KULT
A Rovatból

Olyan volt a Sztárban sztár leszek szombati adása, mintha Tóth Gabi magánszáma lenne

Pápai Joci ijedten néz, Köllő Babett próbálja hozni az úrinőt, Majka pedig hű az imidzséhez, de mégis, mintha egyedül Tóth Gabi venné komolyan, amit csinál. Kritika.


Bevallom, a Sztárban sztár első néhány évadát követtem, sőt, szerettem. Egyrészt nagyon sok színvonalas és/vagy szórakoztató produkció volt, és sok esetben valóban új oldalukról ismerhettük meg a sztárokat. Például én abban a műsorban jöttem rá, hogy Szandi voltaképp nagyszerű énekesnő, csak (szerintem) rossz dalokat írnak neki.

Aztán valahogy „kikoptam” a tévé elől. A gyerekváltozat és a Sztárban sztár leszek teljesen kimaradt. Eddig.

Szokták mondani, hogy ha valaki nem tudja, hogy az operában végig énekelnek, akkor az első felvonás végére idegösszeomlást kap.

Nekem hasonló élmény volt a szombati adás.

Kicsit mintha Mátyás király az okos lánytól show műsort kért volna. Megasztár legyen meg nem is, Sztárban sztár legyen meg nem is, legyen idegesítő meg nem is (ezt sikerült a legkevésbé megvalósítani).

Nagyon élénken emlékszem a legelső Megasztár szériák egyikéből egy válogatóra. Ebben színpadra lépett egy srác, aki mind külsőre, mind produkcióra tökéletesen hozta Freddie Mercuryt. A We Are the Championst énekelte meglehetősen jól.

Presserék kiszórták, mondva, hogy ők nem hasonmásokat keresnek, hanem egyéniségeket. Beszédes, hogy a hétvégi adások egyik legsikeresebb versenyzője egy Freddie hasonmás volt.

A Sztárban sztár leszek ennek pont az inverze: itt az lenne a cél, hogy valaki minél jobban utánozzon egy énekest. Ez pedig elég skizofrén helyzetet eredményezett.

Azt látni kell, hogy a versenyzők többsége nem Las Vegasba tartó sztár hasonmás, hanem egyszerű énekes vagy színész, aki lehetőséget lát a műsorban a kiugrásra, és ha egyszer az a feladat, akkor megpróbálnak találni valakit, akire jóindulattal, messziről, sötétben, füldugóval hasonlítanak.

Így simán előfordul, hogy valaki tovább jut, ha "csak" korrektül letol egy slágert, de olyan is akad, aki egyáltalán nem tud énekelni, de szórakoztató Thomas Anders show-t nyomott le, így is tovább engedték.

Végül is a Sztárban sztárt is jellemezte ez a kettősség: Tóth Gabi Nem leszek a játékszered-előadása annak idején szenzációs volt, bár Kovács Katit nyomokban sem lehetett felfedezni benne. Feke Pál Adele-ja vagy Puskás Peti Tina Turnerje anno inkább humoros volt, mint énekprodukció. Na és persze aztán voltak olyan átváltozó művészek is, mint Bereczki Zoli, aki minden egyes sztárt, akit kapott, az utolsó rezdülésig és hangig pontosan levett.

Szót kell ejtenem a zsűriről, akiket ezúttal a szerény „mesterek” titulussal illetnek.

A szombati adásnál azt hittem, a Tóth Gabi show-t látom. A zsűri minden egyes értékelését ő kezdte, sokáig azt is hittem, biztos ő a zsűrielnök.

Aztán kiderült, hogy nem, simán csak erőszakos. Hozzá teszem, hogy Tóth Gabi milyen ember, arról fogalmam sincs, hisz nem ismerem. Abból, hogy valaki milyen egy műsorban, nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Tehát amit itt írok, kizárólag arról szól, ami a képernyőn átjött Gabi szerepléséből.

Az ilyen showműsorok egyes adásait általában felfűzik egy szálra, akár egy szappanoperát. Ennek az epizódnak a „Tóth Gabi, az akarnok” címet adták a készítők, és lényegében mindent erre fűztek fel.

Végig azt láttuk, hogy Gabi mindenkit akar, soha nem enged, elnyomja a zsűritársakat, és szokásához híven túlteng. Az adás vége felé még egy műbalhét is beszúrtak: Majka Gabi fejére olvasta bűneit, ezen Gabi megsértődött, és így csináltak vagy 10 perc tiszta műsoridőt. Hogy ebből mennyi volt megrendezett, arra nem mernék fogadásokat kötni.

Úgy tűnt, Gabi telhetetlen: minden kimagasló előadót magának akar, mindig talál valami érvet, amiért csak az ő csapatába kerülhetnek. Ez azért is furcsa, mert a szabályok szerint csak három versenyzőt vihet be az élő műsorba, így fölösleges pazarlásnak tűnik olyan nagy csapatot építeni.

Pedig a maga szempontjából Gabi pont úgy viselkedett, ahogy egy olyan mentornak, pardon, mesternek kell, aki meg szeretné nyerni a versenyt.

Minél nagyobb a merítés, annál jobb eséllyel indul csatába. Végső soron úgy tűnik, ő az egyetlen, aki komolyan veszi ezt az egészet.

Az igazat megvallva, a többiek nem is nagyon erőltették meg magukat. Egy olyan helyzetre nem emlékszem az adásból, amikor valaki igazán beleállt volna, hogy megszerezzen magának valakit.

Pápai Joci a műsor nagyrészében olyan ijedt arccal nézett, mintha még mindig a Megasztár vigaszágán várná a közönségszavazást, és ha Tóth Gabi egy kicsit erőteljesebben kiegyenesedik a székében, Joci máris feltartja a kezét.

Köllő Babett próbálja hozni az úrinőt, ami lássuk be, ebben a társaságban azért nem egyszerű, és nem is célravezető. Akinek méltóságon aluli vitába szállni, annak csak a resztli marad.

Majka látszólag hozta a tökös csávó imidzsét, de azért Tóth Gabinak beszólogatni nem akkora hőstett. Viszont harcba ő sem szállt egyetlen versenyzőért sem.

Szóval lehet, hogy Gabi erőszakosnak tűnt, de hát a vajban könnyen jár a kés.

Az adást követő negatív, Gabi-ellenes hangokban nyilván jelentős szerepe volt, hogy amúgy is erősen kapja most az ívet a pápalátogatás kapcsán énekelt dala miatt, a TV2 szerintem jó érzéssel, szándékosan épített erre.

Hogy a szombati Gabi-show mennyire tudatosan tervezett dolog volt, azt jól mutatja, hogy a vasárnapi adás teljesen más képet mutatott. Itt Gabi jóval visszafogottabban viselkedett, és végre a többiek is kaptak versenyzőket.

Míg szombaton egy-két jelentkezőt szórtak csak ki a mesterek, és többnyire azok sem az ultra gáz kategóriát képviselték, vasárnap este a tehetséget önbizalommal helyettesítő bohócoké lett a főszerep.

Ez az az elem, ami a Sztárban sztárból hiányzott. Végre megint lehet önmagukból majmot csináló szerencsétleneken röhögni.

Ami csúnya dolog, de a nézettségnek nagyon jót tesz.

Még valamit muszáj szóvá tennem, még ha magamra is hozom a rajongók és a „mesterek” haragját. Ez pedig a zsűritagok meglehetősen kulturálatlan viselkedése – az egy Köllő Babett kivételével.

Nem emlékszem olyan tehetségkutatóra, ahol ilyen sűrűn szálltak volna a b…megek. Én értem, hogy lazák vagyunk, van, ahol akár helye is lehet a trágárságnak, belefér.

De zsűrinek lenni egy tehetségkutatón, az valaha rangot jelentett. Érzékelem, hogy változik a világ, az a menő, ha a sztár minél ember arcúbb, közvetlen. De egy zsűrinek (szerintem) fontos tartani egy színvonalat, különben minden hitelességét elveszti.

Különösen fontos lenne ez azért, mert azért a mostani zsűrikben már nem Presser Gáborok és Szinetár Miklósok ülnek

Én kifejezetten nagyra tartom azt a sok munkát, amit Majka vagy Tóth Gabi belefeccöl a sztárságába, de közel sem olyan egyértelmű az elfogadottságuk, mint a letűnt korok zsűrijeinek.

Ők lehet, hogy nem érzik, de ha előadóként nem is, zsűriként nekik is bizonyítaniuk kéne. Például azzal, hogy megtisztelik a viselkedésükkel azt a posztot, amit betöltenek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk