Nekem nagyon kell a rím
Varró Dani Akinek a lába hatos című verses kötete már egy ideje a polcokon van, a nemrégiben véget ért XVIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mégis ezt a könyvet dedikálta, és mi is e könyv apropóján beszélgettünk vele.
Készítette: Pokorny Szilárd
- Jól fogy a könyv?
- Meglepően jól fogy. Mivel az egészen apró gyerekeknek íródott, a célközönségen nem lehet egyértelműen lemérni a hatását, az enyém mindenesetre általában minden során vigyorog.
- Nem gondoltál még rá, hogy kicsit kevésbé csengő-bongó verseket írj?
- Őszintén szólva egyelőre távol áll tőlem a szabadvers. Idős koromban biztosan keserű szabadverseket írok majd, de most a versek zenéje érdekel, úgyhogy egyelőre ennél maradok.
- De a téma ettől függetlenül komolyodhat?
- Szerintem én is komolyodtam az évek alatt, és a verseim is – bár az utóbbit a kritikusok nem mindig veszik észre. Régóta tervezgetek egy verses regényt, de nem szeretnék sokat beszélni róla, babonából. Mindenesetre sokat foglalkozom vele, bár most még csak az előkészületeknél tartok. Sokat olvasok hozzá, konkrétan arról, hogy kell regényt írni.
- Elképzelhető, hogy kirándulsz egy kicsit a próza világába?
- A próza még távolabb van tőlem, mint a szabadvers. Nekem nagyon kell a rím. Elképzelhető, hogy nyolcvan évesen már másképpen érzek, de jelenleg nem ez a helyzet. Ha például egy megnyitóbeszédet kérnek tőlem, akkor is önkéntelenül előbukkannak a rímek. Úgyhogy a verses regénynél nem merészkedem messzebb.
- Sokat fordítasz. A műfordítás elsősorban pénzkérdés, vagy annál több?
- Jó kérdés. Színdarabokat fordítok, és amikor – úgy tíz éve – belekezdtem, főleg azért tettem, mert valamiből élni kell. Az utóbbi egy-két évben viszont nagyon hálás darabok találtak meg, például Shakespeare-től. Ha a költészet és a színház, a dráma és a rím összetalálkozik, akkor én már lubickolok. Legutóbb a Rómeó és Júliát fejeztem be, ami a Vígszínházban megy, most pedig A makrancos hölgyet fordítom.
- Kedveled a könyvfesztiválokat?
- Kicsit furcsán vagyok ezzel. Általában nem szokott túl sok kedvem lenni ahhoz, hogy kijöjjek. A tömeget, a zsúfoltságot és a rohanást nem igazán szeretem. De mikor itt vagyok, úgy érzem, megérte: sok ismerőssel lehet találkozni, akikkel egyébként ritkán, vagy szinte soha. Ez pedig jó, kell egy ilyen íróembernek. Persze a legjobb érzés az, amikor dedikálok, és látom, hogy mennyien kíváncsiak arra, amit írtam.
