Az Ördögkatlannal kapcsolatban kezdettől fogva a bájos közvetlenség az alapélményem, ami rendszerint már a megnyitón megnyilvánul – írtam a tavalyi beszámolómban, és ez a benyomásom az idei (sorrendben tizenötödik, számomra ötödik) fesztivál után sem változott. Végtelenül pozitív, hogy itt nyoma sincs az eseményre rátelepedni akaró politikusoknak, ehelyett most épp egy csupa extravagáns figurából álló mexikói cirkuszi társulat parádézott hosszú percekig, mielőtt Bérczes László a szokásos csíkos pólójában, Kiss Mónival az oldalán felállt a színpadra.

Másodjára került rá sor, szóval lassan szintén hagyomány lesz a megnyitó utáni közös átvonulás az Offlájn Rezervátumba, amit ezúttal is Kollár-Klemencz László vezetett. A különleges koncepcióra épülő programhelyszín átkerült az Aralica kertből a helytörténeti múzeum mögé, ahol a szalmával felszórt fűben, vagy pokrócokon ülve lehetett hallgatni az akusztikus koncerteket. Mindezt szigorúan kikapcsolt (vagy repülő üzemmódba rakott) telefonokkal, miközben időről időre felharsant valamilyen fontos információ a „füstjel, add tovább!” felszólítás kíséretében. Ráadásul minden este főztek egy nagy bogrács ételt, például babgulyást vagy korhelylevest, amit becsületkasszáért cserébe bárki megkóstolhatott, el is fogyott mindig szinte percek alatt.

Kisharsány sajnos idén is kimaradt a programból, így a 2020-as Covid-kényszerszünettel együtt zsinórban harmadik éve nem voltak programok az ottani focipályán, tornateremben, illetve a Kovács Udvarházban. Ez elég fájó pont, ráadásul a fellépői körön is érezhető: jó néhány olyan előadó hiányzott a programból, akik korábban itt kaptak helyet. Valószínűleg főként anyagi okok állnak a háttérben, bízzunk benne, hogy jövőre sikerül előteremteni a szükséges forrásokat, és visszatérhet minden az eredeti kerékvágásba. A Vylyan Terasz szerencsére most is üzemelt, bár érzésre mintha itt is kevesebb esemény lett volna. Ottjártamkor, a Borbély-Dresch Quartet koncertjén mindenesetre szinte teltház volt, és az Erdős Virággal folytatott irodalmi beszélgetést is nagyon sokan hallgatták.

Tegyük hozzá, hogy például Kapolcshoz képest itt is sokkal jobban el lehetett férni, még a legnagyobb koncerteknek helyet adó focipályán se volt kényelmetlen érzése az embernek. Összességében abszolút megmaradt emberléptékűnek a Katlan, a sorszámos színházi előadásokat leszámítva sehol nem láttam olyat, hogy valaki telt ház miatt maradt volna le valamiről.

A fesztivál idei egyik – ha nem A – fénypontja a Kex együttes tavaly szeptemberben elhunyt alapítója, Baksa-Soós János tiszteletére rendezett emlékest volt a Narancsligetben. A maratoni, két és fél órás koncerten olyan előadók játszották a legendás dalokat (pl. Elszállt egy hajó a szélben, Piros madár, Tiszta szívvel, vagy a Büdös sajt), mint a 30Y, Másik János, Kollár-Klemencz László, az Újzenekar, Muzsik és Volkova, Menyhárt Jenő, illetve a Kronoszinklasztikus Infundibulum. Érdekesség, hogy Bujdosó János egyszerre állt színpadon fiával, a trombitás Bujdosó Áronnal, a végén pedig igazi all star együtténeklés kerekedett a Csillagok, ne ragyogjatok-ra. Már önmagában ezért az egy programért érdemes lett volna ellátogatni a Katlanba, az év egyik legnagyobb élménye volt.

Nagyon szerethető jellemzője a fesztiválnak az is, hogy kiemelt figyelmet fordítanak a kezdő zenekarok bemutatására. Ennek elsődleges helyszíne az Árokpart Bár, amit tavaly a járványügyi szabályok miatt körbe kellett keríteni, a nézőtér így leginkább egy elég kellemetlen ketrechez hasonlított. Idén erre szerencsére már nem volt szükség, a helyszín újra szabadon és ingyenesen volt látogatható (ezért is nagy pluszpont jár).

Ugyanakkor a rotációra is ügyelnek a szervezők, két egymást követő évben ritkán szoktak valakit beválogatni ide (sőt, 1-2 kivétellel még a fő fellépőket is előszeretettel cserélgetik).

Az árakról csak néhány szó: aligha lep meg bárkit, hogy itt is éreztette hatását a tomboló infláció, bár a Művészetek Völgyénél talán valamivel kisebb mértékben. Egy sajtos-tejfölös lángost 1300-1500 forintért árultak, a frissensültek adagja 2000 forint körül mozgott.

Az időjárásra sem lehetett semmiféle panasz, hacsak nem a pusztító kánikula miatt: az első három napban, amíg ott voltam, nemhogy eső nem esett, még felhő se nagyon volt az égen. Ez különösen az Árokpart Bárnál jelentett problémát, amit idén újra áthelyeztek, ezúttal az ételsor túlsó oldalára. Sajnos az árnyékolást nem oldották meg, így a délután 5-kor kezdő Duckshell elég népes közönségének például a tűző napon kellett végigtombolnia a koncertet. Jövőre jól jönne legalább egy ponyva ide, eső esetére is. A hőség ellenpontjaként éjjelente viszont eléggé lehűlt a levegő, szóval aki a napközbeni állapotokból kiindulva nem vitt magával meleg ruhát, kellemetlen meglepetés érhette.

Már három évvel ezelőtt is megállapítottam, hogy az Ördögkatlan hivatalosan is az egyik kedvenc fesztiválom lett, ez az érzés pedig azóta egyre csak erősödik.

De az is biztos, hogy legalább ekkora hiányérzetem lenne, ha utána néhány nappal nem utazhatnék tovább ide.

Gárdos Péter eredetileg filmre szánta, végül regényt írt „az anyák megmentőjéről” Semmelweis Ignác rövid boldogsága címmel. Korábban ugyan a Geszti Péterrel közösen benyújtott forgatókönyvre pozitív visszajelzéseket is kaptak, ám utána lezárták a pályázatukat azzal az indoklással, hogy „más koncepció mentén” képzelik el Semmelweis életének feldolgozását.

– nyilatkozta erről Gárdos a 24.hu-nak.

Semmelweis életének bemutatásáról pedig azt nyilatkozta: „Lehet II. Lajosról úgy is filmet készíteni, hogy a király sosem ér el a Csele-patakig. Széchenyiről pedig úgy, hogy soha nem lesz öngyilkos. Én ezt másképp képzelem. Semmelweis sorsának ma Magyarországon szerintem egyetlen érvényes megközelítése létezik: a nézőnek vagy olvasónak arra kellene választ kapnia, mennyire volt törvényszerű Semmelweis élete és halála. Adva van egy zseni a 19. században, akit kitagad a világ, akit lényegében elárul a magyar orvostársadalom túlnyomó többsége, és akinek a nevétől a halála után még a felesége is megszabadul.

A történek ellenére az el nem készült filmhez mégis forgatott barátokkal egy „álelőzetest”. Az alig egyperces videóban neves színészek bukkannak fel, többek között Jordán Tamás és Thuróczy Szabolcs is, utóbbi alakítja a címszereplőt.

Elindult a Spektrumon Vadon János új, tudományos-szórakoztató műsora, a magyar történelmi várakat bemutató Várfoglalók.

Amikor azt írom, „új”, tulajdonképpen érdekes helyzetet írok le. Nagyon régen volt ugyanis, hogy Vadon Jani önálló műsorral jelentkezett a képernyőn. Aki ismeri, tudja róla, hogy nem a hagyományos médiabeli műsorvezető ő, akinek sorban jönnek az akár különféle műfajú, profilú műsorok, ő pedig jól-rosszul letudja azokat. Sokkal inkább egy átlagos, szimpatikus, intelligens és kíváncsi figura, aki képes gyermek módjára lelkesedni bizonyos dolgokért, és ha jön olyan ajánlat, ahol ezt hitelesen megmutathatja, hát megteszi. És most jött. A Spektrum megkörnyékezte a legendásan várrajongó rádióst, aki meggyőződhetett róla, hogy a tervezett műsor nem egy olcsó, bohóckodó szórakoztató show, sem pedig egy merev és vérkomoly tudományos dokumentumfilm, így szerencsére igent mondott a felkérésre. Ezzel pedig megszületett a csatorna újabb színvonalas, a tudományos ismeretterjesztést és a szórakoztatást igen jó arányérzékkel vegyített műsora, a Várfoglalók.

A 12 részes adásfolyamban Vadon Jani és a szerves részként közreműködő, sőt egyes jelenetekben hangsúlyos szerepet kapó stáb részenként egy önálló vagy két, valamilyen módon összekapcsolódó várromot mutat be hazánk különböző területeiről. Nem puszta képi megjelenítésről van azonban szó, és bár a műsor legfőbb szereplője maga a műsorvezető, azt a hibát sem követték el az alkotók, hogy csak az ő – egyébként tényleg hihetetlenül nagy – tudására építsenek. A műsorban várkapitányok, a helyszín állapotáért felelős alapítványok tagjai, lelkes amatőrök és komoly tudósok mesélnek azokról az épületmaradványokról, amelyek – tűnjön ez bármilyen közhelynek – hatalmas idők tanúi. Ne feledjük: néhány a bemutatott várfalak közül állt, amikor Magyarország a tatár elleni vereségből próbált magához térni, átélték a reneszánszt, a törökök pusztítását, az újbóli újjáépítést, jövő-menő rendszereket, amíg mára tulajdonképpen múzeumokká nemesedtek. Hogy a múzeum itt nem egy passzív, ódon, unalmas szerepet jelent, arról éppen Vadon Jani és a Várfoglalók gondoskodnak, akik ezeket a történelmi helyeket ismét élő főszereplővé teszik.

Szerencsére a műsorvezető bőven van annyira rutinos, hogy érezze: milyen mennyiségű tudományos érdekesség mellé mennyi spontán humor, frappáns beszólás, talán a legjobb szó rá: vadonjaniság fér bele a műsorba. Mindezt az alkotók remek kameraképekkel, különleges megközelítésekkel, drónfelvételekkel fűszerezik. Amik közül szerencsére csak keveset érzünk felesleges, „hézagkitöltő” látványelemnek, a legtöbb tényleg sokat ad hozzá az egyébként is elsőrangú élményhez. Ahogy a műsor egyik legfőbb érdekessége, a várak korhű 3D-s modellezése is, ami alatt senki ne valami gyorsan, az adásra összedobott, körülbelüli képekre gondoljon, hanem precíz, kimunkált és hiteles megjelenítésre. Magam őszintén szólva reménykedem benne, hogy a csapat remek vizualizációi ezentúl valamilyen módon láthatóak lesznek akár a várak múzeumaiban is.

Szórakoztató és érdekes is tehát a Várfoglalók, amit ezért, és a nem túlzottan elhúzott 25 perces formátum miatt valószínűleg minden korosztálynak nyugodt szívvel ajánlhatunk. A műsor felfogható egyfajta kedvcsinálónak is, hisz a gyönyörű képek láttán egész biztosan sokaknak lesz kedve felkerekedni és megnézni némelyik romot és környékét. Miközben bármelyik generáció sokat tanulhat az adásból arról, hogy a történelem nem mindig unalmas évszámok és szoborszerű alakok egymás után dobálása.

A Várfoglalókról a műsorvezetővel, Vadon Jánossal beszélgettünk.

– A reggeli műsorotokból régóta lehet tudni, hogy teljesen odavagy a várakért és az ahhoz kapcsolódó történetekért, ez „fajult” most odáig, hogy saját műsort kapott ez a szenvedélyed. Honnan ez a magas szintű rajongás?

– A várakkal való találkozást úgy élem meg, mint egy időutazást. Van egy erős kötődésem a múlthoz, nagyon szeretem a történelmet, elsősorban a középkor foglalkoztat. Ezt a kötődést akkor érzem igazán, amikor nem az úgynevezett „városi várak” közelében vagyok, hanem azoknál, amiknek van egyfajta vadromantikájuk. Például egy erdő közepén állnak, egy magányos sziklaszirt tetején, félig-meddig romokban, ahogy megtépázták falaikat az évszázadok, és pátoszosan mondva: látszik rajtuk, hogy nagy idők tanúi. Amikor ezekhez a romokhoz odamegyek, akkor egy picit mindig azt érzem, hogy kapcsolatot teremtek a múlttal. Lehet, hogy ez kicsit banálisan vagy komolytalanul hangzik egyeseknek, de mikor megérintem ezeket a köveket, azt érzem, mintha abban a korban lennék, amikor épültek. Egy láthatatlan csatorna épül ki egy hatszáz évvel ezelőtt élt és egy ma élő ember között. Ezért amikor új helyekre megyek, leginkább az alapokat vizsgálgatom először, és csak utána a felette levő rétegeket.

Néhány helyen – például a nagyobb román kori templomoknál, például Lébényben, Ócsán vagy Jákon – látni lehet olyan köveket, amikben benne van a kőfaragó monogramja. Ezt annak idején prózai okból faragták beléjük, meg kellett jelölniük azokat a köveket, amiket ők formáltak, mert ez alapján fizették ki őket. Amikor egy-egy ilyen követ megérintesz, ténylegesen egy konkrét személlyel kerülsz kapcsolatba, ez pedig számomra egyfajta spirituális élmény. Én ilyenkor azt érzem, hogy bennem, ebben az élményben egy kicsit ez az ember tovább él. Engem pedig mindig jobban érdekeltek a múltból is az egyszerű emberek, a hétköznapi hősök – amellett, hogy a híres, „megénekelt” történelmi személyeknek is tisztelettel adózom.

– A műsor ötlete hogyan fogant meg? A várak fanatikus szerelmese, Vadon János megkereste a Spektrumot, hogy jó volna egy ilyen műsor, vagy a csatornában ötlött fel az adás ötlete, építve a te szenvedélyedre?

– Én nem vagyok egy nyomulós típus, alkalmatlan vagyok az önmenedzselésre, inkább addig várok amíg a lehetőségek megtalálnak. Akik bennem gondolkodnak pl. a rádióműsorunkból tudhatják, hogy mik a nekem testhezálló feladatok – egyébként nem is nagyon vállalok el mást. Nem érzem magam jól olyan szituációkban, amikor egy „műsorbiblia” alapján kell mások elvárásainak megfelelnem.

A hitelesség számomra fontosabb, mint a nézettség. Én inkább szerepelek egy kisebb nézettségű, adott esetben kábeltévén futó műsorban, még ha egy kereskedelmi tévé képernyőjén a siker és a pénz is nagyobb lenne. Nem beszélve a népszerűségről. Engem inkább az érdekel, hogy amiben látnak, hallanak az testre szabott legyen. A Spektrum főszerkesztője, Gáspár Laci kitalálta, hogy kellene készíteni egy műsort a magyar várakról. Az alapötlet egy látványműsor lett volna, afféle „Magyarország várai madártávlatból”, de aztán gondolt egy nagyot, és arra jutott, hogy miért ne lehetne ez egy műsorvezetős projekt, egy arccal, aki nem csak bemutatja ezeket a helyeket, de szerelmese is a témának, és nem pedig valaki, akinek ez csak egy újabb lap a számlatömbjében.

– Elég régen voltál saját műsorral a képernyőn – párban vagy csapattal is csak ritkán látunk. Annak ellenére, hogy a téma tulajdonképp rád van szabva, nagyon sokáig kellett győzködni, hogy kötélnek állj a projekthez?

– Nem mondtam rögtön igent, mert már óvatos vagyok. A médiában sokszor találkoztam már olyan példákkal, amikor volt egy jó ötlet, de a végeredmény egyáltalán nem az lett, amit terveztek. Balázzsal (Sebestyén Balázs – a szerk.) is volt olyan műsorunk, amit nem akartam megcsinálni, mert azt éreztem, hogy nincs mögötte elég kreatív potenciál, de végül begyúrtak, és sajnos nekem lett igazam... A Várfoglalók esetében először meghallgattam az ötletgazdákat, majd elmondtam, hogy oké, érdekel a feladat, de nem szeretnék kompromisszumokat kötni. Én ismerem és szeretem ezeket a várakat, tisztelem azokat, akik sokat tesznek a fennmaradásukért, ha van egy lehetőségem műsort készíteni velük, róluk, azt nem akarom elbaltázni.

– Bár elég sokat tudsz ezekről a várakról – ennek sokszor tanúbizonyságát adod a rádióban és a Várfoglalókban is –, de a műsorból is átjön, hogy te magad is nagyon sokat tanultál a helyekről.

– Persze! Amikor meglátogatod ezeket a helyeket, nyilván előtte felkészülsz a történelmükből. Egyrészt, hogy villoghass a feleséged előtt, akit még mindig el akarsz kápráztatni... Másrészt, mert többet akarsz bennük látni puszta falaknál. Így rengeteget lehet tanulni. Amikor viszont igazi szakértőkkel, régészekkel, évtizedek óta az adott várral foglalkozó várbarátokkal beszélsz, az teljesen más szint! Ezek az emberek elképesztő mennyiségű információval rendelkeznek, és hihetetlenül képben vannak, annyi dolgot mondanak el neked az adott helyről, hogy egyik ámulatból a másikba esel! A Várfoglalókban is több ilyen szituációt lehet látni, mert semmiképp nem szerettem volna eljátszani a mindentudó, okostojás műsorvezetőt, aki minden helyszín minden kövéről mindent tud. Erre ott vannak ezeket a rendkívüli tudású emberek, akiket én is, mint egy kisgyerek, ámulva hallgattam. Tulajdonképen teremtettem magamnak egy külön bejáratú történelemórát, ami engem és a nézőket egyaránt épít.

A műsorban egyébként nem csak én, senki nem „játssza meg magát”. Ez is egy sajátossága, hogy természetes, laza, oldott körülményeket akartunk teremteni, ahol simán belelóghat a képbe a stáb is, és ahol akár a puskamikrofont tartó hangmérnök is tehet fel okos és releváns kérdéseket.

– Ha már a stábról esett szó: néhány felvételen jól látszik, hogyan, milyen körülmények között dolgoztatok. Mik voltak a legizgalmasabb pillanatok, a legnagyobb kalandok a fogatások során?

– Szádvár bemutatása például egy érdekes szituáció volt, mert abban a pillanatban, ahogy nekikezdtünk volna a forgatásnak, elkezdett zuhogni. Beültünk egy ősrégi, lepattant UAZ-ba és azzal mentünk fel a várhoz, ami amúgy egy remek offroad-élmény volt, de lelki szemeinkkel már láttuk, ahogy szó szerint elúszik a forgatás. Viszont amikor kiszálltam a kocsiból és megláttam a nemrég renovált alsóvárat, szertefoszlott minden negatív gondolat: nem érdekelt már a nyakamon csorgó eső, hogy nem vízálló bakancsom, vagy a már nejlonzacskókkal takargatott technika. Odasiettem a falakhoz, és konkrétan révületbe estem attól, amilyen munkát végeztek a régészek a kőművesekkel karöltve, és amilyen csodálatos lett az egész. Ez például egy nagyon, bensőséges pillanat volt számomra.

Ennél még konkrétabbak azok, amikor olyan helyre engednek be minket, ahova a földi halandó csak ritkán jut be - mert a hely esetleg balesetveszélyes, engedélyköteles, vagy mert nem rendelkezik az illető megfelelő technikai feltételekkel. Konkrét példaként Nógrád várát tudom említeni, ami egy szinte teljesen feltáratlan hely. Van itt egy alagút, amit egy szűk nyíláson keresztül meg lehet közelíteni. Mi engedélyt kaptunk ehhez, és természetesen a megfelelő felszerelés segítségével leereszkedtünk. Ilyen helyen pedig tudod azt, hogy egy-két barlangászon meg a denevéreken kívül, a török idők óta nem járt senki! És én lemehettem! Amikor pedig végigsimítottam azokat a falakat, amikor próbáltam rájönni, hogy minek milyen funkciója lehetett, amikor láttam az eredeti gerendafészkeket a falban, a csákányok, vésők évszázados nyomát – akkor kiváltságosnak éreztem magam!

De ugyanilyen hidegrázós élmény volt, amikor egy múzeum raktárába engedtek be. Ahol cérnakesztyűt a kezemre húzva megfoghattam mondjuk egy török jatagánt. Vagy soha nem láttam még testközelből a kozákok jellegzetes fegyverét, a saskát, ami nekik olyan, mint számunkra a szablya. Amikor rábólintottak, hogy megfoghassak egyet, kiderült, hogy nem egy díszfegyverről van szó, hanem egy kőkemény harcifegyverről, aminek az éle számtalan helyen ki volt már csorbulva, vagyis éles küzdelemben is sokszor használhatták! Ezek az élmények fantasztikusak, mert máskor ilyen tárgyakat maximum a vitrinben nézegethettem.

– Az, hogy mennyi érdekességet, tudományos tényt tesztek a műsorba és mennyi – én így fogalmaztam meg magamban – „vadonjaniságot”, sokszor spontán alakult ki, vagy ezt előre kitaláltátok a csapattal?

– Spontán „vadonjaniság” sokkal több volt, egy-egy ilyen 25 perces műsor több órányi forgatott anyagból készül. De azt szoktam kérni, hogy ha valamiből vágni kell, akkor inkább Vadon Janiból legyen kevesebb, mint értékes tartalomból. A lényeg ugyanis itt nem én vagyok, én csak vivő felületként működöm.

De azért az is fontos szerkesztési szempont, hogy a Várfoglalók nem csak egy történelemóra, hanem egy szórakoztató műsor is. Nekem pedig van egy saját látásmódom, ami a fentebb említett tisztelettel és megbecsüléssel párosul, de nyilván nem fogom meghazudtolni magam:

Fontos volt az is, hogy közvetlen maradjon a stílus a szereplők és köztem, valamint a stáb tagjai között. Semmiképp nem akartunk modoros, tartózkodó, „a kisdiák és a tanárbácsi” típusú műsort csinálni. Mert szerintünk így lehet megmutatni, hogy a történelem igenis tud szórakoztató lenni, és nem csak évszámokról, nevekről és meddő lexikális tudásról szól.

– Ezekben a várakban te magánemberként is sokszor jártál. Most töviről-hegyire a helyszíneket. Nyugodtan mondd, ha nagyon tévúton járok, de az jutott eszembe: ez után a műsor után tudnak még a várak újat mondani Vadon Jánosnak? Lesz még ugyanakkora élvezet ellátogatnia ide?

– Egyrészt messze nem tudok mindent ezekről a várakról, rengeteg fehér foltom van. Másrészt az újra felfedezés öröme bennem korábban is megvolt, éveken át mindig visszajártam ugyanazokra a helyekre mert kíváncsi voltam, hogy történt-e velük valami, hagyják-e tovább omladozni vagy valaki foglalkozik velük. És hála istennek azt látom, hogy sokszor gondos és értő kezek nyúlnak hozzájuk – bár kritikaként meg kell említenem, hogy ez az igényesség nem minden esetben igaz, és az állami támogatás is néha furán oszlik el...

De ha én legközelebb ezekben a várakban járok majd, az megint új élmény lesz, és eszembe fog jutni az a kis csapat, a Várfoglalók stábja, akikkel bebarangoltuk ezeket a helyeket, és azok a fantasztikus emberek, akiket megismerhettem a forgatások révén. Ha pedig a jövőbe tekintünk, nagyon bízom benne, hogy a műsorral az országhatárokon túlra is eljutunk, mert hihetetlen helyek vannak a Felvidéken, a Partiumban vagy Kárpátalján, mert a múltunkat gondozni kell! Ne felejtsük el, ha annak idején nem lett volna a végvárrendszer, ezek a sokszor lesajnált, „juhakolnak” titulált, cölöpökkel, földdel, karókkal toldozott-foltozott düledező váracskák, azokkal az elszánt, de gyakran éhező, fázó, rosszul fizetett végvári vitézekkel, akkor ma lehet, hogy nincs Magyarország.

Az ember pedig időről-időre – akár virtuálisan, akár a valóságban – leteszi a megemlékezés virágait, mert az nem elég, hogy egyszer letettem és onnantól el van intézve. Én is mindig le fogom tenni ezeket a virágokat, a Várfoglalókban és „civilben” egyaránt. Meg persze összeszedem a sörösdobozokat, ha éppen arra van szükség...

Az X-Faktor után Sztárban Sztár leszekben is elérkeztünk az utolsó válogatóhoz. De mielőtt a tehetségek farönkjeibe kapaszkodva bemerészkednénk a dilettantizmus mocsarába, szeretnék szót emelni egy – számomra – érdekes kérdésben.

Több helyen is láttam, ahogy a kommentelők Tóth Gabit szidják azért, mert lecsap a sok jó hangra, miközben tudja, hogy az élő adásokba úgyis csak hármat vihet.

Minél több igazán jó énekest tesz a csapatába, annál jobb az esélye, hogy a végén megnyerje a versenyt, és ha sok jót ki tud ejteni, azzal a többiek esélyeit csökkenti. Tehát ha mentorként a műsor megnyerése a célja, ez a legjobb taktika. Persze igazságtalannak tűnhet, hogy így akár nagy tehetségek is kiesnek, de azért ne legyünk naivak. A magyar zeneipar nem bír el évente 10-20 új tehetséget. Gondoljunk csak bele, az eddigi tehetségkutatók döntőseiből hányan tűntek el mára a süllyesztőben.

Az első fellépő Pálinkás Ildikó fedélzeti takarító volt. Borzasztóan énekelt. Tilla reménykedett, hogy csak viccnek szánta, de Ildikó barátnője megnyugtatta: "Most önmagát adja!" Ildikó mellett szól, hogy látványos koreográfiát épített fel színpadon fetrengéssel, konfettiszórással. A mentorokat teljesen megzavarta, főleg Pápai Jocit, aki először repülőgép-sofőrről beszélt (!), majd adott egy nagy, és teljesen indokolatlan igent Ildikónak.

Az adás szerethető kutyaütőkkel folytatódott, igazi "négynemes" produkciók. A legcukibb a kubai lány volt, aki a „Mit hoztál nekünk?” kérdésre riadtan bevallotta, hogy semmit. Kiemelendő még a fiatalember, aki Michael Jackson – eleddig ismeretlen – „Billy James” (sic!) című számával érkezett.

Érdekes módon a kieső versenyzők mind megvilágosodnak, mint például Somogyi István, aki Ká bőrébe bújva lépett színpadra, hogy idézem: „Most jöttem rá, hogy el se kellett volna jönnöm.” Jobb később, mint soha.

A hasonló műsorok készítői mesterien érzik, meddig feszíthetik a húrt, mielőtt elkapcsol a néző, vagy épp elindul kaszát egyenesíteni. Ezért most például gyorsan bevágták nekünk a tüneményes Piltman Annát, aki Nagyvázsonyból érkezett – ezt a tényt olyan jelentőségteljesen közölte Tillával, mintha azt mondaná, hogy egy antarktiszi kutatóbázison született, ahol anyukája egyedül tartózkodott –, és csecsemőgondozónak készül.

Annában sem csalódtunk. Nem volt tökéletes az éneklés, de jó hangja van, tud is bánni vele, és valósággal beragyogta a színpadot Fergie Little Partyjával.

Kicsit bizarr volt, amikor Joci azzal próbálta magához édesgetni, hogy szereti a csecsemőket. Amilyen szemeket meresztett, Anna helyében nem maradnék kettesben vele. Remélhetőleg nem is kell, mert Köllő Babett csapatába került.

Egy nagy visszatérővel folytatódott műsor.

Horváth Szilvia következett, akire az előző évadban Pápai Joci azt mondta, ő az egyetlen, aki a hangjával is képes lenne elsüllyeszteni a Titanicot. Idén a Csárdáskirálynőből hozott egy operettslágert. Gabi kimenekült a közönség soraiba, és finoman szólva kigúnyolta a színpadon próbálkozó Szilviát. Viszont a produkció végén elismerte, hogy fejlődött (bár hozzáteszem, azért ANNYIT nem, hogy helye legyen a műsorban), és ennek elismerésére adott neki egy igent.

Botka Ferenc Dominik következett, akit néhány éve az X-Faktorban ismerhettünk meg. A válogatón nagyszerű volt, utána viszont botladozott, és a mentorházban véget ért számára a verseny. Persze a TV2-n nem szabad kiejteni a konkurens műsor címét. Itt versenyzőknek vagy TV2-s múltja van, vagy semmilyen. Akkor, 2019-ben Puskás Peti kérdésére, hogy akar-e bajuszt, azt felelte, talán majd két év múlva.

Megérdemelten került Gabi csapatába. (Milyen furán működik a memória így 40 fölött. Nem is Dominikot ismertem fel, hanem az őt kísérő apukáját, tudtam, hogy már láttam valahol.)

Juranics Szabina sosem tanult énekelni, de úgy gondolta, tud (spoiler: nem). Loreen Euphoriájával rémisztgette a nézőket és a mestereket. A koreográfia alapján azt lehetett hinni, arról szól a dal, hogy a hölgy rájött, nagyon lóg a melle és szeretné felvarratni. Babettnek amúgy A kör című horrorfilm jutott eszébe róla.

Ami a legrémisztőbb, hogy Joci és Majka majdnem összevesztek rajta, ki vigye magával, végül Majka nyert. A folytatásban volt sértődős hip-hopos, Freddie Mercury-imitátor, aki legfeljebb a Kék Osztrigában arathatna sikert, és botcsinálta Majka, utóbbit Majka pár másodperc után leintette. A versenyző utólag azzal indokolta kudarcát, hogy „nem volt elég életerőm”. A produkció láttán minket is elhagyott.

Károlyi Róbertet nagyon bírom annak ellenére, hogy rappelt. A Weszélyes Elemek Csibész kutyák című számát hozta. Majka nem hitte el, hogy elő tudja adni, de Róbert hatalmasat alakított, úgy pörgette a szöveget, mint mániákus depressziós méhész a mézet.

Majka tett egy könnyelmű ígéretet, amit valószínűleg megbánt:

Az előadás remek volt, Józsi pedig szaván fogta Majkát. Csak nehogy feljelentse valaki a TV2-t az azonos nemű szerelem propagálásáért! Oh, the irony.

Robi egyébként nem csak jól rappel, de intelligens is. Mindenkit meglepett, hogy nem Majkát, hanem Babettet választotta mesteréül. Indoklása szerint az utánzásban van szüksége segítségre, és ebben nyilván az egyetlen színész segíthet neki a legtöbbet. Az egyetlen kérdés, hogy tud-e mást is csinálni, mint rappelni, hiszen ez mégis csak egy utánzós műsor.

Az aranyos, de zeneileg értékelhetetlen UFO Tarzan előadás után következő blokkban olyan versenyzők következtek, akiket valamelyik exversenyző kísért és bíztatott, vagy legalább inspirált. Gadó Anita Szaszák Zsoltival érkezett, Kovács Gábor Vergiliusa Gábor Márkó volt. Tomor Martinát pedig Venczli Zóra karaktere fogta meg, hasonló típus. Mindhárman remekül szerepeltek.

Ezután szürreális pillanatok következtek a műsorban: egy rakás versenyzőt láttunk – de csak az értékelésüket, a produkcióik nélkül. Sajátos megoldás, és értetlenül állok előtte. Ha nem voltak elég jók, miért kellett ennyit is beadni belőlük? (Ne legyenek illúzióink, egy csomó jelentkező nem is kerül soha adásba.) Viszont maga a szegmens nem volt olyan hosszú, hogy ne jött volna ki nélküle a műsoridő. TALÁNY!

A válogató körök végére jutott még két nagy visszatérő. Molnár Sanyi tavaly Elton Johnként robbant be a köztudatba. Végül a székes fordulóban kiesett. Ez azonban nem szegte kedvét. Ezúttal George Michaelként énekelt a Faith-t. Direkt becsuktam a szememet, és nagyon sokszor hallottam George Michael hangját. A mesterek szerint kicsit túltolta. Engem nem zavart, szerintem a paródia ugyanúgy belefér a műsorba, mint az utánzás, és a jó paródia a szememben értékesebb is, mert hozzáad valami pluszt.

Az utolsó versenyző Bari László volt, akit sanszos, hogy most már örökké Lacikának fognak hívni, hiszen így ismertük meg Az ének iskolájában. Sok gyerekénekesnél probléma, hogy mutálás után oda lesz a hangja. Lacika szerencsére nem járt így. Bevallom, én Caramel Lélekdonor című számát nem kedvelem különösebben, de tudom, hogy nehezen énekelhető, főleg úgy, ahogy Caramel énekli. De sikerült, és Lacika Jocit választotta mesteréül.

Az adás végén következett a hirig kör. Ez a műsor egyik legérthetetlenebb – de úgy is mondhatnám, legszemetebb – része. Ezt már a Csillag Születikben sem értettem annak idején. A mesterek a csapatukat leszűkítik – anélkül, hogy a versenyzők még egyszer énekelhetnének. Így persze érthető, miért engedtek tovább olykor értékelhetetlenül rossz produkciókat is: tudták, hogy ezeket az embereket úgy is kijetik a válogatók végén. Nem túl humánus eljárás. Viszont jól eladható vitákat gerjeszt a mesterek között, akik olykor fejüket fogva nézték, kollégáik kiket engedtek haza. Olyannyira, hogy amikor Tóth Gabi hazaküldte Varga Koppányt, Majka élve a szabályok nyújtotta lehetőséggel, magával vitte a saját csapatába.

Az előzetes alapján a jövő héten is várható hirig, reméljük, azért nyomokban éneklést is tartalmaz majd.

Hat év után ismét Robbie Williams-koncert lesz Magyarországon. A brit popsztár új, XXV című európai turnéja keretében 2023. március 14-én lép fel a Budapest Sportarénában.

A turné 2023. január 20-án indul Bolognában és tavasszal érinti például Párizst, Amszterdamot, Berlint és Barcelonát is. A magyar fővárosba a március 12-i krakkói koncertjéről érkezik, majd 17-én már a bécsi Stadthalléban lép fel - közölte a szervező.

A XXV című lemez meghozta Robbie Williams tizennegyedik brit slágerlista-vezető címét. Az anyag rögtön megjelenése első hetében, szeptember elején a lista élére került. Ezzel ő a minden idők legtöbb brit listavezető lemezét magáénak tudó szólóelőadó, korábban Elvis Presley tizenhárom listavezető albumot produkált. Csak a Beatlesnek van több brit slágerlistavezető albuma, tizenöt.

VIDEÓ: Robbie Williams - Lost

Robbie Williams legutóbb 2017 augusztusában járt a magyar fővárosban, akkor a Groupama Arénában adott koncertet. A brit sztár 2015-ben a Sziget fesztivál mínusz egyedik napján telt ház, 75 ezer néző előtt lépett fel.

Eddigi szólókarrierje során tizenkét stúdióalbuma jelent meg. A Take That egykori tagja mintegy 60 millió albumot és 11 millió kislemezt adott el eddig világszerte. Hat lemeze került fel a minden idők legjobban fogyó lemezeinek százas listájára Angliában.

A turné állomásai: