Retrotechno az időviharban
Geszti Péter és zenésztársai két és fél órás rendhagyó koncertjével vette kezdetét az idei Sziget fesztivál. Az est folyamán négy évtized slágereit hallhatta az elején még meglehetősen csekély létszámú, majd a végére azért már megszaporodott közönség.
Láng Dávid koncertkritikája, Mervai Márk fotóival
A ’80-as éveket az Első Emelet, a ’90-es éveket a Rapülők, az ezredforduló környékét a Jazz+Az dalai idézték fel, ezeken túl pedig kapott egy blokkot az alig pár hónapja alakult Gringo Sztár nevű formáció is.
Utóbbi kezdte az estét fél 9 előtt pár perccel, és számomra egyben ez volt a leggyengébb pont is. Bár alapvetően nem készültem nagy elvárásokkal, valahogy erőltetettnek éreztem a több dalban is domináló balkán-fílinget: túlságosan egyértelműnek tűnt, hogy pusztán a divathullám meglovagolása végett nyúltak hozzá, hiszen a magyar népzenével együtt ez is annyira menő lett mostanában. Legtöbb újdonsült képviselője viszont sajnos hiteltelen, értem ezalatt azt, hogy a zenészek és az általuk játszott műfaj között nincs semmilyen kapcsolódási pont.
Geszti például abszolút helyén volt eddigi két zenekara stílusvilágában – akár rapperként, akár a lazítós jazzpop-dalok öltönyös-nyakkendős előadójaként –, azonban arról tippem sincs, mi köze a most felkarolt délszláv kultúrkörhöz.
A Gringo Sztárnak azért van egy-két jó dala, az elsőként előadott Télen-nyáron nyár teszem azt egész hallgatható, bár inkább semmi extra kategória. Összességében mindenesetre nem jósolok neki akkora sikert, mint amit a frontember megelőző projektjei elértek.
Másodikként következett a Jazz+Az, amely zeneileg kétségkívül a legkiforrottabb produkció Geszti életművében. Mindez nem is meglepő, hiszen dalszerzőként és producerként Dés László neve fémjelzi, ami alapvetően garancia a minőségre.
A búcsúkoncertjét 2000-ben tartó csapatot valamikor én is sokat hallgattam, és ahhoz képest, hogy már évek óta egyáltalán nem, meglepő módon elsőre visszajött szinte minden sor. A klasszikus slágerek (Megint hétfő, Ma jól vagyok, Helló édes) hallatán az addig jobbára passzív közönség is egyre inkább megmozdult és elkezdett kórusban énekelni.
A csúcspontot azok a számok jelentették, amelyekben Dés is színpadra lépett: szaxofonjátéka önmagában is elvitte volna a produkciót a hátán.
Mindent egybevéve így 2011-ben ezt a formációt éreztem a leginkább működőnek – bár a Mit tehet a sejt című számtól például továbbra is a falra mászok, szövegileg mégis jóval a popszakma átlagos mércéje fölött vannak ezek a dalok, a zenéről meg ugyebár már szót ejtettem.
Mint ahogy kissé teátrálisan Geszti is megjegyezte a három énekesnőnek, „lányok, tartozom egy vallomással: sajnálom, hogy annak idején feloszlottunk”. Valóban, a Jazz+Az messze nem a csúcson hagyta abba, és a Gringo Sztárral összehasonlítva én például ma is szívesebben vennék tőlük egy újjáalakulást, igaz ez valószínűleg nem fog megtörténni, vagy legalábbis biztosan nem a közeljövőben.
Újabb átszerelést követően még tovább utaztunk visszafelé az időben: először a kivetítőn jelent meg a gyerek Geszti, amint apja kérdezgeti arról, mihez akar kezdeni nagykorában (válasz helyett rövid snitt egy régi koncertből: „az akartam lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok”).
Ezután felgyulladtak a fények és 1993 volt újra, amit a napszemüveges-baseballsapkás laza csávóvá átlényegült rapper színpadra perdülése is nyomatékosított. A Rapülőkkel alapvetően az a gond, hogy bár a maguk idejében valóban stílusteremtőnek számítottak, mára már nagyon idejétmúlttá és kikopottá váltak ezek a zenei alapok – a Zúg a Volga mesterségesen gagyi techno-ütemei különösen megviselték a fülemet.
A szövegek közül pedig szintén többre illik a gáz, mint a szellemes jelző. Ugyanez igaz az intermezzóként előadott két Első Emelet-számra is: ami 1986-ban friss és újszerű volt, ma már nem tud átjönni. Azt azért mindennek ellenére meg kell hagyni, hogy a Lesz még rosszabb című sláger túlzás nélkül az egész közönséget beindította, erre ment a legnagyobb tombolás a két és fél óra alatt.
Összességében átlagosnak mondanám az estét: néhány kiemelkedő pillanattól eltekintve felejthető volt, nem hinném, hogy bármikor a jövőben késztetést érzek majd arra, hogy felvételről visszanézzem (ellentétben mondjuk a tavalyi Kispál-búcsúkoncerttel). Többször adódott probléma a technikával, illetve a szűk ötven fős tánckar is inkább a parasztvakítás-jellegre erősített rá.
A Gesztiválnál sokkal jobb programot is el tudtam volna képzelni a Sziget mínusz egyedik napjára, de ha már így alakult, „egynek jó” volt ez is. Az emberek nagy része úgyis nosztalgiázni jött, és a retrófílinget maradéktalanul megkapták.
Gesztivel kapcsolatban pedig mindenképp meg kell jegyezni, hogy bármennyire is erőltetetten modorosak olykor a szerzeményei, a magyar konzumpopot átható feneketlen mélységeknél – neveket hadd ne mondjak – azért jóval egyenletesebb színvonalat képvisel. Reklámszakemberként emellett ahhoz is jó érzéke van, mindezt hogyan tegye eladhatóvá, így ne lepődjünk meg rajta, ha a közeljövőben ismét a csapból is ő folyik majd.
Szerencsére azért a XXI. században már bőven van választási lehetőség, így akinek nem szimpatikus, minden további nélkül kikerülheti.
Láng Dávidtól további koncertkritikákat olvashatsz blogján, KATTINTS IDE
Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot! :)