hirdetés

KULT

Nyomozás a legőrültebb sorozatgyilkos után: az Éjszakai vadász abbahagyhatatlan

Ennél több hullát nem fogsz már idén krimisorozatban látni. Hagyd égve utána a villanyt!

Link másolása

hirdetés

És megkockáztatom, hogy jobban izgulni sem fogunk, igazi adrenalinbomba ugyanis a széria. Bevallom, én imádom a real crime doksikat, mert megmutatják, hogy az élet nem produkálhat durvábbat semmilyen fikciónál. A Netflix új dokusorozata, az Éjszakai vadász: Hajsza egy sorozatgyilkos után új megközelítésbe helyezi a műfajt. A néző már tényleg valódi filmes élményt kap, zsáner szerint itt krimi-horrort. A műfajban eddig is láttunk kiemelkedő darabokat, melyek ezt a hatást erősítették (pl. a Robert Durstös doksi, vagy tavaly a szexuális ragadozó Epsteinről szóló), de az Éjszakai vadászt látva konkrétan olyan érzés, mintha tényleg egy műfaji filmet látnánk.

Itt a széria trailere:

Miközben néztem, az jutott eszembe, hogy a krimi legsikeresebb ága már talán nem is a sorozatok és filmek között lesz keresendő a jövőben, hanem a dokumentumfilmek/szériák között. A streaming ezen a területen is hozhat változást.

Az "éjszakai vadász" néven elhíresült sorozatgyilkos a nyolcvanas években garázdálkodott Los Angelesben, és az egész országot rettegésben tartotta, ugyanis soha nem látott kegyetlenség áradt kiszámíthatatlan tetteiből.

Nem úgy viselkedett, mint általában a mezei sorozatgyilkosok, akiknek egy bizonyos embertípus és gyilkossági mód a mániája, hanem mintha bármilyen rendszer nélkül működött volna: random embereket erőszakolt meg és végzett velük, a gyilkolási eszköztára is széles skálán mozgott: a késeléstől az arconlövésig.

Volt, hogy csak betört valahova, aztán máskor elrabolt egy gyereket, akit molesztált, és aztán elengedte, valamikor pedig "csak" kivégzett valakit. Mindig teljesen mást művelt, amivel az agyára ment az őt üldözőknek: az egyik durva példa erre, amikor kiszedte egy áldozata szemeit, és hazavitte magával, majd soha többet nem csinált ilyet. Egy valódi szörnyeteg volt. Hogy honnan tudták mégis a nyomozók, hogy mindennek ellenére ugyanazt az elkövetőt keresik? Ezt tudhatod meg a sorozatból.

hirdetés

Egy videó arról, ki volt a gyilkos:

 

A széria két nyomozó szemszögéből mutatja be a nyomozást. A két férfi ma, azaz a jelenben meséli el a történteket és velük haladunk előre a szörnyűségek és fordulatok kereszttüzében a sztoriban. Érdekes, hogy eleve nehezen jöttek rá, a többféle gaztett ugyanahhoz a személyhez köthető, hiszen a különböző bűnesetek mind másik elkövetőre utaltak. De az egyik, a gyilkosságokkal foglalkozó nyomozó, Gil Garrillo – imádom, tisztára, mint egy filmes karakter, szotyizik, és elbűvöli a szakmája – mindenkit megelőzve felvetette az elméletét az összefüggésekre, csakhogy nem vették komolyan: a még fiatal nyomozót inkább kinevették.

Majd később mégis sikerült igazolnia elméletét, de addigra már több halottal gyarapodott az Éjszakai vadász listája. Ilyen és hasonló filmszerű fordulatokkal halad előre a történet, és sokszor nem hisszük el, hogy az élet ilyen forgatókönyvet ír: van, akit egy kulcscsomó ment meg a gyilkostól, és van olyan is, akinek behatol az ablakán, majd csendben távozik. Közben megkedveljük a két "pajtit" is, a két szimpatikus és állhatatos nyomozót, akik tényleg olyanok, mint a sorozatban is említett bulldogok: nem képesek elengedni a csontot, azaz ha a sorozatgyilkosnak mániája a gyilkolás, az ő mániájuk a fenevad levadászása. Mi pedig a fotelhez tapadva drukkolunk nekik, hogy kapják el ezt a rohadékot. Itt látható:

A megvalósítás valóban hollywoodi filmes megoldásokat sorakoztat fel: a dramaturgia, a gyors vágások, a zene és a képek kezelése együttes hatása teljes filmes élményt nyújt a nézőnek. Természetesen mindent láttunk már korábban, de itt annyira hatásosan mixelték össze a filmes eszköztárat az alkotók, hogy már-már az az érzése az embernek, nem is egy dokumentumfilmet néz, hanem egy erős thriller-horrort.

A feszültség fokozására a rendező mindent bevet. Az eredeti helyszínek rekonstruálását játékfilmes színvonalon végezték el, akárcsak a bevilágításukat és a helyszíneken való felvételek elkészítését.

Amikor a kamera körüljár egy hullát és egy pontos helyszínt, hidegrázást kapunk, mert olyan, mintha ott lennénk.

Ezek nem szokványos elemei a krimi-dokumentumfilmeknek, legalábbis nem ilyen színvonalon. Reprodukálni ugyan szokás az eredeti helyszíneket más bűnügyi doksikban is, de a megvalósítás színvonala többnyire nem szokta elérni a játékfilmesen izgalmas filmekét.

Láthatunk például olyan plusz képsorokat, melyek szintén csak a hangulat erősítését szolgálják: ilyen például az, amikor az egyik helyszínen egy patkány rágcsál gyönyörűen és félelmetesen fényképezett képeken, csupán ráerősítésként a hangulatra. A képsor, mint szimbólum jól illeszkedik a műbe, hiszen az elkövetőről ekkorra már összeállhatott a néző fejében a párhuzam egy patkánnyal. Az életformáját tekintve legalábbis.

Ugyan a filmes képek és a régi televíziós formátumban felvett képek, archívok váltakozásának kezelése kizökkent olykor a filmes hangulatból és visszarángat a dokumentumfilmes világba, és az olykor eltúlzott hatásvadász hozzáállás már majdnem átfordul abba, hogy soknak érezzük, mégis egy izgalmas, az emberi természet sötét oldalát első osztályúan feltáró, real crime mozis élményben lehet részünk.

A szerző írásai itt olvashatók:



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Tovább bonyolódik a Vígszínház-ügy: Wunderlich József elnézést kért a posztjai miatt

A színész most már azt mondja, hibázott, amikor kritizálta a színházat és Rudolf Péter igazgatót.

Link másolása

hirdetés

Ahogyan mi is írtunk róla, Wunderlich József csütörtök hajnalban tett közzé egy Facebook-bejegyzést, ami hamar nagy port kavart. A színész ebben arról írt, hogy a társulat többi tagjával együtt kiszolgáltatottnak érzik magukat, félnek és hallgatnak, miközben a színház nem törődik – a koronavírus járvány miatt veszélybe került – egészségük miatt. Nincsenek tesztek, nem használnak védőmaszkot, eközben pedig ellenőrzés nélkül fogadják a külsős szereplőket.

A poszt még nagyobb feltűnést keltett, miután a szerzője törölte vagy nem nyilvánosra állította.

Ezután pedig még egy bejegyzést közzétett: ebben azt részletezte, hogy az egyik kolléganőjét hogyan alázta meg a rendező, miután az elutasította, hogy Csehov Sirályának kedvéért meztelenre vetkőzzön a színpadon. Ebben az írásban számonkérte a színház vezetését is, amiért nem léptek fel ez ellen. Nem sokkal később ez a poszt is eltűnt.

Idő közben a színház igazgatója, Rudolf Péter is reagált a posztokra. A Telexnek azt mondta, hogy döbbenten olvasta Wunderlich írását, amit ő puszta pánikkeltésnek gondol, hiszen a színházban betartják a járványügyi protokollt. Az igazgató a színésznő ügyében a HVG-nek nyilatkozott, és elmondta: „a próbafolyamat során világossá vált, hogy a rendezőnek olyan határozott víziója van erről a szerepről, amiben nem tudtak kompromisszumra jutni a művésznővel”.

Mindezek után elérkeztünk a pénteki naphoz, amikor Wunderlich újabb posztot tett közzé – szúrta ki a Telex.

Hibáztam, amikor a színházat kritizáló mondataimat megosztottam a facebook-on.

Sajnálom, hogy így történt.

hirdetés

Végtelenül kétségbe voltam esve.

Elnézést kérek a színháztól.

Elnézést kérek Rudolf Pétertől.

Elnézést kérek az egész társulattól.

Ne haragudjatok.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Végre nekünk is van menő karácsonyi filmünk

A Nagykarácsony nem a magyar Igazából szerelem, és nem is kell, hogy az legyen. Kritika.

Link másolása

hirdetés

Tavaly ilyenkor a fene se gondolta, hogy idén is maszkban rohangálunk majd fenyőfáért és karácsonyi ajándékért, már ha rohangálhatunk egyáltalán. Hogy az előző évi szomorkás, adventi vásárok és ünnepi összejövetelek nélküli szürke karácsony után itt állunk majd megint nyakig a parában, slusszpoénként pedig kettészakad az ország, oltottakra és oltatlanokra. Nem kérdés, hogy ebben a helyzetben nagyon kellett nekünk végre egy vicces és szerethető karácsonyi film, ami úgy a miénk, hogy egy pillanatra sem ciki, sőt.

Arnold (Ötvös András) tűzoltó. A csapat legjobbja, egy igazi szuperhős, aki számára nincs lehetetlen. Egy rosszul időzített lánykéréssel viszont váratlan fordulatot vesz az élete, és minden összeomlik körülötte, amit addig biztosnak hitt. A barátnőjét, a tévériporterként dolgozó Zsófit (Rujder Vivien) rajtakapja Szabó Kimmel Tamással (Szabó Kimmel Tamás), a Csak egyszer égsz című, B-kategóriás akciófilm sztárjával, ráadásul a trauma hatására tériszonyos lesz.

Ez egy tűzoltónál nem túl szerencsés, ezért a kapitányság vezetője (Csuja Imre) úgy dönt, hogy nem engedi bevetésre, amíg rendbe nem jön. Addig pedig egyetlen testhezálló feladatot tud rábízni: ő lesz a kötelezően kivezényelt tűzoltó a Várkert Bazár karácsonyi vásárán.

Arnold utálja az egészet. Torkig van a karácsonnyal, idegesíti a fényárban úszó város, a boldog dalocskák, a korcsolyázó szerelmesek, vagyis minden, ami Zsófira emlékezteti. És idegesíti őt Eszter (Zsigmond Emőke) is, az adventi vásár színpadán egy csapat kisiskolással Betlehemes előadást próbáló, szuperlelkes tanítónéni is, aki pedig mindent megtesz azért, hogy átragassza az ünnepi mámort a morcos tűzoltóra. De ahogy közeledik a Szenteste, és kisebb-nagyobb buktatókkal ugyan, de finishbe ér a színdarab, lassan Arnoldnak is kezd leesni, hogy talán mégsem ért véget Zsófival az élet, hanem éppen ellenkezőleg. Talán most kezdődik igazán.

Tele a padlás emlékezetes karácsonyi romantikus filmekkel. Ott van a Holiday, a Bridget Jones naplója, a Kisasszonyok, az Édesek és mostohák és persze a műfaj non plus ultrája, a mindenki kedvence Igazából szerelem, amit évről évre rongyosra vetítenek a tévék az ünnepek idején. A karácsony egyfelől hálás téma, mert hajlamosak vagyunk egy csomó mindent elnézni neki, ami egyébként zavarna minket. Másfelől viszont nem is olyan könnyű úgy megmutatni a girlandos eufóriát és a csillámporos szeretetmámort, hogy ne forduljon giccsbe és ne váljon önmaga paródiájává az egész.

Talán ezért nem mert eddig senki karácsonyi filmmel előjönni itthon, mert hát ugye ennek a híresen pesszimista, a magyar műfaji filmekben már sokszor csalódott népségnek amúgy is elég nehéz őszinte mosolyt csalni az arcára.

Tiszeker Dániel, a #Sohavégetnemérős című zenés film rendezője viszont vállalta a kockázatot, és dacolva a klasszikussá kövült hollywoodi és brit karácsonyi sikerfilmek által magasra tett nézői elvárásokkal, na meg a magyar romantikus filmek minőségét övező általános nézői kétellyel, megcsinálta az első magyar karácsonyi mozifilmet, amire igazán nem lehet panaszunk.
hirdetés

Már az alapötlet is nagyon jó, és az is dicséretes, hogy a karácsony nem színes díszletként van beleerőszakolva a cselekménybe, hanem szerves része annak, a közeledő ünnep a kiindulópontja és fontos alakítója is az eseményeknek. További pluszpont jár a tűzoltók történetbe helyezéséért, mindig örömteli, ha egy nagy érdeklődésre számot tartó közönségfilm arra vállalkozik, hogy felhívja a figyelmet egy fontos, de méltánytalanul alulreprezentált hivatásra.

A Nagykarácsony ráadásul úgy varázsol ünnepi hangulatot a vászonra, hogy nem csal. Már a nyitóképen olyannak mutatja be Budapestet, amilyen valójában, és ehhez végig tartja is magát. Nincs trükközés a műhóval, nem hófödte parkokat és hófehér tereket látunk, hanem ködös, esőáztatta és latyakos utcákat, mert nálunk már régóta ilyen a december, ne is áltassuk magunkat.

Ugyanez a hitelesség jellemző a belsőkre is, egy fővárosi tűzoltóságot pont ilyen málló vakolatú falakkal, vonalas telefonnal és kínai boltos karácsonyi dekorral képzelek el. A lakások is igazi emberek igazi lakásai, a szereplők nem Ikea-katalógus alapján rögtönzött, steril terekben feszengenek, és pont ilyen egy adventi vásár is, pont ilyen emberekkel.

És ha már itt tartunk, nem mehetünk el szó nélkül a Nagykarácsony szereplőgárdája mellett sem. Jó Ötvös Andrást megint főszerepben látni, neki pedig tök jó ellenpontja (és egyben a film egyik visszatérő humorforrása) a (szinte) önmagát játszó Szabó Kimmel Tamás. Zsigmond Emőke tanítónénije telitalálat, nagy a veszélye annak, hogy mostantól mindenki őt akarja majd a filmjébe cukilánynak. A mellékszereplők is egytől egyig nagyon jól el lettek találva, vagy filmen még kevéssé ismert, remek színészek, vagy olyan színészlegendák, akiket öröm újra nagyvásznon látni.

És direkt a végére hagytam a gyerekszínészeket. A magyar filmek rákfenéje szokott lenni a gyerekek szerepeltetése, sokszor ez az a pont, amikor az addig egészen vállalható mozi elbukik. Mert a gyerekszínészek vagy túlságosan gyermeteg szövegeket kapnak a szájukba, vagy felnőtteknek való okosságokat próbálnak eldarálni úgy, mintha a kerületi szavalóversenyen lennének.

Nem tudom, hogy a Nagykarácsony esetében a castingnak, a forgatókönyvnek vagy a megfelelő rendezői instrukcióknak köszönhető-e, esetleg így együtt a háromnak, de a filmben szereplő 9-10 évesek játéka nem hogy nem kínos, hanem kifejezetten szórakoztató. Külön-külön és csoportosan is jól működnek, együtt lélegeznek a filmmel. És ami a legfontosabb, pont olyanok, amilyennek lenniük kell, olyanokat mondanak és úgy, ami egy ennyi idős gyerekre jellemző.

Bár a jó alapsztori, a remek színészek és a sok lehetőséget kínáló két fő helyszín, az adventi vásár és a tűzoltóság még önmagukban nem garantálták volna, hogy a Nagykarácsony ne csak egy legyen a sok közepes romantikus vígjáték közül. De köszönhetően a legapróbb részletekig kidolgozott, többdimenziós karaktereknek – nemcsak a főszereplők, hanem a mellékszereplők is élnek, egy-egy mondatukban, mozdulatukban ott az egész múltjuk – és a nagyon jól átgondolt, sok finomságot és ártatlan poént rejtő forgatókönyvnek, a Nagykarácsony olyan film, amiben magunkra ismerhetünk. Amit nézve jót röhöghetünk a saját hülyeségeinken és ami felnyitja a szemünket arra, hogy a legjobb dolgokat sokszor észre sem vesszük, pedig ott vannak az orrunk előtt.

Pokorny Lia: „A csoda nem feltétlenül a tökéletességben rejlik”

Nagykarácsony

Magyar romantikus vígjáték, 109 perc, 2021.

Rendezte: Tiszeker Dániel

Forgatókönyv: Horváth András Dezső, Fehér Gáspár, Fehér Boldizsár

Szereplők: Ötvös András, Zsigmond Emőke, Pokorny Lia, Scherer Péter, Szabó Kimmel Tamás, Rujder Vivien, Csuja Imre

Bemutató: november 25.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Liptai Claudia: Mi, emberek alapvetően birkák vagyunk

A népszerű tévés személyiség 10 év kihagyás után látható ismét színpadon, a Centrál Színházban. Tudatosan áldozta fel annak idején a színpadot a televízióért, de két éve szakított a kereskedelmi televíziózással.

Link másolása

hirdetés

Liptai Claudia Alan Bennett Beszélő fejek című művében tért vissza a világot jelentő deszkákra. Az interjúban szóba került, milyen extra kihívásokkal szembesítette ez a nem mindennapi előadás. A Beszélő fejekről írt kritikám itt érhető el.

– Bevallom, én most láttam először színpadon. Nem tudom, pontosan mire számítottam, de az biztos, hogy minden előzetes elvárásomat felülmúlta.

Ahogy a kritikámban is írtam, az a Liptai Claudia, akit én ismerni véltem, teljesen eltűnt a színpadon, és nem a jelmez meg a smink miatt. Adja magát a kérdés: ha ennyire jó, miért szerepel ilyen ritkán színházban?

– Az az igazság, hogy 22 évvel ezelőtt én a színházat tudatos elhatározásból a háttérbe szorítottam az életemben. Marton László osztályába jártam, a Vígszínházba kerültem gyakorlatra, és aztán oda is szerződtem.

Csak valahogy nem találkozott a korom a szerepekkel. Nem éreztem, hogy fiatal színésznőként nagyon „harapnék”, nem voltam fontos, nem gondolkoztak bennem.

hirdetés

Visszanézve egyébként nem is biztos, hogy igazam volt, csak fiatalon, 24 évesen az ember mindig többre vágyik.

Miután megkeresett az RTL, és dolgozni kezdtem a televízióban, behívatott Marton László, ki a Vígszínház igazgatója is volt, és azt mondta, nem tudja egyeztetni a forgatásaimat a színházi próbákkal. Ezért aztán a színház „huss”, eltűnt az életemből.

Aztán 2010 végén, édesanyám halála után felhívott Puskás Tamás, hogy lenne egy darab. Felsorolta a szereposztást – Rudolf Péter, Básti Juli… Leültem a földre: biztos engem akar? Hisz akkor én már egy évtizede nem álltam színpadon.

Egyébként Tamás nem titkolta: amellett, hogy tehetségesnek tart, az is dolgozott benne, hogy a tévés ismertségem miatt talán bevonzok a Centrál Színházba olyan embereket, akik addig nem jártak ott.

Ez az előadás volt a Pletykafészek, utána játszottam még egy előadásban, és megint elsodort az élet. Aztán körülbelül másfél-két éve megint felhívott Tamás, hogy a Ma este megbukunk című darabnak lesz egy második része, és szeretne felkérni rá.

Nagyon örültem, csakhogy ez elmaradt a Covid miatt, mert angol a rendezőnő. De aztán jött a Beszélő fejek ötlete. Az is elmaradt, hiszen azt tavasszal szerettük volna bemutatni, de legalább most ősszel megvalósulhatott.

Dióhéjban ennyi az én színházi pályafutásom.

– Említette azt, hogy Puskás Tamás egyszerre próbált építeni a tehetségére és a tévés ismertségére. Sok hasonló törekvésnél lehetett azt látni, hogy nem feltétlenül azok jönnek be a névre, akik értékelik ezt a más jellegű produkciót.

– Ez egy érdekes helyzet. Szerintem az emberek alapvetően… ez csúnya szó lesz, de magamra is érvényesnek tartom…

Szóval mi, emberek alapvetően birkák vagyunk. Szeretjük, ha megmondják, merre menjünk.

Szeretjük, ha azt mondják, hogy ez a nő ebben a skatulyában van. Vicces, ügyesen improvizál a képernyőn, de komoly szerepben nem akarom látni.

Egyébként nagyon sok példa van erre, például Gálvölgyi János vagy Bodrogi Gyula, akiket egészen máshogy ismert meg az ország, miközben mindkettejüknek van nagyon komoly, drámai vénája is.

Ilyen szempontból a Beszélő fejek egy nagyon jó mixtura. Nagyon féltem is tőle. Meg is kérdeztem Tamástól: biztosan rám akartad osztani? Semmi közöm ehhez a nőhöz. De azt felelte, ő tudja, hogy képes vagyok átváltozni.

Egyébként egészen a nyilvános főpróbáig azt hittem, hogy ezt az emberek csöndben végig fogják ülni. Nagyon meglepődtem, hogy nevetnek rajta, kicsit meg is voltam sértve. Hiszen én komoly szerepet játszom! (nevet)

– A Beszélő fejek sok szempontból különleges darab. Nem vagyok színész, de úgy képzelem, nagyon nehéz színészi feladat lehet, amikor egyedül van a színpadon, ráadásul ilyen hosszú ideig. Mennyire igényelt más hozzáállást, mint egy hagyományos dráma?

– Lehet, hogy nem színész, de együttérző a színészekkel, ami nagyon jó érzés. Ezt nem szokták így átlátni. Amellett, hogy milyen nehéz volt átváltoznom a karakterré, ott volt a következő probléma, hogy én még életemben nem álltam egyedül a színpadon.

Menekültem a monodrámától. Most készülök egy önálló estre, és ott is nagyon félek, hogy egyáltalán, ki lesz kíváncsi 25-30 percen keresztül egyetlen emberre?

Azért is jó, ha többen játsszunk, mert az ember olyankor úgy érzi, ha nem tudok valamit, akkor majd a másik kisegít valahogy. Ráadásul a néző is, aki beül, és látja a négy színész nevét, azt hiheti, hogy ez egy négyszereplős dráma.

Viszont nagyon erősek a szövegek, úgyhogy amikor közeledett a főpróba – ilyenkor a színész teljesen elbizonytalanodik, úgy érzi, tök hülye –, egy valamiben nagyon bíztam: a szöveg erejében.

Tudtam, hogy ha semmi mást nem teszek, csak megfelelő hangsúlyokkal elmondom a szöveget, már akkor jónak kell lennie.

És ugyanilyen a másik három szöveg is, amit a kollégáim mondanak.

– Egy ilyen minimalista produkcióban mennyi mozgástere van a rendezőnek? Miben tud kibontakozni, hogyan tud segíteni a színésznek?

– Én az olyan rendezőt szeretem, aki határozottan instruál, akinek van elképzelése, megmondja, mit szeretne látni.

Tamás határozott rendező, amiből egyébként vannak konfliktusok is. Én az elején egyet kértem tőle: Tamás, kérlek, szeress engem! Én nem vagyok rutinos színpadi ember, próbáld meg az erényeimet kiemelni, mert abba tudok kapaszkodni.

Gyengeségem, hogy ha sokat kritizálnak, akkor mindenre azt hiszem, hogy rossz, és összeomlik az egész. Tamás ezt teljesen megérti, valószínűleg azért, mert ő is színész.

Az elején még arról is szó volt, hogy a háttérben lesz vetítés. Vagy például hangeffektek. Aztán ahogy ült a Tamás próbáról próbára, szép lassan arra jutott, hogy ide semmi más nem kell, csak a szőnyeg, a szék, és én, mint színész.

Ez óriási dicséret.

Pedig én is annak az iskolának vagyok a tagja, akik még azt tanulták, hogy mindenféle kellék kell, állandóan csináljunk valamit, történjen valami, bukfencezzek, legyen a kezemben egy kólás doboz…

De a Beszélő fejek teljesen lecsupaszodott, ami akkora bizalmat jelent a rendezőtől, hogy a színész is el kezd hinni magában. Ma már alig várom, hogy bemehessek és elmondhassam a történetemet.

– Az is nehézség lehet, hogy egy ilyen, kissé bizarr sztori esetén a színész értelem szerűen nem tud annyira a saját élményeiből építkezni.

– Az a fura, hogy mégis. Eleve nagyon szeretem a krimiket, ezért már az első olvasáskor is nagyon tetszett a szerepem. Tudtam, hol fog a közönség hátra hőkölni, hol van olyan fordulat, amire nem számítottak.

Ezek szélsőséges helyzetek, de biztos vagyok, hogy a nézőtéren is akadnak, akik azt fogják gondolni közben, hogy „Basszus, én is ilyen élethelyzetben vagyok. Beleragadtam valamibe, amiből nem tudok kijönni.”

Ez pedig olyan élmény, amihez mégiscsak tudok kapcsolódni, van benne megélhető valóság.

Olyan szempontból persze nehéz volt, hogy én nem vagyok megalkuvó típus, mint a darabban szereplő nő. Én mindig az igazságot keresem és harcolok. De hát ez a színészet.

Nem kell sorozatgyilkosnak lenni ahhoz, hogy el tudj játszani egy sorozatgyilkost.

– Amikor tévében látjuk, akár műsorvezetőként, akár mondjuk zsűritagként, azt is szerepként fogja fel, vagy olyankor az igazi Liptai Claudiát láthatjuk?

– Nekem talán az a legnagyobb erényem, hogy nagyon önazonos vagyok. Ezt szeretik bennem az emberek, ezért lettem ennyire népszerű.

Amikor elkezdtem a tévézést, nagyon sok kollégámat – megint csúnya szót mondok – „megcsinálták” a kereskedelmi tévék. Valamilyen képre próbálták formálni. Engem viszont békén hagytak. Nem érdekelte őket, hogy éppen szőke vagy vörös vagyok, tíz kilóval több vagy kevesebb, sose szóltak abba bele, hogy ki legyek.

Éppen ezért sosem kellett meghasonulásban élnem.

Amit látnak, az tényleg 100%-ig engem tartalmaz, ez a sikerem titka.

– Ezután esetleg gyakrabban láthatjuk színházban?

– Elvileg a Ma este megbukunk-ot be szeretnénk mutatni, de a mostani helyzetben minden nagyon bizonytalan. A színház a túlélésért küzd, és nem tudhatjuk, mikor lesz ennek vége. Valószínűleg a 30 éves háború elején sem gondolták, hogy olyan sokáig fog tartani.

Szívesen elhívnék én is az előadásra olyanokat, akik nem hittek bennem, hogy megmutassam nekik. De valószínűleg most nem az az időszak van, amikor a színházcsinálók új embereket akarnak felfedezni, hanem örülnek, ha a már meglévő kollégáikat meg tudják tartani.

Mindenesetre én teljesen nyitott vagyok, és ha valaki megkeres komoly ötlettel, mindenképp megfontolom.

Egy biztos: két éve azért hagytam ott a TV2-őt, mert azt éreztem, hogy nincs magánéletem, és a kisfiam nélkülem nő fel. Elég baj, hogy a Panka kicsit anyukahiányban cseperedett. Márpedig a színház mindig rettentő sok elfoglaltságot jelent.

De az biztos, hogy nem ezzel fejezem be, még nem búcsúzom a színpadtól!

fot: Centrál Színház/Horváth Judit

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

„Ha boldog vagy, éled az életed ahelyett, hogy dalt írnál róla” – Kontraszt klippremier

Az Éberálom arról szól, amikor egy hosszú, fárasztó útkeresés után végre azt érzed, hogy pontosan ott vagy ahol lenned kell, és amellett, aki mellett lenned kell.

Link másolása

hirdetés

A Mirtse Kori és Csizmazia Zsolt alapította Kontraszt 2019-ben adta ki első nagylemezét Száz szél címen, jelenleg pedig második, Múltidő című nagylemezükön dolgoznak. Az albumról már két dalt hallhattunk, most pedig elhozták a lemez harmadik és egyben legütősebb előfutárát: megjelent az Éberálom!

“Szerintem az ember általában akkor ül le dalt írni, amikor szomorú. Ha boldog vagy, éled az életed ahelyett, hogy dalt írnál róla. Én legalábbis így vagyok vele. Ha viszont őszinték szeretnénk maradni, nem hallgathatjuk el, ha valami jó történik, csak azért, mert szomorú témákról könnyebben jönnek a sorok. Ezért egy nap úgy ültem le írni, hogy épp a világon semmi bajom nem volt, sőt, kifejezetten boldognak éreztem magam. Ekkor született meg az Éberálom.

A dal arról szól, amikor egy hosszú, fárasztó útkeresés után végre azt érzed, hogy pontosan ott vagy ahol lenned kell, és amellett, aki mellett lenned kell. Egyszerűen csak tudod, hogy minden úgy van jól, ahogy most van, és ettől hirtelen megszépül az a rögös, kanyargós út is, ami mögötted áll, és amit annyira tudtál gyűlölni régen.

Hiszen, ha nem mentél volna végig rajta, most nem lennél ott, ahol vagy” - fogalmazta meg a gondolatait a dalról Mirtse Kori, a Kontraszt énekesnője. Szerzőtársával, Csizmazia Zsolttal együtt formálták a zenét és a szöveget kezdeti ötletekből végleges formájára, a felvételi és produceri munkálatokban Balázs Mihály működött közre, a mastert pedig Vári Gábor készítette el.

Szeretünk úgy írni, hogy nemcsak az egyikünk írja meg és hozza el a dalt már-már végleges formájában a próbára, hanem együtt dolgozunk a zenén és a szövegen is. Így volt az Éberálomnál is: Kori hozott egy ötletet, és onnantól fogva közösen formáltuk, amíg dal nem lett belőle. A korábbi dalainktól az Éberálom eléggé eltér hangzásban, de szeretünk új dolgokat kipróbálni, és bízunk benne, hogy a hallgatóinknak is kellemes meglepetés lesz ez a hangzás

- mesélt a munkafolyamatról Csizmazia Zsolt (gitár). Az Éberálomhoz videoklip is készült, melyet Bikali Sándor operatőrrel forgatott a zenekar, a vágást pedig Mirtse Kori készítette. A klipben azt az útkeresést, azt az ideiglenes állapotot mutatják be, amiről a dalban is mesélnek, és amit mindenki átél, csak más-más időben. Egy elhagyatott gyárban berendezett nappaliban láthatjuk a kéttagú zenekart, akik egy helyen vannak, de nem egy időben, ezért soha nem találkoznak össze - nem lőjük le, hogy ez hogyan jelenítették meg, nézzétek meg a klipet és hallgassátok meg a dalt Ti is!

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: