KULT
A Rovatból

Petruska a 10 éves első lemezéről: Mostanáig csak távolodtak tőlem ezek a dalok, jól esik újra barátkozni velük

Éppen egy évtizeddel ezelőtt jelent meg Petruska András Metropolita című albuma, amely az akkor átadott 4-es metró állomásait énekelte meg. Most, a kerek évfordulón egy különleges újrakiadás is napvilágot lát, amit nálunk lehet először meghallgatni.

Link másolása

Petruska legelső nagylemeze 2024 tavaszán ünnepli 10. születésnapját. A dalszerző-előadó, gitárvirtuóz különleges koncepciót választott a bemutatkozáshoz: az akkor átadott 4-es metró állomásai ihlették a dalokat, amelyek szerzőtársa, Babarci Bulcsú segítségével születtek meg.

Ahogyan a 10 különböző történet egy hosszú úttá adódik össze, úgy formálnak a dalok egy klasszikus konceptalbumot, amely végigkalauzol bennünket a fővárosra való első rácsodálkozástól a valódi megérkezésig.

A Metropolita most kibővített formában újra megjelenik a streaming-felületeken. A 3 lemezes kiadványon az eredeti anyag mellett további Petruska-szerzemények szerepelnek ebből a korszakból, valamint eddig soha nem hallott otthoni demókon és stúdióváltozatokon keresztül, egyedülálló módon tekinthetünk be az alkotás folyamatába.

A teljes album itt hallgatható meg:

(Spotify-on ide kattintva érhető el.)

Ennek apropóján beszélgettünk a szerzővel, akinek aktuálisan futó egyéb projektjei – például a Petőfi-versmegzenésítésekre épülő Felül a gálya kamaradarab – is szóba kerültek.

– Hogyan emlékszel vissza egy évtized távlatából a Metropolita megjelenésének időszakára?

– Ha igazán őszinte vagyok magamhoz, kettős érzéseim vannak. Egyrészt nagyon fontos mérföldkő volt számomra, hogy elkészült az első lemezem. Amolyan diplomamunkaként tekintettem rá, ahol már nem az számít, hogy mit tudok felidézni az általam képviselt tudomány vagy szakma tananyagából, hanem az a fontos, hogy milyen saját meglátást, véleményt tudok hozzáfűzni.

Másfelől viszont minden addiginál jobban megmutatta magát a bennem rejlő megfelelési kényszer és elfogadásra vágyás – hagytam egy kitörölhetetlen nyomot magam után, innen nem volt újratervezés, elbújás vagy magyarázkodás, ez az én első komoly művészi termékem minden erősségével és vélt vagy valós hibájával.

Azt hiszem, fel kellett nőnöm önmagam elfogadásához, de talán ez pont így szép: az első lemezem kapcsán kezdtem el foglalkozni mélyebben az önismerettel - és kezdett egy csomó minden kitisztulni az életemben.

– Előtte egyáltalán nem voltak magyar nyelvű dalaid. Mennyire érezted akkor sötétbe ugrásnak ezt a váltást?

– Az újrakiadás kapcsán hallgattam most a dalokat, és azt kell mondjam, a vaksötétbe ugrottam. Teljesen máshogy képezzük a hangot magyarul, mint angolul, idő volt rátalálni a természetes mesélésre. Az viszont nagyon tetszett, hogy hirtelen egész máshogy kezdte el fogyasztani a közönség a dalaimat. Addig a megszólalási forma miatt kedveltek, most viszont megérkezett hozzá a tartalom is.

– Mit gondolsz, kiállta az idő próbáját az album? Minden számot ugyanolyan érvényesnek tartasz most róla?

– Ezt nem tudom megítélni. Művészként mindig az aktuális dolgok motiválnak, így egészen mostanáig csak távolodtak tőlem ezek a dalok. Jól esik újra barátkozni velük. Nem mondom, hogy egy-két akkori döntésem nem hoz zavarba, de számomra ez arról is szól, hogy megtanuljam szeretni és elfogadni a múltban lévő énemet úgy, ahogy akkor volt. Sokaknak egyébként a mai napig ez az album az igazi Petruska-élmény, én pedig csak annyiban vitatkozom velük, hogy időről időre újabb lemezt készítek.

– Hogy jött a 10. évfordulós újrakiadás ötlete, és miért teszed most közzé az otthoni demófelvételeket is? Mit adnak ezek hozzá az eredetihez?

– Ha már a belső "gyermek" megszeretgetésénél tartunk, rájöttem, hogy a megjelenéskor egy valamit felejtettünk el: ünnepelni. Elég gyorsan készült a lemez, aztán már turnéztattuk is. Elég sokat dolgoztunk rajta, de nem álltam meg, csak úgy örülni neki. Amúgy meg szerintem izgalmas időutazás lehet ez a hallgatóknak is. Összejövünk eljátszani, meghallgatni ugyanazokat a dalokat, csak közben eltelt 10 év. Szerintem ez egy szórakozással egybekötött önvizsgálat is lehet.

Ami pedig a demókat illeti, szerettem volna beavatni a hallgatókat a kulisszák mögötti világba. Ahol nem csak a dalok, de én magam is elég sérülékeny állapotban vagyok. Ez nem a fényesre polírozott stúdiófelvétel vagy a jólfésült színpadi kiállás (már akinek maradt mit megfésülni 10 évvel később...). Itt még az előadó is csak keresgél, a dal is csak próbálja kirúgni magát.

Szerintem fontos belelátni ebbe a világba is. Szeretném hinni, hogy a közösségi média világ közelebb hozhat egymáshoz minket, elérhetőbbé válunk egymás számára. A magam részéről egy ilyen felajánlást tudok tenni a barátkozás érdekében.

– Még a Covid előtt, illetve közvetlenül utána egy ideig zenekarral is felléptél. Mi lett ezzel a felállással, nem vált be?

– A Reláció című lemezhez bővült a produkció, amit végül a Covid és az azt követő piaci átrendeződés szét is zilált. Kedves emlék számomra ez az időszak, de nem bánom, hogy így alakult, az én szupererőm az egyszálgitár-ének felállás. Ha újra zenekaroznék – amit egyébként szívesen tennék –, akkor sem a saját nevem alatt tenném, hanem mondjuk egy több frontemberes produkció egyik tagjaként.

– Bő egy éve játszátok Maszkurával és Kathy Zsolttal a Felül a gálya című, Petőfi verseire épülő kamaradarabot. Mi fogott meg ezekben a szövegekben?

– Na, például ilyen formációkra gondolok. Ha Zsolt nem kér fel, talán nem kerülök ilyen közel Petőfihez. Muzsikusként természetesen könnyen megihletett Petőfi nagyon is zeneies verselése, ezen felül persze a közéletre érzékeny részemet is megszólította. Direkt olyan verseket választottunk, amik a ma is érvényesek lehetnek, összekacsinthatunk vagy épp vitatkozhatunk általuk.

– Hamarosan egy "Petőfivel közös" lemezed is megjelenik. Ezen a fenti darab anyaga szerepel majd, vagy nem teljes az átfedés?

– Amikor a darabhoz zenét írtam, picit megszaladt a tollam, így jó sok anyag született. Már korábban, például az Égi gangon esetében is megtanultam, hogy nem érdemes dobozban hagyni ezeket a saját szórakoztatásomra írt dalokat, annyira könnyedek és erőlködésmentesek, hogy mindig ezekből lesznek a közönségkedvencek. Most kb. az egész lemez ilyen laza lett.

– Dolgozol saját, vagyis nem versmegzenésítéseket tartalmazó anyagon is? Ha igen, mit lehet tudni erről?

– Már vagy 4 éve, csak mindig történik valami jó dolog, ami miatt elcsúszik a folyamat. Egészen mostanáig a Petőfi-dalok voltak fő fókuszban, de például amennyi energiát beletettem, nyugodtan hívhatnánk a coach-diplomámat és a hozzátanult módszereimet negyedik lemeznek – ugyanolyan kreativitást kíván, mint a zenélés. Ha minden jól megy, idén már érkezhet valami, az irány most egy teljesen szóló lemez, hangulatát tekintve pedig Tommy Emmanuel és Caroline Polachek szerelemgyereke.

– Milyen projektjeid és együttműködéseid futnak még jelenleg?

– Boggie-val tavaly Szöulban debütáltunk egy különleges népzenei projekttel, ezt szeretnénk végre itthon is megmutatni. Február 1-én lesz ugye a Metropolita lemezújrabemutató koncertje, aztán a Petruska egySzemélyes turné pörög tovább, a kora tavasszal megjelenő Petőfi-lemez dalaival kibővülve. A kollaborációkért mindig nagyon hálás vagyok, január 25-én az Örkény Színházban Für Anikóval, február 2-án Szentendrén Sergő Sárival lépek fel. Mindemellett folytatom a tavaly elkezdett Beatles-csatornámat (Instagramon itt, TikTokon itt érhető el), ahol az összes dalukat feldolgozom rövid, gitáros formában, real-time, csak 60 évvel később. Jól érzem magam.

– Elégedett vagy azzal, ahol most tartasz a zenei életben?

– Ez egy faramuci kérdés. Mindig lehetne feljebb lenni és több embernek játszani és általánosságban elmondható, hogy elég hullámzó ez út. Ameddig ebben elsősorban a motivációt és a kihívást látom, nem pedig a dimenziótlanságot, vagy ne adj isten, olyan tanulságot, amit meg tudok haladni, addig elégedett vagyok. Legfőképpen a kiegyensúlyozottságot keresem, és abban szerintem egész jól állok.

– Lassan a negyvenedik születésnapod is belátható közelségbe kerül. Milyen érzéseid vannak ezzel kapcsolatban, hogyan éled meg a harmincadikhoz képest, ami a Kapunyitó c. lemezedet ihlette?

– Szoktam ezen gondolkodni, de valahogy mindig arra jutok, hogy a koromat most nem érzem olyan nagy horderejűnek, mint akkor. Majd a Kapunyitó 10. évfordulóján elbeszélgetek a 30 éves énemmel.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk