KULT

„Amint vége a búcsúkoncertnek, megyek pszichiáterhez” – Interjú a Rícsárdgírrel a feloszlás okairól

Jövő májusban lép fel utoljára az egyik legviccesebb magyar zenekar, pedig az ideinél sikeresebb szezonjuk még soha nem volt. A tagok arról is meséltek, miért musical stílusban született az utolsó lemezük, és hol lehet majd találkozni velük ezután.

Link másolása

„Goodbye Koala” mottóval a Budapest Parkban tartja utolsó koncertjét a Ricsárdgír május 18-án. Ezzel egy több mint 12 éves történet végére kerül pont, aminek az utolsó pár évében már mindenhol nagyszínpadon, tömegek előtt léptek fel.

Azonban ez nem volt elég motiváció a folytatáshoz: elmondásuk szerint mindent elértek, amit csak lehetett ebben a műfajban, így inkább befejezik.

A zenekar frontemberével, Márton Danival, basszusgitárosával, Zsirai Andrissal, illetve Paál Lászlóval, azaz Szintis Lacival beszélgettünk.

Hányan kérdezték meg tőletek, amióta bejelentettétek a feloszlást, hogy ez tényleg komoly-e?

Andris: Inkább úgy kéne feltenni a kérdést, hogy ki volt az, aki tényleg elhitte, mert szerintem ebből volt kevesebb.

Dani: Valóban kevesen hitték el, sőt szerintem még most is akadnak, akik fenntartásokkal kezelik, mondván, úgyis összeállunk majd és ez csak egy marketingfogás. Pedig nem az. Oké, tényleg volt már korábban két alkalom, amit búcsúkoncertként hirdettünk meg, akkor viszont csak az volt a célunk, hogy több jegyet adjunk el. Sikerült is telt házat csinálni ezzel a kamu információval a szentendrei Barlangban és az A38-on is. Most viszont ez a feloszlás tényleg halálosan komoly.

Mekkora vita volt a zenekaron belül erről a kérdésről?

Laci: Először Daninak mondtam el még tavasszal, hogy már nem nagyon látom a Ricsárdgír jövőjét. Az merült fel bennem, mit tudnánk még elérni, amit eddig nem sikerült. Már mindenféle zenét és egyéb hülyeséget csináltunk, mindenféle helyen játszottunk, szóval nem igazán tudtam, merre lehetne továbblépni.

Dani: Az volt az érdekes, hogy nagyjából ezzel párhuzamosan én is összeírtam magamnak egy tervet arról, hogy ha feloszlatnánk a Ricsárdgírt, annak pontosan mi lenne a menetrendje, mennyi kifutási időt hagynék neki és milyen terveket valósítanék még meg addig.

Azt éreztem, hogy ez a projekt eljutott egy olyan szintre, amit álmunkban sem jósoltunk volna neki, de ha tovább folytatnánk, bekerülnénk egy olyan spirálba, ami valószínűleg jóval kevésbé lenne őszinte és hiteles. Egyre több elvárásnak kellene megfelelnünk, amire egyszerűen nem vagyunk alkalmasak.

Miután kiderült, hogy Laci is hasonlóan gondolja, Andrissal is leültünk megbeszélni.

Andris: Én szívesen folytattam volna a zenekart, illetve a többiek is elég szomorúak voltak, de aztán szép lassan elfogadtuk a helyzetet, hogy ha Daniék így gondolják, akkor nem lehet erőltetni. Onnantól az lett a célunk, hogy írjunk még egy lemezt és élvezzük ki a lehető legjobban a hátralévő időszakot.

Miért érzitek azt, hogy folytatás esetén meg kellene felelnetek bármiféle elvárásnak, amikor eddig se érdekelt benneteket az ilyesmi egyáltalán?

Dani: Mi akkor éreztük magunkat a legkomfortosabban ebben a zenekarban, amikor még kis helyeken léptünk fel és azt csinálhattuk a színpadon, amit akartunk. Persze az utóbbi most is így van, de azért ha egy koncertre eljön 2-3000 ember, ők nem biztos, hogy ilyen jegyárak mellett azt szeretnék látni, ahogy mi végig azt se tudjuk, mi történik, és röhögcsélve félbe hagyunk dalokat koncert közben.

A Ricsárdgír tulajdonképpen egy kísérlet volt arról, tud-e egy teljesen alulról, önerőből építkező, túlnyomórészt nem profi zenészekből álló csapat sikereket elérni. Az első kérdés az volt, tudunk-e mondjuk 100 embert behozni az A38-ra, aztán az, meg tudunk-e kapni jó idősávokat fesztiválokon. Ez mind megtörtént, sőt még jóval több is, szóval bőven sikerült kimaxolni az előzetes terveket.

Innentől két lehetőségünk van: írhatnánk olyan számokat, mint eddig, vagy ha növelni szeretnénk a táborunkat, akkor populárisabbakat. De az utóbbival is csak annyit érnénk el, hogy mondjuk dupla teltházat csinálunk az Akváriumban, ez viszont egyáltalán nem motivál bennünket.

Olyan forgatókönyv nem merült fel, hogy évi 1-2 koncertet továbbra is adtok?

Andris: Én felvetettem pont egy ilyen ötletet, de a többiek megvétózták, főleg Dani szerette volna, hogy konkrét lezárást kapjon a projekt.

Dani: Annyira bele vagyok szerelmesedve ebbe az egészbe, hogy ha nem mondjuk ki egyértelműen, hogy vége van, biztos nem értem volna be évi 1-2 alkalommal. Nyilván jött volna egy csomó felkérés, és nehéz lenne szelektálni, mire mondunk igent ezek közül. Egyébként tetszett volna Andris ötlete, de emiatt nem volt járható.

Anyagilag mekkora kiesést jelent nektek, hogy nem lesz többé zenekar?

Dani: Az idei volt a legsikeresebb évünk anyagi szempontból, 12 hónapra leosztva nagyjából egy erős mellékállásnak felelt meg, csak a nyári hónapokat nézve viszont akár egy főállásnak is. Szóval nagy kiesés, de nézhetjük úgy is, hogy a felszabaduló időben dolgozhatunk mást, a rohadt életbe.

Azzal egyébként összefüggésben volt a feloszlás, hogy Dani például eleve rengeteget dolgozik vágóként?

Dani: Nem, mert én már hat éve úgy csinálom a Ricsárdgírt, hogy nagyon sok munkám van mellette, ráadásul gyerekem is született közben. Ez nem gátolt meg abban, hogy működjön és előre haladjon a zenekar, sőt valójában pont így tudtam kiszakadni a hétköznapokból. Emiatt biztosan sokáig kell majd emésztenem magamban a dolgot május után.

Mondtam is a többieknek, hogy amint vége a búcsúkoncertnek, megyek pszichiáterhez, mert be fogok kattanni… Részemről amúgy még láttam volna benne legalább egy évet, Laci viszont már hamarabb is abbahagyta volna, így végül az érdekeket összehangolva döntöttünk a májusi dátum mellett.

Andris: Egyre nehezebb volt összeegyeztetni, hogy a zenekar alapvetően hobbi, ugyanakkor mellékállás is, nyáron pedig előlép főállássá. De ugye az év többi része miatt szükséged van egy másik főállásra, és akkor oldd meg valahogy, hogy nyaranta hétköznap is le tudjál lépni, ha koncert van. Nekem nagyon sok szabadságom ment el erre, idén nyaralni se voltunk Flórával, mert az már nem fért bele.

Mit kell tudni a búcsúlemezről?

Dani: Eddig két szám jelent meg róla, a Zanox című film betétdalaként bemutatott Hülye vagy, illetve a Szóljon a szar, amit nemrég tettünk közzé. Ezeken kívül még kilenc másik dal került rá, amelyeket nem játszottunk eddig. Mivel már azután kezdtek el formálódni a dalok, hogy eldöntöttük a feloszlást, kicsit talán borúsabbak az eddigieknél, sok szól az elmúlásról. Minden albumunknál arra törekedtünk, hogy másmilyen legyen, mint az előző. Ha a Rise of the Koala a buli lemez volt, ez abszolút megfelel most egy búcsúlemeznek a hangulat és a szövegek miatt. A műfajuk pedig a musicalhez áll a legközelebb, legalábbis ezt fejtegettük Weil Andrással, akinél a lemezt készítjük, de lehet, hogy mégsem az. A dalok teljesen beleillenek abba a forgatókönyvbe, amit öt éve írtunk még a Ricsárdgír nagyjátékfilmnek. Olyan, mintha ezek a számok eleve ahhoz születtek volna, emiatt most azon gondolkodunk, hogy a borítón egy QR kód segítségével elérhetővé tesszük a forgatókönyvet, de még ez sem biztos.

A film akkor már biztosan nem fog elkészülni?

Dani: Ahhoz kellene 350 millió forint.

Laci: Én megcsinálom neked 1 millióból!

Dani: Köszi, haver! Nem, szerintem a búcsú után már nincs szükség filmre. De gondolkodunk a hangoskönyvön, a soundtrack pedig lehet maga a lemez lesz.

Hol lehet majd találkozni a tagokkal ezután? Vannak vagy lesznek-e más zenekaraitok?

Laci: Mondjam, hol szoktam leggyakrabban kajálni? Amúgy Surányban leszek egész nyáron, nézem a paradicsomokat.

Andris: Velem a szentendrei 1-es számú postán hétfőtől péntekig minden délután.

Dani: Szerintem mindenkit érdekelni fog továbbra is a zene, de nem tudom, ki mit tervez pontosan. Biztos én is fogok zenélgetni, Dóri és Ákos pedig eleve zenészek, ott van nekik a Nunki Bay Starship. Andrisnak és Flórának meg a Blue Tips. Éva pedig színpadra született, szóval biztos vele is találkozni lehet majd.

Andris: Az most nem annyira aktív, néha próbálunk és írunk számokat, koncertek viszont nincsenek. Lehet, hogy ha több időnk lesz, újra életre keltjük, de egy új projekt sincs kizárva. Májusig viszont még szeretném a Ricsárdgírt kiélvezni, utána pedig azt, hogy végre lesz egy szabad nyaram.

Dani: Végre fizethetsz a jegyért, ha el akarsz menni egy fesztiválra!

Mekkora esélyt adtok arra, hogy mondjuk öt éven belül mégiscsak összeálltok?

Dani: Semmit. Biztos rettentően hiányozni fog, ahogy telik az idő, én szerintem minimum havonta egyszer meg fogok őrülni emiatt.

Nagyon szerettem ezzel foglalkozni, biztosan óriási ürességet érzek majd utána, de nem szabad megerőszakolni ezt a projektet. A zenekartagoknak mondtam, hogy aki szenved amiatt, hogy nincs a Gír, valahogy kösse le magát máshogy, mert ebbe biztos, hogy kicsit bele lehet őrülni.

A kapcsolat persze ezután is meg fog maradni köztünk, talán zenélni is összejárunk majd, de Ricsárdgír dalokat már nem játszunk. Arra ott volt az elmúlt 12 év, amit maximálisan ki is használtunk.

Andris: Az mondjuk felmerült, hogy Dani helyére keresünk valaki mást. Szabó Benedek, Henri Gonzo és Czeglédi Szasza jött eddig szóba, mert ők tudnak gitározni és énekelni is.

Laci: Illetve a Bon Bon énekese, de neki sajnos nem tudjuk a nevét. Hozzászólásokban jöhetnek még ötletek!

Dani, elmennél egy Ricsárdgír koncertre, ahol nem te énekelsz?

Dani: Mivel azt gyanítom, abban a Gírben csak Andris lenne benne, és egyedül játszana, akkor mindenképpen megnézném. Arra még jegyet is vennék, sőt, mivel szeretem Andrist, megvenném az összes jegyet, hogy senki más ne lássa.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Eddie Murphy és Jonah Hill vígjátékán nem fogsz sírva nevetni – A magadfélék-kritika
Megnéztük a netflixes, A magadfélék című filmet.

Link másolása

Vannak azok a vígjátékok, amikben annyi megdöbbentő, béna és kellemetlen dolgot művelnek a szereplők, hogy nem bírsz nem nevetni rajta. És vannak azok, amiknek egyszerűen csak kedves és szórakoztató hangulatuk van, amitől végül jobb kedved lesz. Szerintem alapvetően ezeket keressük, amikor egy vígjátékra kattintunk. Hát erre a filmre sajnos egyik megállapítás sem igaz, a romantika sem pezseg benne, és drámának sem mondanám. Pedig az ötlet nem rossz.

Eddie Murphy és Jonah Hill régi motorosok, és valószínűleg unják már a klasszikus vígjáték formát.

Az utóbbi időben mindketten tűntek már fel olyan filmben, ami a szórakoztatásnál jóval többet adott: Eddie Murphy például a 2019-ben a Dolemite Is My Name-ben, Jonah Hill pedig a 2021-es Don't Look Up-ban.

Mindkét film a Netflixre készült, szóval akár közös alkotásuk, A magadfélék is mozoghatott volna ezen a vonalon.

A történetről röviden:

Adott egy fehér, zsidó srác, Ezra (Jonah Hill), aki megismer egy fekete, muszlim lányt, Amirát (Lauren London). Egymásba szeretnek, de a családok összeismertetése természetesen nem zajlik zökkenőmentesen. Ezra anyja, Shelley (Julia Louis-Dreyfus), és Amira apja, Akbar (Eddie Murphy) gyakorlatilag minden próbálkozásukra a lehető legrosszabbul reagálnak, és ezek a balul elsült találkozások, beszélgetések adják a film gerincét.

Klisés az alap, de alapvetően alkalmas lenne szórakoztatásra, hiszen a különböző kultúrák és generációk találkozása örök humorforrás. De ez a film mintha nem is szeretne igazán vicces lenni.

Dobnak ránk pár erőltetett, kétbalkezes, dadogós és drogozós poént, de a film legnagyobb részében abszolút nem cél a néző megnevettetése (vagy ha az volt a cél, akkor valamit nagyon rosszul csináltak).

Ráadásul ahhoz, hogy értsük a beszélgetéseket, és olykor el tudjunk mosolyodni Jonah Hill dumáján, értenünk kell a popkulturális utalásokat.

Ha nem vágjuk, hogy kicsoda Drake, vagy ha nem láttuk a Tron és a Jucie című filmeket, esélyünk sem lesz érezni a poént.

(Mondjuk én úgy, hogy képben voltam ezekkel sem nevettem fel...)

Alapvetően feliratos verzióban próbáltam elkapni a fonalat, de néha kíváncsiságból meghallgattam a magyar verziót is. Szerencsére a szöveg nem lett nagyon kiforgatva, magyarosítva, úgyhogy ha az ember tényleg nem érti, hogy mire próbálnak utalni, az azért van, mert főként az amerikai kultúrából merít.

Továbbá a fekete és a zsidó öntudat boncolgatása annyira sokszor, sokféleképpen és hosszan jön elő, hogy Közép-európai tapasztalatokkal ez szintén lehet túl ködös és megfoghatatlan.

Sokszor nehéz azt is eldönteni, hogy karikatúra-e ez az egész, vagy ténylegesen mélyen bele akar merülni ezekbe a különbségeke és a különböző népcsoportok sérelmeibe. Szinte csak összefeszülős pillanatokat látunk. Mintha a feketék és a fehérek, a muszlimok és a zsidók csak a különbségeket látnák egymásban. Mintha direkt nem vennék észre, hogy csak szimplán emberek mindannyian.

Ettől függetlenül a színészekre nem lehet különösebben panasz.

Julia Louis-Dreyfus például tökéletes alakítja a zsidó anyukát, aki nagyon trendinek, haladó szelleműnek és érdeklődőnek hiszi magát, de közben inkább sértő és iszonyat kellemetlen.

Igazi boomer, akit nem lehet visszafogni, pedig egyáltalán nem esik jól hallgatni, mert baromira nem vicces. Tudjuk, hogy ez a szerepe, de ettől még szarul esik.

Az örömapa meg a fekete öntudatot tolja túl. Faarccal és keményen.

Érdekes amúgy Eddie Murphy-t ilyen szerepben látni. Talán egy még drámaibb, még érzékenyebb, még komolyabb filmben izgalmas is lehetne ez az arca.

Jonah Hill és Lauren London között nem forr a levegő, de nekem szimpatikus, hogy végre nem tökéletes emberek alakítják a szerelmespárt egy filmben.

És bár a karakter nem ad neki elég teret rá, de Jonah Hill az egyetlen, aki egy kicsit tényleg vicces, szerethető, és olykor igazi embernek tűnik.

És sajnos ez a legnagyobb bók amit mondani tudok, mert összességében a film semmiből nem ad eleget. Nem nevettet meg, de elgondolkodtatni sem fog hosszútávon, mert ahhoz meg nem mélyül el rendesen.

Szépek a képek, jók a zenék, szeretni akarod a színészeket is, de az általuk megformált karakterek cselekedeteitől és mondataitól csak folyamatosan kellemetlenül érzi magát az ember.

És nem „felröhögök mert annyira kellemetlen”, csak simán kellemetlen.

A film végét azért nem lövöm le, de nyilván nem kell katartikus, fordulatos befejezésre számítani. A végső megoldás is elég random és lapos.

Talán pár tanulságot azért elvihetünk magunkkal a végén (vagy legalábbis a film is megerősít bennünket ezekben a dolgokban).

Soha nem fogjuk tudni pontosan beleképzelni magunkat a másik helyzetébe. Például fehér zsidóként senki nem fogja átérezni azoknak a feketéknek a helyzetét, akiknek a dédanyja még rabszolga volt.

De fontos az érzékenyítés, és fontos, hogy ezekről a témákról újra és újra szó essen, és pont egy félig vicces, félig komoly film segíthetne is ebben… De akkor ennél jóval összeszedettebbnek és érzékenyebbnek kellene lennie, és nem csak kliséket puffogtatnia.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
„Az az érzésem, mintha az egész világ megőrült volna” – Születésnapi beszélgetés Kern Andrással
Lustának tartja magát, miközben a munkában nem ismer határt.

Link másolása

„- Mit akarsz te tőlem?

- Csak azt, hogy én is itt vagyok, és én csak mondom, hogy én itt is voltam, és itt is leszek. Nekem is fáj, de én megemelem a kalapomat az Ede bácsi előtt.

- Kár. Milyen kár.

- Mi kár?

- Az, hogy tehetségtelen vagy, Kövesi.”

A Régi idők focijának ez a szép jelenete járt az eszemben, amikor Kern Andráshoz igyekeztem. A végtelenül lelkes, de kétballábas örök tartalék megformálójának elhisszük, hogy ő III.Richárd, Yossarian bombázótiszt, az emlékezetét vesztő Apa, de azt is, hogy ő Sopánka, Kardos doktor, hogy elhozza nekünk Salamon Béla szellemét. Hangja elválaszthatatlan Woody Allentől és Pepin sógortól. És ő énekel a Lövölde térről is, ahol mindig hideg van. Ez a dal is felcsendül január 28-án a Vígszínházban azon a koncerten, amellyel Kern András 75. születésnapját köszöntik.

A színész, aki megtisztel azzal, hogy otthonában fogad, meglepetésemre azzal nyit, hogy ő rendkívül lusta ember, miközben színházi szünnapján éppen egy hangoskönyv felvételéről érkezett. Beszélgetésünket a zenei élőéletével kezdjük, ami nem is volt olyan felhőtlen, mint gondolnánk.

– Nyolcéves koromban elvittek az Operába a Bohéméletre, de egyáltalán nem érdekelt. Apámnak viszont kedvence volt Beethoven D-dúr hegedűversenye. Megvolt lemezen, Schubert Befejezetlen szimfóniájával együtt, de lemezjátszónk nem volt, így a szomszédba jártunk át, szinte havonta meghallgatni. A Beethoven-hegedűversenyt szinte kívülről tudtam, valahogy átöröklődött a szeretete. Amikor bejött a beat-korszak, engem inkább a filmek, a színjátszás, az irodalom érdekelt. Aztán főiskolás lettem, és ott énekelni kellett musicalekből, bár azt mondták, hogy én nem tudok énekelni, de muszáj volt. A táncórákról Verebes Pistával mindig kidobtak bennünket a folyosóra, hogy ne „destruáljuk” a többieket.

Aztán bekerültem a Vígszínházba, ahol hamarosan megjelent Presser Gábor, a Popfesztivál, majd a Harmincéves vagyok, amelybe írtam is ilyen-olyan prózai részeket és énekeltem Hegedűs D. Gézával

– Ezután kezdtem úgy igazán ismerkedni a zenével. Évekkel később a hanglemezgyárból Boros Lajos keresett meg egy zeneanyaggal, hogy azt énekeljem fel, de az nem fogott meg. Arra gondoltam: mi lenne, ha csinálnék egy lemezt, amire én írnék szövegeket, amiket különböző zeneszerzők megzenésítenének? Így született meg 1985-ben az első, és nagy sikere lett…

Lövölde tér, Látlak, Amerika, Mikor leszek szemüveges

– Utána szerettem volna, ha Presser ír nekem egy dalt, de ő „csak” egy egész lemezt vállalt az LGT-tagokkal, Dusánnal, Zoránnal. Ezután következett a Leonard Cohen-lemez, Fábry Péter szövegeivel, majd Heilig Gábor, aki az első lemez zenei rendezője volt, szintén rávett egy újabbra. Így végül eljutottam hatig. A Vígszínházban bíztattak, hogy koncertezzek, de attól féltem, mint a tűztől: megy egy zene, és  be kell folyton lépni. Aztán 2012-ben mégis megcsináltuk, bejártuk aztán valami hasonlóval országot. A születésnapi koncertet először a Kongresszusi Központba terveztük, de nem volt jó az időpont, így került újra a Vígszínházba.

– Ezekkel a dalokkal kialakítottál egy saját stílust, a kuplé, a sanzon, a rock, a blues…

– Amikor én elkezdtem az éneklést, a színészlemezek többnyire sanzonok voltak. Én egy kicsit modernebbet akartam.

– Fábry Péterrel megteremtettétek a „pesti” Cohent: Dal utca 7, a Most először Pestet, Gellért szálló

– Cohen számomra ugyanolyan idol, mint Cseh Tamás. Ezek közérzeti, hangulati dalok. Remélem, hogy általuk bekerülhetek ebbe a brancsba, mint „krónikás”, akik arról mesélnek, hogyan vagyunk, mi van velünk. Persze, hogy pestiesek, mert ezt a világot ismerjük.

– A koncert egyik vendége Hernádi Judit, akivel közös lemezetek is született, és gyakran voltatok, vagytok a színpadon is partnerek.

– Vele jószerével többet találkozom, mint a feleségemmel. Márciusban kezdünk próbálni egy újabb kétszemélyes darabot a Belvárosi Színházban, a Kalamazoot. Kicsit szerelmes, kicsit veszekedős, egy pár öregkori összejövése. Sebestyén Aba fogja rendezni, aki másfajta dolgokkal lett ismert, de szerintem ez jót fog tenni nekünk.

– Kik voltak a pályádon a legemlékezetesebb találkozások?

– Ilyen „rendcsinálásban” nagyon rossz vagyok, kicsit szándékosan is „rendetlen” vagyok, inkább azt szeretem, ha sodornak a dolgok. Amikor Sándor Palival forgattunk, mindig Garas Dezsővel voltunk együtt. Sokat dolgoztam Kútvölgyi Zsikével is. Tizenöt éve mutattuk be és még mindig játsszuk és nagyon szeretjük a Vígszínház Házi Színpadán Az élet, mint olyan című izraeli darabot, amit Parti Nagy Lajos „magyarított” a rá jellemző dumákkal. Annak idén Szinetár Miklós a Szent Johanna címszerepét Zsikére bízta és én lettem a Dauphin. Jurij Ljubimov megnézte ezt az előadást, és azt akarta, hogy Szent Johanna legyen Szonja, a Dauphin pedig Raszkolnyikov a Bűn és bűnhődésben.

Az élet, mint olyan (2016) – Vígszníház, Almási J. Csaba

– Hűséges ember vagy a magánéletben és a színészként is. Amikor te 1970-ben bekerültél a Vígszínházba, egy fantasztikus fiatal generáció indult és meg is kaptátok a lehetőséget a kibontakozásra.

– A Vígszínházban én már főiskolás korom előtt is játszottam egy kamasz szerepet Arthur Miller Közjáték Vichy-ben című darabjában. Várkonyi Zoltán ismert engem a Ki mit tud?-ból, zsűritag volt ott. Tetszett neki a paródia, amit csináltunk, és azt mondta: „Maga mutassa meg magát néha”. Tizennégy éves voltam akkor. Aztán néhány év múlva felhívtak a Vígszínházból, hogy jelentkezzem a rendező Horvai Istvánnál. Pont egy ilyen korú fiatalember kellett, a főiskolások már túl „öregek” voltak hozzá, a gyerekszínészek pedig még kicsik. 1965-ben volt a bemutató. A francia kollaboráns Pétain-kormány alatt játszódó történet színhelye egy rendőrségi fogda, a díszlet egy fal volt és egy pad, amelyen a következők ültek: Várkonyi Zoltán, Latinovits Zoltán, Benkő Gyula, Darvas Iván, Tomanek Nándor, Pethes Sándor, Szakács Miklós, Molnár Tibor, Bitskey Tibor, Harkányi Bandi. Óriási élmény volt nézni, hogyan hoznak létre egy előadást…

– Azért filmes, rádiós tapasztalatod már volt…

– Úgy kezdődött, hogy tízéves koromban kiválasztottak egy napközis táborból egy kisfilmre. Olyanra, mint amiket a mozikban a híradó és a nagyfilm között vetítettek. Innentől kezdve többször hívtak. Akkor kezdtem el szinkronizálni, rádióban szerepelni és így megismertem szinte az egész színésztársadalmat, mert mindenkivel találkoztam valahol. A maiakat már kevésbé ismerem. Akiket ismertem, azoknak a harmada meghalt. Ha nagyon sokáig élek, senki nem marad. Igaz, addigra a már legfiatalabbak középkorúak lesznek és mindenkit ismerni fogok.

Játszd újra, Sam (2022) - Vígszínház, Gordon Eszter

– Szerencsés vagy, hogy soha nem kellett félned a beskatulyázástól.

– Azért egy időben kellett, amikor a rádióban, tv-ben sok-sok kabaréjelenet után kialakult az a szemlélet a rendezőkben, színházigazgatókban, hogy akinek humora van, játsszon humorosat. Sok nagyon jó színész van, akinek nincs igazán humora, vagy valahol benne van, mégsem mernek rábízni ilyen szerepeket. Rólam meg azt mondták, hogy én tudok ilyent, játsszam el. Egy idő után azt vettem észre, hogy állandóan humorosat játszom, és milyen kevés drámai szerepet. Garas panaszkodott egyszer, hogy mindig sötét drámákban játszik, ahol üldözik, leszúrják, zsidózzák, és annyira szeretne olyan kabarét játszani, hogy a fal adja a másikat, én meg mondtam neki, neked jó, mert Magyarországon ennek van rangja, mert a kabarésokat, a humoristákat egy kicsit mindig lenézik, egyfajta sznobériából. Emlékszem a Macskajátékra Mácsai Pál rendezésében Tábori Nóra főszereplésével. Jól ismerem a darabot, mert az első Pesti Színházi előadásnak, amelyben Sulyok Mária játszotta Orbánnét, én voltam Székely Gábor rendező asszisztense. Nóra is remek volt, mert istenien tudta poentírozni azokat a finomságokat, amelyek humorra adnak lehetőséget, egyáltalán nem „ócska kabaré szinten”. De a sok „ócska kabaré” nyomán, amiről őt Horvai Pista mindig le akarta beszélni, ösztönösen meg lehet tanulni, hogy min nevetnek az emberek. Egy időben ugyanez volt a reklámmal, mert úgy vélték, hogy a színész „eladja magát”. Ma meg azt mondják, menjél csak, mert nem a színháznak kell több pénzt adnia, és még az arcod is ismert lesz és ez vonzza az embereket a nézőtérre is. Sok minden változik. Aminek nem változik az ember emberhez való viszonya, az pont olyan, mint 3000 évvel ezelőtt.

– Ez így van, ha előveszek egy ókori szerzőt, úgy érzem, mintha napjainkban írták volna.

– Pedig valamikor gimnazista koromban nagyon untam ezeket a régiségeket. Aztán a 70-es években Karinthy Marci kitalálta, hogy a gorsiumi szabadtéri színpadon Koltai Robival játsszuk el Arisztophanész Plutosz című vígjátékát. Én egy hülye öregasszonyt játszottam, ő meg egy tébolyult öregembert, és nagyon szerettük. A próbákon úgy röhögtünk, hogy beestünk a kukoricásba, ott játszottunk ugyanis. Ezért is lehet elővenni a klasszikusokat, mert az ember ma is ugyanolyan. No meg azért is, mert ma kevés jó darab születik. Amikor a pályámat kezdtem, óriási rangja volt a drámaírásnak. Akkoriban Gyurkovics Tibor, Örkény István, Szakonyi Károly, Csurka István, de Sütő András és Szabó Magda is írták a színdarabokat. Ha ma azt kérnék egy színigazgatótól, hogy jövőre mutasson be egy mai magyar darabot, nagy bajban lenne, mert nem írnak olyant, ami elég izgalmas ahhoz, hogy Molnár Ferenc-i módon megtöltse a színházat. Utoljára talán Csurka tudott ilyent a Házmestersiratóval.

– Molnár Ferenc nemcsak nagyon értett a színházhoz, hanem gondolatai elképesztően a máról is szólnak.

– Volt egy előadásunk Monokli címmel. Fesztbaum Béla összegyűjtött Molnár-jeleneteket, színdarab-részleteket, monológot, novellát, és mi is rácsodálkoztunk, hogy amit mondunk, milyen aktuális. Éppen most olvastam fel hangoskönyvnek A Pál utcai fiúkat. Meg kell halni, olyan gyönyörű! Az én gyerekkoromat is meghatározta. Apám, akit mindig érdekelt ez a pálya, szeretett volna színész, rendező lenni, végül kicsit író lett – az én gyerekkoromról szól a Csata a hóban című regénye – nyolcéves koromban arra kért, hogy olvassam fel A Pál utcai fiúkból az 5. fejezetet.

– A fűvészkerti jelenet, amikor megfürdetik Nemecseket…

– Felolvastam, de azt akarta, hogy legyen izgalmas, amikor a hídon átmennek az őrök, Áts Feri legyen felnőttesebb, Nemecsek pedig igazi gyerek – vagyis „rendezett” engem. Aztán kaptam két jegyet az unokatestvéremtől, aki 1956-ban elment Amerikába, az Ifjúsági Színházban statisztált, vörösingest játszott. Amikor kiválasztottak az első filmhez, kiderült, hogy a címe az lesz: Nemecsek visszatér, mert emlékeztetek arra a szőke fiúcskára, és a főhősnek A Pál utcai fiúk a kedvenc olvasmánya.

– Nem mondhatnád Magadnak Pepin sógorként, hogy „Unatkozik? Vásároljon mosómedvét”.  

– Pedig most nem is csinálok olyan sok mindent. Jelenleg a Vígszínházban, a Belvárosiban és a Játékszínben összesen 10 darabban lépek fel. Film jelenleg nincs, és a televíziózás is kiment a divatból. Fiatal korunkban folyton tv-játékokban játszottunk, helyette vannak ma a napi sorozatok, amiket hát… Egyszer hívtak az egyikhez egy nagyobb szerepre, jó sok pénzt is ajánlottak, de valahogy nem szeretnék ezekben játszani. Tehát a tv-ben szinte csak ismétlésekben látszom. Éppen most történt meg, hogy hazafelé jövet bementem egy boltba, találtam magamnak egy télikabátot, és kértem, hogy tegyék el másnapig, hogy megmutathassam a feleségemnek. A fiatal eladó hölgy megígérte, hogy elteszi és megkérdezte: milyen névre. Mondom: Kern. És visszakérdezett. Ez nem jó. Amikor 14 évesen a Ki Mit Tud?-ban szerepeltem, másnap én voltam „az ország Andriskája”. Innentől kezdve sosem volt gondom, hogy felismernek-e.

– A Semmi baj című dalod, ami az egyik kedvencem, azokról a dolgokról, szól, amelyek valóban fontosak egy ember életében. És sajnos sokat mondó az a sora, hogy „Míg a híreken elalszunk, nincsen baj.” Milyen ma Kern András szerint a világ?

– Most éppen borzalmas. Nem tudom, mindig ilyen volt-e, mert sokáig „szakbarbár” módon filmekkel, színházzal, olvasással, no és persze csajozással foglalkoztam, egyáltalán nem érdekelt a politika. Fiatalon tudtam ugyan, hogy egy elnyomott, megszállt országban élünk, de szinte észre sem vettem. A Heti Hetes idején aztán egy kicsit rákényszerültem, hogy valamit értsek a politikából. Most itt van ez a háború, meg a Covid, amiről először félni kellett, aztán azt mondták, hogy semmiség, én meg tavaly karácsony előtt kaptam el, és még mindig ólmos fáradtság van rajtam.

Hogy milyen a világ? Szar… mindenütt azt hallani, hogy mindenhol csak a baj van, a jobboldali televízió azt mondja, hogy mi vagyunk a legjobbak, a baloldali meg azt mondja, hogy az elsők vagyunk a leghülyébbek között. Az az érzésem, mintha az egész világ megőrült volna, de lehet, hogy mindig is így volt. Emlékszem, már a szocializmus idején is azt mondták, hogy a Nyugat hanyatlik. Most is mondják. Én azért szakbarbár módjára teszem a dolgom…

Apa (2021) - Vígszínház, Dömölky Dániel

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
45 évesen meghalt Annie Wersching, a 24 színésznője
Két éve rákkal diagnosztizálták, de ezután is folytatta a munkát. Több, Magyarországon is népszerű sorozatban játszott.

Link másolása

45 évesen meghalt Annie Wersching, a 24 és Star Trek: Picard sorozat színésznője – közölte a Variety.

A színésznő 24 évesen szerepelt először a Star Trek: Enterprise 2002-es epizódjában. Ezután még számos népszerű sorozatban tűnt fel: játszott többek között a Vámpírnaplókban, a Supernaturalban, a Runawaysben, az Időutazókban és a 24-ben is.

Werschinget 2020-ban rákkal diagnosztizálták, de ezt követően az elmúlt két évben is folytatta a munkát.

A színésznőnek három gyereke volt.

„A legegyszerűbb pillanatokban is megtalálta a csodát. Nem volt szüksége zenére a tánchoz. Megtanított minket arra, ne várjunk, hogy a kaland megtaláljon. »Menjetek és találjátok meg. Mindenhol ott van«” – írta gyászsoraiban férje, a szintén színész Stephen Full.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
Jön a Házasság első látásra a TV2-n: szakértők hoznak össze párokat, akik az esküvőn látják először egymást
Már várják a jelentkezőket a külföldön nagy sikert aratott társkereső reality-be.

Link másolása

A Nagy Ő mellett egy másik párkereső műsor is lesz idén a TV2-n: a csatorna feléleszti a Házasság első látásra című reality-t, amit már 30 országban tűztek képernyőre Ausztráliától Olaszországon át Norvégiáig, egyes helyeken pedig olyan sikeres, hogy már számos évadot megélt.

Magyarországon korábban már próbálkozott vele az RTL, a 2017-es első évad után azonban nem folytatták. Az akkor összeházasított négy párból három már a forgatás ideje alatt a válás mellett döntött, a negyedik pedig nem sokkal a műsor után szakított.

A Házasság első látásra című reality-ben a szereplők nem a klasszikus jelentkezés-ismerkedés-randi-párválasztás idővonalon haladnak, hanem arra vállalkoznak, hogy

teljesen vakon, egy szakértői csapat által számukra ideálisnak talált partnerrel az első találkozásukkor összeházasodnak.

A pszichológia és a társadalomtudomány területén elismert szaktekintélyek gondosan, tudományos alapokra támaszkodva kutatják fel mindenki számára a tökéletes társat.

A párok először az esküvőn pillantják meg egymást és miután kimondták a boldogító igent, kezdetét veszi életük legnagyobb kalandja. A nászút után összeköltöznek és megkezdik a közös életüket. Az első csóktól az első könnyekig a kamerák minden pillanatukat dokumentálják, miközben szakértők elemzik a kapcsolatukat.

Hat hét együttélés után a házaspároknak dönteniük kell: együtt maradnak, vagy külön utakon folytatják.

„Magyarországon minden negyedik ember magányos. Ha már önnek is elege van a sok félresikerült randevúból és esélyt adna a tudománynak, várjuk a jelentkezését” - invitálja a leendő szereplőket a TV2.

Akit érdekel a lehetőség, ide kattintva jelentkezhet.


Link másolása
KÖVESS MINKET: