KULT
A Rovatból

Nem tanult színészetet, megcsalta a férjét John Malkovichcsal, és beállt egy fényevő szektába – Michelle Pfeiffer 65 éves

Bírósági gyorsírónak készült, az első filmje majdnem tönkretette a karrierjét, és Madonna elcsaklizta előle az álomszerepét – nem indult könnyen az egykori szépségkirálynő filmes pályája…


Sosem járt drámasuliba, sehol nem vett részt színészi képzésben, abszolút autodidakta módon sajátította el a szakma csínját-bínját. És bár nehéz elhinni, de a háromszoros Oscar-jelölt, immár 44 éves karrierrel rendelkező Michelle Pfeiffernek még mindig vannak emiatt komplexusai. "Nagyon gyorsan megtanultam dolgozni, az egész világ előtt letettem a képességvizsgákat. És mindig attól féltem, hogy egy nap majd jól lelepleznek, rájönnek, hogy nem vagyok más, csak egy csaló, aki színésznőnek adta ki magát. S bevallom, általában én magam sem tudtam, hogy mit csinálok” – mesélte az ezek szerint ösztönösen és természetesen dolgozó Pfeiffer egy korábbi interjújában, hozzátéve, hogy mintha belül érezné az általa alakított karakterekhez szükséges ritmust.

Mindjárt egy hatalmas bukással…

Michelle Marie Pfeiffer nem színészcsaládba született 1958. április 29-én a kaliforniai Santa Ana városában. Az édesanyja, Donna Jean Taverna háziasszony volt, édesapja, Richard Pfeiffer pedig klímaberendezések szerelésével és szállításával foglalkozott. Négy gyermek közül ő volt a második, van egy Rick nevű bátyja, valamint egy Dedee (szintén színésznő) és egy Lori nevű húga. Sokféle gén keveredik benne: svéd, német, angol, walesi, francia, ír, holland, ír és olasz egyaránt. Kivételes szépségként cseperedett fel, eleinte mégsem gondolt modell- vagy színésznői karrierre. Az érettségi után pénztáros volt egy szupermarketben, majd beiratkozott egy gyorsíró tanfolyamra, mivel egy rövid ideig arra készült, hogy gyorsíróként dolgozzon bírosági tárgyalásokon.

Egy szépségverseny azonban mindent megváltoztatott: Orange megye legszebb lányaként ismerték el 1978-ban, 20 évesen, ami után részt vett a Miss Kalifornia-megmérettetésen is, ahol a hatodik helyet szerezte meg.

Hamarosan azonban kerített magának egy ügynököt, aki filmszerepeket keresett neki, ekkor kezdett tévés és filmes meghallgatásokra járni. Először sorozatokban (pl. Delta House, CHiPs, B.A.D. Cats) és reklámokban tűnt fel, majd filmes epizódszerepek (pl. Charlie Chan és a sárkánykirálynő átka) következtek.

A mozis pályája nem indult valami fényesen. Első nagyobb szabású főszerepét az 1982-es Grease 2-ben játszotta, amelynek romjai majdnem maguk alá temették az éppen induló karrierjét: a film óriási bukás volt a mozikasszáknál és a kritikusoknál egyaránt. "Nem szerettem ott magam" - emlékezett vissza Pfeiffer sok évvel később - "De hát én sosem szerettem magam. A kritikusok ízekre szedték a filmet, de tudom, hogy én voltam a bírálat legfőbb tárgya. Azóta egyáltalán nem olvasok kritikákat.”

A Grease 2 azért is nyírta ki majdnem a karrierjét, mert Brian De Palma rendező, aki akkor épp A sebhelyesarcú forgatására készült, Pfeiffer alakítását látva úgy döntött, hogy soha nem fog vele dolgozni.

A női főszerepet ő Glenn Close-nak akarta adni, de Sigourney Weaver, Kim Basinger, Sharon Stone, Brooke Shields és Melanie Griffith is esélyesek voltak. Mégis Pfeiffernél kötött ki Elvira karaktere, mivel Martin Bregman producer ragaszkodott a meghallgatásához. Michelle pedig a castingon nemcsak De Palma, hanem Al Pacino kezdeti ellenállását is megtörte, aki eleinte nem volt hajlandó egy kevésbé ismert és kedvelt színésznővel együtt játszani.

A sebhelyesarcú hat hónapig tartó forgatása mindenesetre eléggé megviselte Pfeiffert: "Elborzadtam. Összesen két nő volt a forgatáson: Mary Elizabeth Mastrantonio és én. Szóval ez a fiúk klubja volt. Persze Tony Montana is így viszonyult a karakteremhez: megvetéssel. Néha éjjelente sírva fakadtam. De én nagyon makacs vagyok, a túlélésre koncentrálok, ilyen a természetem.” Ennek eredményeképpen pedig az 1983-as bemutató után Elvira, a gengszter Tony Montana kokainfüggő feleségének szerepe egy csapásra híressé tette őt.

Vigyázz, mit kívánsz!

A Michelle részvételével ezután készült filmek (Ármány és szőke – 1985, Sólyomasszony – 1985, Édes szabadság – 1986) eleinte nem hoztak nagy sikereket. A szekere végül a nyolcvanas évek végén indult be olyan ismert és szeretett/elismert mozgóképekkel, mint Az eastwicki boszorkányok (1987), Az utolsó csepp (1988), a Keresztanya (1988), az első Oscar-jelölését hozó Veszedelmes viszonyok (1988), az Azok a csodálatos Baker fiúk (1989) vagy az Oroszország ház (1990).

Majd jött Macskanő az 1992-es Batman visszatérben! Ez a szerep volt az egyik nagy álma: amikor megtudta, hogy Tim Burton éppen előkészíti a filmet, kétségbeesett, hiszen még egy meghallgatásra sem hívta be őt. Óriási szerencséjére azonban Annette Bening, akit majdnem felkértek a szerepre, idő előtt terhes lett, így Burton hirtelen felhívta Michelle-t, aki a forgatókönyv felének elolvasása után rábólintott a szerepre, bár később azt mondta, hogy a szkript elolvasása nélkül is igent mondott volna.

Persze vigyázz, mit kívánsz! A karrierje egyik legnehezebb forgatásaként hivatkozik máig a Batman visszatérre.

Például minden alkalommal, amikor felvette a Macskanő-gúnyát, egy vákuumszivattyúval kellett kiszívni a jelmezből az összes levegőt, hogy tökéletesen illeszkedjen a színésznő testére.

"Reggel magamra kellett öltenem, és egész nap abban kellett élnem. Nyilvánvalóan pedig a nyár közepén forgattunk. A helyszínt légkondicionálókkal kellett hűteni, hogy a leheletpára látható legyen. A hideg pedig félelmetes volt. Kimész az utcára, ahol negyven fok fölött van, majd vissza a forgatási terepre, ahol az emberek kabátban dideregnek. Fogalmam sincs, hogyan nem betegedtünk meg ott mindannyian. Teljesen lefagytam ebben a vékony gumiruhában!"

Michelle még a Batman visszatér előtt szerepelt az Azok a csodálatos Baker fiúkban, ami után a kritikusok már Marilyn Monroe-hoz és Rita Hayworth-höz kezdték őt hasonlítani. Megkapta érte a második Oscar-jelölését, sőt, ezúttal esélyesnek is tartották, végül azonban kikapott a Miss Daisy sofőrje 80 éves Jessica Tandyjétől. Sőt, két évvel később is alulmaradt, amikor A szeretet földje (1992) című drámáért jelölték harmadszor a filmvilág legrangosabb díjára, Emma Thompson azonban erősebbnek bizonyult a Howards End: Szellem a házbannal.

A kilencvenes években mindenesetre Hollywood már Michelle kegyeit kereste, dúskálhatott a felkérésekben. Ő azonban válogatós volt, többek között olyan filmek főszerepére mondott nemet ekkortájt, mint pl. a Micsoda nő (1990), a Thelma és Louise (1991), A bárányok hallgatnak (1991) vagy az Elemi ösztön (1992). Pfeiffer azonban saját elmondása szerint nem szokta megbánni az ilyen visszautasításokat. Inkább arról álmodozott, hogy valamikor eljátszhatja Evita Perónt az Evita című musicalben, ez azonban nem jött össze neki, Madonna ugyanis beelőzte őt.

„Agymosáson estem át”

Amikor Michelle még csak 20 éves volt, kapcsolatba került egy látszólag kedves, ám kétes hírű házaspárral, akik azt hirdették, hogy a kiválasztottak élelem és víz nélkül is jól megvannak, simán élhetnek csupán levegőn és napfényen. A nonszensz elképzelés ellenére Michelle-t magával ragadta a dolog, ráadásul a páros sikerrel szoktatta le őt a dohányzásról, az alkoholról és a drogokról.

"Agymosáson estem át. Hihetetlenül sok pénzt adtam nekik. Viszont ők irányítottak engem. Nem éltem velük, de állandóan hozzájuk jártam, ők pedig ragaszkodtak ahhoz, hogy minél több látogatást tegyek náluk, és mindvégig fizetnem kellett” – emlékezett vissza Pfeiffer élete egyik legsötétebb foltjára.

A szektából végül az első férje, a színész Peter Horton „szabadította ki”, akivel még 1980-ban szerettek egymásba. Petert kiválasztották ugyanis egy filmhez, amely a koreai vallási vezető, Sun Myung Moon követőiről szólt. Michelle segített neki anyagot gyűjteni Moon tiszteletes szektájáról, majd jött a felismerés: „Hirtelen valami kattant a fejemben: igen, én is egy szektában vagyok!”

Pfeiffer és Horton 1981-ben házasodtak össze, hét év után azonban úgy döntöttek, hogy külön folytatják az életüket, ebben pedig minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy a színésznő viszonyt kezdett John Malkovich-csal, akivel a Veszedelmes viszonyokban játszott együtt, és aki akkoriban szintén nős volt... Sőt, Michelle állítólag randizott Val Kilmerrel, Alec Baldwinnal, Michael Keatonnal (még a Batman visszatér előtt pár évvel) és Dodi Fayeddel is ebben az időszakban. A színész-rendező Fisher Stevensszel viszont bizonyosan együtt volt 3 évig, mielőtt 1993-ban hozzáment volna jelenlegi férjéhez, a producer-író David E. Kelley-hez, akivel idén novemberben ünneplik majd a 30 éves házassági évfordulójukat.

Pfeiffer amúgy már korábban elhatározta, hogy örökbe fogad egy kislányt, és már folyamatban is volt az ügy, amikor megismerkedett Kelley-vel, aki végül Claudia Rose apukája lett, és a nevére is vette őt.

Claudiát pedig konkrtéan az esküvőjük napján keresztelték meg. 1994-ben ugyanakkor megszületett vér szerinti gyermekük is, John Henry. Hogy több időt tölthessen a csemetékkel, Pfeiffer néhány évre még a színészkedéssel is felhagyott: a 2002-es Fehér leander és a 2007-es Csillagpor között vette ki jól megérdemelt szabadságát, ebben a néhány évben egyáltalán nem forgatott.

Természetesség és elegancia

Az utóbbi 15 évben azonban újra aktív volt, olyan filmek kötődnek a nevéhez ebből az időszakból, mint az Anyád lehetnék (2007), a Hajlakk (2007), az Éjsötét árnyék (2012), a Vérmesék (2013), az anyám! (2017), a Gyilkosság az Orient expresszen (2017), a Demóna: A sötétség úrnője (2019) vagy a Francia kiút (2020) és a Hazugságok mágusa (2017) című tévéfilm, utóbbi kettőért Golden Globe-díjra is jelölték. Emellett öt éve csatlakozott a Marvel Mozis Univerzumhoz, 2018 óta alakítja az egykori Darazsat, Janet Van Dyne-t, akit eddig három filmben is eljátszott (A Hangya és a Darázs – 2018, Bosszúállók: Végjáték – 2019, A Hangya és a Darázs: Kvantumánia – 2023).

És persze 65 felett sem áll le, jelenleg a Wild Four O’Clocks című filmet készíti elő, amiben egy olyan nagymamát alakít, akinek a gondjaira bízzák két, tőle elidegenedett unokáját, így hamar meg kell tanulnia, hogyan gondoskodjon az összetört szívű, de erős akaratú fiúkról.

És hogy mi a helyzet az öregedéssel? Nos, Michelle ebben is a természetesség és az elegancia híve, hiszen továbbra is csak organikus kozmetikumokat választ. Tíz évvel ezelőtt azt mondta, hogy nem használ botoxot vagy töltőanyagokat, ám "öregedni nehéz, úgyhogy soha ne mondd, hogy soha". Úgy tűnik azonban, hogy azóta sem bólintott rá a szépészeti beavatkozásokra, és hát lássuk be, nincs is rá szüksége.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Ez az improvizációs előadás bemutatja, mi történik, ha több generáció összezárva él
Mi történik, ha egy lakásban él együtt a nagyi, a szülők és a Z generációs kamasz? Félreértések, feszültségek – és rengeteg humor. A Kortársas című improvizációs előadás nemcsak szórakoztat, de finoman tükröt is tart: megmutatja, hogy egy kis figyelemmel és nevetéssel a generációs szakadékok is áthidalhatók.


Az Improvizuál Produkció két évvel a nagysikerű Válótársas után újra a Városmajorban lép fel: a legjellemzőbb ellentéteket szülő helyzetekkel teli Kortársassal, amelyet július 29-én láthat a közönség. A nagyi szó szerint nem érti, mit beszélnek a mai fiatalok, a már felnőtt gyerekek falra másznak a szüleik okvetetlenkedő kérdéseitől, az ötvenes főnök képtelen elfogadni a huszonéves beosztottja nézeteit a munkáról. Hogy mi a közös bennük? A Kortársas című fél-improvizációs előadás szerint az, hogy mindegyik szituáció feloldható egy kis odafigyeléssel és humorral.

A tavasszal bemutatott előadás célja hasonló, mint a korábbi produkciónak: egyszerre nevettet meg és ad tanácsot, miközben a remek színészek improvizációs képességét is próbára teszi.

És bár a keretezés hasonló, a házaspárbaj után a népszerű csapat fókuszt váltott: most az egymással együtt élni képtelen, azaz kénytelen generációk kommunikációs ügyetlenkedéseit veszik szemügyre szórakoztató módon.

A mai közbeszédben a generációkutatás alighanem az egyik legtöbbet tárgyalt terület. Van, aki szerint mindenre magyarázatot ad, ha megértjük, hogy az egyes korosztályok hogyan viselkednek egymás között és másokkal, de akad olyan is, aki szerint túlzás mindent pusztán egy születési dátumból levezetni. Az igazság valahol középen lehet:

sokunk mindennapos tapasztalata, hogy bár egy nyelvet beszélünk egy tőlünk idősebb vagy fiatalabb munkatárssal vagy hozzátartozóval, de valahogy mégsem értjük egymást...

Tény az is, hogy – köszönhetően a jóléti társadalom működő intézményeinek – még soha nem élt egy időben ennyi, nagyon eltérő tapasztalattal bíró generáció. Gondoljunk csak bele, mennyire más az életstílus, a nyelvhasználat, a technológiához való viszony, mondjuk, egy a második világháború után született, az építők generációjához tartozó idős ember és egy 2010 után született alfagenerációs fiatal között...

Ez az éles élmény jelenti a kiindulópontot a Kortársashoz: az alkotók helyesen ismerték fel, hogy ami az egyiküknek természetes, az a több generációval alattuk vagy fölöttük lévőnek már megfejthetetlen rejtvény. Bizony, akár a családon belül is egészen más valóságokat érzékelünk, és ha mindennek hangot is adunk, a robbanás garantált.

De nem a Kortársas nézőinek: Bereczki Enikő generációs szakértő, A rejtélyes Z generáció című bestseller írója volt az alkotócsapat segítségére abban, hogy olyan jellegzetes, mégis eredeti szituációk mentén közösen gondolkodjunk a korosztályi szakadékokról, amelyekkel nap mint nap mindannyian találkozunk. Gönczi Dorka és Varga Zsolt mediációs szakemberek tapasztalt problémaazonosítóként és -megoldóként az est folyamán moderátorokként terelik a színészeket és nézőket az optimális megoldások felé.

A legnagyobb feladat persze a négy színész vállát nyomja: Grisnik Petra, Parti Nóra, Kovács Olivér és az előadást rendezőként is jegyző Ötvös András korosztályuk legjobbjai. Több és más itt az ő feladatuk egy rögzített szövegkönyv prezentálásánál, hiszen a szituációk csak vázat jelentenek, amit tartalommal a kiváló humorérzékű játszók töltenek meg. Ez is garantálja, hogy a néző egyszeri és megismételhetetlen élmény részese lesz, aminek tanulságait aztán saját életében is kamatoztathatja.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Meghalt Horváth Marcsi
A társulat közleményben búcsúzott régi kollégájától, aki közel harminc évig dolgozott a Radnóti Színháznál.


A Radnóti Miklós Színház közösségi oldalán jelentette be, hogy elhunyt Horváth Marcsi, vette észre a Blikk. A színház szeretett gazdasági titkára csütörtökön távozott az élők sorából.

A színház feketébe borította a Facebook-oldalát, így emlékezve meg róla. Marcsi közel három évtizeden át dolgozott a Radnótiban, a nyolcvanas évek elejétől kezdve segítette a társulat munkáját.

A teátrum így búcsúzott tőle a közleményében:

„Elment Horváth Marcsi. Fájdalommal tudatjuk, hogy tegnapelőtt örökre itt hagyott minket régi, hűséges kollégánk, Horváth Marcsi – és vele együtt távozott a színházunk történetének egy darabkája.”

Horváth Marcsi a gazdasági titkári feladatok mellett mindig figyelmes és kedves kolléga volt. A színház így emlékezett rá: „Készséges, szépszemű, napsugaras mosolyú munkatársunk volt, aki nem csak a felettesei munkáját segítette odaadóan, de lenyűgöző kedvességgel, figyelemmel és türelemmel igyekezett megoldást találni kollégái minden problémájára.”

A társulat közös üzenetben köszönt el tőle: „Legyen könnyű neki a föld; búcsúzik tőle a Radnóti Színház társulata.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Zombiszülés, gerinckitépés, kitakart nemi szervek – A 28 évvel később nem cicózik, mégis az év egyik legmeghatóbb és legjobb filmje
A 28 nappal később Oscar-díjas rendezője visszatért, hogy megmutassa, van még kraft ebben a horrorműfajban: nos, rendesen megmutatta.


Nem 28, „csupán” 23 évvel ezelőtt kezdődött történetünk, 2002 őszén, amikor bemutatták az angliai mozik a Sekély sírhant, a Trainspotting, Az élet sója és A part rendezője, Danny Boyle új zombifilmjét, a 28 nappal későbbet (a magyar vásznakra 2003 februárjában pattant fel). A legtöbben ebben a filmben ismerték meg a később Oscar-díjassá váló Cillian Murphyt, valamint a később Oscar-jelöltté avanzsáló Naomie Harrist (Brendan Gleeson és Christopher Eccleston azért már elég ismertek voltak ekkor is). A forgatókönyvet Alex Garland írta, akit azóta olyan filmek direktoraként is ismerhetünk, mint az Ex Machina, az Expedíció, az Ők, a Polgárháború vagy a Hadviselés.

A 28 nappal később sztorija szerint egy olyan vírus kezdett el fertőzni az Egyesült Királyságban, amely dühöngő, vérhányó vadállattá aljasított mindenkit, akit megfertőzött, a maroknyi túlélő pedig próbált menedéket találni a szigetországban.

A mindössze 8 millió dolláros büdzsé pedig szépen meg is térült, hiszen világszinten kb. 75 milliót szedett össze a film.

Érkezett is öt évvel később, 2007-ben a folytatás, a 28 héttel később, amit már nem Boyle rendezett, hanem a 2001-es Intactóval nagyot gurító spanyol fenegyerek, Juan Carlos Fresnadillo (továbbá: Betolakodók, A hercegnő és a sárkány), aki Robert Carlyle-t, Rose Byrne-t, az akkor még viszonylag ismeretlen Jeremy Rennert, Idris Elbát és Imogen Pootsot küldte csatázni Londonba a zombihaddal, kb. fél évvel az első rész eseményei után. S bár nem volt olyan jó, mint az első rész (nem is Garland írta), és kb. dupla költségvetéssel nagyjából ugyanannyit is hozott, azért még mindig szép sikernek könyvelték el az alkotók, és el is kezdték tervezgetni a harmadik etapot, a 28 hónappal későbbet, nagyjából egy 2010-es mozipremierrel. Legalábbis erről számolt be Alex Garland, ám ebből végül nem lett semmi, mivel a Fox Searchlighton belül olyan embereknél voltak a jogok, akik úgy döntöttek, hogy nem állnak szóba egymással, így az újabb zombiterveknek is lőttek egy időre.

Majdnem tíz évvel később azonban Danny Boyle és Alex Garland újra elővették korábbi sikerüket, a jogok Andrew Mcdonald producer hathatós közreműködésének hála átkerültek a Sonyhoz, s így elkezdtek dolgozni egy új trilógián, ami az azóta eltelt hosszú idő miatt, kihagyva címében a hónapot, rögtön 28 évvel később lett.

Ennek első epizódja került most a mozikba, méghozzá újra Boyle rendezésében, aki az első rész óta Oscar-díjas rendező lett a Gettómilliomosnak köszönhetően, és olyan további filmeket álmodott a vászonra, mint a Milliók (2004), a Napfény (2007), a 127 óra (2010), a Transz (2013), a Steve Jobs (2015), a T2 Trainspotting (2017), legutóbb pedig a Yesterday 2019-ben. Vagyis Boyle hat év után csüccsent vissza a direktori székbe, hogy bebizonyítsa, továbbra is megvan a monyója, ráadásul ismét egy Alex Garland-forgatókönyvből garázdálkodhatott.

Boyle-nak pedig sikerült is a bizonyítás, mivel a 28 évvel később talán az eddigi legjobb epizód lett, ráadásul úgy, hogy nem feltétlenül (vagy egyáltalán nem) azt kaptuk, amire számítottunk. A sztori szerint a vírus elszabadulása óta 28 év telt el, Nagy-Britannia és Írország pedig sziget mivoltukból fakadóan karantén alá kerültek, a világ többi pontjáról sikerült kiszorítani a halálos kórt. Persze a veszélyzónában is vannak túlélők, közülük ismerünk meg egy kis szigeten élő közösséget, benne Jamie-t (Aaron Taylor-Johnson), a súlyos beteg feleségét, Islát (Jodie Comer) és a 12 éves kisfiukat, Spike-ot (Alfie Williams). Jamie úgy dönt, Spike elég érett már ahhoz, hogy elvigye őt a kerítéseiken túlra, a szárazföldre zombivadászatra, a túra azonban nem várt fordulatot hoz a gyerkőc életébe: megtudja, hogy odakint él magányosan egy kattant orvos, Dr. Kelso, akikből nem sok maradt, és talán ő segíthetne meggyógyítani a zavarodott édesanyját, akivel a többiek tudta nélkül útra is kel zombiföldön a vágyott cél felé.

A 28 évvel később alapvetően nem hazudtolja meg önmagát: véres, kegyetlen, izgalmas. A fertőzöttek minden fajtája durva és rendkívül félelmetes (bár valami fura oknál fogva, talán hogy elkerüljék az X korhatár-besorolást, itthon is kitakarták a pucér zombik nemi szervét), Danny Boyle pedig közel a hetvenhez is bizonyítja, hogy semmit nem veszített a fenegyerekségéből, s éppolyan profi direktor, mint a harmincas-negyvenes éveiben.

Ez a film ugyanis rendkívül intenzív, és próbára teszi a nézők türelmét. Rendkívül gyors vágásokkal, áttűnésekkel és furcsa zenékkel, hanghatásokkal operál, ráadásul a jelenetek nagy többségét iPhone 15 Pro Max okostelefonokkal rögzítette a szintén Oscar-díjas operatőr, Anthony Dod Mantle, ami egyedi képi világot és atmoszférát kölcsönöz a sztorinak. Atmoszféra pedig akad bőven, Boyle nagyon ért ahhoz, hogy kézzelfoghatóvá, nyomasztóvá, élővé, veszélyessé, vagy akár reménytelivé tegyen egy történetet, pontosabban a világot, ahol az játszódik.

A 28 évvel későbbnek azonban van egy olyan vetülete is, amire talán nem sokan számítottak egy 18-as karikás zombis horrortól: hatalmas szíve van, és hihetetlenül megható.

Bizony, fogalmazhatunk úgy is, hogy egy könnyfacsaró zombis horrorral van dolgunk.

Az új és fantasztikus színészi felfedezett, Alfie Williams egymaga viszi el a hátán a filmet, pedig olyan „segítői” vannak, mint Aaron Taylor-Johnson, Jodie Comer és Ralph Fiennes, de hát ez igazából az ő felnövéstörténete, amely során már ilyen fiatalon kénytelen felelősséget vállalni, és mindent megtenni azokért, akiket szeret. Ralph Fiennesnak pedig, aki a sztorinak csak egy későbbi pontján bukkan fel, szintén egy csodás és emlékezetes karakter jutott, ő a film lezárásában játszik hatalmas szerepet, és micsoda lezárás az!

Nem is érdemes többet elárulni a filmről, ami biztosan sokakat kikészít majd, ám az kétségtelen, hogy egy egyenesen az elevenünkbe vágó, nyers, mégis rendkívül érzelmes mestermű lett Danny Boyle új 28-filmjéből. Aki pedig értetlenül áll a több mint fura utolsó jelenettől, ne feledje, hogy kb. fél év múlva, 2026 januárjában érkezik az új trilógia már leforgott második (összesítve a franchise negyedik) része, a 28 Years Later: The Bone Temple (28 évvel később: A csonttemplom), amit viszont nem Danny Boyle rendezett, hanem Nia DaCosta (Little Woods, 2021-es Kampókéz), akinek azt üzenjük: még vért, még verejtéket, még könnyeket!


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az apja sokszor megverte, a tinédzserkori kopaszodása miatt pedig nem jósoltak neki nagy színészi jövőt – Patrick Stewart 85 éves
Jean-Luc Picard és X professzor – más színészek egy ilyen szerepért odaadnák a fél karjukat, Patrick Stewart azonban mindjárt két karakterrel biztosította nevét a mozi halhatatlanjai közt.


Patrick Stewart 1940. július 13-án született Mirfieldben, az angliai Yorkshire nyugati részén, Gladys Barrowclough szövésznő és textilmunkás, valamint Alfred Stewart gyermekeként. Apja a II. világháborúban a brit hadsereg ejtőernyős ezredének őrmestere volt, később postásként dolgozott. Három gyermek közül ő volt a legfiatalabb, két bátyja, Geoffrey és Trevor születtek előtte a családba.

Gyermekkorának nagy részét Mirfieldben töltötte, szegényes körülmények között (pélául nem volt melegvíz a lakásban, ahogyan vécé és fűtés sem), az alkoholista apja pedig többször bántalmazta őt.

Ez az élmény rányomta a bélyegét később a színészetére is. „Apám nagyon erős egyéniség volt, egy hatalmas ember, aki mindig megkapta, amit akart. Sok-sok év telt el, mire rájöttem, hogy milyen hatással volt a munkámra. A Macbeth miatt bajuszt növesztettem. Apámnak nem volt bajusza, de amikor a színpadra lépés előtt a tükörbe néztem, mégis az ő arca nézett vissza rám” – mesélte később egy interjúban.

Stewart a Crowlees Junior and Infant Schoolba járt, egy anglikán egyházhoz tartozó iskolába Mirfieldben. Később a színészi karrierjét ottani irodalomtanárának, Cecil Dormandnek tulajdonította, aki egy Shakespeare-könyvet adott a kezébe, és azt mondta neki, hogy adja azt elő. 1951-ben, 11 évesen iratkozott be a Mirfield Secondary Modern Schoolba, ahol folytatta a színészi tanulmányait.

15 évesen otthagyta az iskolát, és egyre aktívabban vett részt a helyi színházi életben. Újságíróként és nekrológíróként dolgozott a helyi lapnál, de egy év után felmondott, amikor a főnöke ultimátumot adott neki, hogy válasszon a színészkedés és az újságírás között. Az egyik fivére szerint Stewart ugyanis munkaidőben színházi próbákra járt, majd ő maga találta ki a riportjainak témáját, vagy meggyőzte a többi írót, hogy ugorjanak be helyette.

Később állást kapott egy bútorüzletben, ami azért is jött jól neki, mivel el tudott járni a próbákra, amelyek nem ütköztek a munkaidejével, illetve rájött, hogy a színészi tehetségét is kamatoztathatja: az egyes vásárlókhoz igazított értékesítési technikájával nemcsak eredményes kereskedő lett, hanem a színészi tudását is fejleszthette. Emellett bokszedzésre is járt, hogy karban tartsa a fizikumát.

Kopaszon nem lesz főhős

A színpadi karrierje már elég korán elkezdődött. 1957-ben, 17 évesen beiratkozott a Bristol Old Vic Színházi Iskolába, ahol két évet töltött, megtanulta a szakmát, és megszabadult a yorkshire-i akcentusától. Az iskola elvégzése után soha nem volt gondja a munkával, annak ellenére, hogy az egyik tanára figyelmeztette, hogy a kopaszodása miatt valószínűleg maximum karakterszínész válhat belőle, és nem a főszerepekkel fogják őt megkeresni. Stewart azonban meggyőzte a rendezőket, hogy parókával mindkét szereptípust el tudja játszani, így megduplázva repertoárját (úgy reklámozta magát, hogy „két színész egy áráért!”). A színpadi debütálására 1959 augusztusában került sor a Theatre Royalban, Lincolnban, ahol Morgan szerepét játszotta a Kincses sziget színpadi adaptációjában.

Még nem volt 20 egyébként, amikor elkezdett erősen hullani a haja. „19 évesen kopaszodni kezdtem, és azt hittem, hogy soha többé nem fog érdeklődni irántam egyetlen nő sem. Felkészültem arra, hogy az életem egy része véget ért” – nyilatkozta később erről az időszakról.

1966-ban csatlakozott a Royal Shakespeare Companyhez, amelynek közel húsz évig a tagja maradt. Az RSC-nél töltött ideje alatt olyan szerepeket játszott, mint János király, Shylock, IV. Henrik, Cassius, Titus Andronicus, Oberon, Leontes és Enobarbus.

Az útja innen a Broadwayre vezette, ahol 1971-ben 62 előadáson játszott a társulat a Szentivánéji álom című darabjában. Ezt követően az 1980-as években csatlakozott a Royal National Theatre-hez, ám 1997-ben visszatért az RSC-hez a modernizált Othello címszerepében (amelyben megfordították a szerepeket, és Othello volt fehér, Desdemona pedig fekete), de játszott még az Antonius és Kleopátra, a Julius Caesar és A vihar című darabokban is.

Leninként kezdte

Stewart még az 1970-es évek elején ugrott át a színpadról a brit televízióba, bár az első médiaszereplései színházi közvetítések voltak. Az első rendes tévés szerepét tűzoltóként játszotta a hosszú ideje (1960 óta máig!) futó brit szappanopera, a Coronation Street 638. epizódjában.

1974-ben azonban teljes átállásra szánta el magát (bár ismerős területen maradt), és a Royal Shakespeare Company televíziós adaptációjában, az Antonius és Kleopátrában játszotta Enobarbust. Ugyanebben az évben Lenin szerepében tűnt fel a BBC minisorozatában, a Fall of Eaglesben, amely az első olyan tévés projektje volt, ami nem kapcsolódott színházi produkcióhoz, és amelyben többek között Gemma Jones (Bridget Jones-filmek), Tony Jay és John Rhys-Davies (avagy Gimli) voltak a partnerei.

A következő évre már a játékfilmek világába is betört. Filmes debütjében Ejlert Løvborg szerepében tűnt fel az Oscar-jelölt Hedda című drámában, Henrik Ibsen Hedda Gabler című színdarabjának adaptációjában.

Ezt követte ugyanebben az évben a Hennessy című thriller. 1976-ban Stewart korai elismertségre tett szert a kegyetlen titkosszolgálati főnök, Sejanus szerepével a BBC elismert minisorozatában, az Én, Claudiusban.

Kapitány, kapitányom

Ezután Leondegrance királyt alakította John Boorman 1981-es fantasyeposzában, az Excaliburban, amely Stewart első, amerikai stúdió által készített filmje volt, igaz, Írországban forgatták. 1984-re viszont már aktívabban vett részt hollywoodi produkciókban. Ezek közül kiemelkedik Gurney Halleck mellékszerepe Frank Herbert Dűne című regényének David Lynch-féle filmadaptációjában, 1985-ben pedig már nem kevesebb mint öt játékfilmben volt látható: például az Életerő című sci-fi-horrorban.

1987-ben kapta meg élete egyik legfontosabb szerepét, ő lett Jean-Luc Picard, a U.S.S. Enterprise űrhajó kapitánya az akkor induló Star Trek – Az új nemzedék című sorozatban, amely miatt a filmes karrierje hét éven át a háttérbe szorult. Persze ez idő alatt is szerepelt filmekben, csupán kisebb szerepekben: az 1991-es L. A. Story: Az őrült városban egy beképzelt étteremvezetőként láthattuk, Mel Brooks 1993-as paródiájában, a Robin Hood, a fuszeklik fejedelmében pedig Richard királyként tűnt fel a film végén.

Az új nemzedék 1994-es befejezése után visszatérhetett a mozifilmekhez, igaz, a Star Trek megmaradt, csak ugye jöttek az egész estés mozis darabok. Kapásból ’94-ben a Nemzedékek, 1996-ban a Kapcsolatfelvétel, 1998-ban az Űrlázadás, 2002-ben pedig a Nemezis. Emellett olyan filmekben alakított emlékezeteset, mint az Összeesküvés-elmélet (1997) főgonosza, vagy az 1998-as minisorozat, a Moby Dick Ahab kapitánya, amely alakításért Emmy- és Golden Globe-jelölést is kapott (egyébként a filmes-sorozatos szakmai grémiumok szégyene, hogy Stewart eddig egyetlen Oscar-, Golden Globe- vagy Emmy-díjat sem kapott, sőt, Oscarból még jelölést sem).

X

Picard karaktere azonban nem volt elég neki, a XXI. századot már a másik leghíresebb és egyben legsikeresebb szerepével kezdte, méghozzá a 2000-es X-Men: A kívülállókban Charles Francis Xavier professzor (alias X professzor) karakterével. Eddig összesen nyolc filmben tűnt fel e kultikus szerepében (+ X-Men 2, X-Men: Az ellenállás vége, X-Men kezdetek: Farkas, Farkas, X-Men: Az eljövendő múlt napjai, Logan – Farkas, Doctor Strange az őrület multiverzumában.). Azért is írtuk, hogy eddig, mivel úgy tűnik, ott lesz Xavierként a jelenleg is készülő Bosszúállók: Ítéletnap című új Marvel-filmben (amióta a Disney megvette a 20th Century Fox stúdiót, azóta az X-Men is a Marvel Mozis Univerzum része lehet a vásznakon).

38 év korkülönbség

Patrick Stewart eddig háromszor nősült meg. Először 1966-ban állt az oltár elé, s vette feleségül Sheila Falconert, akivel sokáig együtt voltak, 24 évvel később, 1990-ben váltak el. Egy fiuk, Daniel, és egy lányuk, Sophia született a házasságuk alatt. Daniel egyébként szintén színész lett, és például az apja mellett szerepelt a Halálvonat című 1993-as tévéfilmben, a Blunt Talk című szitkomban, vagy a Star Trek: Az új nemzedék The Inner Light című epizódjában.

1997-ben aztán Stewart eljegyezte Wendy Neuss amerikai producert, aki szintén Az új nemzedéken dolgozott korábban. 2000. augusztus 25-én mondták ki egymásnak a boldogító igent, ám ez a frigy nem tartott sokáig, három évvel később, 2003-ban elváltak. Négy hónappal a Neusstól való válása előtt Stewart az angol színésznő Lisa Dillon mellett játszott a Solness építőmester című darabban, a két színész pedig 2007-ig romantikus kapcsolatban volt egymással.

2008-ban Stewart már az amerikai énekesnő és dalszerző Sunny Ozell-lel kezdett el járni, akivel a Brooklyn Academy of Musicban, a Macbeth című darabban találkozott.

2012 augusztusában házat vásároltak Brooklyn Park Slope negyedében, majd 2013 márciusában jelentették be, hogy eljegyezték egymást, az év szeptemberében pedig megesküdtek (ekkor Stewart 73 éves volt, Ozell pedig 35, tehát van köztük egy kellemes 38 év…), ráadásul Patrick jó barátja, Ian McKellen adta őket össze.

2020-ban aztán Stewart elárulta, hogy McKellen eskető okmányai Nevadában nem voltak érvényesek, így az ottani házasságuk sem az. De ezt már tudták előre, így néhány héttel a nevadai menyegző előtt tartottak McKellennel egy titkos hivatalos szertartást egy Los Angeles-i mexikói étteremben. Azóta is együtt vannak Sunnyval.

Stewart pedig szerencsére szakmailag is igen aktív, nem tervezgeti a nyugdíjba vonulást. És szívesen belebújik újra két fő karakterének bőrébe, jó példa erre a Star Trek: Picard című sorozat három évada (2020-2023), vagy a már említett, most készülő Bosszúállók-film.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk