Oscart Kieran Culkinnak! Megérdemli! – Kevés szereplő, okos történetvezetés, remek karakterkezelés jellemzi a Rokonszenvedést
Végre egy film, ami nem hazudik az arcunkba. Válogatás nélkül, felesleges cicoma nélkül mutatja be a szenvedést. Nem a bőgős, sikító, tépő fájdalmat, hanem az igazi, csendes, emésztő szenvedést. Mindezt úgy, hogy néha még nevetgélni is van időnk.
Ha ezzel valakit elijesztenék, azt meg kell nyugtassam, hogy ez egy teljesen fogyasztható, személyes kis szerzői film. Nem egy elvont, vagy túltolt Oscar-csali, hanem egy könnyen emészthető 90 perces dráma.
Igazi film a mozikban! Már ez is nagy szó! Tény, nem véletlenül az Oscar-szezonban mutatják be hazánkban a filmet, minden elemében megfelel az Oscar-győztes filmek kliséinek. Nem fog megmozgatni sok embert, ha nem nyer díjakat.
Már ezek alapján is oda lehetne neki adni egy csomó díjat, de még ha hozzáteszem, hogy a két unokatestvér holokauszt-túlélő nagymamájuk eredeti lengyel otthonát szeretné megtalálni, hogy közelebb kerüljenek a gyökereikhez, miközben sokat megtudunk a holokausztról, akkor a győzelmi esélyek megduplázódtak. Az ilyen filmeket imádják az Akadémiánál. Pedig ez a film ezeknél sokkal többet érdemel!
David (Jesse Eisenberg) egy átlagos, New York-i zsidó származású online marketingesnek tűnik. Van egy kis családja, jó munkája, de érezni rajta, hogy nagyon körülményes ember. Igazi neurotikus karakter, aki sokaknak fel sem tűnik a mindennapokban, olyan, mint amilyeneket egyébként már megszokhattunk a színésztől karrierje során. Unokatestvére, Benji (Kieran Culkin) egy nagyon kellemetlen alak. Igazi nagydumás vesztes, aki otthon él anyu kertesházának alagsori szobájában, füvezik, és nem csinál semmit. Ám mivel nagyon extrovertált, ezért akik nem ismerik, milyen ember igazából, azok imádják.
Nem hangzik túl csábítóan, így leírva. Pedig Eisenberg remek érzékkel vegyíti a poénokat, a vicces beszólásokat, a kellemetlen pillanatokat és a drámai helyzeteket. Kieran Culkin igazi főnixként született újjá az utóbbi időben. Szépen lassan az Utódlásban is ő volt az egyik legjobb dolog, de ezzel a filmmel is bizonyította, hogy ő nem csak Macaulay ismeretlenebb testvére.
Ez a film tényleg a szenvedésről és annak gyökereiről szól. Az drámai vakáció során megtudunk több érdekes részletet is az út miértjéről, ami egészen megváltoztatja a narratívát. Holokauszt okozta generációkon átívelő bűntudat és lelki törés tényleg csak a felszín kapargatása. Itt sokkal mélyebben van a lényeg. A mindennapok kínjai olyan karakterek szemszögéből, akik láthatóan nincsenek jól, és mégis mennek tovább.
A rendezés ügyes, semmi extra és sokszor kimondottan visszafogott, művészi jellegű. Mindent alávetnek az üzenetnek, a zenét például Frédéric Chopin műveiből állították össze, és ezek a klasszikus dallamok még inkább emelnek az amúgy sem alacsony színvonalon. Művészieskedőnek hathat, de nem az, tényleg tudatosan használták minden pillanatban. Például, a majdaneki haláltáborban történt látogatás után nyomasztó síri csend uralkodott legalább egy percig, csak ezután szólal meg szépen lassan Chopin.
Kevés szereplő, okos történetvezetés, remek karakterkezelés, szép munka volt Jesse Eisenberg részéről, mindezt úgy, hogy a film egyik legerősebb monológja is a nevéhez kapcsolódik. Az pedig, hogy mi lesz főhőseink sorsa, miután hazatértek a transzformatív utazásukról, az teljesen a nézőre van bízva. Nem magyaráznak semmit se túl. Nagyon szép film.
A mai generációnak több szempontból fontos lehet. Elég sok olyan típusú embert ismerek, mint Benji és David. Egy biztos ez egy olyan mű, amiről ha kijössz a moziból, még sokáig veled marad, sokféle érzelmet vált ki a nézőkből. Szép volt fiúk, örülnék egy Kieran Culkin nevével ellátott arany szobrocskának március 3-án. Megérdemli.
