetében – ahol nagyon nagy számokat produkáltunk online, tehát aggódtunk a jövőt illetően –, hogy szinte újabb lendületet vettek az előadások. A gyerekek élőben is találkozni akartak a szereplőkkel.

Nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, mert vannak olyan ikonikus zenés előadásaink, melyek akármi történik, telt házakat produkálnak. Ez a tény pedig jótékony hatással van a prózai előadásainkra is. A „Vígmágnes” működik. Nyilvánvaló, hogy van visszaesés a békeidőkhöz képest, viszont nem akkora, mint amitől tartottunk. Nagyobb energiával dolgozik a szervezés, a titkárság, a sajtósunk, a marketing – gyakorlatilag mindenki, aki a háttérben segít a varrodától az asszisztenciáig, kameracsapattól az öltöztetőkig, hisz a nézői bizalmat kell erősítenünk. Játszunk. Nem esünk szét.

Nagyjából visszatért a közönségünk, bár a Covid előtti szintet még nem értük el. Erről jelentős mértékben tehet a háború negatív gazdasági hatása is. Ha sikerül a bérletekkel visszaállni a Covid előtti időszakunkra, akkor azt sikernek könyveljük el. De erre csak szeptemberben kapunk választ.

– Az évadnyitón azt mondtad, a színház a politika felett áll. Az utóbbi években azért nem egészen ezt látjuk, a politikusok nem feltétlenül így gondolják. A Vígszínházat békén hagyják?

– Nem kellett megfelelnem senkinek. Csak a Víg múltjának. És a pályázatomban felvázolt szellemiségnek. Amikor az évadnyitón ott állt egyik oldalon az államtitkár úr, másik oldalon a főpolgármester úr, én pedig középen, akkor úgy éreztem, ez remekül lefesti azt, amit a világról gondolok.

A színház, ha jól csinálja a dolgát, akkor a napi politikai vircsaft felett áll. Miközben persze ebben a közegben él, erre kell reflektálnia. Nem apolitikus színházról beszélek! A színház szabadsága, egy előadás árnyaltsága, az igazság keresése, a kérdések feltevése, sokkal gazdagabb gondolati közeg. A politika kénytelen erőteljesen fogalmazni, sarkosan. Az üzenetei leegyszerűsítőek. Meggyőzni akar, híveket toborozni. Választási időszakban különösen.

A színház meg akarja érteni az ember szövevényes működését – a politikáét is.

A Homo sapiensről szól. Egy pártnak nyilván meg kell fogalmaznia önmagát. Amikor kijelöl magának egy irányvonalat, azzal be is szűkíti a követői körét.

Egy színháznak viszont nem szűkítenie kell, hanem nyitni. És ha nyit, abban a percben elkezd kutakodni, hogy hol tart a világ és miért tart ott. Miért dönt úgy egy ember, amikor dönt. Nem véletlenül lehet a nagy klasszikusokat állandóan játszanunk. A féltékenység örök kérdése jelenik meg az Othellóban. A tehetetlenség, az elvágyódás Csehov darabjaiban. De közben meg kell forgatni őket a mában, azt kell nézni, hogy a mai ember számára ezek a klasszikusok hogyan tudnak megszólalni.

Épp most voltam a Vígszínház ikonikus jelmeztervezőjének, Jánoskúti Mártának a kiállításán. Fiatalkoromban még az ő jelmezeiben ugrándoztam a színpadon. Puck volt az első szerepem. A megnyitón hallottam egy Nádasdy Kálmán idézetet, ami jól mutatja miként kell gondolkodnunk.

Az osztályából valaki fölkiáltott: „Kitaláltam valamit!”. Mire Nádasdy Kálmán azt válaszolta: „Maga ne kitaláljon, maga betaláljon! Azt találja meg, ami ott van a darabban, az épp elég!”.

Ezzel együtt persze a klasszikusok mellett sok kortárs darabot játszunk. Most is ilyet próbálunk itt, a Pesti Színházban, az Inkognitó című előadást. A Vígszínház Házi Színpadán pedig kifejezetten magyar kortárs darabokat mutatunk be. Szeretnék majd egyszer feltenni egy kötetet a polcra azokból a darabokból, amelyek ott születtek meg, a Vígben.

– Van a Vígszínháznak...

– Lelke? Van! (nevet)

– Az sem árt, de én arra gondoltam, van-e körülírható célközönsége?

– Nagyon érdekes kérdés. A pályázatomban is leírtam, hogy népszínházat csinálok. Egyébként a színház összes eddigi igazgatója azt csinált, ha kimondta, ha nem. 1100 embert kell becsalogatni. Volt, hogy 1800-at, mert volt állóhely is.

Ezt nem lehet másként, minthogy az imént emlegetett nyitottságot a műsorpolitikában is képviseljük.

A Barátom, Harvey például egy klasszikusan elmesélt történet. A díszletünk is a régi időket idézi: a színész lenyom egy kilincset, és belép egy ajtón. (Ez a „porosság” szinte már kuriózumnak, bátorságnak tűnik...) Mégis szellemiségében találkozik a Csehov előadásunkkal. Ugyanarról beszélünk. Szorongásról, a környezeteddel való azonosulásról, vagy meneküléseidről. David Doiasvili, a Sirály rendezője szinte felrobbantotta a negyedik falat, úgy oldotta fel a teret: ifj. Vidnyánszky Attila Trepljovként egészen a körúti „nézőkig” rohan kamerájával.

– Aggódtunk is érte a decemberi bemutatón, hogy megfázik.

– Mi is! Könyörögtem, hogy vegyük fel azt a részt, ne rohangáljon esőben, fagyban, de ilyenkor az adrenalin hajtja a színészt, és meg is védi.

Úgy gondolom, a lényeg, hogy a Sirály szellemisége találkozik a Harvey szellemiségével. Van kapocs a műfajoktól, a megoldásoktól függetlenül. Kőszegi Ákos, aki az főorvost játssza a Harveyban, sztentori hangon megkérdezi az egyik jelenetbe toppanva, hogy „Mi folyik itt?” Ez a szöveg bekerült az előadás előtti szertartásunkba is. Összeállunk a kezdés előtti pillanatban, és együtt kimondjuk kórusban: „Mi folyik itt?”

Végső soron ez a színház dolga: feltenni ezt az egyszerű kérdést, hogy „Mi folyik itt?”

Nekem az a jó, ha a Csehov-előadás nézőit izgatja a Harvey és fordítva. De nyilván nincs teljes átfedés.

– Az évadnyitón azt is mondtad, nem tudod, mire vágyik a közönség. Így az évad végén tisztább a kép?

– Annyi minden történt az elmúlt időszakban, annyi minden dúlta és dúlja fel az életünket, hogy ez most egy nagyon nehéz kérdés. Marton tanár úrnak volt hozzá valami hatodik érzéke. Most lesz nemsokára a „Popfesztivál” évfordulója, de ott A Pál utcai fiúk, A padlás... Vannak emberek, akiknek különös érzéke van hozzá, hogy mivel lehet a nézőket behívni. Ő ilyen volt.

Van egy anekdota, ami vagy igaz, vagy nem. Sztálin kérdezte az elvtársaktól:

– Hány filmet készítünk mi a Szovjetunióban?

Mondták neki, hogy nyolcszázat.

– És mennyi ebből az igazán jó, ütős?

– Olyan 25.

– Akkor miért nem csak azt a 25-öt készítjük el?

Szóval hazudik, aki azt mondja, tudja, mire vágyik a néző. Ráadásul ennek egybe kell esnie azzal, hogy mi miről szeretnénk beszélni. Az igazi siker, ha ez egybeesik. Úgy tűnik, hogy nagy címek kellenek, nagy történetek. Most például a Barátom, Harvey lírai szellemessége után egy teljesen másként összetett elődás következik. Bodó Viktor rendezi A kastélyt. Egy kaffkai, szorongásos, vizuálisan rendkívül izgalmas világ, tele groteszk elemekkel. Ez lesz az első bemutatónk október elején. Többek között ifj. Vidnyánszky Attilával, Hegedűs D. Gézával, Méhes Lászlóval, Kovács Patríciával, Orosz Ákossal...

Utána pedig rám vár egy újabb nagy kihívás: Shakespeare-től a Szeget szeggel.

A Globe Színház is igazi népszínház volt. A Szeget szeggel pedig egy nagyon izgalmas politikai krimi. Is. Vígjáték nagy tétekkel. Főbb szerepekben Márkus Luca, ő játssza Izabellát, Stohl András Angelót, a herceget pedig Kőszegi Ákos.

– Játszod, vagy csak rendezed?

– Rendezem. A rendezem és játszom is a színházban nem működik. Nem lenne egészséges. A film az más történet.

A Pesti Színházban pedig egy újabb kortárs darabot mutatunk be. Nick Payne Inkognitó című művét Szőcs Artur rendezi. Épp most ülök be megnézni a próbát. Izgalmas történet. Egy különös puzzle-t kell összeraknia a nézőnek. Einstein agya körül forog a sztori, bármilyen furcsán is hangzik. Négy színész játszik benne sok szerepet. Kovács Patrícia, Nagy Ervin, Horváth Szabi, Márkus Luca.

Decemberben lesz egy új zenés előadásunk is a Pestiben, az Egy szerelem három éjszakája. Igazi ünnepi szereposztás: Kern András, Lukács Sándor, Hegedűs D. Géza lesz egyszerre a színpadon, és ifj. Vidnyánszky Attila rendezi. A további szereplők Ertl Zsombor, Orosz Ákos, Nagy-Kálózy Eszter és Hirtling István mellett egy egyetemista, Varga Járó Sára, aki most dolgozik először a színházunkban. A második világháború alatt játszódik a darab. A mára klasszikusnak számító slágerek új hangszerelésben elevenednek majd meg. Ahogy Attila látásmódja találkozik ezzel a világgal, megelőlegezhető a kuriózum.

Majd ismét egy nagy klasszikus következik, Valló Péter rendezésében Tennessee Williamstől a Macska a forró bádogtetőn.

Szilágyi Csenge, Brasch Bence, Hegedűs D. Géza, Igó Éva, Radnay Csilla és Telekes Péter játssza a főbb szerepeket.

– Te beéred egyelőre a Harveyval, vagy láthatunk a színpadon más darabban?

– Nagyon jó érzés volt együtt lenni a kollégákkal. Egészen más szemszögből láttam így a színház működését. Igazgatóként is sok haszna volt. Szerencsére nem esett nehezemre megnyomnom a „színész gombot”, és így részt venni a munkában.

Persze volt bennem szorongás is. Elvégre négy éve nem próbáltam színészként, és 17 éve nem álltam a Vígszínház színpadán. Nagyon különleges kihívás volt a Harvey egy láthatatlan, két méteres nyúl kollégával az oldalamon. Jól éreztem magam... De fontosabb, hogy a társulat tagjai jól érezzék magukat. Ha az oldalvízükön én is jól vagyok, az persze nem hátrány. Könnyebb vinni a napi ügyeket egy színpadi hátszéllel. Energiát nyerek. Úgyhogy minden elképzelhető.

– Az ember azt gondolná, most, hogy színházigazgató vagy, kiélhetnéd magad, eljátszhatnád minden szerepálmodat.

– Nem szokott jó kisülni abból, amikor az ember a fejébe veszi, hogy ő majd eljátssza ezt és ezt. Egy szerepvágyam volt, ami korábban majdnem megvalósult itt. Nagyon szerettem volna eljátszani Csacsinszky Pált Szép Ernő Lila ákácából.

Kezdek barátkozni a gondolattal, hogy ez ugrott.

Most tényleg nincs a fejemben semmi konkrét szerep. Majd adódik valami. Igaz, ha lenne szerepálmom, akkor sem mondhatnám el, mert ha véletlenül tényleg színre visszük, senki nem mossa le rólam, hogy magamnak csinálok színházat.

De én nem magamnak csinálok színházat, hanem a nézőknek. És persze a kollégáimnak. Így együtt... Így pontos.

fotó: Dömölky Dániel, Emmer László, Markovics Z. Kristóf


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Meghalt Coolio, a 90-es évek népszerű rappere
A Gangsta's Paradise 59 éves szerzőjével szívroham végezhetett. 1996-ban Grammy-díjat nyert a világhíres számmal.

Link másolása

hirdetés

59 éves korában elhunyt Coolio, eredeti nevén Artis Leon Ivey Jr., amerikai rapper, hiphop-előadó.

A sztár halálának hírét barátja és menedzsere, Jarez Posey közölte a CNN-nel, egyelőre azonban nem adtak ki információt az okokról. Meg nem erősített információk szerint szívroham végzett a népszerű előadóval.

A hírcsatorna információi szerint tűzoltók és mentők jelentek meg a zenész Los Angeles-i házánál helyi idő szerint szerda délután 16 óra körül. AZ életét 45 percen keresztül próbálták megmenteni, de nem jártak sikerrel.

Coolio a kaliforniai Comptonban született és nőtt fel. Fiatalon reptéri biztonsági őrként és önkéntes tűzoltóként is dolgozott, mielőtt zenei karrierbe kezdett.

Előadói pályafutása legnagyobb mérföldköve a Veszélyes kölykök (Dangerous Minds) című filmhez írt betétdala, a Gangsta's Paradise, ami minden idők egyik legismertebb rapszáma lett.

hirdetés
Coolio – Gangsta's Paradise

A dallal 1996-ban Grammy-díjat nyert, 2022 nyarán pedig megtekintése a YouTube-on átlépte az egymilliárdos határt, és a streamingszolgáltatókon is igen népszerű. Szintén népszerű dala még az 1997-es Nekem 8 (Nothing to Lose) című filmben felhangzó C U When You Get There.

Coolio számos rajzfilm és gyerekműsor zenei anyagán dolgozott többek között a Cartoon Network és a Nickelodeon csatornáknak.

A sztárnak hat gyereke van, egyetlen feleségétől, Josefa Salinastól 2000-ben vált el.

Videó címe

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Básti Juli: „Ne üssenek a seggünkre, ha megyünk az utcán, de ha megjegyzi valaki, hogy de jól nézek ki, az hadd essen jól!”
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas művésznőt a Centrál Színház új bemutatója kapcsán kérdeztük többek között a metoo-ról, édesanyjával való kapcsolatáról és a pályakezdésről.

Link másolása

hirdetés

A Centrál Színház 2020-ban egyszer már nekifutott Tracy Letts Mary Page Marlow című drámájának, ám a Covid közbeszólt. Idén ősszel némileg új felfogásban mutatták be ismét. A címszerepet öt hölgy alakítja: Hőnig Emma, Martinovics Dorina, Földes Eszter, Gombó Viola Lotti és persze az egyik legnagyobb kedvencem: Básti Juli. A művésznővel a sajtóbemutató után beszélgettem.

– Látom, olvasom, hogy a mai napig sok interjúban kérdezik az édesapjáról, Básti Lajosról. Én arra gondoltam, beszéljünk most kicsit az édesanyjáról, Zolnay Zsuzsáról. Sok mindenben láttam, de két szerepe a mai napig emlékezetes a gyerekkoromból. Az egyik az És ön mit tud? című tréfás celebvetélkedő, illetve a Mici néni két élete, ahol szenzációsan játszotta a rosszmájú, undok kolléganőt. Kicsit meséljen róla, milyen volt a kapcsolatuk, mennyire tudta segíteni a pályán?

– A mamámnak köszönhetem, hogy egyáltalán elmentem felvételizni. Már sokszor elmondtam, hogy az apám tiltott a pályától, de a mamám, amikor megtudta, hogy mégiscsak szeretnék jelentkezni, abszolút bátorított és cinkosságot vállalt velem.

Úgy beszéltük meg, ha felvesznek, akkor megmondjuk, ha nem vesznek fel, akkor meg sem említjük, hogy megpróbáltam.

Mindig, mindenben nagyon segített. Gyerekkoromban nagyon jó kapcsolatunk volt. Apám halála után kicsit bonyolultabb lett a dolog. Egyáltalán nem akarta, hogy elmenjek Kaposvárra. Hívtak pesti színházak is, és ő győzködött, hogy maradjak Pesten, mert itt lehet karriert építeni. Viszont én pontosan tudtam, hogy ha meg akarom tanulni a szakmát, ahhoz nagyon sok főszerepet kell eljátszanom. Muszáj elmennem vidékre, mert ott megkaphatom az összes létező nagy feladatot. Ezen volt egy kis vitánk, de aztán belátta, hogy igazam van. Emlékezett rá, hogy az ő miskolci egy éve kevés volt. Összesen két főszerepet játszott, a Warrenné mesterségét és az Antigonét.

Minden színésznő pályájának az elején sok a bizonytalanság. Ha tovább lent marad, megerősödik színészként, megkapta volna azokat az emberpróbáló szerepeket, amikben fejlődni tud, jobban ki tudott volna állni később magáért, miután feljött a Nemzetibe. Mert ott aztán elég mostohán bántak vele.

hirdetés

– Azt nem sikerült kiderítenem, hogy játszottak-e együtt.

– Nem. Egyedül Bacsó Péter filmjében, a Banánhéj keringőben volt egy közös jelenetünk. Ő játszotta az anyámat.

– Tegnap, az interjúra készülve újra néztem A vörös grófnőt. Emlékszem, annak idején milyen népszerű volt, és meglepett, hogy az alakítása ma is mennyire frissnek, hitelesnek hat, nem érezni rajta semmi porosságot. Nem ez volt az első filmszerepe, de úgy emlékszem, ekkor figyelt fel önre igazán a közvélemény.

– Igen. A Kettévált mennyezettel nyertem az első külföldön díjam, de azt nem játszották olyan sokat a mozik.

Ezzel együtt nekem sok bajom volt a Vörös Grófnővel. Történelemkönyv szagú volt az összes dialógus.

Az író-rendező, Kovács András ragaszkodott a saját szövegéhez. Én sok helyen máshogy mondtam volna, hétköznapibban, de ő nem nagyon engedte. Ezért aztán nehezen ment a forgatás. Azt viszont nagyon élveztem, hogy ekkora feladatot kaptam. Önmagában is euforikus megkapni egy ekkora szerepet, amikor hemzsegtek körülöttem a jobbnál jobb színésznők. 110 napos forgatás volt! Öt hónapon át forgattunk. Amellett, hogy majdnem minden nap, sokszor több mint 12 órát forgattam, folyton ruhapróbáim voltak. Ha nem volt a filmben 60 ruhám, akkor egy sem. Elképesztő munka volt, de nagyon élveztem, főleg az első részt. A második rész már nehezebb volt, mert ott aztán végképp mi mondtuk föl a történelem leckét.

– Annyi párhuzam talán van a Mary Page Marlow és A vörös grófnő között, hogy ott is és itt is 10-15 év telik el az ön által játszott karakter életében.

– Ez benne a kihívás. Azért színész a színész, ezért megyünk erre a pályára, hogy mindenféle kort, mindenféle embert eljátszhassunk. Emiatt különösen jó feladat a Mary Page, igazi csemege. Amikor először, 3 éve elkezdtük, Borbély Alexandrával játszottuk ketten az összes szerepet. De tény, hogy a szerző eredetileg hat nőre írta, tehát most játsszuk majd pontosan. Egy szereplőt így is spórolunk, de szerintem most nagyon jól van kiosztva.

– A koncepcióváltást Alexandra távozása okozta? Laikusként nézve ez akár lefokozásnak is tűnhet.

– Kifejezetten erősíteti az előadást, hogy többen játsszuk!

– Hőnig Emmával, a gyerekszereplővel együtt öten játsszák ugyanazt a személyt. Négy különböző művész egyéniség. Próbálták valamennyire közelíteni az alakításukat, a szerepfelfogásukat? Hiszen végsősoron mégiscsak ugyanazt az egy embert jelenítik meg.

– Nem kerestünk külsőségeket. A sorsunk hasonló. Mindegyik Mary Page körömszakadtáig küzd. A férfiak pedig többnyire, szerepük szerint lenyomják őt. Nem az volt a lényeg, hogy mindenki szőke legyen, vagy barna.

Ez a darab mindannyiunkról szól, az összes nőről.

Különösen most, amikor felerősödött a kérdés: hogyan bánnak velünk, és miként lehetne másképp.

– A három női generáció, az anya, Mary Page és az ő lánya, Wendy ugyanabban a kiszolgáltatott helyzetben vannak, de reményt ad, hogy Wendy, a legfiatalabb, úgy tűnik, már képes kilépni ebből az ördögi körből és kezébe veszi a sorsát.

– Hozzáteszem, hogy az anya, Roberta sorsát – Pálfi Kata játssza – nem nagyon ismerjük, de azt látjuk, hogy szeretőnek kellett, feleségnek már nem. Ő sem véletlenül lett olyan, amilyen. Mindenki hurcolja magával a maga puttonyát. Ezért is döntöttünk úgy, hogy az utolsó jelenetben a patyolatból kilépve vigyek magammal két batyut, legyen a kezemben két nagy teher. Ami a darabbéli lányomat Wendyt illeti, ő valóban fény az alagút végén. Most már talán máshogy fognak a nőkhöz viszonyulni.

– Óhatatlan, hogy a darabot látva az ember a #metoo mozgalomra gondol.

– Persze. Nem véletlenül írta meg most a darabot a szerző, Tracy Letts.

– Egymás után pattantak ki a zaklatási botrányok, van saját #metoo története?

– Nagyon erős saját élményem is van, de úgy döntöttem nem akarok megszólalni, nem is fogok beszélni róla. Egyébként meg jó lenne egészséges egyensúlyt találni az ügyben. Ne veszítsék el a nők a természetes késztetésüket arra, hogy vonzóak legyenek, hogy megforduljanak utánuk a pasik.

Ne üssenek a seggünkre, ha megyünk az utcán, de ha megjegyzi valaki, hogy de jól nézek ki, az továbbra is hadd essen jól! Amerikában átestek a ló túloldalára, most már mindenért perelni lehet. Ez sajnálatos hülyeség.

Viszont az nagyon fontos, hogy akit bántalom ér, tudjon hova fordulni tanácsért, orvoslatért. Segítsenek neki, és neki segítsenek. Ne gondolja azt, hogy nincs menekvés. Az pedig a legnagyobb bűn, ha gyerekekkel történnek ilyen dolgok, az főbenjáró, hiszen ők végtelenül kiszolgáltatottak, sérülékenyek és az egész életükre kihat a bántás.

– A szakmán belül érezhető változás?

– Szerintem igen.

– Mit hoz a jövő, milyen feladatok várnak még Önre az előttünk álló évadban?

– Csak terveink vannak. Visszahoznánk a Nem félünk a farkastólt, Albee remekét, amit Rudolf Péterrel játszunk, de már Fehér Tiborral Nick szerepében. Azért nem tudok véglegeset mondani, mert beláthatatlan a jövőnk.

Nem tudjuk, mi lesz velünk télen, hogyan fizetjük a számláinkat, jön-e majd a néző.

Aztán az évad végén, májusban megint tervezünk valami nagyszabásút, amiben benne lennék. Annyit elárulhatok, hogy Shakespeare-darab.

Hamarosan látható lesz a Pepe című sorozat második évada, most zajlanak a forgatások. Épp tegnap hívott Dés László, hogy májusban megint lesz egy nagy koncert, ezúttal az Arénában, a legújabb csapattal: Für Anikóval, Mácsai Pállal és Nagy Ervinnel közösen éneklünk majd megint.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Amerika legbetegebb sorozatgyilkosa így úszta meg évekig – A Jeffrey Dahmer-sztori
Miből lesz a cserebogár, avagy hogy lesz egy furcsa kisfiúból a rettegett Jeffrey Dahmer.

Link másolása

hirdetés

Jeffrey Dahmer szörnyeteg volt. Jeffrey Dahmer egy elhanyagolt gyerek volt. Jeffrey Dahmer embereket ölt, savban oldotta fel őket és/vagy megette a húsukat. Jeffrey Dahmer magányos volt. Jeffrey Dahmer egy magányos, beteg, szánandó, borzalmas tetteket elkövető ember volt, akit végül utolért a sorsa: letartóztatása után a börtönben agyonverték 34 évesen. Jeffrey Dahmer sérülékeny, kapcsolódni képtelen, sokszoros személyiségzavartól szenvedő emberi roncs volt. Körülbelül ezeket az első pillantásra egymásnak ellentmondó minőségeket jeleníti meg a zseni veterán sorozatkreátor, Ryan Murphy (American Crime Story) a Dahmer – Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori című netflixes miniszériájában.

Az ellentmondásos minőségekkel pedig kábé annyit akarhat, amit eddig is mindig minden sorozatával, melyek egytől egyig – még a Glee is – érzékenyíteni akart, árnyalatokat mutatni, elfordulni a fekete-fehértől, az egymás megbélyegzésétől a tényleges emberismeretig. De azért valljuk be, nagy fába vágta a fejszéjét – vagy húsbárdját -, amikor Amerika Ted Bundy és Ed Gein mellett leghírhedtebb sorozatgyilkosának életét tervezte bemutatni. Hogyan lehet úgy elmesélni egy ilyen iszonyatos történetet, hogy lekösse a nézőt, legyen kapcsolódási pontja, ha már azonosulni nehezen is tud, és ne hagyja abba már az első rész után a sorozatot az iszonytól? Mert Dahmer lefelé, és egyre mélyebbre süllyedő spiráljában benne lenni nem komfortos érzés.

Ezt a sorozatot nem élvezettel nézzük, maximum az emberi természet legsötétebb oldalára kíváncsi elrettenéssel.

Úgy lehet sikeresen ezt megtenni, és Murphynek sikerült, hogy szenvtelenül, minden filmes eszközzel – színészi játék, dramaturgia, vizualitás stb. – azon dolgozik, hogy ezt a sztorit a lehető legnagyobb távolságtartással, ugyanakkor megértéssel is mesélje el. A kettő ugyanis nem zárja ki egymást. Undorodhatunk valamitől úgy is, hogy közben értjük, miért vált ilyenné.

Dahmer minden emberi képzeletet alulmúló tettei mögött, mint minden patológiás eset mögött, sok személyes történeti is motívum áll.

A terhesség alatt is végletesen gyógyszerfüggő, instabil anya gyakorlatilag végig drogozza a magzatot, aki mások számára „furcsa” gyerekként már ekkor magában izolálni és szégyellni kezdi a másságát. Mindezt a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában, ahol a konzervatív értékekhez társuló álszentség a Dahmer feletti generáció képében még erősen megbélyegezte a melegeket (Dahmer is meleg volt).

Onnantól meg, hogy valakit a társai nyominak bélyegeznek a suliban, már csak háttér kérdése, mennyire viszi magasra az önbecsülését, vagy épp ellenkezőleg: mennyire löki a legmélyebb, legzsigeribb harag pokoli bugyraiba, ahol már az élő nem is vonzó, csak a kontrollálható zombi az, és a szétcsonkolt testrészek.

hirdetés

Jeffrey Dahmer háttere egy pillanatig sem volt biztonságos érzelmileg: a pszichiátrián kikötött anyával, az apával, aki valójában érzelmileg nincs jelen, a tényleges törődés hiánya , azaz a tökéletes magány vette körül. A lejtőn való elindulást egyértelműen a 17 éves kiskorúként hónapokra magára hagyottság indította el, ekkor kezdett el kimaradni az iskolából, fiktív valóságot gyártani és masszívan alkoholizálni.

Murphy tehát nem bagatellizálja el a hátteret, de sötét, homályos, füstös-mocsárszínű képeivel folyton azt sugallja, a pokolban járunk ezzel az emberrel együtt, akinek kábé fogalma sincs, hogy ő maga kicsoda, csak a legzsigeribb ösztönei után megy.

Evan Petersnek már azért is taps jár, hogy elvállalta ezt a hatalmas kihívást jelentő szerepet, amiben nemhogy helytáll, hanem képes úgy ábrázolni Jeffrey Dahmert, hogy minden árnyalatát meg tudja mutatni a torzult személyiségnek: a szorongásait, a drámáját – lásd az első gyilkosságot – és a beteg elméjéből érkező vágyakat, amiknek nem tud ellenállni.

Sem a kreátor, sem a színész nem mentik fel Dahmert, de a remekül megírt Amerikai Crime Story alkotója már ráérzett arra, ezt a sorozatot 2022-ben meg lehet csinálni, és végig lehet merni nézni anélkül, hogy öncélúnak éreznénk az erőszakot. Sőt, ellenkezőleg: fájdalmasnak látjuk, mint ahogy megerőltető végignézni mindazt, amit művel, de mivel látjuk, hogy jut el A-ból B-be, aztán C-be stb., végig érthetőek a folyamatai. És tehetetlenül dühösek is vagyunk, hogy mekkora ziccert hagy ki a rendőrség éveken keresztül.

És akkor még nem beszéltünk a társadalmi vetületről, ami csodásan tükröt tart az amerikai szociális/rendfenntartó szisztémának:

egy szőke, fehér srác hosszú éveken át tudta úgy megúszni egy feketék lakta környéken, hogy bár volt dolga a rendőrséggel, - őrizetbe vették és nyilvántartásba is került -, bárki is komolyan vegye akár a fűrészhangra zokogva elalvó szomszéd nő sirámait vagy a lakásából áradó bűzt

– Dahmer itt tárolta a hullákat és a testrészeket - , csak azért, mert inkább hittek egy jól színészkedő sorozatgyilkosnak, mint a becsületes, de háborgó feketének. Az áthallások itt sem félretehetők. Ha nagyon didaktikus akarna lenni Murphy, azt is mondhatná a Dahmerrel, hogy kapja be a társadalom, így figyeltek egymásra, magatokra, a magzataitokra, a gyerekeitekre, a feketékre, és egyáltalán, így néztek magatokba – és ezzel ilyen szörnyszülötteket hoz mindez létre. De nem különösebben didaktikus, úgyhogy mindez a sorok között marad.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés
KULT
Az év legjobb Agatha Christie-filmje: Ecc, pecc, ki lehetsz?
Amit nem Agatha Christie írt, de mégis ott lebeg a szelleme. Igazi modern ki-tette-krimi a mozikban.
Szajki-Vörös Adél - szmo.hu
2022. szeptember 28.


Link másolása

hirdetés

Adott a londoni West End, egy remekül futó darabbal, az 1950-es években. Agatha Christie Egérfogója a mai napig örökérvényű, végtelenül szórakoztató krimi. Épp a századik előadását ünnepli a társulat, amikor drámai módon tetőzik az este: a darab hollywoodi rendezőjét csúnyán vérbe fagyva találják a színpad közepén, mondhatni színpadiasan beállítva.

Adrien Brody (a rendező) szerencsére nemcsak az első jelenetekben látható, mert flashbackből sincs hiány a filmben, ami maga a krimi királynője előtti főhajtás, színházi kikacsintós vígjáték és könnyed eleganciával levezényelt szórakoztató moziélmény.

Na de térjünk vissza a vérbe fagyott Brodyhoz,

akinek egy megátalkodott gyilkos még a nyelvét is ki akarta tépni, állapítja meg a gyorsan kiérkező detektív Sam Rockwell szokásosan briliáns alakításában.

Mellette okvetetlenkedik Stalker közrendőr (Saoirse Ronan végig iszonyú vicces, ahogy nem képes leállni az okoskodással és előre letartóztat fejben már mindenkit, aki kicsit is gyanús, aztán a végén persze mégis ő lesz az egyik megoldókulcs). Mondanunk sem kell, hogy a megfáradt, magánéleti búbánatát alkoholba fojtó Stoppard felügyelő (Rockwell) és a pörgő fiatal nő párosa lesz a film egyik mozgatórugója, az ő nyomozásuk, első pillantásra esetlen működésük vezet a megoldáshoz, ahogy anno az Agatha Christie is remekül kitalálta és a filmben is elhangzik:

kell valami furcsaság, valami szerencsétlenül emberi a nyomozóban, hogy a néző neki drukkoljon, csak esetünkben nem a dagi Poirot hívja össze a gyanús szereplőket egy nagy beszélgetésre, hanem a bizonyítási kényszeres, lelkes újonc és a megfáradt, sánta felügyelő igyekeznek megoldani az ügyet.

Amiben természetesen mindenki gyanús, betekinthetünk a színház korrupt és mocskos kulisszái mögé, miközben a rendező és a forgatókönyvíró, akárcsak Christie a regényei lapjain, úgy manipulálják a nézőt mindentudó és mindent elrejtő elbeszélőként, hogy tényleg nem sejteni, mire lyukad majd ki a sztori.

hirdetés

A történet sorozatosan átver bennünket, akárcsak a nyomozókat. Közben formai trükkökkel operál: hol a krimi műfajára reflektál poénokkal, hol az Egérfogót idézi meg meta-elemként, hol ki-kikacsint a nézőre – akár konkrétan a szereplőket a kamerába beszéltetve –, mintha azt üzenné: látjátok, milyen jó játék ez? Főleg, ha az ember arra is kíváncsi,

merre fejlődik az utóbbi években reneszánszát élő klasszikus who done it-zsáner, azaz a ki-tette rejtélyre épülő csűrt-csavart sztorijú nyomozós, klasszikus krimiműfaj, melynek egyik csúcsdarabja a Knives Out (Tőrbe ejtve) volt a közelmúltban.

Nem beszélve arról, hogy Kenneth Branagh sem véletlenül húzta elő a Christie-klasszikusokat és adaptálja őket sorban. A Christie-i hagyományokhoz biztos húzás visszanyúlni, megújítani vagy megugrani a magasra tett lécet meg pláne.

Az Ecc, pecc vizuálisan, ritmusában, ötletes dramaturgiai és vágási megoldásaival jópofa, de mégis kisebb bravúr, mint a Knives Out, de jókat lehet nevetgélni rajta, találgatni és drukkolni. A megfejtés nem vág fejbe különösebben, a katartikus lezárás is elmarad, de még mindig a zsáner eredetibb darabjai közé tartozik, amit filmnyelvi ötletessége, képei, remek alakításai, eredeti szemszögváltásai miatt még akár újra is nézhetünk majd.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZTÁRVILÁG
Nyári Dia: „Én csak a gimis melleimet kértem vissza”
Korábban egy sztereotip kép élt a fejében a mellműtétről.

HÍREK
CNN: Orosz hadihajókat figyeltek meg hétfőn ott, ahol aztán felrobbant a gázvezeték
A múlt héten pedig tengeralattjárókat is láttak nem messze ezektől a területektől egy forrás szerint.

hirdetés
Ajánljuk
HÍREK
Orbán: A nyugdíjasok meg fogják kapni a 13. havi nyugdíjat
A kormány nyugdíjprémiumra is készül, mivel négy százalékos gazdasági növekedés várható.

HÍREK
Hivatalosan is eltörölték az őszi szünetet - mutatjuk, hogyan változik a tanév
Gulyás Gergely kormányinfón tett ígéretének megfelelően megjelent a tanév rendjét módosító kormányrendelet, ami egy meglepetést is tartogatott.

KÉK HÍREK
Meglophatta a diákját egy szabolcsi tesitanár, rejtett kamerával videózták le a gyerekek
A tanulók szerint nem ez volt az első ilyen alkalom. A rendőrség büntetőeljárás keretében vizsgálja az esetet.

HÍREK
Tényleg polgári engedetlenség miatt rúgtak ki tanárokat, megjött a tankerület válasza
Több tanárt elbocsátottak a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumból pénteken. Mutatjuk a tankerületi központ érvelését.