Beérett a néhány éve elkezdett irányváltás, ma már nem túlzás azt állítani, hogy 0-99 éves korig mindenki magáénak érezheti a fesztivált – feltéve, hogy hajlandó elfogadni a többiek jelenlétét is a saját korosztályán kívül, vagy képes ignorálni azt. Szubjektív beszámoló.
Mondhatnánk, hogy ég és föld a különbség, valójában mégis nagyon hasonló energiák szabadultak fel, amikor Koncz Zsuzsa és az Analog Balaton koncertjén énekelte teli torokból a közönség a dalok szövegét, lényegében az elejétől a végéig.
Az előbbi koncert a vigántpetendi Cirque du Tókertben, az utóbbi pedig a taliándörögdi Lőtéren volt, távolságban a Völgy egymástól legmesszebb eső pontjain. De műfajok tekintetében is ez a két helyszín képviselte talán a legnagyobb szélsőséget: a Cirque du Tókert ezúttal is egyfajta „öregfiúk-színpadként” funkciónált, ahol esténként egymást váltották a szakma élő legendái Zorántól Hobón át Dés Lászlóig, sőt itt lépett fel a hasonló közönséghez szóló Geszti Péter is.
A Lőtéren pedig Sisi, Moriones, Co Lee vagy épp Cserihanna voltak a húzónevek, egytől egyig a mai tizen-huszonévesek ünnepelt sztárjai.
A szervezők a Covid után kezdtek el minden addiginál jobban nyitni ebbe az irányba, mára pedig – ha hozzáveszünk olyan, más színpadokon helyet kapott neveket is, mint Mehringer, a Carson Coma vagy Beton.Hofi –, beépítették a programba azoknak az előadóknak a többségét, akik miatt ez a generáció jegyet vált egy fesztiválra.
Közben viszont az idősebbeknek szóló programok sem koptak ki: a már említett nagy öregeken kívül az alternatív szcéna összes jelentősebb képviselője fellépett a Kiscsillagtól a 30Y-on és az Esti Kornélon át a Péterfy Bori & Love Bandig – ők többnyire 10-20 éve futottak be az akkori tizen-huszonévesek körében, akik jó része azóta is kitart mellettük.
És akkor a könnyűzenén kívüli műfajokról, például a színházról, komolyzenéről, irodalomról vagy újcirkuszról még nem is beszéltünk. Nyilván nem ezek vonzzák a legtöbb látogatót, de ugyanúgy szerves részei a programnak.
Nagyjából ez az a recept, ami mára 130 ezer látogatóval az ország második legnagyobb fesztiváljává tette a Művészetek Völgyét, és amit rajtuk kívül senki nem alkalmaz – részben azért, mert egy másik rendezvény se tart olyan hosszú ideig, amibe beleférne, de ettől függetlenül sem érezni a szándékot, hogy bárki más ennyire széles spektrumban gondolkozna.
Fotó: Művészetek Völgye
Fotó: Művészetek Völgye
Minden ugyanaz másképpen
Persze joggal merül fel a kérdés, jó-e ez így, például mennyire hiányoztak innen a részeg, sikítozó tinédzserhordák, akik esténként az Éhezők viadalához hasonló tömegjeleneteket okoznak a Csigabuszon. Meg amúgy is, mi szükség volt ezekre a zenekarokra, amiknek a „rendes völgyezők” még a nevüket se hallották soha?! (Ide lehet képzelni Janklovics Pétert a klasszikus Sziget-reklámból.)
Én ilyen téren mindig is megengedőbb voltam másokhoz képest. Egyrészt ha ez kell ahhoz, hogy a Völgy hosszútávon fenntartható legyen, és így a klasszikus programelemek is megmaradjanak, az szerintem egy mindenkinek előnyös kompromisszum.
Ugyanez igaz a Panoráma Színpadnál világító óriási VISA feliratra, illetve úgy általában a szponzorok fokozottabb jelenlétére. Sokan fanyalogtak emiatt is, például a deklaráltan szponzormentes Fishing on Orfűvel párhuzamba állítva, de őszintén szólva nem gondolom, hogy pont ezen úszna el a korábbi szellemiség.
Persze vitathatatlan, hogy sok előadó, aki egy évtizede még kihagyhatatlan szereplője volt a fesztiválnak, amiatt nem jár már a Völgybe, mert egyszerűen nincs hol fellépnie az új struktúrában. Ezzel párhuzamosan pedig a látogatók közül is sokan kikoptak, mivel nem érezték többé magukénak a fesztivált.
Az esszencia viszont továbbra is tetten érhető – leginkább Taliándörögdön, azon belül is a Lőke kúrián, ami külön mikrokozmoszt alkot ebben a 10 napban. Idén is itt voltak a legjobb éjszakai bulik és tábortűz körüli zenélések, sokszor egészen hajnalig.
A másik örömteli fejlemény, hogy 6 év után újra kinyitott a Kolics Borudvar – bár hivatalos borkimérés helyett ezúttal csak egy félig nyilvános házibulit hirdettek, de így is nosztalgikus volt, hogy ismét megtelt élettel a buszmegálló feletti ház kerthelyisége. A betérők nagy része a korábbi törzsvendégek közül került ki, akik onnan folytatták, ahol 2019-ben abbahagyták.
A legemlékezetesebb programok
Van pár olyan dolog is, ami jóval szerényebb múltra tekint vissza, számomra mégis a fentiekhez hasonlóan esszenciális elemévé vált az itteni élménynek. Az egyik ilyen a Blue sPot Völgyimprója kora délutánonként, amely egyszerre képvisel stabil állandóságot és képes folyamatosan megújulni a váltakozó vendégeknek köszönhetően.
Idén a moldvai népzenét játszó Tindia meghívása volt a legmerészebb húzás Bárth Jánosék részéről: a blues-rockban utazó zenekar ennél jobban aligha léphetett volna ki a komfortzónájából, mégis tökéletesen működött az összhang.
Hamar megszerettem a két éve debütált Zenélő buszt is: utánozhatatlan a hangulata, ahogy a muzeális faros végigzötyög a Völgy falvain, miközben mindig más előadó próbál kapaszkodás közben produkálni valamit a maroknyi közönségnek. Sajnos jegyhez jutni minimum másfél-két órás sorbanállás árán lehet, amit a 10 nap alatt egyszer szoktam bevállalni, az viszont abszolút megéri.
Szintén visszatérő látogatója voltam az Egyszülős központ kezdeményezésének, aminek keretében Varga Liviustól Vitáris Ivánon át Szabó Balázsig mindennap más olvasta fel a kedvenc meséjét a Pajta-Mozgó színpadon a közel sem csak gyerekekből álló közönségnek.
A Panoráma Színpad programjai közül kiemelkedett a Platon Karataev Vecsei H. Miklós által rendezett nyitó show-ja – szó szerint, ugyanis a négy zenekari tag egy-egy óriási kocka tetején játszott a színpad négy sarkában, míg a vendégénekesek lent középen kaptak helyet. Szintén jó, bár kissé steril koncertet adott a Franz Ferdinand, akik személyében évek óta először érkezett újra nemzetközi sztárfellépő a fesztiválra.
Zsinórban tizedjére pörgött maximális fordulatszámon a Momentán Udvar, ahol az esetek 90 százalékában egy gombostűt sem lehetett leejteni.
Összességében idén is az volt a benyomásom, hogy legalább háromszor kellene végigélnem a 10 napot ahhoz, hogy minden engem érdeklő programra eljussak.
Különösen igaz ez Vigántpetendre, amit a Csigabusz tavalyi átszervezése óta csak jóval nehezebben és több idő alatt lehet megközelíteni Taliándörögdről. Óriási szükség volna legalább egy óránként közlekedő kisbuszra, amely közvetlen kapcsolatot teremt a két szélső falu között, mert nagyon sokszor csak ezen múlt, hogy valamit azért engedtem el, mert esélyem se lett volna időben odaérni (és ezzel nem voltam egyedül).
Platon Karataev nyitó show. Fotó: Fekete Tibor Kristóf
És hogy mi változott még?
Néhány éve még komoly mellélövések voltak ilyen téren, ezúttal viszont majdnem mindenkit sikerült arra a színpadra tenni, amit a közönségének aktuális mérete indokolt. A Panoráma és a Lőtér között még indokolt lehet némi cserélgetés, például az Analog Balaton már egyértelműen a legnagyobb színpadra való, ahogy a Csaknekedkislány is – őket le se kellett volna venni onnan.
Olyan ugyanakkor nem fordult elő – legalábbis én nem találkoztam vele –, mint amikor például a Besh o droM koncertjén több ember rekedt odakint annál, ahányan befértek a Kocsor Házba (idén már ők is a Panorámán kaptak helyet, teljesen megérdemelten).
A Kaláka Versudvar idén Vigántpetendre költözött, ez pedig – bár Gryllus Dániel szavaival élve az öreg fát nehéz átültetni – a legjobb fejlemény, ami történhetett vele. A régi kapolcsi helyszín már jó ideje szűkösnek bizonyult, a frontális kialakítása miatt nem tudott eloszlani a tömeg, rendszeresen ragadtak kint érdeklődők a programokról. Az új hely viszont egy tágas, zöld udvar, ahol az ültetett nézőtéren kívül is rengeteg a hely, ráadásul van csúszda és más gyerekjátékok is.
Az egyetlen hátulütője a nehezebb megközelíthetőség, de Kapolcsról így is 10-15 perc alatt át lehetett érni (ami Dörögdöt illeti, arról néhány bekezdéssel fentebb írtam).
A költözéssel együtt a társ-házigazdáját, Lackfi Jánost is elvesztette a Versudvar, aki (elsősorban egészségügyi okokból) most először csak vendégként, a második hétvégén volt jelen. Ezzel persze fájó űrt hagyott maga után, de Nyáry Krisztián, Szabó T. Anna és Molnár Krisztina Rita személyében méltó utódai lettek (mindannyian 3-3 napot vittek el), és biztosak lehetünk benne, hogy János látogatóként ezután is minden évben vissza fog térni – már csak azért is, hogy a hóhért akasztva végre neki tegyenek fel kérdéseket.
Az időjárásra ezúttal sem lehetett panasz, 9:1 volt a száraz és az esős napok aránya, amivel alighanem bárki kiegyezne. Csak az utolsó vasárnap indult csapadékosabban, de programot emiatt se kellett lemondani: még a Völgyimprót is megtartották a ponyva alatt, hangosítás nélkül, egy maroknyi, de annál lelkesebb közönségnek. Késő délutánra pedig aznap is elállt az eső.
Nehéz egy olyan fesztiválról elfogulatlanul írni, ami lassan másfél évtizede része az életemnek, és minden évben úgy búcsúzom tőle, hogy „jövőre ugyanitt!” – ez minden bizonnyal le is jött a cikkből. Most se mondhatok mást zárásként, különösen, hogy a 35. Művészetek Völgye következik, ami a kerek évforduló miatt biztosan még különlegesebb lesz.
