KULT
A Rovatból

Fűben ülés, kánikula, ukrán nénik – Az Ördögkatlan idén is rabul ejtett bennünket

Maratoni hosszúságú emlékkoncerten tisztelegtek a legendás Kex zenekar előtt; az egyik helyszínre csak kikapcsolt mobillal engedtek be; jobbnál jobb pincészetek kínálták a helyi borokat. Szubjektív élménybeszámoló.

Link másolása

Az Ördögkatlannal kapcsolatban kezdettől fogva a bájos közvetlenség az alapélményem, ami rendszerint már a megnyitón megnyilvánul – írtam a tavalyi beszámolómban, és ez a benyomásom az idei (sorrendben tizenötödik, számomra ötödik) fesztivál után sem változott. Végtelenül pozitív, hogy itt nyoma sincs az eseményre rátelepedni akaró politikusoknak, ehelyett most épp egy csupa extravagáns figurából álló mexikói cirkuszi társulat parádézott hosszú percekig, mielőtt Bérczes László a szokásos csíkos pólójában, Kiss Mónival az oldalán felállt a színpadra.

Na és ott voltak az ukrán nénik, akik az ismert körülmények miatt még a szokásosnál is nagyobb ovációt váltottak ki: Both Miklós a háborús helyzet ellenére idén is meg tudta oldani, hogy közel tucatnyian eljöhessenek az udvarába. Végül alig 10 perccel a megnyitó kezdete előtt szálltak ki a buszból a Narancsliget kapuja előtt, és amikor teli torokból rázendítettek egy népdalra, annál katartikusabb pillanatot nehéz lett volna elképzelni.

Másodjára került rá sor, szóval lassan szintén hagyomány lesz a megnyitó utáni közös átvonulás az Offlájn Rezervátumba, amit ezúttal is Kollár-Klemencz László vezetett. A különleges koncepcióra épülő programhelyszín átkerült az Aralica kertből a helytörténeti múzeum mögé, ahol a szalmával felszórt fűben, vagy pokrócokon ülve lehetett hallgatni az akusztikus koncerteket. Mindezt szigorúan kikapcsolt (vagy repülő üzemmódba rakott) telefonokkal, miközben időről időre felharsant valamilyen fontos információ a „füstjel, add tovább!” felszólítás kíséretében. Ráadásul minden este főztek egy nagy bogrács ételt, például babgulyást vagy korhelylevest, amit becsületkasszáért cserébe bárki megkóstolhatott, el is fogyott mindig szinte percek alatt.

Kisharsány sajnos idén is kimaradt a programból, így a 2020-as Covid-kényszerszünettel együtt zsinórban harmadik éve nem voltak programok az ottani focipályán, tornateremben, illetve a Kovács Udvarházban. Ez elég fájó pont, ráadásul a fellépői körön is érezhető: jó néhány olyan előadó hiányzott a programból, akik korábban itt kaptak helyet. Valószínűleg főként anyagi okok állnak a háttérben, bízzunk benne, hogy jövőre sikerül előteremteni a szükséges forrásokat, és visszatérhet minden az eredeti kerékvágásba. A Vylyan Terasz szerencsére most is üzemelt, bár érzésre mintha itt is kevesebb esemény lett volna. Ottjártamkor, a Borbély-Dresch Quartet koncertjén mindenesetre szinte teltház volt, és az Erdős Virággal folytatott irodalmi beszélgetést is nagyon sokan hallgatták.

Másik kedvenc helyszínemre, a beremendi strandra is alig egy-két programot hirdettek csak meg idén, amiért szintén kár: egészen egyedi hangulata van annak, amint az akusztikus koncerteket nézzük két medence között, vagy akár a vízből. A Kovácsműhelyben előfordult ugyan nagy tömeg, például Beck Zoli és Szűcs Krisztián Cseh-Csengey estjén, de mindent egybevéve elég szellős volt a település, a fesztiválozók túlnyomó többsége Nagyharsányba fókuszálódott.

Tegyük hozzá, hogy például Kapolcshoz képest itt is sokkal jobban el lehetett férni, még a legnagyobb koncerteknek helyet adó focipályán se volt kényelmetlen érzése az embernek. Összességében abszolút megmaradt emberléptékűnek a Katlan, a sorszámos színházi előadásokat leszámítva sehol nem láttam olyat, hogy valaki telt ház miatt maradt volna le valamiről.

A fesztivál idei egyik – ha nem A – fénypontja a Kex együttes tavaly szeptemberben elhunyt alapítója, Baksa-Soós János tiszteletére rendezett emlékest volt a Narancsligetben. A maratoni, két és fél órás koncerten olyan előadók játszották a legendás dalokat (pl. Elszállt egy hajó a szélben, Piros madár, Tiszta szívvel, vagy a Büdös sajt), mint a 30Y, Másik János, Kollár-Klemencz László, az Újzenekar, Muzsik és Volkova, Menyhárt Jenő, illetve a Kronoszinklasztikus Infundibulum. Érdekesség, hogy Bujdosó János egyszerre állt színpadon fiával, a trombitás Bujdosó Áronnal, a végén pedig igazi all star együtténeklés kerekedett a Csillagok, ne ragyogjatok-ra. Már önmagában ezért az egy programért érdemes lett volna ellátogatni a Katlanba, az év egyik legnagyobb élménye volt.

Nagyon szerethető jellemzője a fesztiválnak az is, hogy kiemelt figyelmet fordítanak a kezdő zenekarok bemutatására. Ennek elsődleges helyszíne az Árokpart Bár, amit tavaly a járványügyi szabályok miatt körbe kellett keríteni, a nézőtér így leginkább egy elég kellemetlen ketrechez hasonlított. Idén erre szerencsére már nem volt szükség, a helyszín újra szabadon és ingyenesen volt látogatható (ezért is nagy pluszpont jár).

A focipályán található Nagyszínpad programja pedig szintén hosszú ideje úgy épül fel, hogy egy nagy név mellett mindig egy feltörekvő tehetség kap helyet a napi programban. Ez egyfajta előrelépési lehetőség is, idén például a Kontraszt és a Felső Tízezer is úgy szerepelt nagyszínpadon, hogy tavaly még az Árokpart Bárban játszottak.

Ugyanakkor a rotációra is ügyelnek a szervezők, két egymást követő évben ritkán szoktak valakit beválogatni ide (sőt, 1-2 kivétellel még a fő fellépőket is előszeretettel cserélgetik).

Az árakról csak néhány szó: aligha lep meg bárkit, hogy itt is éreztette hatását a tomboló infláció, bár a Művészetek Völgyénél talán valamivel kisebb mértékben. Egy sajtos-tejfölös lángost 1300-1500 forintért árultak, a frissensültek adagja 2000 forint körül mozgott.

A kitelepült pultoknál a minőségi borok decije 400 forinttól indult, ugyanakkor a focipályát leszámítva továbbra sem ellenőrizték a táskákat, a számos helyi pincészetben pedig akár egy liter bort is kínáltak olyan áron, amibe máshol egy deci került. Ha mérleget akarunk vonni, 2022-ben ez az árszínvonal bőven belefér.

Az időjárásra sem lehetett semmiféle panasz, hacsak nem a pusztító kánikula miatt: az első három napban, amíg ott voltam, nemhogy eső nem esett, még felhő se nagyon volt az égen. Ez különösen az Árokpart Bárnál jelentett problémát, amit idén újra áthelyeztek, ezúttal az ételsor túlsó oldalára. Sajnos az árnyékolást nem oldották meg, így a délután 5-kor kezdő Duckshell elég népes közönségének például a tűző napon kellett végigtombolnia a koncertet. Jövőre jól jönne legalább egy ponyva ide, eső esetére is. A hőség ellenpontjaként éjjelente viszont eléggé lehűlt a levegő, szóval aki a napközbeni állapotokból kiindulva nem vitt magával meleg ruhát, kellemetlen meglepetés érhette.

Már három évvel ezelőtt is megállapítottam, hogy az Ördögkatlan hivatalosan is az egyik kedvenc fesztiválom lett, ez az érzés pedig azóta egyre csak erősödik.

Nem értek egyet azokkal, akik szerint itt él tovább a Művészetek Völgye eredeti szellemisége, minden változással együtt az ottani 10 nap is a nyaraim kihagyhatatlan részévé vált.

De az is biztos, hogy legalább ekkora hiányérzetem lenne, ha utána néhány nappal nem utazhatnék tovább ide.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.

Link másolása

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Link másolása
KÖVESS MINKET: