„Nem azt látjuk, hogy jé, Pacino és de Niro együtt!” – Scorsese maffiafilmjében majdnem minden a helyén van
Tudjuk, hogy a botrányok, viták, beszólások általában jót szoktak tenni bármilyen film bemutatója előtt, mégis kicsit sajnálom, hogy a Scorsese vs. Marvel-háború ilyen nagy helyeket foglalt el a sajtóban, mert a The Irishman megérdemelte volna a kizárólagos figyelmet. A kész mű azonban, azt gondolom, elhomályosít minden más körülményt.
Scorsese filmjeit mindig óriási várakozás előzi meg, és ez megsokszorozódik, mikor a szóban forgó filmben újra együtt játszik a két színészlegenda, Robert de Niro és Al Pacino; mikor utóbbi hosszú pályafutásuk során először dolgozik együtt a nagy hírű rendezővel; mikor Harvey Keitellel 50 éves közös pályafutásukat ünneplik; és mikor hosszas győzködés után Joe Pesci is visszatér a vászonra, könnyen lehet, hogy egy gran finaléra.
Scorsese műve több, díjesélyes film szépen egybekomponálva, ráadásul minden részében más és más kerül előtérbe.
Az első egyharmadban a Joe Pesci által megformált Russel Buffalinót ismerhetjük meg. Pesci a Reszkessetek betörők Harryje, a Halálos fegyver Leo Getze vagy a Casino Nicky Santorója után merőben más karaktert játszik: nyoma sincs a nagyszájú, izgága figurának, Buffalino a háttérből profin irányító, hideg eleganciával beszélő és gondolkodó intelligens maffiózó. A hírek szerint a karakter letisztult nyugalma volt a döntő abban, hogy hosszú évek győzködése után végül elvállalja a szerepet. Utolsó jeleneteiben pedig egyszerre megrázó és megható, ugyanakkor kedvesen megmosolyogtató perceket is kapunk tőle.
A második harmad Al Pacinóé és az általa játszott Jimmy Hoffáé: a szakszervezeti vezető ellentmondásos személyiségében lubickoló színész profin hozza a lendületes, erőszakos, kissé nárcisztikus figurát, akinek dühkitörései és finoman komikus konfliktuskezelése mindenképp megérne néhány komolyabb díjat. Bár nem ő a filmtörténelem legszimpatikusabb szereplője, nehéz nem sajnálni, miközben padlógázzal hajt saját végzete felé.
Buffalino és Hoffa szála aztán finoman összefonódik, hogy a film epilógusára az addig is folyamatosan jelen levő Frank Sheeran számvetésének gyönyörű jeleneteiben tobzódjunk.
A vég kicsit olyan, mint egy színházi előadás: bár több helyen le lehetne zárni a történetet, a rendező mégis újra és újra visszatapsolja utolsó szereplőjét, viszont ügyesen elkerüli, hogy túlságosan vontatottá váljon a befejezés.
Az addig inkább történetmesélő, a háttérben szorgosan dolgozó és az ellenséges felek közötti békebíró szerepét betöltő ír ekkor válik igazi főszereplővé, akit Robert de Niro játéka olyannyira közel tud hozni, hogy bizonyos jeleneteknél akkor is érzünk szánalmat és sajnálatot iránta, ha tudjuk, hogy több embert gyilkolt és bántalmazott, mint ahány filmes díja van a komplett stábnak.