Kevés filmet vártam úgy, mint a Post mortemet. Már az első előzetes alapján jó érzéseim voltak a filmmel kapcsolatban, és összességében nem is csalódtam.

A horrorfilm afféle mostohán kezelt műfaj. Vannak nagy rajongói, akiknek minden mennyiségben jöhet, de épp olyan sokan lenézik, egy kalap alá véve a zombi farkasemberek apokalipszisát a Halloweennel. Ezért külön öröm, hogy a magyar döntéshozók az előítéleteken túllépve idén a Post mortemet nevezték az Oscar-díjra.

Én sem vagyok horrorrajongó, nem szeretek ijedezni.

mint az Ördögűző, a Ragyogás vagy, teszem azt, A nyolcadik utas a halál.

Az, hogy „magyar horror” elsőre nem hangzik jól. Sokszor, amikor szeretnénk lemásolni valami külföldön bevált dolgot, izzadságszagú erőlködés lesz belőle. Magyar narancs. Lásd a legtöbb magyar sit com kísérletet.

A Post mortem előzetese azonban reménykedésre adott okot, ugyanis Bergendy Péteréknek sikerült találniuk egy hiteles magyar horrorsztorit. Nem a tulipános ládikós, „Az éjjel nem érhet véget” értelemben magyar, hanem igazából.

Egy olyan sorstragédia húzódik a hátterében, ami tényleg a miénk, amihez minden magyarnak van valami köze, mégis a világon mindenütt azonosulhatnak vele, hisz minden népnek megvannak a hasonló történetei.

Az első világháborúban Tomást (Klem Viktor), a fiatal, német fotóst légnyomás érte a csatatéren. Halottnak hitték, az utolsó pillanatban húzta ki egy tömegsírból katonatársa, az „Öreg” (Reviczky Gábor), aki észrevette, hogy még él. Tomás élet-halál határán lebegve egy kislányt látott, aki a nevén szólongatta.

A háborúnak vége, az Öreg és Tomás mutatványosokkal járja a világot. Az Öreg úgy reklámozza magát: „Az ember, aki visszatért a halálból”, és Tomás halálközeli élményei alapján vakítja a népet. Maga a fiú pedig Post mortem fotózást vállal, vagyis a családokat elhunyt szeretteikkel fényképezi le.

Megjelenik a sátrában Anna (Hais Fruzsina), akiben Tomás felismeri azt a lányt, akit a túlvilágon tett kitérője során látott. Anna elmondja, hogy az ő falujában is sok a halott, akiket lefotózhatna, majd rövidesen megérkezik Imre is (Anger Zsolt), aki meg is hívja a falujába Tomást, hogy néhány napig maradjon náluk fotózni.

Tél van, a kis faluban a fagyos földbe nem tudják eltemetni a halottakat. Csapás csapás után sújtja őket. A férfiak nagy részét elvitte a háború, az otthon maradtakat a spanyolnátha tizedelte meg. A fiatalember elvállalja a munkát, nem is annyira a pénzért, hanem mert nem hagyja nyugodni Anna személye.

Mint kiderül, kettejüket az köti össze, hogy mindketten jártak már a túloldalon: Anna halva született, nyakára tekeredett a köldökzsinór, de a szülésnél segédkező nagynénjének sikerült éltere keltenie.

Hamarosan kiderül, hogy a kis faluban furcsa események követik egymást. Sokan hallanak hangokat: sikolyokat, emberi beszédet, lábdobogást. Titokzatos halálesetek történnek. Tomás és Anna nem sokára rájönnek, hogy kísértetek sanyargatják az embereket.

Tomás első gondolata a menekülés, de végül erősebb a kíváncsisága és Annával megfogadják, hogy kiderítik, miért haragszanak az elhunytak lelkei, mit akarnak, és megpróbálnak segíteni nekik…

A hiteles történet mellett természetesen fontos a kivitelezés is. A gagyi, Ed Wood szintű megvalósításon is el tud úszni egy jó ötlet.

Bergendy Péter remekül játszik az idegeinkkel, számtalanszor éreztem azt, hogy szándékosan megvezet minket. Olyan szituációkat teremt, amikor a rutinos horrorfilmnéző tudja, hogy mindjárt történik valami ijesztő – aztán ezeket a pillanatokat elereszti, szinte csalódást keltve, hogy aztán akkor keljen éltere egy hulla, amikor nem is számítunk rá.

A végső próba, hogy mennyire utánoz esetleg a film más, korábbi alkotásokat. Tagadhatatlan, hogy az embernek eszébe jut sok minden, Az ördögűző, a Poltergeist (a gyerekek miatt), a Démonok között vagy akár az Egyenesen át (ami nem horror, de azért ide tartozik). De ez inkább a műfajból fakad, a film nem hasonlít ezek közül egyikre sem. És bár vannak ijesztő halálesetek, a Post mortem szerencsére nem követi a Wes Craven-féle hentelős filmeket.

(A víz alatti jelenetekről nekem még az Alien4 is beugrott, de ez valószínűleg már tényleg csak az én szabad asszociációm.)

Ha van valami, amit fel lehet róni a filmnek, az néhány dramaturgiai maszat. Például nem egészen világos, hogy ha a kísértetek dühükben egymás után gyilkolják az ártatlan embereket (legalábbis senkiről nem derül ki, hogy bármi bűne lenne), Tomás és Anna életét miért kímélik meg a többszöri "összetűzéseik" során.

Hiányérzetet keltett bennem kicsit a befejezés is. Tomás úgy búcsúzott el a film elején az Öregtől, hogy néhány nap múlva követi. A film végére azonban az ifjú mintha teljesen elfeledkezett volna bajtársa - és nem utolsó sorban, megmentője - létezéséről, szemmel láthatóan esze ágában sincs visszatérni hozzá és a mutatványosokhoz, és még egy fél gondolata sincs erről.

Bár összességében tetszett, hogy nem rágja a szánkba a film, minek mi az oka, azért az például zavart, hogy amikor az egyik szereplőt magába szívja a plafon, nem tudjuk meg, mi lett vele. Még a holtteste sem kerül elő. Eltűnt, kész. Ez van. Béke poraira.

Külön érdekessége számomra, hogy a jelenetek jelentős részét a szentendrei skanzenben vették fel, amit történetesen jól ismerek. Abban a pajtában szokott nyaranta kézműves foglalkozáson részt venni gyermekem, ahol a filmben a hullákat tárolják. Sőt, a tábor alatt egy alkalommal ott is alszanak.

Nem szeretném nagyon elspoilerezni a filmet, inkább mindenkit arra biztatok, nézze meg. Legyen elég annyi, hogy végül – áldozatok árán – Tomás rájön, mit akarnak a túlvilági lelkek, és sikerül megszabadulni tőlük.

Külön tetszett, hogy a film nem magyaráz meg mindent száz százalékosan (például, hogy Anna miért jelenik meg a szellemek között is, miközben él.)

Kiváló alakítások emelik a film színvonalát. Elsőre azt hittem, időutazáson vagyok. Hais Fruzsi ugyanis nem csak megszólalásig hasonlít nővérére, Dórira (akit nem rég láthattunk az Így vagy tökéletesben), de még a gesztusai, mimikája is teljesen olyan.

Klem Viktor szerethető, Schell Judit reményvesztett és szomorú. Anger Zsolt itt is megmutatja, milyen sokoldalú színész. Régen a hasonló falusi figurákat olyan „népi” színészek alakították, mint Pethes Imre vagy Bánhidi László, de Anger olyan hitelesen hozza Imrét, mint mindig abban a faluban élt volna.

Kisebb szerepekben is olyan remek színészek láthatóak mint Hámori Gabriella vagy Tóth Ildikó – neki különösen örültem, a 90-ées években sokszor láttam az Új Színház előadásaiban –, Nagy Mari vagy Kiss Diána Magdolna.

Akit külön szeretnék kiemelni, az Revicky Gábor. Ha volt bennem hiányérzet a film kapcsán, az az, hogy ő nem kapott több időt. Titkon arra számítottam, hogy a film egy pontján visszatér.

Reviczky Gábor humoros alakításaival lett igazán ismert és népszerű (Pasik, A miniszter félrelép, Csinibaba, Zimmer Feri, Üvegtigris),

Ezt megmutatta például a Barbárok tévéváltozatában, és most a Post mortemben is.

Külön említést érdemel Nagy András operatőr, akit már az Így vagy tökéletes kapcsán is kiemeltem. Az egész film gyönyörű, és ez nyilván jelentős mértékben az ő érdeme is. A para faktort pedig nagyban növeli Pacsay Attila zenéje is.

Bergendy Péter azt is belengette, hogy már gondolkoznak a folytatáson. Én drukkolok neki. Ha amerikai film lenne, szerintem már készülne belőle a netflixes sorozat.

fotó: Szvacsek Attila

Ahogyan mi is írtunk róla, Wunderlich József csütörtök hajnalban tett közzé egy Facebook-bejegyzést, ami hamar nagy port kavart. A színész ebben arról írt, hogy a társulat többi tagjával együtt kiszolgáltatottnak érzik magukat, félnek és hallgatnak, miközben a színház nem törődik – a koronavírus járvány miatt veszélybe került – egészségük miatt. Nincsenek tesztek, nem használnak védőmaszkot, eközben pedig ellenőrzés nélkül fogadják a külsős szereplőket.

Ezután pedig még egy bejegyzést közzétett: ebben azt részletezte, hogy az egyik kolléganőjét hogyan alázta meg a rendező, miután az elutasította, hogy Csehov Sirályának kedvéért meztelenre vetkőzzön a színpadon. Ebben az írásban számonkérte a színház vezetését is, amiért nem léptek fel ez ellen. Nem sokkal később ez a poszt is eltűnt.

Idő közben a színház igazgatója, Rudolf Péter is reagált a posztokra. A Telexnek azt mondta, hogy döbbenten olvasta Wunderlich írását, amit ő puszta pánikkeltésnek gondol, hiszen a színházban betartják a járványügyi protokollt. Az igazgató a színésznő ügyében a HVG-nek nyilatkozott, és elmondta: „a próbafolyamat során világossá vált, hogy a rendezőnek olyan határozott víziója van erről a szerepről, amiben nem tudtak kompromisszumra jutni a művésznővel”.

Mindezek után elérkeztünk a pénteki naphoz, amikor Wunderlich újabb posztot tett közzé – szúrta ki a Telex.

Tavaly ilyenkor a fene se gondolta, hogy idén is maszkban rohangálunk majd fenyőfáért és karácsonyi ajándékért, már ha rohangálhatunk egyáltalán. Hogy az előző évi szomorkás, adventi vásárok és ünnepi összejövetelek nélküli szürke karácsony után itt állunk majd megint nyakig a parában, slusszpoénként pedig kettészakad az ország, oltottakra és oltatlanokra. Nem kérdés, hogy ebben a helyzetben nagyon kellett nekünk végre egy vicces és szerethető karácsonyi film, ami úgy a miénk, hogy egy pillanatra sem ciki, sőt.

Arnold (Ötvös András) tűzoltó. A csapat legjobbja, egy igazi szuperhős, aki számára nincs lehetetlen. Egy rosszul időzített lánykéréssel viszont váratlan fordulatot vesz az élete, és minden összeomlik körülötte, amit addig biztosnak hitt. A barátnőjét, a tévériporterként dolgozó Zsófit (Rujder Vivien) rajtakapja Szabó Kimmel Tamással (Szabó Kimmel Tamás), a Csak egyszer égsz című, B-kategóriás akciófilm sztárjával, ráadásul a trauma hatására tériszonyos lesz.

Arnold utálja az egészet. Torkig van a karácsonnyal, idegesíti a fényárban úszó város, a boldog dalocskák, a korcsolyázó szerelmesek, vagyis minden, ami Zsófira emlékezteti. És idegesíti őt Eszter (Zsigmond Emőke) is, az adventi vásár színpadán egy csapat kisiskolással Betlehemes előadást próbáló, szuperlelkes tanítónéni is, aki pedig mindent megtesz azért, hogy átragassza az ünnepi mámort a morcos tűzoltóra. De ahogy közeledik a Szenteste, és kisebb-nagyobb buktatókkal ugyan, de finishbe ér a színdarab, lassan Arnoldnak is kezd leesni, hogy talán mégsem ért véget Zsófival az élet, hanem éppen ellenkezőleg. Talán most kezdődik igazán.

Tele a padlás emlékezetes karácsonyi romantikus filmekkel. Ott van a Holiday, a Bridget Jones naplója, a Kisasszonyok, az Édesek és mostohák és persze a műfaj non plus ultrája, a mindenki kedvence Igazából szerelem, amit évről évre rongyosra vetítenek a tévék az ünnepek idején. A karácsony egyfelől hálás téma, mert hajlamosak vagyunk egy csomó mindent elnézni neki, ami egyébként zavarna minket. Másfelől viszont nem is olyan könnyű úgy megmutatni a girlandos eufóriát és a csillámporos szeretetmámort, hogy ne forduljon giccsbe és ne váljon önmaga paródiájává az egész.

Talán ezért nem mert eddig senki karácsonyi filmmel előjönni itthon, mert hát ugye ennek a híresen pesszimista, a magyar műfaji filmekben már sokszor csalódott népségnek amúgy is elég nehéz őszinte mosolyt csalni az arcára.

Már az alapötlet is nagyon jó, és az is dicséretes, hogy a karácsony nem színes díszletként van beleerőszakolva a cselekménybe, hanem szerves része annak, a közeledő ünnep a kiindulópontja és fontos alakítója is az eseményeknek. További pluszpont jár a tűzoltók történetbe helyezéséért, mindig örömteli, ha egy nagy érdeklődésre számot tartó közönségfilm arra vállalkozik, hogy felhívja a figyelmet egy fontos, de méltánytalanul alulreprezentált hivatásra.

A Nagykarácsony ráadásul úgy varázsol ünnepi hangulatot a vászonra, hogy nem csal. Már a nyitóképen olyannak mutatja be Budapestet, amilyen valójában, és ehhez végig tartja is magát. Nincs trükközés a műhóval, nem hófödte parkokat és hófehér tereket látunk, hanem ködös, esőáztatta és latyakos utcákat, mert nálunk már régóta ilyen a december, ne is áltassuk magunkat.

És ha már itt tartunk, nem mehetünk el szó nélkül a Nagykarácsony szereplőgárdája mellett sem. Jó Ötvös Andrást megint főszerepben látni, neki pedig tök jó ellenpontja (és egyben a film egyik visszatérő humorforrása) a (szinte) önmagát játszó Szabó Kimmel Tamás. Zsigmond Emőke tanítónénije telitalálat, nagy a veszélye annak, hogy mostantól mindenki őt akarja majd a filmjébe cukilánynak. A mellékszereplők is egytől egyig nagyon jól el lettek találva, vagy filmen még kevéssé ismert, remek színészek, vagy olyan színészlegendák, akiket öröm újra nagyvásznon látni.

És direkt a végére hagytam a gyerekszínészeket. A magyar filmek rákfenéje szokott lenni a gyerekek szerepeltetése, sokszor ez az a pont, amikor az addig egészen vállalható mozi elbukik. Mert a gyerekszínészek vagy túlságosan gyermeteg szövegeket kapnak a szájukba, vagy felnőtteknek való okosságokat próbálnak eldarálni úgy, mintha a kerületi szavalóversenyen lennének.

Bár a jó alapsztori, a remek színészek és a sok lehetőséget kínáló két fő helyszín, az adventi vásár és a tűzoltóság még önmagukban nem garantálták volna, hogy a Nagykarácsony ne csak egy legyen a sok közepes romantikus vígjáték közül. De köszönhetően a legapróbb részletekig kidolgozott, többdimenziós karaktereknek – nemcsak a főszereplők, hanem a mellékszereplők is élnek, egy-egy mondatukban, mozdulatukban ott az egész múltjuk – és a nagyon jól átgondolt, sok finomságot és ártatlan poént rejtő forgatókönyvnek, a Nagykarácsony olyan film, amiben magunkra ismerhetünk. Amit nézve jót röhöghetünk a saját hülyeségeinken és ami felnyitja a szemünket arra, hogy a legjobb dolgokat sokszor észre sem vesszük, pedig ott vannak az orrunk előtt.

Pokorny Lia: „A csoda nem feltétlenül a tökéletességben rejlik”

„Az a legveszélyesebb, amikor minden nyugodt” – mondja Mahmoud, a film főszereplője, aki az Iszlám Állam katonái által évekkel korábban elrabolt jezídi lányokat és asszonyokat menekít ki az északkelet-szíriai al-Hol menekülttáborból. Az önkéntesekből álló kis csapat tagjai összehangolt akciók keretében indulnak a táborba éjszakánként és sátorról sátorra járva keresik a burka mögé rejtett nőket, akiket sokszor golyózáportól kísérve szöktetnek ki az emberi pokolból.

A csapat a nők életben maradt hozzátartozóitól kapott fényképek alapján dolgozik. Több ezren kerestetik velük kétségbeesve az elhurcolt lányaikat és asszonyaikat, de sokakat sajnos már hiába várnak otthon. A táborban fogva tartott jezídi nőket a fotók alapján kutatják fel a beépített besúgók. Ők olyan önként jelentkező nők, akik egykor szintén foglyok voltak itt, de most a lebukás végzetes lehetőségét is vállalva visszaszöknek a táborba, hogy segítsenek a sorstársaikon. Mahmoudék mobiltelefonon tartják velük a kapcsolatot, és ha fülest kapnak tőlük egy-egy megtalált lányról, indul a mentőakció.

Hogy kik azok a jezídik? Ők egy az iraki Szindzsár hegység körül élő, kurd nemzetiségű vallási kisebbség, akik a Bibliát és a Koránt is követik, vallási szokásaik pedig főként szájhagyomány útján öröklődnek.

Hivatalosan feleségek ők, de valójában csak megvetett, alsóbbrendű lények, akiket a férjeik erőszakos közösülésre használnak és veréssel büntetnek. Rengeteg gyerek születik ezekből a kapcsolatokból, és körülbelül el tudjuk képzelni, milyen sors vár rájuk.

Az Iszlám Állam szétverése után a sabayák a harcosok hozzátartozóival együtt az al-Hol menekülttáborba kerültek, abba a kurd fegyveres erők által őrzött szír táborba, ahol ma közel hetvenezren élnek. Lányok, asszonyok és rengeteg gyerek, akik embertelen körülmények között várják, hogy döntsenek a sorsuk felől. Az al-Hol menekülttábor egyébként egyike a legveszélyesebb szír táboroknak, nemrég például azzal került be a hírekbe, hogy egyetlen év alatt közel négyszáz kisgyerek halt meg itt az élelem és az orvosi ellátás hiánya, na meg a hideg miatt.

Hirori nem nagy lélegzetvételű történelmi tablót készített rosszak és jók küzdelméről nagybetűs tanulságokkal és nem is hatásvadász helyzetjelentést a szenvedésről, a nyomorról és a kilátástalanságról. Őt maga az ember érdekli. Annak a megmutatása, hogy hogyan telnek a mindennapjaik azoknak, akik itt és most kénytelenek élni, és hogy hogyan lehet ebből a helyzetből mégis kihozni a legjobbat. Hogy milyenek azok a nők, akik egy üldözött vallási kisebbségbe születtek bele egy erőszakos, férfiközpontú világban és hogy hogyan lehet megmaradni még a legnehezebb időkben is embernek – csupa nagybetűvel.

Otthon, a felesége és a kisfia mellett tervezi telefonon a mentőakciót éjjel-nappal, innen indul a társaival a menekülttáborba, a kimentett lányokat pedig a saját házában szállásolja el, akik majd innen kerülnek vissza a családjukhoz.

Hirori ugyanúgy résztvevője az akcióknak, mint a többiek, kamerájával ott ül Mahmoudék mögött az autóban, velük tart a menekülttábor sátraiba, ő is átéli velük, amikor a lányok kicsempészése után üldözőbe veszik őket és tüzet nyitnak rájuk. És akkor is ott van, amikor Mahmoud házában a kimentett lányokról lekerül a burka, és láthatóvá válik az arcuk, a szemükben pedig ott van az az elmondhatatlanul sok szenvedés, amit átéltek. A szenvedés, amiről nekünk itt, Európa közepén csak homályos sejtéseink lehetnek. De ezekben a szép és szomorú szemekben a fájdalom mellett ott csillog a remény is, ami nekik maga az élet.

Szereted a skandináv filmeket? Most egy héten át nézheted őket!

Liptai Claudia Alan Bennett Beszélő fejek című művében tért vissza a világot jelentő deszkákra. Az interjúban szóba került, milyen extra kihívásokkal szembesítette ez a nem mindennapi előadás. A Beszélő fejekről írt kritikám itt érhető el.

– Bevallom, én most láttam először színpadon. Nem tudom, pontosan mire számítottam, de az biztos, hogy minden előzetes elvárásomat felülmúlta.

Ahogy a kritikámban is írtam, az a Liptai Claudia, akit én ismerni véltem, teljesen eltűnt a színpadon, és nem a jelmez meg a smink miatt. Adja magát a kérdés: ha ennyire jó, miért szerepel ilyen ritkán színházban?

– Az az igazság, hogy 22 évvel ezelőtt én a színházat tudatos elhatározásból a háttérbe szorítottam az életemben. Marton László osztályába jártam, a Vígszínházba kerültem gyakorlatra, és aztán oda is szerződtem.

Csak valahogy nem találkozott a korom a szerepekkel. Nem éreztem, hogy fiatal színésznőként nagyon „harapnék”, nem voltam fontos, nem gondolkoztak bennem.

Visszanézve egyébként nem is biztos, hogy igazam volt, csak fiatalon, 24 évesen az ember mindig többre vágyik.

Miután megkeresett az RTL, és dolgozni kezdtem a televízióban, behívatott Marton László, ki a Vígszínház igazgatója is volt, és azt mondta, nem tudja egyeztetni a forgatásaimat a színházi próbákkal. Ezért aztán a színház „huss”, eltűnt az életemből.

Aztán 2010 végén, édesanyám halála után felhívott Puskás Tamás, hogy lenne egy darab. Felsorolta a szereposztást – Rudolf Péter, Básti Juli… Leültem a földre: biztos engem akar? Hisz akkor én már egy évtizede nem álltam színpadon.

Ez az előadás volt a Pletykafészek, utána játszottam még egy előadásban, és megint elsodort az élet. Aztán körülbelül másfél-két éve megint felhívott Tamás, hogy a Ma este megbukunk című darabnak lesz egy második része, és szeretne felkérni rá.

Nagyon örültem, csakhogy ez elmaradt a Covid miatt, mert angol a rendezőnő. De aztán jött a Beszélő fejek ötlete. Az is elmaradt, hiszen azt tavasszal szerettük volna bemutatni, de legalább most ősszel megvalósulhatott.

Dióhéjban ennyi az én színházi pályafutásom.

– Említette azt, hogy Puskás Tamás egyszerre próbált építeni a tehetségére és a tévés ismertségére. Sok hasonló törekvésnél lehetett azt látni, hogy nem feltétlenül azok jönnek be a névre, akik értékelik ezt a más jellegű produkciót.

– Ez egy érdekes helyzet. Szerintem az emberek alapvetően… ez csúnya szó lesz, de magamra is érvényesnek tartom…

Szeretjük, ha azt mondják, hogy ez a nő ebben a skatulyában van. Vicces, ügyesen improvizál a képernyőn, de komoly szerepben nem akarom látni.

Egyébként nagyon sok példa van erre, például Gálvölgyi János vagy Bodrogi Gyula, akiket egészen máshogy ismert meg az ország, miközben mindkettejüknek van nagyon komoly, drámai vénája is.

Ilyen szempontból a Beszélő fejek egy nagyon jó mixtura. Nagyon féltem is tőle. Meg is kérdeztem Tamástól: biztosan rám akartad osztani? Semmi közöm ehhez a nőhöz. De azt felelte, ő tudja, hogy képes vagyok átváltozni.

Egyébként egészen a nyilvános főpróbáig azt hittem, hogy ezt az emberek csöndben végig fogják ülni. Nagyon meglepődtem, hogy nevetnek rajta, kicsit meg is voltam sértve. Hiszen én komoly szerepet játszom! (nevet)

– A Beszélő fejek sok szempontból különleges darab. Nem vagyok színész, de úgy képzelem, nagyon nehéz színészi feladat lehet, amikor egyedül van a színpadon, ráadásul ilyen hosszú ideig. Mennyire igényelt más hozzáállást, mint egy hagyományos dráma?

– Lehet, hogy nem színész, de együttérző a színészekkel, ami nagyon jó érzés. Ezt nem szokták így átlátni. Amellett, hogy milyen nehéz volt átváltoznom a karakterré, ott volt a következő probléma, hogy én még életemben nem álltam egyedül a színpadon.

Menekültem a monodrámától. Most készülök egy önálló estre, és ott is nagyon félek, hogy egyáltalán, ki lesz kíváncsi 25-30 percen keresztül egyetlen emberre?

Azért is jó, ha többen játsszunk, mert az ember olyankor úgy érzi, ha nem tudok valamit, akkor majd a másik kisegít valahogy. Ráadásul a néző is, aki beül, és látja a négy színész nevét, azt hiheti, hogy ez egy négyszereplős dráma.

Viszont nagyon erősek a szövegek, úgyhogy amikor közeledett a főpróba – ilyenkor a színész teljesen elbizonytalanodik, úgy érzi, tök hülye –, egy valamiben nagyon bíztam: a szöveg erejében.

És ugyanilyen a másik három szöveg is, amit a kollégáim mondanak.

– Egy ilyen minimalista produkcióban mennyi mozgástere van a rendezőnek? Miben tud kibontakozni, hogyan tud segíteni a színésznek?

– Én az olyan rendezőt szeretem, aki határozottan instruál, akinek van elképzelése, megmondja, mit szeretne látni.

Tamás határozott rendező, amiből egyébként vannak konfliktusok is. Én az elején egyet kértem tőle: Tamás, kérlek, szeress engem! Én nem vagyok rutinos színpadi ember, próbáld meg az erényeimet kiemelni, mert abba tudok kapaszkodni.

Gyengeségem, hogy ha sokat kritizálnak, akkor mindenre azt hiszem, hogy rossz, és összeomlik az egész. Tamás ezt teljesen megérti, valószínűleg azért, mert ő is színész.

Az elején még arról is szó volt, hogy a háttérben lesz vetítés. Vagy például hangeffektek. Aztán ahogy ült a Tamás próbáról próbára, szép lassan arra jutott, hogy ide semmi más nem kell, csak a szőnyeg, a szék, és én, mint színész.

Pedig én is annak az iskolának vagyok a tagja, akik még azt tanulták, hogy mindenféle kellék kell, állandóan csináljunk valamit, történjen valami, bukfencezzek, legyen a kezemben egy kólás doboz…

De a Beszélő fejek teljesen lecsupaszodott, ami akkora bizalmat jelent a rendezőtől, hogy a színész is el kezd hinni magában. Ma már alig várom, hogy bemehessek és elmondhassam a történetemet.

– Az is nehézség lehet, hogy egy ilyen, kissé bizarr sztori esetén a színész értelem szerűen nem tud annyira a saját élményeiből építkezni.

– Az a fura, hogy mégis. Eleve nagyon szeretem a krimiket, ezért már az első olvasáskor is nagyon tetszett a szerepem. Tudtam, hol fog a közönség hátra hőkölni, hol van olyan fordulat, amire nem számítottak.

Ezek szélsőséges helyzetek, de biztos vagyok, hogy a nézőtéren is akadnak, akik azt fogják gondolni közben, hogy „Basszus, én is ilyen élethelyzetben vagyok. Beleragadtam valamibe, amiből nem tudok kijönni.”

Ez pedig olyan élmény, amihez mégiscsak tudok kapcsolódni, van benne megélhető valóság.

Olyan szempontból persze nehéz volt, hogy én nem vagyok megalkuvó típus, mint a darabban szereplő nő. Én mindig az igazságot keresem és harcolok. De hát ez a színészet.

– Amikor tévében látjuk, akár műsorvezetőként, akár mondjuk zsűritagként, azt is szerepként fogja fel, vagy olyankor az igazi Liptai Claudiát láthatjuk?

– Nekem talán az a legnagyobb erényem, hogy nagyon önazonos vagyok. Ezt szeretik bennem az emberek, ezért lettem ennyire népszerű.

Amikor elkezdtem a tévézést, nagyon sok kollégámat – megint csúnya szót mondok – „megcsinálták” a kereskedelmi tévék. Valamilyen képre próbálták formálni. Engem viszont békén hagytak. Nem érdekelte őket, hogy éppen szőke vagy vörös vagyok, tíz kilóval több vagy kevesebb, sose szóltak abba bele, hogy ki legyek.

Éppen ezért sosem kellett meghasonulásban élnem.

– Ezután esetleg gyakrabban láthatjuk színházban?

– Elvileg a Ma este megbukunk-ot be szeretnénk mutatni, de a mostani helyzetben minden nagyon bizonytalan. A színház a túlélésért küzd, és nem tudhatjuk, mikor lesz ennek vége. Valószínűleg a 30 éves háború elején sem gondolták, hogy olyan sokáig fog tartani.

Szívesen elhívnék én is az előadásra olyanokat, akik nem hittek bennem, hogy megmutassam nekik. De valószínűleg most nem az az időszak van, amikor a színházcsinálók új embereket akarnak felfedezni, hanem örülnek, ha a már meglévő kollégáikat meg tudják tartani.

Egy biztos: két éve azért hagytam ott a TV2-őt, mert azt éreztem, hogy nincs magánéletem, és a kisfiam nélkülem nő fel. Elég baj, hogy a Panka kicsit anyukahiányban cseperedett. Márpedig a színház mindig rettentő sok elfoglaltságot jelent.

De az biztos, hogy nem ezzel fejezem be, még nem búcsúzom a színpadtól!

fot: Centrál Színház/Horváth Judit