KULT
A Rovatból

Nem is eredendően gonosz egy sorozatgyilkos? – Őrült, nem elmebeteg az HBO-n

A film alapján örökre megdőlhet az érzéketlennek született sorozatgyilkos mítosza. Kritika.
Rónyai Júlia. Fotó: HBO Max - szmo.hu
2022. április 02.



Vajon miért van az, hogy egyes emberek egy szúnyogot sem tudnának lecsapni, mások viszont hidegvérrel gyilkolnak? Létezik-e eredendő emberi gonoszság? Egyáltalán, mi a különbség elmebeteg és őrült közt? - Dorothy Otnow, az első női törvényszéki pszichiáter egész életében a fenti kérdéseket kutatta, és meghökkentő eredményekre jutott.

“Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy tehette!” - hangzik el a mondat nagyjából minden hírhedt sorozatgyilkosról szóló dokumentumfilmben. A gyilkosok ugyanis gyakran átlagpolgárok, tisztes családapák, a közösség oszlopos tagjai.

Ted Bundy egyetemre járt, John Wayne Gacy bohócnak öltözve szórakoztatta a gyerekeket, miközben férfiakat kínzott a pincéjében, a kannibál Jeffrey Dahmerhez pedig egyszer épp a mit sem sejtő rendőrök vitték vissza egy megszökött áldozatát - Dahmer látszatra nyilván maga volt a megtestesült ártatlanság.

Szóval, mégis hogy tudnak ezek a mintapolgárok ilyen brutális tettekre vetemedni?

Oké, tudjuk, hogy léteznek pszichopaták (mai szakkifejezéssel már inkább antiszociális személyiségzavaros emberek), akik képtelenek empátiát gyakorolni mások felé, ezért bárkin átgázolnak a céljaik érdekében. Ölni persze ők is képesek - megfontoltan, hidegvérrel, és ami a legfontosabb, hogy általában érdekből.

Dorothy Otnow pszichiáter azonban olyan gyilkosokkal foglalkozott, akiknek a sorozatosan elkövetett tetteit látszólag nem indokolta semmi. Az ő karrierjének állomásait követi nyomon a Crazy, not insane (Őrült, nem elmebeteg) című, 2020-as dokumentumfilm, ami az elsők közt jön szembe velünk a megújult HBO Max kínálatában.

A rendező az ismert dokumentumfilmes, Alex Gibney, aki korábban Steve Jobs életétől a Wikileaks történetéig számos jelentős személyt és történelmi momentumot járt körül. Itt is tudta, milyen eszközökkel fokozhatja a hatást: az archív felvételek mellett baljós hangulatú animációk foglalják keretbe az egyébként sem szívderítő eseményeket.

Bár Otnow igazi úttörő, aki napjainkban szaktekintélynek számít, korábban évtizedeken át küzdött a szkepszissel, sőt, gúnnyal, amivel sokan a munkássága felé fordultak.

A pszichiáter ugyanis több ezer órát töltött az ítéletüket, netán már a kivégzésüket váró sorozatgyilkosok társaságában. Azt kutatta: vajon egyesek gyilkosnak születnek, vagy “csupán” azzá válnak az életeseményeik hatására?

Otnow megfigyeléseiből idővel olyan meghökkentő kép állt össze, amit a kor esküdtjei, bírái és ügyészei nemcsak hiteltelennek, már-már röhejestek bélyegeztek. A nőről még gúnydal is készült, amikor megpróbálta egy páciensét megóvni a halálbüntetéstől. De vajon mivel váltott ki ekkora indulatokat?

Dorothy Otnow. Forrás: HBO/Youtube

Az agysérülés csak az egyik ok a háttérben

Otnow eleinte extrém erőszakos fiatalokat vizsgált, hogy megállapítsa, van-e bármilyen fiziológiai különbség köztük és zavart, de kevésbé agresszív társaik közt. (Nem, itt nem egyszerűen lázadó gyerekekről beszélünk: egyikük például apja fejét és nemi szervét is levágta, majd kidobta az ablakon.)

A pszichiáter hamar összefüggésre bukkant a fiatalok agyában keletkezett sérülések - ciszták, bevérzések, vérrögök - és az erőszakosságuk mértéke között.

Ha ugyanis az agy olyan érzékeny struktúrái, mint például az önfegyelemért is felelős frontális lebeny vagy az ösztönös késztetéseinket vezérlő limbikus rendszer sérülnek, az gyakran vezet gátlástalan, kontroll nélküli viselkedéshez.

A valódi áttörést azonban Otnow-nak akkor sikerült elérnie, amikor a pszichés betegség “láthatatlan” oldalát vette górcső alá. Igaz, ezt már nem tudta bizonyító erejű MRI-felvételeken mutogatni az esküdtek előtt, így nem csoda, hogy sok esetben nem sikerült meggyőznie őket.

A pszichiáter ekkoriban már felnőttekkel, méghozzá brutális gyilkosságokért elítélt nőkkel és férfiakkal dolgozott.

Hosszú órákon át figyelt, videózott és jegyzetelt mellettük, amikor különös jelenséggel szembesült: a vizsgált személyekből időnként mintha “kibújt volna” valaki más.

Ez a személyiség másképp beszélt, más névre hallgatott és más korúnak is vallotta magát. Az sem volt ritka, hogy az illető régen elhunyt családtagját testesítette meg. Lehetett buddhista szerzetes, szuperhős, de akár kíméletlen gyilkológép is. És a feladata mindössze annyi volt, hogy megóvja az illető alapszemélyiségét - Davidet, Arthurt vagy Tedet.

A jelek szerint tehát sok esetben disszociatív személyiségzavarral van dolgunk, ami Otnow kutatásai szerint gyakran figyelhető meg a gyilkosok körében.

Akik, nem mellesleg, kivétel nélkül bántalmazott gyerekekből lett felnőttek.

Mindezt a dokumentumfilm nem bízza a képzeletünkre, hiszen Otnow háza máig tele van a kilencvenes években rögzített, botrányos minőségű VHS-kazettákkal. Ezek a felvételek a nézőt is beavatják a gyilkosok legfurcsább pillanataiba.

De miért “növeszt” egy ember magának egy plusz személyiséget?

Habár a disszociatív személyiségzavar a mai napig viták tárgyát képezi, az biztos, hogy az ebben szenvedők gyakran rendkívül súlyos gyerekkori bántalmazás áldozatai. A gondozóik verték, erőszakolták, netán meg is égették őket, a többi rémségről nem is beszélve.

Otnow szerint a páciensei ezt a kis éndarabot azért hasították le magukból, hogy védekezni tudjanak. Éppen ezért az alszemélyiségek nem összetettebbek, mint ahogyan egy kisgyerek elképzelné a gonoszt. Csakhogy ezek a leszakadt részek nem csak önvédelmi célra “húzhatóak elő”. Kiszámíthatatlan, mikor bukkannak fel, mitől pöccennek be, és mi készteti őket, hogy lecsapjanak valakire.

Eközben David, Arthur vagy Ted általában amnéziát szenved, és utólag arra sem fog emlékezni, mit művelt a benne élő másik alak. Utólag is bőszen tagadja majd, hogy bárkire kezet emelt volna.

Otnow szerint tehát több tényező együttállása szükséges ahhoz, hogy valakiből sorozatgyilkos váljék: egyfelől a korai bántalmazás, másrészt a pszichózisra való hajlam, vagy a konkrét agyi elváltozás is (ami gyakran a bántalmazás következménye). Mindez ritka kombináció, de ha minden adott, akkor az ő szavaival élve “nagyon veszélyes embert kapunk”.

Arthur Shawcross, egy páciens, aki az anyja személyiségével "élt együtt" és gyilkolt. Forrás: HBO/Youtube

Közönyösen öli a gyilkosokat, aztán lefesti a szenvedésüket

A pszichiáter ezek után megszállottan próbálta kideríteni, vajon létezik-e eredendően gonosz ember, aki nem valamilyen elmebetegség áldozata.

Így ült le beszélgetni többek közt egy, a halálsoron kivégzéseket vezető hóhérral is, aki állítása szerint lelkifurdalás nélkül teszi a dolgát. Még az unokája is arra biztatja, hogy pirítson oda nekik.

A férfi azonban minden kivégzés után festményeket készít, ahol egy másik oldalát ismerhetjük meg: a képeken üvöltő, fájdalomtól eltorzult arcú embereket láthatunk. Elmondható tehát, hogy az ő esetében is bőven akadnak elnyomott, lefojtott lelki tartalmak.

Otnow végül arról is beszámol, hogyan beszélgetett Ted Bundyval több órán keresztül, közvetlenül a férfi kivégzése előtt.

A szavaiból kiderül: Bundy távolról sem olyan mintacsaládban nőtt fel, mint ahogyan azt akkoriban beállította. Sőt, a halála előtt nem sokkal dermesztő vallomást tett arról, valójában kire emlékeztette az összes fiatal nő, akit megölt és megerőszakolt. Az már csak hab a tortán, hogy még maga Bundy is beszélt “az entitásról”, arról a lényről, aki vagy ami a gyilkosságokat elvégezte helyette.

Ha tehát hihetünk Otnow-nak, örökre megdőlhet az érzéketlennek született sorozatgyilkos mítosza, aki már akkor gonosz volt, amikor kipottyant az anyukájából.

Kész a Bundy-barbecue

A dokumentumfilm erénye, hogy nem próbál igazságot tenni, és kritikátlanul elfogadtatni a pszichiáter által feltárt, máig vitatott tényeket.

Otnow a történet hőse, akit hamar megkedvelünk a feltétel nélküli empátiája, meg az azt kiegyensúlyozó, szarkasztikus humora miatt. Láthatjuk ugyanakkor a másik oldalt is: azokat, akik a mai napig kétségbe vonják a megállapításait. A disszociatív személyiségzavar létét ugyanis a kilencvenes években még kevésbé fogadták el, mint napjainkban. Az esküdteket sem győzték meg a pszichiáter felvételei, ahol egyik-másik gyilkos “kibújik a bőréből”.

Otnow számtalan támadás, sőt, időnként egyenesen közröhej tárgya volt, amiért igyekezett megóvni őket a halálbüntetéstől. A pszichiáter ehelyett életfogytig tartó gyógykezelést tartott volna elfogadhatónak,

az ugyanis már a középkori Angliában is barbárságnak számított, ha a gyilkost egy kalap alá veszik azzal, aki “pusztán” elmebeteg.

Persze, nem állítható száz százalékos biztonsággal, hogy Otnow-nak igaza volt. A film után mégis más szemüvegen át tekinthetünk ezekre a veszélyes alakokra: megláthatjuk bennük a megnyomorított gyereket, aki védekezni próbált a maga szerencsétlen eszközeivel.

Az ilyen emberek nem élhetnek köztünk szabadon, de tényleg rászolgáltak volna a halálra?

Úgy látszik azonban, az amerikai népakarat vért követel, és általában meg is kapja. Én azért halkan feltenném a kérdést: vajon mennyivel normálisabbak, akik transzparensekkel tüntetnek más haláláért, és aztán röhögve borulnak egymás nyakába a kivégzés után, amikor elkészült a “Bundy-barbecue”?

Számomra a film legazonosulhatóbb karaktere mindenképp Otnow, aki megpróbálta a maguk összetettségében vizsgálni az embereket és a jelenségeket. Ha másért nem, már csak azért is érdemes megnézni, hogy bennünk is ezt a szemléletet erősítse.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Isztriai tengerparti hangulat a Városmajorban – különleges színházi est vár Budapesten
Igazi horvátországi tengerparti hangulat lesz a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Zentai Magyar Kamaraszínház kiváló színészei jóvoltából!


Nem kell tehát a tomboló hőségben órákat várakozni az autópályán, hogy átéljük az Isztria hangulatát, a városmajori nézők ugyanis lírai-groteszk tengerparti társasutazáson vehetnek részt, hiszen augusztus 25-én Budapestre érkezik a Szedjetek szét!

Közel van a Vajdaság, valahogy sokaknak mégis távol: az, ami az ütemes tempóban megújuló zentai színházzal történik, feltétlenül figyelemre érdemes. A Dévai Zoltán és Mezei Kinga vezette teátrum gyorsan felkerült újra a délvidéki magyar színházak összetéveszthetetlen esztétikája iránt rajongók belső térképére. Kicsi, de erős – talán így lehetne leírni legrövidebben azt, ahogyan és ami itt történik.

Merész vállalásokból nincs hiány, és erről megbizonyosodhat az, aki ellátogat a nagy vajdasági költő, Domonkos István műveiből készült, 2024-ben bemutatott előadásra.

Aminek van előtörténete, többféle is. Egyrészt a hosszú színházi memóriával rendelkezők emlékezhetnek Mezei Kinga korai, nagy visszhangot kiváltott Via Italia-rendezésére, melyet „Domi” szövegei nyomán álmodott színpadra. Néhány éve a Zenta melletti szomszédvárban, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban született meg az első Szedjetek szét, szintén Mezei rendezésében. Az egykori szereplők közül Hajdú Tamás, Mészáros Gábor és Pálfi Ervin az újragondolt változatban is részt vesz, de a színpadon látjuk még többek között a rendezőt magát, vagy a Budapestről Zentára szerződött Vilmányi Benettet is.

Domonkos István költészete alapélmény számtalan vajdasági alkotónak. A Szedjetek szét kiindulópontja A kitömött madár című regény, majd a rá néhány évre, 1971-ben publikált Kormányeltörésben című vers. Ez utóbbi jelentőségéről Keresztury Tibor irodalomtörténész így fogalmaz: „az idegenség, a magány, kitaszítottság, a nyelvvesztés, a hazához fűződő viszony, az elveszített otthon, a sehová sem tartozás... keserű himnusza ez, melynek végetérhetetlen avantgárd sodrását, áradását visszatérő motívumok strukturálják... Élő, működő, aktuális, frissnek ható matéria: éppúgy meggyőződhet erről Domonkos régi híve, ismerője, mint az, aki ezt a verset, ezt a költőt most fedezi magának fel.”

És a felfedezéshez, illetve újraismerkedéshez tökéletes matéria a zentai színház előadása. Az isztriai tengerparton vagyunk a hetvenes években, a zenészek az üdülők szórakoztatására kitartóan húzzák a talpalávalót. Közben pedig a véletlen által egymás mellé sodort, karakteres és emlékezetes figurák élővé és átélhetővé varázsolják a horvát (rém)álmot. Négy monológot hallunk, és mindnek központi témája a menni vagy maradni kérdése – Domonkos szomorú varázslata, hogy a kérdés aktualitása mit sem kopott az elmúlt négy és fél évtizedben ezen a vidéken...

Ahelyett, hogy az apró történéseknél leragadnánk, érdemes egy nagy levegőt venni, és úgy elmerülni ebben a különös világban. Aki nem szakértője a vajdasági kultúrának és gondolkodásnak, annak sem kell aggódnia, hiszen az előadás jófajta humorral mutat görbe tükröt a mindig abszurd világnak. Eljön az a pillanat is, amikor a nevetés megszakad, és minden elsötétül egy pillanatra, de a keserű valóság is szerethetővé nemesül a fináléban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Vecsei H. Miklós az SZFE-s tanáráról: Büszke voltam rá, hogy az én farkamat fogja
A színész az Ördögkatlanon beszélt a színházi közeg visszaéléseiről vagy családja megosztottságáról. Az interjúban arról is beszélt, miért utasított vissza egy állami díjat.


Vecsei H. Miklós az Ördögkatlan fesztiválon beszélgetett Veiszer Alindával, az interjú Veiszer Patreon-oldalán jelent meg, amelyet a Telex szemlézett. A színész-rendező többek között a Nemzeti Színházhoz való szerződéséről, a családja megosztottságáról, az SZFE-s éveiről és egy visszautasított állami díjról is beszélt.

Elmondta, hogy mesterei és szakmabeli barátai közül senki nem beszélte le arról, hogy elfogadja Vidnyánszky Attila ajánlatát. A döntés előtt kikérte Jordán Tamás, Molnár Piroska, ifj. Vidnyánszky Attila és gyimesi nagymamája véleményét is. Hozzátette, hogy közülük csak

nagymamája nevezhető Orbán Viktor „véres szájú hívének”. Vecsei hangsúlyozta: ő a Nemzeti Színházban hisz, nem valamelyik igazgatójában.

A beszélgetésben arról is szó esett, hogy mennyire megosztottnak látja Magyarországot. Vecsei úgy fogalmazott: imádja az országot, de sírnia kell, milyen állapotban van. Példaként említette, hogy

a családja egyik része a Pride-on van, a másik fele pedig a nagymamájánál nézi a csíksomlyói búcsút.

Az interjúban felidézte az SZFE-n töltött éveit is. Azt mondta, hogy öt évig volt ott hallgató, és teljesen természetesnek számított, hogy egy hatvanas férfi tanár fogdosta őt, miközben instruálta. Szavai szerint:

„Sőt, még büszke is voltam rá, hogy az én farkamat fogja, és nem a másokét, mert akkor engem akar instruálni.”

Vecsei arról is beszélt, hogy az SZFE modellváltásával nem értett egyet. Éppen ebben az időszakban kapta volna meg a kormánytól a Fiatalok a Polgári Magyarországért Díjat. Írt egy levelet az akkor még államtitkár Novák Katalinnak, amelyben jelezte: a kitüntetést csak akkor veszi át, ha beszélhet vele az ügyről. „Nem válaszolt nekem Novák Katalin. És nem is fogadott. És akkor én sem fogadtam el ezt a díjat” – mondta.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Tóth Gabi: kimegyek mindjárt, azt kint valakit agyonverek – A Megasztár előzetese szerint bőven lesz feszültség a tehetségkutatóban
Herceg Erika könnyeit törli, Curtis kiakad és káromkodik, Marics Peti pedig kiabálni kezd.


Hamarosan érkezik a Megasztár idei évada. A csatorna egy előzetest is megosztott, melyből kiderül, hogy bőven lesznek megint feszültségek, sértődések, könnyek.

A műsorban új mesterek is érkeznek. A zsűri tagjai: Tóth Gabi, Herceg Erika, Curtis és Marics Peti. Ördög Nóra pedig új társat kap a műsorvezetéshez, Till Attila helyett Szépréthy Roland lesz a partnere.

VIDEÓ: A Megasztár beharangozója


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Ez a férfi tényleg egy félisten élőben is – megvadult nőstényhordák ellenére is elsöprő volt Jason Momoa koncertje
A hisztérikus követelőzések ellenére sem vetkőzött, viszont felszabadultan zenélt Jason Momoa a bandájával a budapesti Akváriumban. A meglepetés-fellépő a 16 éves fia volt, aki szintén nagyon átélte a teltházas bulit.


Amióta megláttam a Trónok Harcában Khal Drogóként belovagolni Jason Momoát (akiről valljuk be, nők millióinak szintúgy a lovaglás jut eszébe), híresen elfogult lettem. Úgyhogy amikor kiderült, hogy Budapesten koncertezik a nyelvbotlásnak vagy dadaizmusnak is beillő, Öof Tatatá nevű bandájával, fél órán belül öten küldték el nekem a hírt.

2019-ben már voltam olyan koncerten, amelyen ő is ott volt, ugyanis pont a Dűne első részének budapesti forgatása alatt turnézott utoljára a Slayer. De Momoa akkor sajnos nem a küzdőtéren pogózott, mint nemrég Ozzy búcsúbuliján a Pantera riffjeire, hanem a színpad mellől élvezte a show-t.

Jól tettem, hogy fénysebességgel lecsaptam egy jegyre, mert egy nap alatt 80%-ban el is fogytak a jegyek, és utána hamar teltházas lett a buli. Nyilván rengetegen úgy voltak vele – kétségkívül én is –, hogy kit érdekel, Jason milyen zenét játszik, ha az Old McDonalds had a farm dallamára olvassa fel a telefonkönyvet, akkor is izgalmas lesz látni, hogy milyen a kisugárzása ennek a tesztoszteron-hegynek.

Amikor rákerestem a 2024-ben alakult Öof Tatatá-ra, annyit tudtam meg elöljáróban, hogy Mike Hayes énekes-gitáros és Kenny Dale dobos a két zenésztársa, és többek közt Metallica, Black Sabbath, Led Zeppelin és Jimi Hendrix feldolgozásokat adnak elő.

Erre mondjuk nekem, mint rock-metal fanatikusnak extrán fel is csillant a szemem, a műfajt nem kedvelő gruppie-k meg majd elvonatkoztatnak a zenétől, úgysem azért lesznek ott.

A késő esti klubkoncertet illetően arra számítottam, hogy csipketangákat csúzlizó csajok lepik majd el az Akvárium területét, és lesz pár Temu-köpenyes Aquaman, aki így próbál majd a helyszínen csajozni. Sokat nem tévedtem. Két órával a 22.30-ra kiírt koncert előtt már beengedték a sorokban kígyózó keménymagot: valóban volt köztük egy nagydarab kamu-Momoa, számtalan rocker, néhány Momoa-pólós rajongó, szuperhős-fan srácok, és persze zömében állig felnyomott dekoltázsú, kikent-kifent, elszánt lányok, illetve idősebb nők egyaránt. Volt, aki a párjával érkezett, de a többség csapatostul, hiú reményekkel telve portyázott.

Az Akvárium nagytermébe lejutva végtelenítetve vetíteni kezdték – az első sorokat rögtön elfoglaló rajongótábornak – a színész vodkareklámját. Amely elsőre szexinek hatott, ezredszerre már vallatásnak. Az pedig még inkább, hogy ennyi ideig kellett felfokozott hangerővel ovuláló hölgyek locsi-fecsijét hallgatnom, akik már attól önkívületben sikítottak, ha egy road bement letenni egy setilstet a földre.

Amikor végre elkezdődött a koncert, egyébként a kiírt időben, én instant hormonsokkot kaptam a belépő Jason Momoától, mert ez a férfi tényleg egy félisten élőben is. Huncut mosolygások, magabiztos közvetlenség, laza haj- és fenékrázás, gyakori közönséghez dumálás és karizmatikusság (nos, a karizma sem utolsó).

Aki pedig a – nemrég a forgatás miatt történt – szakrális szakálltalanítás miatt izgult, annak jelentem, hogy azóta kellemes borostája nőtt, amely remekül áll neki.

Maga a koncert számomra kifejezetten hangulatos és élvezetes volt, mintha egy blueskocsmában lettem volna, ahol a régi haverok előadják a kedvenc rock-metál slágereiket. Kenny jól dobolt, Mike pedig ugyan nem a legjobb énekes, viszont igazán kiváló gitáros, valamint egy tüneményes és szerethető figura. A trió néha kibővült Nakoa-Wolffal, Momoa 16 éves fiával, aki szintén az apjával együtt forgat nálunk. A srác nem csupán a szülei vonásait örökölte (bár lágyabb kivitelben, puttó angyalkás fürtökkel), hanem az apja zenei tehetségét is, mert már most jól gitározott, és látványosan élvezte a reflektorfényt, szinte fürdőzött a sikerben.

Az apja-fia páros még vokálozott is egyet közös mikrofonba a Rebel Yell alatt. A közönség láthatóan nem tudta értékelni a jammelős blues-részeket és a keményebb metálszekciót sem, csak a populárisabb slágerekre indult be az éneklés, mint amilyen a Red Hot-féle Can’t stop meg a Zombie vagy a Purple Rain.

A buli közben azonban egyre inkább szégyelltem, hogy nő vagyok, annyi lealjasodást láttam és hallottam. Ennyi malacvisítás konkrétan a vágóhídon nincs. Hol hörögve skandálták a családjuktól elszabadult asszonyok, hogy „Shirt off! Shirt off!”, hol magyarul vinnyogták, hogy „Rajtad van a póló, mi van veled?!" vagy "Aquaman gyere ide!". Volt momoás felnőttszínező is valaki kezében (na jó, az nekem is megvan), és egy molinón az első sorban a "Can I have a dickpic?" állt.

A koncert közepén majdnem agyontaposott-rúgott két ittas hölgyemény, hogy egy méterrel közelebb lássák az idoljukat. A (velem is) durván verekedő, megvadult egyedet végül a szekus szedte ki a sorból. Mintha egy nagyszabású lánybúcsún lettem volna – nem csoda, hogy Momoa végül nem vette le a trikóját, becsültem is érte, hiszen nem chippendale műsorral érkezett.

Az éjjel fénypontjaként még a dobverőt is elkaptam a végén, pedig én nem is nyúltam utána, mint száz másik kéz, csak hallottam, hogy a földön koppan, és pont be tudtam slisszolni a lábak közé, hogy felvegyem.

És az a harci helyzet, hogy Momoa és az egész bandája rendkívül szimpatikus és megnyerő volt a műsor alatt. Pedig én tényleg szerettem volna fogást találni ezen a pasin. De nem sikerült - sajnos semmilyen értelemben.

Link másolása
KÖVESS MINKET: