KULT
A Rovatból

Orlai Tibor: Vagy csináljuk, vagy végleg abba kell hagyni

Az Orlai Produkció állami támogatás nélkül működik, Orlai Tibor mégis mindig pontosan fizet mindenkinek, és alapelve, hogy a financiális szempontok nem előzhetik meg a művészi szempontokat.

Link másolása

– Kívülről, üzletemberként érkeztél a színház világába. Én úgy tapasztalom, elég zárkózott ez a világ, különösen a színészek. Kedvesek, de néhány kivételt leszámítva mindig megtartják a minimum két lépés távolságot, sokszor még akkor is, ha együtt dolgozunk. Neked nem okozott nehézséget elfogadtatni magad?

– Először is, ez egy folyamat volt. Nem az történt, hogy én színre léptem és azonnal színházi producer lettem. A háttérben dolgozgattam, először Eszenyi Enikő egyik magánprodukciójában. Nagyon sokat tanultam tőle, rajta keresztül ismertem meg a színházat belülről. Kívülről már ismertem jól, hiszen rendszeresen színházba járó ember voltam. De azt, hogy milyenek a belső viszonyok, egyáltalán mit jelent egy próbaidőszak, azt mellette tudtam meg. Az első időben semmi mást nem csináltam, mint a hátteret biztosítottam, és nem is vágytam többre. A mai napig nagyon figyelek rá, hogy addig nyújtózkodjak, ameddig a takaróm ér.

Közgazdászként nem játszom el, hogy színházi szakember vagyok, legalábbis alkotó értelemben. Alázattal és empátiával szolgálom a színházi kultúrát.

Az első önálló produkcióm a Hat hét, hat tánc volt Vári Évával és Kulka Jánossal, Ilan Eldad rendezésében. Addigra szerencsére már sok mindent megtanultam a színházról, kiépültek a kapcsolatok. Volt egy koncepcióm, hogy a rendszerváltást követően az elektronikus média megerősödésével elég nagy légüres tér alakult ki. Az igény megvolt a színházra, de az igazán nagyformátumú művészek kikoptak az elektronikus médiából. Elindult a szappanopera-áradat, miközben az igény megvolt a színvonalas, szórakoztató színházra. Mázli, hogy rögtön ez az első előadás ilyen siker lett, amiből majdnem háromszáz előadást játszottunk. Vári Éva és Kulka János legalizáltak ezen a pályán. Nagyon fontos, hogy bár ez egy magánszínház, és próbálunk önállóan működni mindenfajta állami támogatás nélkül, a fiskális szempontok sosem kerülhetnek a művészi szempontok elé.

Mindig odafigyeltem rá, hogy korrekt szerződések szülessenek, mindig határidőre fizettünk, és ezek nyilván elterjedtek a szakmán belül, amiért könnyen befogadtak.

Arról nem is szólva, hogy bár mindig is a minőségi szórakoztató előadásokon volt a hangsúlyt, rögtön az első vagy második évtől kezdve hoztunk létre réteg színházi előadásokat is, ami a színházi szakma szemében szimpátiát ébresztett.

– Sosem éreztél kísértést, hogy beülj a rendezői szélbe?

– Soha. Abszolút nem merült fel bennem, mert elveszteném a hitelességemet. Nyilvánvalóan az évek során kialakult egy ízlésem, egy látásmódom, amely valószínűleg már laikus színházlátogatóként is alakulni kezdett, hiszen gyerekkoromtól kezdve volt affinitásom a színház felé. Az olvasópróba előtt van egy hosszú előkészítő szakasz, abban benne vagyok. Szövegkönyv, díszletterv, jelmezterv. De onnantól kezdve, hogy elindul a próbaidőszak, elég hosszú ideig nem veszek részt a munkafolyamatban. A próba az nagyon érzékeny terület, az alkotófolyamat legérzékenyebb része. Nyilvánvaló, hogy ha ilyenkor egy vezető bemegy, bármennyire empatikus, elfogadó is, az rögtön egyfajta bizonyítási kényszert szül.

– Mikor látod először a produkciót?

– Általában a főpróbahét első-második napján szoktam megnézni az előadásokat, és onnantól folyamatosan követem.

– Hogy választjátok ki a darabokat?

– A darabválasztásban társam és partnerem Zöldi Gergő, akivel folyamatosan együtt dolgozunk. Nagyjából mindig elmondom, hogy milyen típusú produkciókat látnék szívesen a következő évadban. Egyrészt szempont, hogy a nálunk működő alkotóközösség tagjainak munkát tudjunk biztosítani. Ez a dolog egyik oldala. A másik pedig, hogy folyamatosan figyelem a külföldi eseményeket: milyen előadások, új darabok születnek. Vannak visszatérő témáink, amit vállalok. Az egyik a 60 feletti korosztály problémaköre, szinte minden évadban van olyan előadásunk, ami ezzel foglalkozik. A másik visszatérő téma az olyan fontos társadalmi problémák mint a betegségek vagy az erőszak kérdése. Ide tartozik a kiesemberek sorsa. Szeretem, hogyha az életközepi válság is megjelenik az előadásainkban.

– A kívülállóságoddal hoztál egyfajta másfajta gondolkozást, szemléletmódot a színházi világba?

– Egész biztosan hoztam. Mi például sokkal tágabban értelmezzük a feladatköröket más színházakhoz képest. Ez szervezési és nem művészeti kérdés. De ez sosem mehet a művészi munka rovására!

Másrészt úgy érzem, az elsők között indítottam el azt a gondolkodást, ami csúnyán hangozhat bizonyos értelemben: a színház és az előadás ugyanolyan áru, mint egy póló, vagy mint egy új kocsi.

Ma már ez természetes, marketing- és kommunikációs szakemberek dolgoznak különböző színházakban, de amikor mi elkezdtük ezt a fajta gondolkodást a 2000-es évek elején, akkor ez még teljesen testidegen dolog volt a színházi kultúrában.

– Néhány éve nagy mérföldkőhöz érkeztél, hiszen az addigi projektalapú működés helyett társulatot építettél. Miért döntöttél így?

– Én jobb szeretem alkotóközösségnek hívni, mert nem jelent olyan fajta kötöttséget, mint egy hagyományos színitársulat. De valóban, ez fontos lépés volt.

– Ráadásul pont egy olyan korban, ami lássuk be, nem igazán kedvezett már akkor sem a színházaknak, azóta pedig még romlott is a helyzet.

– Onnan indult ez a történet, hogy szerencsére minden évben egyre több produkciót tudtunk bemutatni. Volt 15-20 repertoár előadásunk, amit nem csak Budapesten játszottunk, hanem nagyon sokat tájoltunk is, ami fontos része az üzletpolitikánknak. Elérkezett egy időszak, amikor sok esetben nem játszhattam az előadásaimat, mert a különböző társulatoknál játszó színészeket nem tudtuk egyeztetni. Akkor jött a gondolat, hogy elkezdünk szépen, lassan felépíteni egyfajta társulatot, alkotóközösséget. Viszont a színészek számára is jelent egyfajta egzisztenciális biztonságot, hiszen tudható, hogy mennyi előadásuk, bemutatójuk lesz egy évben. Cserébe egyeztetési elsőbbséget kértem.

Nyilván az elmúlt évek lejtmenete, ami a színházi kultúrára is hatással van – itt gondolok a Covidra, az erősen megemelkedett egzisztenciális bizonytalanságra, a rendkívüli mértékű inflációra, a háborús veszélyre, a rossz társadalmi közéletre, ami az elmúlt két-három évben jellemző – az alkotóközösségünkben is okozott problémákat.

Ami természetes, és mind eltérően próbálunk megoldani. De azért én úgy érzem, hogy ez továbbra is működik. Lehet, hogy egy némileg egyszerűsített formában, de mégiscsak van egyfajta szakmai összetartozás ezek között az emberek között, és szerintem ez a legfontosabb.

– Amellett, hogy megvannak a társulatban a húzó nevek, nagyon sok fiatal is lehetőséget kap nálad. Ráadásul mindenkinek jut jó feladat, nincs az, hogy a pályakezdőnek csak az inas szerepek jutnak.

– Ez az efféle alkotóközösségi létnek az általam vállalt ellenoldala. Akiket én magamhoz hívok, azoknak szeretnék lehetőséget biztosítani. Egy most oda került fiatalember nyilván nem kapja meg első nap Rómeó szerepét, van egyfajta építkezés. De nagyon fontos, és főleg a fiataloknál, hogy minél több lehetőséget kapjanak, minél többet gyakorolhassanak, hiszen annál érettebb, mélyebb színészek lesznek. Ez is az egyik oka, hogy az utolsó két-három békeévben – a Covid előtt – megpróbáltuk növelni a rétegszínházi előadásoknak a számát. Volt olyan évadunk, amikor három rétegszínházi előadásunk is született, ami keresztfinanszírozással működik a szórakoztató színházi bevételből. A szórakoztató előadásoknál is törekszünk arra, hogy azok is szóljanak valamiről. Ilyen például a Tok-tok is, amit legutóbb mutattunk be. De beszélhetünk akár a Jaj, nagyiról is, ami jól példázza, hogy igyekszem a fiatal színészeket összehozni a nagyformátumú művészekkel, ezáltal elősegítve a pályakezdők fejlődését.

El tudom érni azt, hogy a szórakoztató előadásaink nézőközössége elmenjen a Jurányiba egy-egy rétegelőadásunkat megnézni.

Van legalább két-három olyan rétegszínházi produkciónk, ahová el tudom vinni az átlag nézőt is. Gondolok itt az Egy őrült naplójára, a Csemegepultosra. Figyelembe kell venni, hogy a közönség igényei is átalakultak. Fiatalkorunkban mi sokkal nagyobb fogyasztói voltunk a klasszikus írók darabjainak. Ma ez sokkal alacsonyabb mértékű. Legalábbis abban a résben, ahol mi dolgozunk, egyre kevésbé lehet kosztümös darabokkal nagy közönségsikert elérni.

– Említetted a tájolást, ami izgalmas kérdés, mert ha a színházra nehéz idők járnak, a tájolásra még inkább, vidékre nagyon kevés színvonalas produkció jut el.

– Ebben úttörők voltunk, a tájolás fontos része az üzletpolitikánknak. Ezt már az előkészítéstől kezdve minden alkotó tudja, hogy olyan előadásokat kell létrehozunk, amelyeket könnyű tájoltatni. A díszlet, a kellékek szempontjából ez teljes mértékben szervezési kérdés. Egyrészt láttam ott egy nagyon erős piaci rést. Mint említettem már, a nagyformátumú színészek kikoptak az elektronikus médiából. Emiatt is kezdtünk az első pillanattól kezdve tájolni, mert a vidéki városokban nagyon is kíváncsiak az emberek Vári Évára, Kulka Jánosra, Kern Andrásra, Udvaros Dorottyára, és az új, felnövő színészgenerációra.

Sajnos most ez is változott a rezsiárak növekedése, az infláció miatt olyan eltolódás jelentkezett a költségekben, amely bizonyos értelemben a vidéki turnézást ellehetetleníti.

Ez ellen kétféleképpen lehet védekezni. Egyrészt lehet olyan kevésszereplős előadásokat készíteni, amelyek adott esetben egy személyautóval is utaztathatók, másrészt minimális díszlettel, ami viszont egy ponton már a minőség kérdését is felveti. Biztos vagyok benne, hogy sokkal erőteljesebb kooperációra van szükség a különböző színházi intézmények között, amivel sokkal kisebb költséggel lehet minőségi előadásokat eljuttatni a közösséghez.

– Nem rég beszélgettem Alföldi Róberttel, ő úgy vélte, soha nem volt olyan népszerű a színház, mint a Covid előtt, és ha lassan is, de megint kezd visszaállni az akkori helyzet.

– Én nem így látom. Persze, nyilván sokkal több néző van, mint a Covid alatt, de ez még mindig töredéke annak, ami korábban volt.Az utolsó két békeévben valóban a tetőfokán volt az érdeklődés. Volt olyan hónap, hogy 60-70 előadásunk volt a különböző helyszíneket és a tájelőadásokat is beleszámolva. A Belvárosi Színházban előfordult, hogy havi 30 előadást tarthattunk. Különösen január-február volt a két legerősebb hónap. Idén 16 előadást tudunk rendezni.

Ez a 16 előadás tele lesz, tehát ilyen szempontból tényleg jobb a helyzet, mint a Covid alatt, amikor sokszor meg sem telt a nézőtér, de ez akkor is csak 16 előadás. És ez minden színházban így van, nemcsak nálunk. Emellett a vidéki előadásaink száma is drasztikusan csökkent.

Ráadásul újra feltűnt az a probléma a hétközbeni előadásoknál, hogy az emberek a munkájuk miatt nem jutnak el színházba, mert több műszakot vállalnak. A rendszerváltás idején volt már egy ilyen időszak, amikor az embereknek több munkát kellett vállalniuk az egzisztenciájuk fenntartása érdekében, és most megint visszajutottunk ide.

– Az elmúlt években szinte évente jön valami új válság, ami a kultúrát érinti. Elvették a TAO-t, aztán jött a Covid, csökkennek az állami támogatások, KATA, most pedig jön az infláció és a rezsiemelkedés. Szétverték az SZFE-t, ami téged tanárként érintett, és a társulat több fiatal tagja is külföldön kapott végül diplomát. Miféle optimizmus hajt mégis előre?

– Egy biztos: vagy csináljuk, vagy végleg abba kell hagyni. Van egy határ, aminél nem lehet visszafogottabban működni, mert erőteljesen a minőség rovására megy, és ezt nem engedhetjük meg maguknak.

Való igaz, hogy pesszimista légkörben működünk, de pont most jöttünk ki egy videoklippel, aminek az a címe, hogy Voltunk, vagyunk, leszünk, együtt Önökkel.

Pont olyan üzenetet szerettünk volna megfogalmazni a közönség és a szakma számára, hogy nehézségek vannak, egyre nehezebb fenntartani az előadások színvonalát, de nem adjuk fel, hanem igenis próbálunk működni és fennmaradni. De csak akkor tudjuk ezt megvalósítani, ha a nézők jönnek és vesznek jegyet.

Soha ennyire nem voltunk még ráutalva a közönségre.

Mi semmilyen állami támogatást nem kapunk. Régebben volt a TAO aztán kaptunk valamennyi TAO kompenzációt, de mára ez is megszűnt. Hogy egy példát mondjak: A TAO 390 millió volt a csúcson. Az első kompenzációs évben 200 milliót kaptunk, a másodikban 50-et, a harmadikban 5-öt.

– Feltétlenül beszéljünk az új bemutatókról.

– A Jaj, nagyi! című darabot még évadon kívül, nyáron mutattuk be a Benczúr kertben, Molnár Piroskával és Rohonyi Barnabással a főszerepben, a rendező Szabó Máté. A következő bemutatónk volt a Tok-tok, amiről már szót ejtettem a beszélgetésben. Schruff Milán, Pataki Ferenc és Ulmann Mónika a főszereplők, Paczolay Béla rendezte. Januárban jön Kocsis Gergely rendezésében Neil Simontól a Mezítláb a parkban. László Lili, Rohonyi Barnabás, Kerekes Éva és Epres Attila játsszák majd a főszerepeket. A harmadik nagyszínpadi bemutatónk a Kalamazoo, ebben Hernádi Judit és Kern András játszik, Sebestyén Aba rendezésében. A három nagyszínpadi bemutatónk lesz. Ezekhez társul még egy előadás, amit Tasnádi István ír, A tapasztalt asszony, ezt a Jurányi nagytermében mutatjuk majd be.

– Még feltétlenül említsük meg, hogy a Vidor Fesztiválon díjat nyert az egyik előadásotok.

– A Vidor Fesztivál azért fontos, mert a fesztiválok zöme nem a szórakoztató színházi előadásoknak ad teret, hanem inkább a művész színházi előadásokról szól. A Vidor Fesztivál viszont kimondottan a minőségi szórakoztatásról szól. Évek óta részt veszünk rajta egy-két előadással. Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy meghívnak. Idén először egy kortárs magyar író, Maros András Redőny című darabjával neveztünk, amely amellett, hogy szórakoztató, elég mély mondanivalója van. Meglehetősen pontos leirata a jelenlegi vidéki társadalmi értékeknek.

Ez a produkció nyerte a legjobb kamaraelőadás díját. Számunkra nagyon nagy öröm és büszkeség.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
Michelle Pfeifferrel csalta a feleségét, hentesbárddal kergette a bátyját, mert megunta, hogy kínozzák – John Malkovich 70 éves
Ki mondthatja el magáról, hogy készült róla egy olyan film, amelyben bárki belemászhaott a fejébe, és az ő szemével láthatta a világot? A kultklasszikus A John Malkovich-menet teljesen rá épült, ennyire népszerű volt egykor. De mi van vele manapság?

Link másolása

John Malkovich szeret arról beszélni, hogy mi mindent veszített el: például a súlyát (32 kilót fogyott tinédzserként), később a haját, vagy épp a megtakarításait („2008-ban az akkori üzletvezetőnk nagyjából mindent, amit valaha is kerestünk, egy Bernie Madoff nevű valakinél fektette be. Minden, amit valaha is kerestem, elúszott." Madoff anno befektetők ezreitől csalt ki összesen 64,8 milliárd dollárt, majd 2009-ben 150 év börtönbüntetést kapott.).

Mindezek ellenére hihetetlenül optimista maradt. És bár már több mint 130 filmes és sorozatos színészi kreditje van, azt szokta hangoztatni, hogy igazából nem is szereti a filmeket. A legfőbb szerelme ugyanis a színház.

John Gavin Malkovich 1953. december 9-én született az Illionis állambeli kisvárosban, Christopherben, ahol egy meglehetősen kiváltságos, de tűzrőlpattant családban nőtt fel. Egyébként apai ágról horvát származású: az apai nagyszülei az Osztrák–Magyar Monarchia idején vándoroltak Ozalyból az Egyesült Államokba. Édesanyja, Joe Anne tulajdonosa és szerkesztője volt a helyi újságnak, édesapja, Leon pedig környezetvédelmi újságíró és aktivista volt.

Három húgával és a bátyjával nőtt fel, és többször beszélt már gyermekkorának erőszakos eseményeiről, például az apja és a bátyja, Danny veréseiről. Ma már azt mondja, semmi figyelemre méltó nem volt benne.

„Ha átlépted a határt, ellátták a bajodat. Ez akkoriban nagyon gyakori volt. Sok erőszakos dologban volt részem, amikor felnőttem, és akkor mi van?" – mondta, majd felidézett egy pillanatot, amikor egy hentesbárddal a kezében kergette meg a bátyját. „A fivérem nem kapott semmit, amit ne érdemelt volna meg. Ez nem azt jelenti, hogy nem szerettem őt, ő már nincs többé. Nagyon vicces tudott lenni, emellett kifejezetten okos és rendkívül szellemes, de eléggé megkínzott. Az emberek pedig megunják, ha kínozzák őket."

A sportpályáról a színházba

John 16 éves korában már 102 kilót nyomott, és a Malacka becenevet kapta az osztálytársaitól. „A gyerekek nem túl kedvesek" – mondta. Elege is lett ebből, és a diéta mellett döntött, aminek következtében a testsúlyának majdnem egyharmadát leadta. "Régen baseballoztam, és apám volt az edzőm. Mindig azt mondta nekem: ha feleannyira törődöm a játékkal, mint amennyire azzal, hogy hogyan nézek ki játék közben, akkor nagyon jó baseballjátékos lehettem volna.”

Malkovich egyébként eredetileg profi dobó szeretett volna lenni, és csak azért kezdett el színészkedni, mert megtetszett neki egy lány a színjátszó csoportból. A színészethez vezető útja azonban még így sem volt egyenes.

Buszt vezetett, a főiskolán biológiával és szociológiával foglalkozott, majd színházat tanult két illinoisi egyetemen, de mindegyiket otthagyta. Ezután Chicagóba költözött, és alapító tagja lett a Steppenwolf színházi csoportnak Terry Kinney, Jeff Perry, Joan Allen és Gary Sinise mellett (utóbbi Malkovich rendezője és főszereplőtársa volt az 1992-es Egerek és emberekben).

A korai években a színház társulatának tagja volt egy bizonyos Glenne Headly (A Riviéra vadorzói, Dick Tracy), akivel egymásba szerettek, és akit John 1982-ben feleségül vett. Ekkoriban kezdett el szerepeket kapni mozi- és tévéfilmekben, első nagyobb szabású produkciói közé tartozik például két 1984-es film, a Hely a szívemben és a Gyilkos mezők. Mivel mindkettőt Oscar-díjra jelölték a legjobb film kategórijában 1985-ben, így sokan felfigyeltek a tehetséges harmincas színészre. Főképp azért is, mert megkapta első Oscar-jelölését a Hely a szívemben mellékszerepéért. Majd 1987-ben jött Spielberg és A Nap birodalma, 1988-ban pedig a Veszedelmes viszonyok, ami világszerte ismertté tette őt. A Michelle Pfeifferrel a vásznon folytatott viszonya a valóságban is folytatódott, ami végül a Headlyvel kötött házasságának összeomlásához vezetett, el is váltak még 1988-ban. Végül egyikük sem maradt vele (újabb veszteségek), s ezután egy évig tartó depresszió kínozta. Szerencsére nem tartott sokáig a szinglilét, mivel 1989-ben elkészítette az Oltalmazó ég című filmet, amelynek forgatásán beleszeretett a második rendezőasszisztensbe, Nicoletta Peyranba, akivel még abban az évben összeházasodtak, és azóta is együtt vannak, jövőre ünneplik a 35. házassági évfordulójukat.

19 évesen megkörnyékezte a tanára

Az erőszak egyébként mindig jelen volt az életében, több formában is. A gyerekkori atrocitások minden bizonnyal kihatottak az életére a későbbiekben is. Több kemény történet is kering róla, mint például, amikor egyszer kirabolták, ő azonban hazarohant egy késért, és azzal üldözte a tettest, akit később nekidobott egy fának. Vagy amikor ököllel betörte egy busz ablakát. „Ez igaz. Nem engedtek felszállni a buszra” – mondta, majd hozzátette: „Atletikus voltam, és azt hiszem, bizonyos szempontból elég erős, de nem tartom magam keménynek.”

Ennek ellenére sokszor játszott erőszakos vagy gonosz karaktereket. Például a Con Air – A fegyencjáratban (1997), a Johnny English-ben (2003) vagy Wolfgang Petersen 1993-as Célkeresztbenjében, amelyben az amerikai elnök életére törő merénylőt alakított, ismét egy Oscar-jelölést megérdemlően.

Sok színész mondja, hogy együtt kell tudni érezni a karakterével, de Malkovich ezt hülyeségnek tartja: „Nem érzem szükségét annak, hogy szimpatikus legyek. Nem sok mindent láttam ezekben a karakterekben, amivel szimpatizálhatnék.”

Harvey Weinstein elítélését és a #MeToo-mozgalmat azonban üdvözölte, hiszen a saját bőrén is tapasztalta mindezt. „Fiatalkoromban volt egy professzorom a színházi tanszéken, aki részemről nem kívánt közeledést tett felém. Én 19 éves voltam, ő pedig már az ötvenes éveiben járt. Csak annyit mondtam neki, hogy ez nem az én világom, elnézést. Olyasvalaki volt, akit kedveltem. Szóval az élet ment tovább. Végül otthagytam az iskolát, de nem igazán emiatt.”

Egy pozitív ember

Malkovich a családjával éveken át Franciaországban élt, csak nemrég költöztek vissza a Massachusetts állambeli Cambridge-be, Boston mellett. A felesége, Nicoletta most akadémikus, a lányuk, Amandine (33) kereskedő, a fiuk, Loewy (31) pedig számítógépes programozással foglalkozik. Vagyis egyikük sem követte apját a színészi szakmába. Johnt azonban ez egyáltalán nem keserítette el, sőt, örül, hogy rendes, civil életük van, és büszke rájuk.

A politikát azonban ki nem állhatja. Elmondása szerint az 1972-es amerikai elnökválasztás óta nem szavazott, amikor is a demokrata George McGovernre adta le a voksát. „Szerintem azóta a rendszer eléggé korrupt” – zárta le ennyivel a témát.

Ahhoz képest azonban, hogy „nem is szereti a filmet”, Malkovich továbbra is rendkívül aktív e téren, évente négy-öt-hat filmet és/vagy sorozatot leforgat, bár az kétségtelen, hogy a kilencvenes évekbeli népszerűségéhez már nem fogható a karrierje. Az utóbbi 13 évben feltűnt mainstream filmekben/blockbusterekben (pl. Red 1-2, Transformers 3, Eleven testek, Mélytengeri pokol, 22 mérföld, Madarak a dobozban) éppúgy, mint kisebb szerzői filmekben, idegen nyelvű, külföldi darabokban (nemrég mutatták be például a Vendég a francia kastélyban című luxemburgi-francia filmjét) vagy akár B-kategóriás silányságokban (White Elephant, Amerikai kopó stb.). A sorozatokat sem hanyagolja, e téren a legnagyobbat talán Paolo Sorrentino Az új pápája (2019-2020) jelentette, vagy a 2020 és 2022 között futott Űrhadosztály Steve Carell-lel. Sőt, nyolc epizód erejéig pedig benézett a Milliárdok nyomábanba is.

„Úgy tekintek az életre, hogy nagyon szerencsés voltam. Szerencsésebb, mint bárki más, akit ismerek” – mondta: „Szerencsésebb, mint az összes gyerek a családomban, akik mind érdekesebbek, tehetségesebbek vagy okosabbak voltak nálam. Kétségtelen, hogy történtek velem szomorú és nehéz dolgok, de emiatt sosem éreztem szükségét, hogy panaszkodjak miattuk. Soha nem voltam senkire negatív hatással. Azt hiszem, összességében egy elég pozitív ember vagyok.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Meghalt Ryan O’Neal
A Love Story sztárja 82 éves volt. A fia szerint békésen távozott.

Link másolása

82 évesen meghalt Ryan O’Neal színész, a Love Story sztárja. Halálhírét a fia osztotta meg a közösségi oldalán.

„Apám ma békésen távozott, szerető csapatával az oldalán, akik támogatták őt” - írta az Instagram-oldalán pénteken Patrick O'Neal. Szerinte az apja „egy hollywoodi legenda” volt, akire mindig is felnézett.

Ryan O’Neal 1941. április 20-án született Los Angelesben, apja forgatókönyvíró, anyja és regényíró volt.

Ő játszotta a Love Story című romantikus dráma főszerepét, amiért Oscar-díjra is jelölték.

Emellett a 70-es években játszott a Mi van doki? és a Papírhold című vígjátékokban, illetve A híd túl messze van című akciófilmben is.

(Forrás: BBC)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt a Groovehouse „láthatatlan” harmadik tagja
Farkas Gábriel felelt a zenekar egyedi hangzásáért.

Link másolása

Meghalt Farkas Gábriel, akit a népszerű Groovehouse együttes harmadik, „láthatatlan” tagjaként is emlegettek. A halálhírt Kis Judy, az együttes énekesnője jelentette be.

„Aki ismeri a munkásságunkat tudja, hogy sok-sok éven át volt egy "láthatatlan" 3. tagunk, aki a háttérben jellegzetessé tette a Groovehouse dalok hangszerelését”

– írta róla Judy. Hozzátette: „Felfoghatatlan hogy nincs többé, és hogy eltűnik a zenei piacról az az igazi "Faris" hangszerelés. Hálásak vagyunk azért hogy részese volt az életünknek.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Lánya és kollégái búcsúznak Andresz Katitól
A 68 évesen elhunyt Andresz Katit amellett, hogy színésznőként is emlékezetes pályát hagyott maga mögött, azok is megismerhették, akik csak utánozhatatlan orgánumát hallhatták, hiszen, ahogy egy kollégája fogalmazott: ő volt a „szinkron királynője”.

Link másolása

Hunyadkürti Éva, Andresz Kati lánya feketére változtatta profilképét Facebook oldalán és egy régi közös képpel búcsúzott édesanyjától.

Sass Elizabeth az alábbi bejegyzéssel búcsúzott:

„Mély fájdalommal tudatjuk, hogy édesanyánk Andresz Kati 2023. 12. 06-án felköltözött az égbe. Örökké szeretünk”

Kollégái közül Csondor Kata azt írta, nem tudja felfogni, hogy Andresz Kati,

„ma a másik világba utazott hirtelen.”

Korlátozott ideig olvasható Insta-történetében Járai Kíra így fogalmazott:

Akárhányszor együtt dolgoztunk, csodálva hallgattalak. Pótolhatatlan vagy, a szinkron királynője. És örülök, hogy ezt még életedben elmondtam Neked.

Sinkovits-Vitay András pedig az alábbi gondolatokat írta oldalára:

Talán még olvasod, vagy érzed, mi már csak így beszélgetünk.... Pedig születésnapomon, Névnapodon megbeszéltük, hogy együtt játszunk, sűrűbben találkozunk....Te már hazatértél... Gyönyörű repülésed legyen a Teremtő Szívébe, a Mennyei Társulattal.

Link másolása
KÖVESS MINKET: