KULT
A Rovatból

Orlai Tibor: Vagy csináljuk, vagy végleg abba kell hagyni

Az Orlai Produkció állami támogatás nélkül működik, Orlai Tibor mégis mindig pontosan fizet mindenkinek, és alapelve, hogy a financiális szempontok nem előzhetik meg a művészi szempontokat.


– Kívülről, üzletemberként érkeztél a színház világába. Én úgy tapasztalom, elég zárkózott ez a világ, különösen a színészek. Kedvesek, de néhány kivételt leszámítva mindig megtartják a minimum két lépés távolságot, sokszor még akkor is, ha együtt dolgozunk. Neked nem okozott nehézséget elfogadtatni magad?

– Először is, ez egy folyamat volt. Nem az történt, hogy én színre léptem és azonnal színházi producer lettem. A háttérben dolgozgattam, először Eszenyi Enikő egyik magánprodukciójában. Nagyon sokat tanultam tőle, rajta keresztül ismertem meg a színházat belülről. Kívülről már ismertem jól, hiszen rendszeresen színházba járó ember voltam. De azt, hogy milyenek a belső viszonyok, egyáltalán mit jelent egy próbaidőszak, azt mellette tudtam meg. Az első időben semmi mást nem csináltam, mint a hátteret biztosítottam, és nem is vágytam többre. A mai napig nagyon figyelek rá, hogy addig nyújtózkodjak, ameddig a takaróm ér.

Közgazdászként nem játszom el, hogy színházi szakember vagyok, legalábbis alkotó értelemben. Alázattal és empátiával szolgálom a színházi kultúrát.

Az első önálló produkcióm a Hat hét, hat tánc volt Vári Évával és Kulka Jánossal, Ilan Eldad rendezésében. Addigra szerencsére már sok mindent megtanultam a színházról, kiépültek a kapcsolatok. Volt egy koncepcióm, hogy a rendszerváltást követően az elektronikus média megerősödésével elég nagy légüres tér alakult ki. Az igény megvolt a színházra, de az igazán nagyformátumú művészek kikoptak az elektronikus médiából. Elindult a szappanopera-áradat, miközben az igény megvolt a színvonalas, szórakoztató színházra. Mázli, hogy rögtön ez az első előadás ilyen siker lett, amiből majdnem háromszáz előadást játszottunk. Vári Éva és Kulka János legalizáltak ezen a pályán. Nagyon fontos, hogy bár ez egy magánszínház, és próbálunk önállóan működni mindenfajta állami támogatás nélkül, a fiskális szempontok sosem kerülhetnek a művészi szempontok elé.

Mindig odafigyeltem rá, hogy korrekt szerződések szülessenek, mindig határidőre fizettünk, és ezek nyilván elterjedtek a szakmán belül, amiért könnyen befogadtak.

Arról nem is szólva, hogy bár mindig is a minőségi szórakoztató előadásokon volt a hangsúlyt, rögtön az első vagy második évtől kezdve hoztunk létre réteg színházi előadásokat is, ami a színházi szakma szemében szimpátiát ébresztett.

– Sosem éreztél kísértést, hogy beülj a rendezői szélbe?

– Soha. Abszolút nem merült fel bennem, mert elveszteném a hitelességemet. Nyilvánvalóan az évek során kialakult egy ízlésem, egy látásmódom, amely valószínűleg már laikus színházlátogatóként is alakulni kezdett, hiszen gyerekkoromtól kezdve volt affinitásom a színház felé. Az olvasópróba előtt van egy hosszú előkészítő szakasz, abban benne vagyok. Szövegkönyv, díszletterv, jelmezterv. De onnantól kezdve, hogy elindul a próbaidőszak, elég hosszú ideig nem veszek részt a munkafolyamatban. A próba az nagyon érzékeny terület, az alkotófolyamat legérzékenyebb része. Nyilvánvaló, hogy ha ilyenkor egy vezető bemegy, bármennyire empatikus, elfogadó is, az rögtön egyfajta bizonyítási kényszert szül.

– Mikor látod először a produkciót?

– Általában a főpróbahét első-második napján szoktam megnézni az előadásokat, és onnantól folyamatosan követem.

– Hogy választjátok ki a darabokat?

– A darabválasztásban társam és partnerem Zöldi Gergő, akivel folyamatosan együtt dolgozunk. Nagyjából mindig elmondom, hogy milyen típusú produkciókat látnék szívesen a következő évadban. Egyrészt szempont, hogy a nálunk működő alkotóközösség tagjainak munkát tudjunk biztosítani. Ez a dolog egyik oldala. A másik pedig, hogy folyamatosan figyelem a külföldi eseményeket: milyen előadások, új darabok születnek. Vannak visszatérő témáink, amit vállalok. Az egyik a 60 feletti korosztály problémaköre, szinte minden évadban van olyan előadásunk, ami ezzel foglalkozik. A másik visszatérő téma az olyan fontos társadalmi problémák mint a betegségek vagy az erőszak kérdése. Ide tartozik a kiesemberek sorsa. Szeretem, hogyha az életközepi válság is megjelenik az előadásainkban.

– A kívülállóságoddal hoztál egyfajta másfajta gondolkozást, szemléletmódot a színházi világba?

– Egész biztosan hoztam. Mi például sokkal tágabban értelmezzük a feladatköröket más színházakhoz képest. Ez szervezési és nem művészeti kérdés. De ez sosem mehet a művészi munka rovására!

Másrészt úgy érzem, az elsők között indítottam el azt a gondolkodást, ami csúnyán hangozhat bizonyos értelemben: a színház és az előadás ugyanolyan áru, mint egy póló, vagy mint egy új kocsi.

Ma már ez természetes, marketing- és kommunikációs szakemberek dolgoznak különböző színházakban, de amikor mi elkezdtük ezt a fajta gondolkodást a 2000-es évek elején, akkor ez még teljesen testidegen dolog volt a színházi kultúrában.

– Néhány éve nagy mérföldkőhöz érkeztél, hiszen az addigi projektalapú működés helyett társulatot építettél. Miért döntöttél így?

– Én jobb szeretem alkotóközösségnek hívni, mert nem jelent olyan fajta kötöttséget, mint egy hagyományos színitársulat. De valóban, ez fontos lépés volt.

– Ráadásul pont egy olyan korban, ami lássuk be, nem igazán kedvezett már akkor sem a színházaknak, azóta pedig még romlott is a helyzet.

– Onnan indult ez a történet, hogy szerencsére minden évben egyre több produkciót tudtunk bemutatni. Volt 15-20 repertoár előadásunk, amit nem csak Budapesten játszottunk, hanem nagyon sokat tájoltunk is, ami fontos része az üzletpolitikánknak. Elérkezett egy időszak, amikor sok esetben nem játszhattam az előadásaimat, mert a különböző társulatoknál játszó színészeket nem tudtuk egyeztetni. Akkor jött a gondolat, hogy elkezdünk szépen, lassan felépíteni egyfajta társulatot, alkotóközösséget. Viszont a színészek számára is jelent egyfajta egzisztenciális biztonságot, hiszen tudható, hogy mennyi előadásuk, bemutatójuk lesz egy évben. Cserébe egyeztetési elsőbbséget kértem.

Nyilván az elmúlt évek lejtmenete, ami a színházi kultúrára is hatással van – itt gondolok a Covidra, az erősen megemelkedett egzisztenciális bizonytalanságra, a rendkívüli mértékű inflációra, a háborús veszélyre, a rossz társadalmi közéletre, ami az elmúlt két-három évben jellemző – az alkotóközösségünkben is okozott problémákat.

Ami természetes, és mind eltérően próbálunk megoldani. De azért én úgy érzem, hogy ez továbbra is működik. Lehet, hogy egy némileg egyszerűsített formában, de mégiscsak van egyfajta szakmai összetartozás ezek között az emberek között, és szerintem ez a legfontosabb.

– Amellett, hogy megvannak a társulatban a húzó nevek, nagyon sok fiatal is lehetőséget kap nálad. Ráadásul mindenkinek jut jó feladat, nincs az, hogy a pályakezdőnek csak az inas szerepek jutnak.

– Ez az efféle alkotóközösségi létnek az általam vállalt ellenoldala. Akiket én magamhoz hívok, azoknak szeretnék lehetőséget biztosítani. Egy most oda került fiatalember nyilván nem kapja meg első nap Rómeó szerepét, van egyfajta építkezés. De nagyon fontos, és főleg a fiataloknál, hogy minél több lehetőséget kapjanak, minél többet gyakorolhassanak, hiszen annál érettebb, mélyebb színészek lesznek. Ez is az egyik oka, hogy az utolsó két-három békeévben – a Covid előtt – megpróbáltuk növelni a rétegszínházi előadásoknak a számát. Volt olyan évadunk, amikor három rétegszínházi előadásunk is született, ami keresztfinanszírozással működik a szórakoztató színházi bevételből. A szórakoztató előadásoknál is törekszünk arra, hogy azok is szóljanak valamiről. Ilyen például a Tok-tok is, amit legutóbb mutattunk be. De beszélhetünk akár a Jaj, nagyiról is, ami jól példázza, hogy igyekszem a fiatal színészeket összehozni a nagyformátumú művészekkel, ezáltal elősegítve a pályakezdők fejlődését.

El tudom érni azt, hogy a szórakoztató előadásaink nézőközössége elmenjen a Jurányiba egy-egy rétegelőadásunkat megnézni.

Van legalább két-három olyan rétegszínházi produkciónk, ahová el tudom vinni az átlag nézőt is. Gondolok itt az Egy őrült naplójára, a Csemegepultosra. Figyelembe kell venni, hogy a közönség igényei is átalakultak. Fiatalkorunkban mi sokkal nagyobb fogyasztói voltunk a klasszikus írók darabjainak. Ma ez sokkal alacsonyabb mértékű. Legalábbis abban a résben, ahol mi dolgozunk, egyre kevésbé lehet kosztümös darabokkal nagy közönségsikert elérni.

– Említetted a tájolást, ami izgalmas kérdés, mert ha a színházra nehéz idők járnak, a tájolásra még inkább, vidékre nagyon kevés színvonalas produkció jut el.

– Ebben úttörők voltunk, a tájolás fontos része az üzletpolitikánknak. Ezt már az előkészítéstől kezdve minden alkotó tudja, hogy olyan előadásokat kell létrehozunk, amelyeket könnyű tájoltatni. A díszlet, a kellékek szempontjából ez teljes mértékben szervezési kérdés. Egyrészt láttam ott egy nagyon erős piaci rést. Mint említettem már, a nagyformátumú színészek kikoptak az elektronikus médiából. Emiatt is kezdtünk az első pillanattól kezdve tájolni, mert a vidéki városokban nagyon is kíváncsiak az emberek Vári Évára, Kulka Jánosra, Kern Andrásra, Udvaros Dorottyára, és az új, felnövő színészgenerációra.

Sajnos most ez is változott a rezsiárak növekedése, az infláció miatt olyan eltolódás jelentkezett a költségekben, amely bizonyos értelemben a vidéki turnézást ellehetetleníti.

Ez ellen kétféleképpen lehet védekezni. Egyrészt lehet olyan kevésszereplős előadásokat készíteni, amelyek adott esetben egy személyautóval is utaztathatók, másrészt minimális díszlettel, ami viszont egy ponton már a minőség kérdését is felveti. Biztos vagyok benne, hogy sokkal erőteljesebb kooperációra van szükség a különböző színházi intézmények között, amivel sokkal kisebb költséggel lehet minőségi előadásokat eljuttatni a közösséghez.

– Nem rég beszélgettem Alföldi Róberttel, ő úgy vélte, soha nem volt olyan népszerű a színház, mint a Covid előtt, és ha lassan is, de megint kezd visszaállni az akkori helyzet.

– Én nem így látom. Persze, nyilván sokkal több néző van, mint a Covid alatt, de ez még mindig töredéke annak, ami korábban volt.Az utolsó két békeévben valóban a tetőfokán volt az érdeklődés. Volt olyan hónap, hogy 60-70 előadásunk volt a különböző helyszíneket és a tájelőadásokat is beleszámolva. A Belvárosi Színházban előfordult, hogy havi 30 előadást tarthattunk. Különösen január-február volt a két legerősebb hónap. Idén 16 előadást tudunk rendezni.

Ez a 16 előadás tele lesz, tehát ilyen szempontból tényleg jobb a helyzet, mint a Covid alatt, amikor sokszor meg sem telt a nézőtér, de ez akkor is csak 16 előadás. És ez minden színházban így van, nemcsak nálunk. Emellett a vidéki előadásaink száma is drasztikusan csökkent.

Ráadásul újra feltűnt az a probléma a hétközbeni előadásoknál, hogy az emberek a munkájuk miatt nem jutnak el színházba, mert több műszakot vállalnak. A rendszerváltás idején volt már egy ilyen időszak, amikor az embereknek több munkát kellett vállalniuk az egzisztenciájuk fenntartása érdekében, és most megint visszajutottunk ide.

– Az elmúlt években szinte évente jön valami új válság, ami a kultúrát érinti. Elvették a TAO-t, aztán jött a Covid, csökkennek az állami támogatások, KATA, most pedig jön az infláció és a rezsiemelkedés. Szétverték az SZFE-t, ami téged tanárként érintett, és a társulat több fiatal tagja is külföldön kapott végül diplomát. Miféle optimizmus hajt mégis előre?

– Egy biztos: vagy csináljuk, vagy végleg abba kell hagyni. Van egy határ, aminél nem lehet visszafogottabban működni, mert erőteljesen a minőség rovására megy, és ezt nem engedhetjük meg maguknak.

Való igaz, hogy pesszimista légkörben működünk, de pont most jöttünk ki egy videoklippel, aminek az a címe, hogy Voltunk, vagyunk, leszünk, együtt Önökkel.

Pont olyan üzenetet szerettünk volna megfogalmazni a közönség és a szakma számára, hogy nehézségek vannak, egyre nehezebb fenntartani az előadások színvonalát, de nem adjuk fel, hanem igenis próbálunk működni és fennmaradni. De csak akkor tudjuk ezt megvalósítani, ha a nézők jönnek és vesznek jegyet.

Soha ennyire nem voltunk még ráutalva a közönségre.

Mi semmilyen állami támogatást nem kapunk. Régebben volt a TAO aztán kaptunk valamennyi TAO kompenzációt, de mára ez is megszűnt. Hogy egy példát mondjak: A TAO 390 millió volt a csúcson. Az első kompenzációs évben 200 milliót kaptunk, a másodikban 50-et, a harmadikban 5-öt.

– Feltétlenül beszéljünk az új bemutatókról.

– A Jaj, nagyi! című darabot még évadon kívül, nyáron mutattuk be a Benczúr kertben, Molnár Piroskával és Rohonyi Barnabással a főszerepben, a rendező Szabó Máté. A következő bemutatónk volt a Tok-tok, amiről már szót ejtettem a beszélgetésben. Schruff Milán, Pataki Ferenc és Ulmann Mónika a főszereplők, Paczolay Béla rendezte. Januárban jön Kocsis Gergely rendezésében Neil Simontól a Mezítláb a parkban. László Lili, Rohonyi Barnabás, Kerekes Éva és Epres Attila játsszák majd a főszerepeket. A harmadik nagyszínpadi bemutatónk a Kalamazoo, ebben Hernádi Judit és Kern András játszik, Sebestyén Aba rendezésében. A három nagyszínpadi bemutatónk lesz. Ezekhez társul még egy előadás, amit Tasnádi István ír, A tapasztalt asszony, ezt a Jurányi nagytermében mutatjuk majd be.

– Még feltétlenül említsük meg, hogy a Vidor Fesztiválon díjat nyert az egyik előadásotok.

– A Vidor Fesztivál azért fontos, mert a fesztiválok zöme nem a szórakoztató színházi előadásoknak ad teret, hanem inkább a művész színházi előadásokról szól. A Vidor Fesztivál viszont kimondottan a minőségi szórakoztatásról szól. Évek óta részt veszünk rajta egy-két előadással. Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy meghívnak. Idén először egy kortárs magyar író, Maros András Redőny című darabjával neveztünk, amely amellett, hogy szórakoztató, elég mély mondanivalója van. Meglehetősen pontos leirata a jelenlegi vidéki társadalmi értékeknek.

Ez a produkció nyerte a legjobb kamaraelőadás díját. Számunkra nagyon nagy öröm és büszkeség.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
14 évesen magán végzett abortuszt, halottakat sminkelt, és a pukipárnáról kapta a nevét – Whoopi Goldberg 70 éves
Szegénysorból küzdötte fel magát Hollywood legjobban fizetett színésznőjévé, avagy egy nem semmi életút krónikája.


Whoopi Goldberg 1955. november 13-án született Caryn Elaine Johnson néven New Yorkban. Munkáscsaládban, szegénysorban nőtt fel, egy gazdasági nehézségek és faji feszültségek sújtotta környéken. Egészen kicsi korától kezdve vonzódott a művészetekhez, különösen a színészethez, de a gyermekkora messze nem volt átlagos. A szülei, Robert James Johnson Jr. és Emma Harris fiatalon elváltak, Whoopinak pedig emiatt számos kihívással kellett szembenéznie már egészen fiatalon.

Egy interjúban később elmagyarázta, hogy a neveltetése nem feltétlenül ösztönözte a színészetre vagy a fellépésekre, abba inkább menekülésként és önkifejezésként próbált belevágni:

„Nem akartam sztár lenni, csak azt akartam csinálni, amit szeretek. A színészet egyfajta önkifejezési mód lett számomra, amikor úgy éreztem, hogy nem értenek meg. Hangot adott nekem.”

A középiskola után Goldberg nehezen találta meg a helyét a világban. Különféle alkalmi munkákat vállalt, többek között kőművesként, pincérnőként, banki pénztárosként, szépségszalonokban és halottkozmetikusként (akik kikészítik az elhunytat a nyitott koporsós temetésekre) is dolgozott, miközben a szabadidejében csiszolgatta a színészi tudását. A karrierje kezdetén számos kísérletet tett – fellépett közösségi színházakban, kipróbálta a stand-up comedyt, sőt szinkronszerepeket is vállalt –, mígnem megtalálta az igazi hivatását.

Végül a stand-upon keresztül tört be a szórakoztatóiparba, a humora megvolt hozzá. Az 1970-es évek végén San Franciscóba költözött, és helyi komédiaklubokban kezdett fellépni, ahol az egyedi stílusa hamar kiemelte őt a tömegből. Az előadásai éles eszéről és kiváló megfigyelőképességéről tanúskodtak, valamint a félelmet nem ismerő társadalmi kommentárjairól. Nem sokkal később már egyéni műsorával keltette fel a figyelmet, amit ő maga írt és adott elő az Off-Broadwayn.

Goldberg előadása minden addig látottól eltért, a humorát erőteljes történetmeséléssel ötvözte, és olyan kérdésekkel foglalkozott, mint a rasszok vagy a nemi identitás. Előadásai végül felkeltették a neves rendező és producer, Mike Nichols (Diploma előtt, A 22-es csapdája, Silkwood, Dolgozó lány, Madárfészek, Közelebb stb.) figyelmét, aki meglátta benne a potenciált, és bátorította, hogy a tehetségét a színészetre is kiterjessze. Goldberg így emlékszik vissza erre a fordulópontra: „Mike Nichols volt az első, aki valóban meglátta, mire vagyok képes. Nem komikust vagy egy fekete nőt látott bennem, hanem művészt. És ez mindent megváltoztatott.”

A név kötelez?

1985-ben Caryn előadása, a The Spook Show sikeres lett, így meghívták, hogy vigye azt a Broadwayre, akkor vette fel a Whoopi Goldberg nevet. Elmondása szerint az akkor már népszerű fingpárnától (whoopee cushion) kölcsönözte új keresztnevét:

„Amikor fellépsz, soha nincs igazán időd kimenni a mosdóba, és becsukni az ajtót. Szóval, ha egy kicsit »gázos« vagy, akkor azt bizony ki kell engedned. Az emberek ezért azt mondogatták nekem: »Olyan vagy, mint egy fingpárna.« És igen, innen jött a név.”

A színpadi vezetéknevéről pedig 2011-ben azt állította: „Az anyám nyilvánvalóan nem Whoopinak nevezett el, de a Goldberg tényleg a nevem – a családom és az örökségem része, akárcsak az, hogy fekete vagyok. És azt is tudom, hogy emellett zsidó is vagyok.” Az anyja, Emma ajánlotta figyelmébe ezt a nevet, mert úgy gondolta, hogy a család eredeti vezetékneve, a Johnson „nem elég zsidó” ahhoz, hogy a lánya sztár lehessen. Később aztán a családfakutató Henry Louis Gates Jr. megállapította, hogy Goldberg összes nyomon követhető őse fekete volt, szóval nincs ismert zsidó felmenője, és hogy egyik őse sem viselte a Goldberg nevet. De hát mindegy is.

Whoopi Broadway-előadása viszont (már az új néven) óriási sikert aratott, annyira, hogy még egy speciális Tony-díjat is kapott. Innen pedig már egyenes út vezetett a színészkedéshez és a filmekhez.

Drámával nyitott

Nem is akármilyen volt az első filmes feltűnése: rögtön főszerep, méghozzá Steven Spielberg rendezésében, az 1985-ös Bíborszínben. Hoppá, nem vígjátékkal startolt, hanem egy nagyon is komoly drámával. Az Alice Walker Pulitzer-díjas regénye alapján készült filmben Goldberg Celie-t játszotta, egy szegény afroamerikai nőt, aki a 20. század elején küzdött a túlélésért és azért, hogy hangot kapjon egy kegyetlen, elnyomó világban. Az első alakításáért pedig rögtön Oscar-díjra jelölték őt a legjobb színésznő kategóriában.

„Emlékszem, hogy Steven Spielberg felhívott, és azt mondta: »Szeretnénk, ha te játszanád Celie-t.« Megdöbbentem. Azt hittem, viccel! De aztán rájöttem, hogy ez a valóság, és hogy el kell vállalnom ezt a szerepet, és meg kell jelenítenem őt minden szeretettel és erővel, amit megérdemel” – emlékezett vissza Goldberg a színészi karrierje kezdetére. S bár abban az évben nem nyerte el az Oscart, a Bíborszín sikere megszilárdította a pozícióját Hollywoodban, ás egy csomó más szerephez vezetett.

Apácaként a csúcson

Például ott volt a Spiclik, sipirc (1986), a Betörő (1987), a Végzetes szépség (1987), a Clara szíve (1988) vagy az Országúti vagányok (1989), de egyikkel sem aratott sikert, úgy tűnt, a Bíborszínnel ígéretes kezdést mutató színésznő nem tud sztárrá válni. Ó, dehogynem tudott.

Goldberg karrierje ugyanis egy újabb hatalmas ugrást tett, amikor 1990-ben nagy szerepet kapott a Ghostban. Mae Brown, egy médium szerepét játszotta, aki segít egy halott férfinak (Patrick Swayze) kommunikálni az élő szerelmével (Demi Moore).

Goldberg vicces és szívből jövő alakításáért mindenki odáig volt, a Ghostért pedig már megkapta az Oscar-díjat is a legjobb női mellékszereplő kategóriában, így tagja lett az igen kevés embert számláló EGOT-klubnak, akik egyaránt elnyerték az Emmyt, a Grammyt, az Oscart és a Tonyt.

A Ghost sikere Goldberget a hollywoodi A-kategóriás sztárságba katapultálta, és továbbra is sokféle szerepet vállalt olyan filmekben, mint a szintén kasszasiker Apáca-show (1992) és annak 1993-as folytatása, valamint A játékos (1992), a Made in America (1993), a Corrina, Corrina (1994) vagy Az oroszlánkirály (1994), amelyben Shenzit, a hiénát szinkronizálta. Az Apáca-show második részéért egyébként 12 millió dolláros gázsit kapott, emiatt pedig egy rövid időre ő lett a legjobban fizetett színésznő Hollywoodban. Népszerűségét az is jól jelzi, hogy négy alkalommal is ő volt az Oscar-gála házigazdája (1994-ben, 1996-ban, 1999-ben és 2002-ben).

Fontosabb témák

Whoopi később azt is bebizonyította, hogy nemcsak tehetséges színésznő, hanem a társadalmi kérdések hangos szószólója, illetve elismert televíziós műsorvezető is lett. 2007-ben indult népszerű talkshow-ja, a The View, ezt a platformját pedig arra használta, hogy olyan témákat boncolgasson vendégeivel, mint a politika, az egyenlőség és a mentális egészség. „Felelősséget érzek azért, hogy olyan dolgokról beszéljek, amelyek fontosak. Ha van egy komoly felületed, és nem használod arra, hogy másokat emelj fel vele, vagy beszélgetéseket indíts, akkor mit is csinálsz valójában?” – magyarázta egy 2009-es interjúban.

Az ezredforduló után a színészi karrierjében már nem tudta hozni a korábbi sikereit, azóta olyan, említésre érdemes filmekben tűnt fel, mint az Észvesztő (1999), az Üldözési mánia (2001), a Star Trek: Nemezis (2002), a Toy Story 3 (2010), a Muppets (2011), a Tini nindzsa teknőcök (2014), Az öt kedvenc (2014) vagy a Till – Igazságot a fiamnak (2022). Gyakran játszotta önmagát filmekben, sorozatokban, sőt, feltűnt a Halálként (Talpig majom) és Istenként (Egy kis Mennyország) is.

A fókusz tehát máshova került, a tévézésre, és azóta is ott érvényesül a leginkább.

Férjek, pasik, abortuszok

Goldberg eddig háromszor mondta ki a boldogító igent. 1973 és 1979 között Alvin Martin drogfüggőségi tanácsadóval volt házas; 1986 és 1988 között David Claessen operatőrrel; 1994 és 1995 között pedig Lyle Trachtenberg szakszervezeti szervezővel. Rajtuk kívül élettársi kapcsolatban élt a színész Frank Langelléval és a drámaíró David Scheinnel, illetve az exei között szerepel Michael Visbal üzletember, Jeffrey Cohen fogorvos, Edward Gold operatőr, valamint Timothy Dalton és Ted Danson színészek.

Whoopi kijelentette, nem akar többé az oltár elé állni: „Vannak, akiknek nem az a sorsuk, hogy megházasodjanak, és nekem sem az. Biztos vagyok benne, hogy sok ember számára csodálatos dolog.”

Egy 2011-es interjúban azt is elmagyarázta, hogy soha nem volt szerelmes a férfiakba, akikhez hozzáment. „

Tényleg elkötelezettnek kell lenned irántuk. Bennem azonban nincs meg ez. A családom iránt vagyok elkötelezett.”

1974. május 9-én Goldbergnek született egy lánya, Alexandrea Martin, aki szintén színésznő lett, mellette pedig producerkedig. A lányán keresztül Goldbergnek három unokája és egy dédunokája van.

Volt egy fiatalkori abortusza is, az 1991-ben megjelent The Choices We Made: Twenty-Five Women and Men Speak Out About Abortion című könyvben beszélt erről. Elmondása szerint 14 évesen egy fogas segítségével szakította meg a terhességét, illetve 25 éves korára hat vagy hét abortusza volt, és a fogamzásgátló tabletták sem tudták megakadályozni a teherbe eséseit.

Azt is bevallotta, hogy egykor aktív drogfüggő volt, illetve azelőtt is marihuánát szívott, mielőtt 1991-ben átvette a legjobb női mellékszereplő Oscar-díját a Ghostért.

Szerencsére mindezt mega mögött tudta hagyni, azzal pedig soha senki nem vádolta a karrierje során, hogy ne lenne önazonos. Ahogy Goldberg maga is fogalmazott egyszer: „A legnagyobb dolog, amit megtanultam ebben az iparágban, az az, hogy soha ne add fel azt, aki vagy! Mindig mutasd meg magad, tanulj tovább, és bízz abban, hogy a befektetett munka meg fog térülni!”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
A Csillag születik nem olcsó cirkuszt akar adni, úgy tűnik, minőségi műsor lesz, nem a gagyifaktor fog dominálni – megnéztük az első válogatót
Istenes Bence és Puskás-Dallos Péter őrült, de jól áll nekik, és láthattunk néhány valóban világszintű produkciót. ByeAlex közölte, hogy ez eddig a legjobb műsor, amiben szerepelt.


PU (Puzsér Után) 13-ban az RTL úgy döntött, leporolja a Csillag szültik formátumot. Új műsorhoz új zsűri kell, ezt ők sosem felejtik el, úgyhogy gyorsan castingoltak egy jóízűt, aminek a végén Geszti Pétert, ByeAlexet, Köllő Babettet és Molnár Áront dobta ki a gép.

A műsorvezetők sem ismeretlen arcok, de így együtt, ilyen szerepben még nem láthattuk őket. Istenes Bencének és Puskás-Dallos Péternek – a zsűrivel ellentétben – nem kellett castingon bizonyítania, simán megkapták a feladatot.

Az első adás alapján mind a zsűri, mind a műsorvezetők jó választásnak bizonyult.

Hamar megtalálták a közös hangot. Amiben Bence és Peti különbözik minden eddigi műsorvezető párostól, hogy nem érik be azzal, hogy a takarásban beszélgetnek az érkező és távozó versenyzőkkel, hanem önálló műsorszámmá avanzsálva végigbohóckodják az adást. Olyanok kicsit, mint a cirkuszban a bohóc, aki valami egyszerű tréfával szórakoztatja a közönséget, amíg a háttérben megtörténik az átállás két artistaszám között. Ant és Dec a kanyarban sincs.

A zsűritagokkal és a műsorvezetőkkel készített interjúinkat itt találjátok.

Az első adásban a zsűritagok elmondták, hogy ki mit vár ettől a műsortól. Geszti Péter például arra számít, hogy több mint 10 év kihagyás alatt felgyülemlett elég világszintű tehetség. ByeAlex biztos benne, hogy örök élményeket fog kapni a műsortól. Köllő Babett élményekre vágyik: hogy meghassák, megdöbbentsék, megnevettessék. Megjegyzem, ilyen zsűritársak mellett erre minden esélye megvan. Végezetül Molnár Áron ars poetikáját hallhattuk, aki nem a jót keresi, hanem a legjobbat.

"A csillag, akit keresünk, a profi szint felett legyen."

Érdekes dilemma ez, hogy mi a cél: olyan profi előadóknak lehetőséget adni, akik már mindent tudnak, épp csak nem ismertek, vagy tehetségeket felkarolni, akikben ott egy velük született képesség, amit ki kell bontakoztatni, hogy profivá válhassanak.

A szabályok nem túl bonyolultak: ahhoz, hogy valaki továbbjusson, 3 igenre van szüksége. Ha valamelyik produkció nagyon nem tetszik egy zsűritagnak, megnyomhatja az előtte lévő gombot. Ha mind a 4 zsűritag megnyomja, a produkció véget ér. Az élő adásokba majd 12 produkció kerülhet be, de az még odébb van.

Köllő Babett kezeslábasa kicsit olyan volt, mintha a Most Wanted delux változatából érkezett volna, én az egyszerű pasiagyammal azt mondanám, narancssárga, de biztos vagyok benne, hogy ennek az árnyalatnak megvan a maga – számomra teljesen ismeretlen – neve. Mindenesetre Alex is rabruhára asszociált róla.

A hasonló műsorok alaphangját jelentősen meghatározza az első produkció, amit láthatunk. A Csillag Születik első fellépője a 17 éves Máté volt, aki látványos lengőrúd akrobatikával kápráztatta el a nézőket. Ez a produkció két fontos dolgot közvetít. Egyrészt üzeni, hogy ez NEM zenei tehetségkutató, hisz íme, itt egy produkció, ami nem is állhatna távolabb az énekléstől.

Másrészt sugallja, hogy ez egy minőségi műsor lesz, nem a gagyifaktor fog dominálni.

A zsűri tátott szájjal nézte Máté mutatványát, és természetesen egyhangúlag továbbengedték.

Molnár Áron és Istenes Bence nem bírta ki, hogy ne próbálják ki a rudat, és mindketten felmásztak rá, csak a karjukat használva. Látványos erődemonstráció volt, én egy sima lépcsőn nem tudok ilyen gyorsan felmenni, akkor sem, ha van korlát.

A Dudás házaspár szerethetően bizarr jelenség. A kecskedudás asszony és a Thomas Anders hasonmás férj frigyéről első látásra nehéz elhinni, hogy az égben köttetett, de tény, hogy nagyon aranyosak.

Dudás Csanádot alighanem megtévesztette, hogy Köllő Babett ott ül a zsűriben, és azt hitte, ez itt a Sztárban sztár leszek. Persze ha jól énekel, akár még tovább is juthatott volna, de hát erről szó sem volt. A produkciója nagy sikert aratott, de ez Puskás-Dallos Petinek köszönhető, aki Dieter Bohlenként ugrált a háttérben, és teljesen ellopta a show-t.

Ami pedig Csanád felesége, Zsuzsa előadását illeti, lehet, hogy nekem szegényes a fantáziám, de nem tudom elképzelni azt, hogy egy kecskeduda produkció továbbjusson egy tehetségkutatóban. Legfeljebb valamiféle komikus szám részeként.

A népies bűvész és a kissé erőszakosan vidám Zoltán táncprodukciója nem jutott tovább. ahogy a Walesi bárdokat szavaló úriember sem, aki nem is értem, mire számított. Örüljön, hogy csak kiesett, és nem jutott a bárdok sorsára.

A Budapest Hoppers ugrókötél-csapat vezetője kicsit helyretette Gesztit.

"Ez is sport tulajdonképpen?" - kérdezte Geszti, mire a válasz:

"Abszolút, nem tulajdonképpen. Mellesleg világ- és Európa-bajnokok vagyunk."

A produkció is meggyőző volt, így továbbjutottak, akárcsak Kristály Márton buborékművész és a Clovers akrobata hölgycsapat.

Sárközi Barnabás bűvész produkcióval érkezett. A srác szórakoztató figura, kétségtelenül ügyes showman. A bűvészekkel kapcsolatban kritika szokott lenni ilyen műsorokban, ha olyan mutatványokat hoznak, amelyeket sokszor láthattunk már. De ez némileg igazságtalan álláspont. Ha egy énekes nem saját dallal érkezik, hanem tökéletesen elénekel egy Whitney Houston-slágert, mindenki elalél a gyönyörtől. Ez is ilyen.

A bűvészszakma két fontos szálon mozog: vannak trükk-készítők, akik okosak viszont nem feltétlenül jó előadók, és bűvészek, akik nem feltétlenül tudnak új trükköket kitalálni, de nagyon jól bemutatják azokat. Nagyon kevesen vannak a világon, akik mindkét halmazba beleesnek. Barna megérdemelten jutott tovább.

Fábiánné Orosz Évának van egy különleges képessége. Na nem az, hogy hasbeszélve énekel, hanem nagyon bátor.

Merthogy a produkcióját látva két dolog teljesen nyilvánvaló lett: sem énekelni, sem hasbeszélni nem tud. Ebből következően továbbjutni sem.

Most is Bence és Peti mentette meg a műsort, akik rögtönzött hasbeszélő számmal kedveskedtek. Peti ijesztően jól hozta a hasbeszélő bábu figuráját, ajánlom a Vígszínháznak, hogy hívják be Pinokkió szerepére. Kicsit mondjuk olyan volt, mint egy animatronic Freddy Pizzázójából. De egy Gyerekjáték remake-be is elmenne Chuckynak.

Következett egy "vegyes vágott" szegmens, amiből a legemlékezetesebb a mulatós énekes "Bulibiztos" volt, illetve Zoltán Erika 2, aki elmondása szerint minden évben Erikával együtt ünnepli a születésnapját (de kétlem, hogy Erika tud erről). A produkciója abból állt, hogy egy Zoltán Erika-slágerre táncolt. Ennyi erővel a fél diszkót el lehetne hívni fellépőnek. Felejthetetlenek voltak, de nem jó értelemben.

Közben mint egy mellékesen bevágtak egy szaxis srácot is, Király Dominikot, aki az Uptown Funkot nyomta. Istenes Bence megvillantotta raptudását is, várom, mikor jön ki egy Geszti-Istenes rap duó. Dominik tovább is jutott.

Érdekes színfoltja volt az adásnak Pető Tibor, a lufihajtogató, aki lekenyerezte a zsűrit is és a műsorvezetőket. Ahogy Geszti mondta: "Igazi hülyegyerekké tettél mindenkit ennél az asztalnál!" Alex pedig közölte, hogy ez eddig a legjobb műsor, amiben szerepelt.

Tibor négy igent kapott. Értem, hogy mindenki jól szórakozott, de mégis mit csinálna egy lufihajtogató az élő adásban? Még több lufit hajtogatna? Ha pedig nincs helye az élő műsorban, minek továbbjuttatni?

És mi jöhet még? Arcfestők is lesznek?

Ezután egy igazi világsztár következett. Na persze Wes-P-t a világnak csak az a szegmense ismeri, aki használja a Tik-Tokot. Nagyon szórakoztató volt nézni, ahogy Bence, Alex és Áron extázisba jön a japán trashművész megjelenésétől, míg a többiek értetlenül nézik, mi történik. A produkcióját nagyon nehéz szavakkal leírni, inkább nézzétek meg:

Geszti Péter szerint ha Wes-P történetesen nem japán, mindenki azt mondaná rá, milyen ízléstelen, ezért nemmel szavazott, de a Tik-Tok sztár három igennel így is továbbjutott.

Gábor, az ország legerősebb szkanderosa lenyomta a zsűri férfitagjait és a műsorvezetőket egyszerre. Ami szép teljesítmény, akárcsak Gábor sporteredményei, ennek ellenére nem értem, miért jutott tovább. Hogy lehet ezt fokozni? A következő körben majd Fekete Lacival szkanderezik? Vagy egyenesen Chuck Norrisszal?

De az is lehet, hogy egyszerűen senki nem mert neki nemet mondani. Akkor viszont megvan a győztesünk! Alex volt az egyetlen bátor ember, aki nemet mondott.

A Joulence gitáros duó kicsit olyan, mint a magyar Shadows, csak nem olyan jó – pedig már a brit gitáregyüttest sem mindenki szereti. Nem jutottak tovább, ahogy a beatboxos "Brandon" sem.

Molnár Áron mindkét produkciónak alapos elemzést adott, amit a zsűritársak hamar meguntak, és innentől kezdve Áron kicsit olyan lett, mint Havas Henrik, aki mint tudjuk, mindenhez is ért. A többiek pedig nem győzték szívatni emiatt.

Brandon kapcsán feltétlenül el kell mondani, hogy tőle jött az est egyik legjobb beszólása.

Geszti Péter Molnár Áronra utalva megjegyezte: "Ilyen, amikor a Sztárbox és a beatbox találkozik."

Mire Brandon lecsapta:

"Üti egymást!"

Seregi Xénia dogdancinggel érkezett, ami partitrükknek aranyos, de érthetetlen, miért juttatta tovább a zsűri. Bármelyik vándorcirkusz műsorában lehet látni hasonlót, csak jobbat. Áron szóvá is tette, és nemmel szavazott, de hiába. Xénia és kutyája, Armani tovább jutott.

Táncos lánycsapatok jöttek egymás után. A Royal Crew kalózlányai és a Free Spirit nem jutott tovább, a Fasza tyúkok (sic) és a Popcorn igen. Ha érdekel, melyik miért volt jó vagy rossz, forduljatok Molnár Áronhoz. Nekem tetszettek, de az i-re a pontot természetesen most is Bence és Peti tette fel.

Az adás végére maradt még néhány különleges produkció. A 10 éves Dórika saját elmondása szerint még csak 5 hónapja "gurtnizik", ami egyfajta légtorna. Ehhez képest egy olyan komplex és nehéz produkciót mutatott be, ami még felnőtteknek is becsületére válna. Kilóra megvett mindenkit.

Ha van még a tarsolyában néhány hasonló koreográfia, akkor gyanús, hogy ott lesz az élőben.

Az Aserdus tűztánc-produkció látványos volt, de Geszti Péterrel értek egyet: "Kicsit turiszticski." Falunapok és gazdag emberek szülinapi bulijain tudom elképzelni őket.

A műsor utolsó fellépője a Dominikai Köztársaságból érkezett Gabriel, művésznevén Il Invertebrado, ami gerinctelent jelent spanyolul. Félreértés ne essék, a srác nem politikus, hanem gumiember, aki lehetetlen pózokba tekeri magát földön és rúdon egyaránt. Alex nagyon megörült neki, mert mindig is vágyott egy zombi barátra, de a többi zsűritagot is meggyőzte, így vele is találkozhatunk a folytatásban.

A Csillag születik nagyon szórakoztató, sokat lehet nevetni, kínos pillanatok és veszekedős drámák nincsenek. Egyelőre. Eget rengető produkció kevés volt, de volt. Az első adásban értékelhető énekes produkciót nem láttunk, de állítólag a későbbiekben lesznek azok is. Összességében jó érzés egy olyan műsort látni, ami nem olcsó cirkuszt akar adni a népnek, hanem annál valamivel magasabbra tette a lécet. Reméljük, a lelkesedés kitart a későbbiekben is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Nehéz megértőnek lenni az Észbontók szereplőivel, amikor abban sem biztosak, hogy az ember emlős
Az észbontókon a legegyszerűbb kérdések is kifognak, de ennél is ijesztőbb, amikor úgy jutnak el a helyes válaszig, hogy közben a legvadabb képtelenségeket hordják össze.


12. évadához ért a népszerű műsor, ám két nagy változás is történt amióta utoljára láthattuk. Egyrészt a Viasatról átköltözött a TV2-re, másrészt új műsorvezetőt is kapott az RTL-től átigazolt Szépréthy Roland képében. Ha valakinek nem lenne meg, ő volt az a srác, akit minden látható indok nélkül beültettek a Sztárboxban Kokó mellé "szakértőnek", és állandóan pizsamában volt.

Mondjuk a hálóöltözetek iránti vonzódását itt is megtartotta.

A műsor elején egy teljesen indokolatlan kisfilmet láthatunk arról, hogy Szépréthy Roland botcsinálta Jack Sparrow-ként hajókázik a tengeren, de kap egy küldetést, aminek lényege, hogy némit csetlés-botlás árán eljut a stúdióba, ahol bekonferálja az Észbontókat.

A műsor különösebben nem bonyolult. Hétfőtől péntekig tart egy-egy etap, amiben adásról adásra sztárvendégek mérkőznek meg az egymillió forintos fődíjért. Az első héten Ördög Nóra Liptai Claudiával alkot párost, míg Till Atilla mellé Megyesi Balázst tették, a Kincsvadászok műtárgyszakértőjét. Mindkét celebpáros mellé jár egy "észbontó" páros. Nóráék Janit kapták – akinek erősége a csajozás, gyöngesége a tájékozódás – és Attilát – erőssége az autósport, gyengesége a történelem.

A fiúknak a celeb világban jártas, de a matematikával hadilábon álló Linda, és a főzésben erős, idegennyelvben gyönge Eperke jutott.

A játék lényege, ha valaki nem látta volna még, hogy a civil versenyzők mindig kapnak egy műveltségi kérdést, a celebeknek pedig azt kell megtippelni, hogy jó vagy rossz választ adnak-e. Ha bejön, akkor 100 pontot kapnak.

Később van egy olyan forduló, ahol a hírességeknek kel megválaszolni néhány nem különösebben nehéz kérdést, és a végén a "mindent vagy semmit" kört. A versenyzők itt az egész addig gyűjtött nyereményüket kockáztatják.

Alapvetően nem vagyok híve az olyan műsoroknak, amelyek mások nyomorából csinálnak műsort, még akkor sem, ha az lelki nyomor.

Mindenki tévedhet, bárki kaphat olyan kérdést, amire nem tudja a választ, sőt egyenesen butaságot mond rá.

Ehhez jön még a mesterséges helyzet, amikor stúdióban, kamerák előtt kéne okosnak lenned. Ilyen szituációban sokszor akkor sem jut eszébe az embernek a helyes válasz, ha amúgy tudja. De közben szeretné védeni az arcát, ezért próbál minden áron mondani valami okosat, ami persze kontraproduktív.

Sosem pártoltam az elefántcsonttorony-mentalitást. Nem állítom, hogy én nem kerülhetnék ilyen helyzetbe. Ha például a társadalmi szerződésekről kéne valamiféle kérdést megválaszolnom, simán el tudom képzelni, hogy összekeverném Hobbes és Locke tanait.

Na de hogy állja meg az ember kacaj nélkül, ha olyan egyszerű állítások is zavarba hozzá őket, hogy emlős az ember, vagy hogy Mózes kosaras volt?

És ami a legmegdöbbentőbb, hogy az ember emlőssége kérdésében végül eljutnak a helyes válaszig, de úgy, hogy az oda vezető út minden elemében rossz.

Elhangzik, hogy az ember nem lehet emlős, mert azok a víz alatt élnek, vagy nem is igaz, mert azok a kétéltűek, mint az anakonda és a teknős, az ember nem emlős, mert nem vagyunk kétéltűek, a víziló viszont nagyjából az.

Amikor mindeme okfejtések után arra jutnak, hogy az ember mégiscsak emlős, ők csodálkoznak a legjobban. A döntő érv: azért vagyunk emlősek, mert nekünk megadatott a szárazföldi légzés képessége.

Mosolyogtató volt, amikor Tilláék észbontói a következő állítást kapták:

"Nánási Pál lesifotókat készített Ördög Nóráról, mielőtt szerelmesek lettek egymásba." Nóra bevallotta, ő nem tud ilyentől, de ez nem zárja ki. Palit kéne megkérdezni.

Tilla és Balázs úgy ítélték meg, a "hamis" a jó válasz, és ezt tudni is fogják a versenyzők. Ehhez képest Linda és Eperke nagyon gyorsan és magabiztosan rávágták, hogy igaz. Linda olvasott is erről az újságban, maga Ördög Nóra beszélt róla több interjúban.

Szegény Nánási Pált mostantól egy ország fogja lesifotósnak tartani, de ez legyen az ő baja.

Ez így megy egy órán keresztül. A műsorvezető és a celebek jókat rötyögnek, és bármennyire is próbál az ember humánusan hozzáállni, ennyi emberi butaság láttán nehéz megőrizni a komolyságot.

Amit hiányolok a műsorból, hogy nem láthatjuk, miként reagálnak az észbontók maguk, amikor kiderül, hogy jó vagy rossz választ adtak. Az még hozhatna érdekes szituációkat.

Az Észbontók nem az a vetélkedő, amit napról napra követni szeretnék. A poénok nem túl erősek, a műsorvezető érezhetően még botladozik a szerepében, néha ki is zökken belőle, Liptai Claudia kicsit ironikusan meg is jegyezte egy ponton, amikor Roli épp azt hangsúlyozta, hogy ő a műsorvezető:

"Ezt nem mondani kell, csinálni."


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A Predator: Halálbolygóban ezúttal a csápos űrvadász a főhős, aki a filmtörténelem talán legkegyetlenebb bolygóján talál rá az üdvösségre
Szadista szörnyek, szószátyár szintetikusok, cuki majomszerű lények és rengeteg akció – a családbarát Predator-film mégis működik!


Nagy utat járt be a földönkívüli csáprágós, rasztás, techzseni vadász, mire eljutott odáig, hogy immár teljes szívvel neki drukkoljunk egy róla szóló egész estés mozfilmben.

1987-ben Arnold Schwarzenegger őserdőben harcoló zsoldoscsapatát filézte ki először, végül az Osztrák Tölgy küldte őt a másvilágra (Ragadozó). 1990-ben már Danny Glover gyűrte le nagy nehezen Los Angeles forrongó betondzsungelében (Ragadozó 2). 2004-ben és 2007-ben alien xenomorph-ok ellen küldték őket csatába, de bár ne tették volna, vagy legalább ne így (Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen 1-2). 2010-ben Antal Nimród végre elhagyta a Földet, és egy vadászbolygón eresztette össze mindenféle humanoid gyilkossal az űrvadászokat (Ragadozók). 2018-ban az első rész Hawkinsa, Shane Black próbált laza, poénos és véres menetet kreálni (ismét a Földön) a yautják kontra emberek örök rangadóból, sajnos sikertelenül (Predator: A ragadozó). 2022-ben Dan Trachtenberg (Cloverfield Lane 10) végre egy remek frissítést eszközölve a 18. századi Észak-Amerika komancs őslakosai ellen küldte a láthatatlan hörgőt (Préda), majd idén egy kiváló animációs szkeccsfilmben gondolta tovább a lények múltbeli (viking-, szamuráj- és világháborús közeg) látogatásait (Predator: Gyilkosok gyilkosa).

Így érkezünk el végül a Predator: Halálbolygóhoz, Dan Trachtenberg második élőszereplős, de amúgy harmadik Predator-filmjéhez, amelynél lépett egy igen merészet.

A fent felsorolt eddigi darabokat látva érthető módon nem próbált ismét egy sima vadászatot rendezni, amelyben valamely kor embere küzd meg egy vagy több yautjával (így hívják a fajukat, a kiejtés pedig: jaucsa), hogy a fináléban végül hatalmas áldozatok árán, de leküzdjék őt. Erre már ott volt egy kigyúrt katona (Arnie), egy kemény zsaru (Glover), egy kiismerhetetlen zsoldos (Adrien Brody), egy csapat kattant katona, na meg egy ravasz és fürge komancslány (Amber Midthunder).

Trachtenberg, ahogy az eddigi Predator-filmjeiben, ezúttal is szerette volna megmutatni ezen univerzum egy újabb szegletét, így lett tehát először egy Dek nevű yautja a főhős, hogy kapjunk egy másik nézőpontot is végre. Dek ugyanis nem nőtt akkorára, mint fajtársai, apja is csenevésznek, gyengének tartja (Süsü, te vagy az?), ezért Dek „normális” bátyját, Kweit bízza meg a likvidálásával. Kwei azonban esélyt ad neki, s elküldi öccsét a beavató vadászatára, hogy bizonyíthassa rátermettségét. Ezzel viszont kivívja apja haragját, aki megöli Kweit. A dühtől fortyogó Dek így elindul a Genna bolygóra (amit a rendkívül agresszív flórája és faunája miatt „halálbolygónak” is hívnak), hogy elhozza a legádázabb, megölhetetlennek gondolt lény, a Kaliszk trófeáját, és bosszút álljon az apján a fivéréért. A Genna pedig nem hazudtolja meg magát, azonnal lények százai törnek Dek életére.

Majd talál egy félbevágott szintetikust, Thiát (Elle Fanning), aki a helyismeretével meggyőzi, hogy vigye magával az útjára. Így kapunk egy feledhetetlen filmes párost a yautjával és a hátán cipelt félrobottal.

A Predator: Halálbolygó azért merész, mivel Trachtenberg minden bizonnyal tisztában volt azzal, hogy magára haragítja majd a legádázabb Predator-őrülteket, akik azt várják sokadszora is, hogy egy yautja legyen kíméletlen, és öldösse az embereket, akik végül felülkerekednek rajta. Ő azonban egy kissé családbarátabbá varázsolta a hangulatot. Mivel emberek nincsenek a történetben (csak yautják, szintetikusok és mindenféle szörnyek/lények), ezzel elintézte, hogy ne legyen véres a film, amely így több korosztály számára is simán befogadható. Hozzá kell tenni, hogy John McTiernan az első rész készítésekor a tinédzserfiúkat lőtte be célközönségként a megnyúzott emberekkel, átlyuggatott katonákkal és gerinckitépéssel egyetemben, de hát azok más idők voltak.

A Halálbolygóban Trachtenberg inkább a nyolcvanas-kilencvenes évek sci-fi-kalandfilmjeit idézte meg egészen kiválóan, amelyhez elképesztő állatokat és növényeket álmodtak meg.

Talán még nem volt a filmtörténetben ilyen kegyetlen bolygó, mint a Genna (a Pandorát mindenesetre keresztbe lenyelné), ahol minden percben, mindenfelől érkezhetnek az egyre agresszívebb életformák.

Ilyen hely kell egy yautjának.

A forgatókönyv ugyanakkor nem szűkölködik a humorban sem, ami végülis nem idegen a franchise-tól (Predator: A ragadozó…, de már az első részben is ott voltak Hawkins szexviccei, vagy Schwarzenegger ütős egysorosai), de családbarát poénokkal még nem nagyon próbálkoztak korábban. Talán el is bírt volna ebből kevesebbet a sztori. A Picur nevű majomszerű lény például tartogat számunkra néhány cringe-pillanatot, ám szerencsére végül ő is megkapja a maga helyét a történetben.

Dek és Thia azonban mindenért kárpótolnak. Különösen jó volt látni egy yautja személyiségfejlődését, a más nézőpont üdítő újítás a franchise-ban.

Illetve az olyan kiváló ötletek is, amikor például Dek a technika híján a faunát használja fegyverként a gazok ellen.

A Predator: Halálbolygó kapcsán tehát ne az eddigi Predator-filmek atmoszféráját várjuk. Legyünk nyitottak, ezt pedig Trachtenbergék alaposan meghálálják, mivel a furcsaságai és időnkénti idétlenségei ellenére egy kifejezetten szórakoztató, pörgős és látványos darabról van szó. Trachtenberg pedig vigye csak tovább, tovább és még tovább ezt az univerzumot, mivel sosem lehet tudni, mivel áll elő legközelebb, és ez adja a franchise-építésének savát-borsát-izgalmát.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk