Nem tolja az arcunkba a borzalmakat - megnéztük az Oscarért versenyző Akik maradtakat
Figyelem, a cikk spoilereket tartalmaz!
Tóth Barna nagyon szeret összezárt, egymásra utalt embereket bemutatni. Ez az összezártság adódhat családi viszonyokból és körülményekből: apa és fia a Rózsaszín sajtban, az idős házaspár az Újratervezésben. De lehet mesterséges is, mint az összesodródó utasok a Vonatonban, a tolmácsfülkébe összezárt kollégák a Susotázsban, sőt, bizonyos szempontból még ide vehetjük az Egy szavazat szavazatszámlálóit is. Barna alapszituációi olyanok, amikből giccses, amerikai blockbustereket lehetne forgatni, filmjeinek minden sarkán a banalitás szörnyei leselkednek – a fiatal rendező páratlan tehetsége éppen abban mutatkozik meg, hogy ezeket a sarkokat rendre elkerüli,
történetei soha, egy percre sem válnak közhelyessé, unalmassá, elképesztően jó ízléssel találja meg a határokat, az ízeket.
Az Akik maradtakban minden szempontból növelte a tétet. Két holokauszt-túlélő, egy kamasz kislány és egy magányos férfi kapcsolatát mutatja be. Első hangzásra olyan, mint egy Schindler listájába oltott Leon, a profi. De Barna ezúttal is felülmúl minden várakozást, olyan ő, mint az a mesterszakács, aki a leghétköznapibb alapanyagokból is Michelin-csillagot érő ételkölteményt varázsol.
Kőrner Aladár (Aldó) és Wiener Klára (Süni) mindketten a legközelebbi hozzátartozóikat veszítették el a nagy világégésben. Aldó a feleségét és a gyerekeit, Klára a szüleit és a testvérét. A sors fintora, hogy Aldó szülész-nőgyógyászként naponta segít gyermekeket a világra, az élet naponta tépi fel a sebeit. Az orvos rezignált egykedvűséggel tűri sorsát. Megy előre, teszi a dolgát, próbál nem nézni se jobbra, se balra. Ebből a szürkeségből zökkenti ki Klára megérkezése, aki talán ösztönösen megérzi, hogy a lelkükben támadt űrt valamennyire ki tudják tölteni.
A film erénye, hogy nem tolja arcunkba a borzalmakat.
Nincsenek hosszas lamentálások a lemészárolt emberekről. Apró jelzésekből rakhatjuk össze a múltat. Amikor Kőrner kezet most, látjuk a karjára tetovált sorszámot. Különösebb kommentár nélkül egy nagy zsák gyerekholmit visz a zsidó árvaházba. Benézhetünk a családi fotóalbumokba. Klára múltja pedig egy-egy rövid flashbackben elevenedik meg: az elveszett családi idill pillanatait idézi fel. Külön ki kell emelnem Jordán Adélt, aki Klára édesanyjaként két rövid villanásban tűnik fel, de néhány gesztussal, mosollyal is szívbemarkolóan varázsolja elénk a családját szerető édesanyát – akiről tudjuk, hogy már nincs. Ezek a finom és intelligens vonások pedig már-már elviselhetetlenül átélhetővé teszik a holokauszt borzalmát, mert a fizikai erőszak távoli dolognak tűnik, az másokkal történik – de mindenkinek vannak szülei, és a legtöbben át tudják érezni, mit jelentene elveszíteni a házastársukat, vagy ami a legborzasztóbb minden veszteség közül, a gyermeküket. Emellett a forgatókönyvírók, Muhi Klára és Tóth Barnabás apró ötletekkel éreztetik a háború utáni kor szörnyűségét és abszurditását is:
a fiataloknak táncórát tartó, kerekesszékbe szorult tánctanár (Elek Ányos) figurája mindennél beszédesebb.
Klárát édesapja nagynénje, Olga neveli (Nagy Mari), aki az árvaházban talált rá a kislányra, és magához vette. A legfontosabbat tudja neki biztosítani: az életben maradást. De Klára értelmiségi szülők gyereke, németből fordít, Thomas Mannt olvas – az egyszerű asszony nem tudja kielégíteni Klára intellektuális igényeit. Ezért megkéri Kőrnert, hogy foglalkozzon a lánnyal, korrepetálja, vegye kézbe az iskoláztatását. Legyen a pótapja. Ez persze épp annyi bonyodalmat hoz, mint amennyi megváltást. A lány tanárai gyanakodva figyelik a 16 éves bakfis és a 40-es évei elején járó, lényegében vadidegen férfi kapcsolatát.
„– Miért volt tegnap a fejed Kőrner Aladár ölében?
– Mert féltem.”
