Piszkosul látványos nosztalgiajárat - ez a Ready Player One, Spielberg új filmje
Steven Spielberg új filmje nem fest valami fényes jövőt elénk: 2045-re olyan élhetetlenné válik a bolygónk, hogy az emberek inkább minden idejüket egy világot átfogó virtuális játékban, az OASIS-ban töltik. Hősünk, a tinédzserkorú Wade Watts (Tye Sheridan) is inkább itt éli az életét, mint a lepukkant nyomortelepen, ahová született. Amikor a játékot alapító James Halliday (Mark Rylance) meghal, a végrendeletéből kiderül, hogy teljes vagyonát és az OASIS-t is arra a szerencsésre hagyja, aki megtalálja a három kulcsot, amelyet a játékban elrejtett. Mivel nincs veszteni valója, Wade mindent kockára tesz a győzelemért.
Amikor beültem a Ready Player One-ra, engem is azonnal magával ragadott a nosztalgia – igaz, nem egészen úgy, ahogyan azt az alkotók szerették volna. Amikor megjelent a vásznon Spielberg produkciós cégének, az Amblin Entertainmentnek a logója, elgondolkoztam rajta, mennyit is változott a hollywoodi látványmozi az elmúlt 35 évben, mióta az E.T.-ben a kis földönkívüli megreptette Elliott biciklijét. Az amerikai filmtörténet egyik legikonikusabb money shot-járól van szó, ami az elmúlt évtizedekben egyenesen a mozgóképes varázslat szimbólumává vált, most azonban inkább azt juttatta eszembe, vajon mikor készített Spielberg utoljára igazán jó filmet.
Nem kezdeném ilyen „régen minden jobb volt” típusú közhellyel ezt a kritikát, ha nem a Ready Player One-ról lenne szó, a filmről, ami nemcsak hogy hibátlanul illeszkedik az éppen aktuális ’80-as, ’90-es évek nosztalgiahullámot meglovagló kortárs hollywoodi filmek sorába, hanem azokat túlszárnyalva ennek a visszás trendnek a csúcsra járatását nyújtja a nézőknek. Teszi ezt úgy, hogy kifejezetten a nosztalgiaőrületet tematizálja: a filmbeli OASIS megteremtője ugyanis éppen ennek a korszaknak a megszállott rajongója, ergo az általa alkotott világ csak úgy tobzódik a popkulturális utalásokban.
A nosztalgiafaktor itt tehát nem egyszerű díszítőelem, nem csak marketingfogás, hanem a feladványok kulcsa. Az OASIS világában egyenesen a rátermettség fokmérője lesz az, hogy ki mennyire jártas a popkulturális referenciatengerben, a lelketlen óriáscég által képviselt gonoszok pedig épp azért buknak el, mert a filmek, zenék és játékok szeretetében nem tudják felvenni a versenyt a fiatalokkal. Ergo a geekek lépéselőnyben lesznek a jövőben.
Sajnos azonban a film nem sokra megy ezzel az – egyébként érdekes – koncepcióval. Bár első blikkre úgy tűnhet, valamiféle kommentárját, neadjisten kritikáját nyújtja majd a film a kortárs hollywoodi trendeknek, a film kiaknázatlanul hagyja ezt a potenciált. De azt a kérdést is csak felületesen érintették az alkotók, mennyire ellentmondásos, hogy hősünk egy világuralomra törő óriáscéggel veszi fel a harcot, csak hogy a végén maga is egy világuralomra törő óriáscég multimilliárdos vezérigazgatója lehessen. Aki pedig azt hiszi, korunk kütyüfüggő társadalmáról, a fél életüket online töltő fiatalságról lesz valami közlendője a filmnek, annak is csalódnia kell. A történet pontosan oda fut ki, ahova várnánk, a filmvégi „tanulság” pedig meghazudtolja a film koncepcióját. A Ready Player One látványos, agyatlan szórakoztatás, de annál semmiképp sem több.
A legnagyobb irónia, hogy ezt a történetet éppen Steven Spielberg vitte vászonra, George Lucas mellett ugyanis neki volt a legnagyobb szerepe abban a fordulatban, amelyet az 1970-es évek végén vett a hollywoodi film, és amelynek eredménye az elmúlt 3-4 évtized blockbuster-központú filmgyártása, és – közvetve – az olyan filmek, mint a Ready Player One. Ugyanakkor meglepő is a választás, elvégre ami egy mai huszon-harmincévesnek a régmúlt idők elérhetetlen aranykora, annak Spielberg tevékenyen részese volt.
Ez összességében inkább árt, mint használ a filmnek, Spielberg ugyanis nehezen adja át magát annak a feltétlen rajongásnak, ami a hőseit élteti, legyen ugyanis bármennyire jó rendező, ő maga nem ezeken a filmeken nőtt fel. Ezért lehet, hogy az egymás hegyére-hátára dobált utalások az esetek többségében megmaradnak üres idézetnek, erőltetett kikacsintásnak, egy lelketlen nosztalgiagépezet újabb alkotóelemének. Üdítő kivétel a film egyik valóban szórakoztató csúcsjelenete, amelyben Wade és barátai a Ragyogás című Kubrick-klasszikus jeleneteibe csöppennek. Spielberg – aki kortársa és közeli barátja volt Kubricknak – személyes főhajtásnak szánhatta ezt a jelenetsort, bár a végeredmény így is inkább technikai bravúr.
Szerencsére Spielberg van akkora veterán, hogy biztos kézzel levezényeljen egy 200 millió dolláros blockbustert, így ha takarékra vesszük az agyunkat, a film tagadhatatlanul szórakoztató, a sokat látott, de örökérvényű történet (a szegénylegény felveszi a harcot az elnyomó hatalmakkal és végül győzedelmeskedik) pedig leköt annyira, hogy ne érezzük túlságosan hosszúnak a két és fél órás játékidőt. Igazán maradandó élményt azonban csak a legfiatalabb korosztálynak fog nyújtani, akiknek még élvezetet okoz az, ha „levadászhatnak” egy-egy arcunkba tolt popkulturális utalást. Akiknek ez nem elég, azok jobban járnak, ha újranézik a megidézett filmeket.
A film előzetese:
Fotók: Intercom
