News here
hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Ne hagyjuk, hogy a traumáink irányítsanak bennünket - beszélgetés Rubin Eszterrel a Minek szenved, aki nem bírja című regényéről

Egy könyv, amely kérdések sokaságát szegezi az olvasónak.

Link másolása

hirdetés

Rohanó világunk nem kedvez a könyvolvasásnak, de akadnak a kortárs irodalomban is olyan művek, amelyek kedvéért az ember képes minden mást félretenni, mert annyira izgalmas, megrázó vagy, mert annyira megszólít és számvetésre késztet.

Ilyen élményt nyújtott nekem Rubin Eszter Minek szenved, aki nem bírja című regénye, amely egy fiatal nő sokszor kilátástalan útkeresését írja le, amelynek végkimenetele valahol az olvasó nézőpontjának függvénye. A cím el is hangzik magában a könyvben meglehetősen cinikus-ironikus összefüggésben, de magáról a regényről ez a legkevésbé sem mondható el.

A szinte áttetsző lényű, különleges tekintetű írónővel legutóbb az Árnyékkert című műve kapcsán ültünk szemtől-szembe. Most biztonsági okokból a Messenger videóhívásánál maradtunk, de e távolságot 1-2 perc után már nem is érzékeltük.

– Miért Hanga a neve a regény hősnőjének?

– Egy Apollinaire-vers ragadott meg: „Letéptem ezt a hangaszálat/Már tudhatod az ősz halott/E földön többé sose látlak/ Ó idő szaga hangaszálak/És várlak téged tudhatod”. Hanga maga is egy hangaszál. Ez a könyvem egy regényfolyam része, ezért az olvasó észrevehet párhuzamokat az előző kötetemmel, az Árnyékkerttel, abban az egyik szereplőt Hannának hívták. Szerettem volna e kettőt egymástól elkülöníteni, de nem nagyon. Sokat gondolkodom a neveken, sokat játszom velük. Számomra minden szereplő neve sok jelentést hordoz, és egyszer csak ráérzek. Amikor megvan minden nevem, megvannak a fő alakok, utána már nagyon jól megy az írás.

hirdetés

– Hanga élete menekülés- és megfelelés-kényszerek sorozata.

– Rendkívül mélyen gyökerezik az ő végletes kívülállóság-érzete, és nagyban ez határozza meg az személyiségét. Amióta megjelent a regény, sok visszajelzést kapok, amelyekből kiderült, hogy szinte mindenkinek van ilyen kívülállóság-alapélménye.

Ez egyúttal az apátlanság regénye, a generációról generációra vitt konfliktusos anya-lánya kapcsolat regénye. Mindez nagyon erős kamaszkori szorongásokhoz vezet. Később a főszereplővel együtt ráébredünk, hogy még ennél is mélyebben gyökerezik az állandó menekülés, izoláció, amit a transzgenerációs traumákból is hoz. Ezért tud nagyon nehezen bárhová beilleszkedni, ha egyáltalán be tud. És amikor végre úgy tűnik, hogy igen, akkor sem.

– A regényben nemcsak Hanga, hanem a körülötte lévő férfiak is sokszor rideg, sőt, lelki értelemben véve bántalmazó kapcsolatokkal terheltek. Jószerével alig van, aki egy szeretetteli, biztos háttérrel rendelkezik.

– Hanga férjének, Árminnak megvan ez a szeretetteli háttere, és megvan benne a szeretni tudás képessége. Hangában azonban túlságosan erős nyomot hagytak az őt kihasználók, az aláválasztott, rossz kapcsolatok, elültették benne a kötődések lehetetlenségét. Mire eljut oda, hogy talál valakit, aki őt valóban elfogadja – egész életében erre várt és ezért küzdött – úgy tűnik, már képtelen arra, hogy ebben a kapcsolatban elengedje magát, hogy ezt viszonozni tudja, holott korábban minden nehézség ellenére megvolt benne a szeretet képessége. És amikor mégis kinyílik előtte az ajtó, amelyen egész életében próbált bejutni, mintha már nem sikerülne belépni. Bár ez nyitott kérdés...

– Hangának egészen különleges kapcsolata van lányával, Lenkével. A „Lencsilány” egy játékos gyermekdalra utal, de vele sem tud igazán kialakulni bensőséges kapcsolata. Lenke viszont elkezdi a gyökereit keresni...

– Már szinte közhely, hogy aki nem kap elegendő szeretetet gyerekkorában, nagyon nehezen tudja magát később felépíteni. Hanga életében volt egy nagyon össze nem illő anya-lánya viszony. Sokan elhatározzuk, hogy egészen másképp fogjuk nevelni a gyermekünket, mint ahogyan bennünket neveltek, majd  mégis azon vesszük észre magunkat, hogy ugyanazok a mondatok jönnek ki a szánkon. Hanga is elhatározza, hogy másképp csinálja, de egy másfajta módon mégis sikerül leképeznie egy nagyon hasonló kapcsolatot a saját lányával. Ez szerencsére egy generációval később nem torkollik katasztrófába, Lenkénél már enyhébb módon jelentkeznek a szorongás által kiváltott pszicho-szomatikus tünetek.

Úgy tűnik, ő már hátat tud fordítani ennek az „eleve elrendeltségnek”, az öröklődő mintáknak, ki tud szabadulni ezekből a kelet-európai transzgenerációs traumákból, az állandó lefojtottságból, az érzelmek lehetetlenségéből.

Az aláválasztásokhoz visszatérve: ez nagyon sok nő sajátja és mindig önértékelési problémákkal függ össze. Ha az ember nem képes megfelelően látni saját értékeit, mert esetleg pont az édesanyjával való viszonya nem volt szeretetteli és megerősítő, akkor sajnos gyakran nem megfelelő párt fog választani. És ez mindig rossz irányba viszi a dolgokat. Ha az ember megalkuszik egy kevésbé értékes kapcsolattal, beleesik a „nem baj, jó lesz ez is” csapdájába, sajnos törvényszerű, hogy nem lesz jó, ellenben sokkal rosszabb lesz.

– Előjön a holokauszt-trauma is, miután Hanga szembesül nagyszülei, előtte sokáig titkolt sorsával. Holott, bármennyire is kegyetlen dolog, úgy vélem, jobb, ha tisztában vagyunk múltunk örökségével.

– Sokaknál visszatérnek a Soával kapcsolatos rémálmok, a bombázások, az üldöztetések, a táborok. Valóban létezik egy kollektív tudattalan, hiszen másod-, harmadgenerációsként nem élhettük ezt meg, de mégis bennünk van az élmény.

Ugyanakkor érthető a túlélők életstratégiája, akik a teljes hallgatást választották, mert képtelenek újra átélni a történteket, azzal, hogy felelevenítik.

A másodgenerációnál gyakran megfigyelhető a teljes érzelmi lefojtás: ők még kérdéseket sem mertek, és nem tudtak feltenni a szüleiknek. A harmadik generáció az, amely már kellő távolságban van a Soától, és bennük ott van a feldolgozás nagyon erős igénye.

– A befejezésben erős a párhuzam az előző regénnyel, az Árnyékkerttel, annak „címszereplőjével”.

– Ott egy elátkozott kertről volt szó, dúsan burjánzó liánokról, amelyek nemcsak a gyümölcsfákat fojtják meg, hanem az óriási kertben álló különös ház lakói is fuldokolnak a titkokkal terhelt családi kapcsolatoktól, és aki beteszi oda a lábát, nem biztos, hogy képes lesz szabadulni ettől a mérgező vonzástól.

Az új regényemben egy gyógyító kertet látunk. A természettel való kapcsolat nagyon fontos gyógyulási faktor Hanga számára, aki a sok-sok küzdelem után megteremti magának a megfelelő életet. Nászútja során azonban anafilaxiás sokkot kap Balin, az őserdő közepén, és onnantól fogva mintha mindenre allergiássá válna. Ez a hisztamin-intolerancia szépirodalmi interpretációja, amelyből nagyon nehéz kilábalni, nem is igazán orvosi segítség kell hozzá, hanem kőkemény elszántság, sok idő és energia. Hanga hiába kezdett közös életet a szerelmével, olyan extrém tünetekkel reagál minden civilizációs ingerre, hogy ki kell költöznie a saját házából és kénytelen meghúzni magát egy kis faházban a kertjük végében álló fehér törzsű nyírfák árnyékában. Kérdés, hogyan tud ebből az izolációból visszatérni az emberi kapcsolódásokba?

Mindannyiunknak a lelkünk mélyére kell néznünk, ha gyógyulni szeretnénk.

Felmerül a kérdés, hogy mindig be kell-e engednünk az életünkbe a múltunk nyughatatlan kísérteteit vagy pedig a kezünkbe vesszük a sorsunkat és nem azonosulunk a traumáinkkal, nem hagyjuk, hogy azok irányítsanak bennünket. Senkin nem lehet segíteni, senkit nem lehet megváltani, mindenkinek magában kell felfedeznie a gyógyító erőt, a gyógyulásra való képességet, ami mindannyiunkban megvan.

– A gasztronómia ebben a könyvében is fontos szerephez jut a legínyencebb falatoktól a diétás menükig.

– A gasztronómia egyrészt életem fontos része, másrészt számomra a szépirodalomban is fontos eszköz, egyfajta szinesztézia. Nagyon sok érzelmet ki lehet fejezni azáltal, hogy az ember mit főz, hogyan főz, kinek készíti, hogyan tálalja. Az a kreativitás, a szeretet, amit belefőzünk az ételbe, és  a másik ember megeszi, egyfajta információ a befogadó számára, aki megízleli, megrágja, lenyeli és megemészti.

– Az utóbbi években a kortárs magyar irodalomban a legmélyebb, sokszor brutálisan nyers lélekelemzéseket nőktől olvastam. Tóth Krisztinától, Szabó T. Annától, Karafiáth Orsolyától, Tompa Andreától. És Ön is ott van közöttük. Bátrabbak lennének a nők önmagukkal szemben?

– Szerintem igen. Bátrabbak vagyunk, és okkal erősebb a késztetés bennünk arra, hogyha problémákkal szembesülünk, inkább hajlamosak vagyunk a megoldást keresni, mint a férfiak, akik gyakran  könnyebben a szőnyeg alá söprik úgy a lelki, mint a fizikai bajokat. Nem akarnak szembesülni, nem tudatosul bennük, arra gondolnak, hogy majd megoldódik magától, vagy a mellettük lévő nő megoldja. A nők ebben sokkal tudatosabbak, célorientáltabbak, és bátrabban mernek lemenni a lélek legmélyére. Nemrégiben egy másik interjúban egy újságíró azt mondta nekem: „Te ebben a regényben nem meztelenre vetkőztél, hanem felvágtad a mellkasod, levetted a bőröd és kitetted a szíved.” Én azt gondolom, hogy csak ennyire őszintén érdemes írni, mert csak így hiteles, és csak ez válthat ki olyan érzéseket az olvasóból, amelyek által akár megérthetnek valamit az életük során meghozott jó vagy rossz döntéseikből. Olyan visszajelzéseket is kaptam, hogy „Ez volt az a regény, amely a legtöbb kérdést vetette fel bennem saját életemmel kapcsolatban.”



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Klippremier – Megérkezett Kulka János hamisítatlan őszi sanzonja
A „20 éves tea” egy meghitt videó-etűd kíséretében érkezik. A dalba pár sor erejéig a színész személyes jó barátai, Lang Györgyi és Falusi Mariann is beszálltak.

Link másolása

hirdetés

Falusi Mariann és Lang Györgyi közreműködésével együtt megjelent Kulka János dala egyben a hamarosan debütáló ’Pálmaszív’ kiadványának második előfutára. A „20 éves tea” egy meghitt videó etűd kíséretében érkezik.

Kulka János színművész személyes hangvételű, ’Pálmaszív’ című, október 7-én megjelenő lemezéről hallható a következő felvezető szerzemény, amely igazán jól illik a hirtelen jött szeptemberi hideghez és az induló teázós időszakhoz.

Tariska Szabolcs szövegíró múltba merengő-révedező, hangulatos éjszakai szövegéhez Tövisházi Ambrus az ötvenes-hatvanas éveket és a doowop zenei stílust megidéző zenéje társul. A színész egy éjjeli látogatásról énekel, miközben egy füstös cumbiát hallgat - utóbbi egy kolumbiai tánczene megnevezése.

A téma és a zeneszám érdekessége, hogy a címben szereplő, forró nedű valóban létezik, és a szerzők is nagy rajongói a földes aromájú, kínai öreg teáknak, melyeket a fogyasztás előtt lepréselve évekre földbe ásnak - innen származik a szövegben szereplő húsz év.

A steel gitár által hawaii hangulatot idéző sanzonban pár sor erejéig János személyes jó barátai, Lang Györgyi és Falusi Mariann is beszállt.

A hármast márciusban egy Kongresszusi Központban megtartott megindító koncerten láthattuk legutoljára élőben, most pedig a „20 éves tea” felvételében is visszaköszönnek.

hirdetés

VIDEÓ: Kulka János - 20 éves tea km. Falusi Mariann, Lang Györgyi


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Az önkínzástól az új önazonosságig – Megnéztük a Magasságok és mélységek című filmet
Túl lehet-e lépni Erőss Zsolt árnyékán? Kritika Csoma Sándor filmjéről.

Link másolása

hirdetés

Azok, akik feljutottak a Föld legmagasabb hegycsúcsaira és le is jöttek onnan, elmondhatják, hogy ha nem is győzték le a természetet, kiállták a próbát vele szemben. Ami a közönséges halandóknak csupán egyszerre gyönyörű, félelmetes látvány és elérhetetlen vágy, az számukra kézzel fogható hódítás, amelynek élményéért még az életük sem drága. Ilyen ember volt Erőss Zsolt, aki fél lába elvesztése után sem adta fel céljait, míg el nem nyelte örökre a Himalája hava. Bár e szó szoros értelmében halálmegvető bátorságú hegymászó is megjelenik mozaikszerűen Csoma Sándor Magasságok és mélységek című filmjében Trill Zsolt szűkszavú, mégis hiteles alakításában, az igazi főszereplő felesége, hegymászó társa és gyermekeinek anyja (a sorrend nem véletlen), Sterczer Hilda (Pál Emőke), aki kétségbeesetten harcol a gyász tudata ellen, egészen addig, amíg rá nem ébred: csak úgy tud új életet kezdeni, ha megtanul együtt élni ezzel a pótolhatatlan veszteséggel.

Amikor elmentem megnézni ezt a filmet, először az járt a fejemben, hogy kell-e ez most nekem? Még nincs három hónapja, hogy elvesztettem 89 éves Édesapámat, és 91 éves Édesanyám is kórházban van. Aztán a film befejezése után mégis úgy gondoltam: jó, hogy láttam.

Egyfelől megerősített abban, hogy miközben nem a társadalom által elvárt külsőségek számítanak, igenis lehet enyhíteni a gyászt azzal, hogy kibeszéljük magunkból, hogy felelevenítjük a mindennapok közös apró mozzanatait, az elhunyt szokásait, mondásait, a vicces jeleneteket

(igen, néhai sakkmester keresztapám temetése kollektív röhögéssé vált, miután barátai a sír körül mesélni kezdték fergeteges sztorijait...).

Másfelől pedig Édesanyám viselkedését is segített megérteni: ő ugyanis Hildához hasonló utat látszott választani, miután elment az az Ember, akivel 70 éven keresztül együtt voltak: nem sírt, nem beszélt róla, sőt, még rá is szólt azokra, akik szerinte „túl sokat” emlegették, elpakoltatta használati tárgyait, miközben látszott rajta, hogy odabent egyre jobban feszíti valami. Talán ezért is került kórházba.

Hilda számára a gyász leküzdése, a minden áron való keménység ugyanolyan kihívás, mint amikor Zsolttal együtt vágtak neki egy 8000 méteres csúcsnak. Sokatmondó a film eleje, amikor felidézi, hogy a hegyen keveset beszélnek, és akkor sem a kételyekről és főleg nem a halálról.

Az asszony állja a média rohamait, elvégre egy hírességről, egy sportikonról, sokak példaképéről van szó. Kifejezetten mellbevágó volt számomra a tv-show jelenete, amelyben a riporter mintha az özvegy bűntudatát próbálná felébreszteni. Nem hiszem azt sem, hogy sokan képesek lennének arra, hogy amikor élő adásban bekapcsolják társa eltűnése miatt, már-már hideg racionalitással elmagyarázza a hamis illúziókat keltő tévéseknek, hogy Zsolt miért nem élhette túl, hogy nem jutott el a 4. alaptáborig. A háza előtt várakozó stábról pedig egyenesen Fellini Édes élete jutott eszembe, az a jelenet, amikor a társasági élet egyik jeles tagja öngyilkos lesz, felesége még nem tud semmit, de a paparazzók már kiéhezett vadakként készülnek hazaérkezésére.

hirdetés
Pál Emőke átlényegülése Hildává alighanem napjaink magyar mozijának egyik csodája,

különösen azokban a jelenetekben, amikor még kislányába is át akarja ültetni saját keménységét, mintha meg akarná neki tiltani, hogy gyászolja apja elvesztését. Kegyetlen „önfegyelmének” netovábbja, amikor a búskomorrá vált Gerdának levágja a haját, hogy ne tudja állandóan befonogatni fürtjeit, amelyekkel talán apja hegymászó köteleit idézi fel. A józan ész határát súrolja a sátrazás, ami ellen a kislány minden porcikája tiltakozik, de anyja ugyanúgy reagál, ahogyan apja tette, amikor Hilda a hidegre panaszkodott a hegyen: „Ne hisztizz!” Ez a mélységes átélés Nagy Enikő részéről felfoghatatlan lenne számomra, ha nem láttam volna saját négy és fél éves unokámat, amikor meglátogattuk Édesapámat egy héttel a halála előtt, és a kisfiú arcán ott volt: pontosan tudja, hogy a Dédivel nagy baj van…

Ebből az önként vállalt, önkínzó szerepből Hilda kétszer lép ki: a posztumusz „vitézzé avatás” és az emléktábla-leleplezés ceremóniája során keserves nevetőgörcs tör rá, és akkor robban ki belőle elemi erővel a zokogás, amikor egy nagy szemeteszsákba szórja Zsolt szobájának emlékeit, trófeáit, a közös fotókat, és csak egy eltört üveg láttán omlik össze, amelyben vélhetően együtt gyűjtött kövek voltak. Zsolt csapattársának megjelenése, ruháinak látása már a belenyugvás képei. A végső feloldást a pszichológus elfogadása, de még inkább az elszökött gyereknek a templomban való megtalálása adja. Most már szabad sírniuk mindkettőjüknek, most már elkezdhetik megtanulni új életüket. Erőss Zsolt ott marad örökre a szívükben, de talán képesek lesznek mindketten túllépni az elvesztett férj, társ, apa árnyékán. Azóta tudjuk: Sterczer Hilda az idén nyáron újra férjhez ment.

Napjaink nélkülözhetetlen eszköze, az okostelefon ezúttal fontos dramaturgiai szerepet kap. Megszólalásaira épül a cselekmény váza Zsolt eltűnésétől a tévések bejelentkezésén át Gerda szökéséig. Sokszor már abból sejthető, hogy mi következik, ahogy Hilda felveszi, vagy beleszól...

Bár a zárókép csodás tája, a letekintés a hegytetőről a völgybe más esetben akár „boldog véget” is jelezhetne. Hilda végül magára talált, van újra értelme az életének, most már ő segít másokat, akik hasonló poklokat jártak meg és gyerekeket tanít leküzdeni félelmüket a magasságokkal és a mélységekkel szemben. És talán azt is, hogy a kettő között félúton lenni sem könnyű.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Rákay Philipék befejezték minden idők legdrágább magyar filmjének forgatását
A Most vagy soha! forgatása 80 napig tartott és várhatóan 2024. tavaszán kerül a mozikba.

Link másolása

hirdetés

A Most vagy soha! az 1848. március 15-i eseményeket dolgozza fel, az alkotók elmondása szerint különös figyelmet fordítva a korhű részletekre.

A Lóth Balázs rendezésében, Berettyán Nándor, Mosolygó Sára, Horváth Lajos Ottó, Fehér Tibor, Koltai-Nagy Balázs, Ertl Zsombor, Novkov Máté, Hajdu Tibor, Bordás Roland és Reider Péter szereplésével készülő filmen már a VFX szakemberek dolgoznak. A leforgatott anyaghoz most többek között hozzáillesztik a 3D-ben rekonstruált Nemzeti Múzeumot, a dunai látképeket, illetve azt a több ezres tömeget, amely 174 éve elözönlötte az utcákat a forradalom kitörésekor.

A forgatás áprilisban indult és 80 napig tartott, melynek díszletébe már mi is bepillantást adtunk olvasóinknak.

A Most vagy soha! az utóbbi évtizedek egyik leggrandiózusabb filmes vállalkozása. Az NFI először 4,5 milliárd forintot szavazott meg a gyártásra, majd további kétszáz milliót.

hirdetés
Mivel a gyártó Pilvax Film Kft. 1,4 milliárd forintért igénybe vehet további adókedvezményes támogatást is, így összesen 6,1 milliárd konyhapénzből gazdálkodhatnak az alkotók.

Az már csak a hab a tortán, hogy az első eresztésben a 4,5 milliárdból 2 milliárdot, példátlan módon egy egyedi kormányhatározattal csoportosított át a kormány az NFI-nek, az összeget dedikáltan erre a filmre szánva, de gyakorlatilag mindenféle szakmai, művészi indoklás nélkül - idézte fel a film hátterét a hvg.hu.

A tervek szerint a kész filmet 2024 tavaszán, az 1848-as forradalom 176. évfordulóján láthatja a közönség a mozikban a Fórum Hungary forgalmazásában.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Felkavaró fotók a World Press Photo kiállításon, mutatjuk a díjnyertes alkotásokat
Lebombázott városok, lángoló erdők és síró anyák fotói mesélnek a világ borzalmairól.
Orosz Emese cikke - szmo.hu
2022. szeptember 23.


Link másolása

hirdetés

Már megnézheted a világ legrangosabb sajtófotóversenyének díjazottjait a Magyar Nemzeti Múzeumban. A World Press Photo 2022. díjnyertes alkotásait a nemzetközi zsűri 130 ország 4066 fotóriporterének 64 823 fotójából választotta ki.

A globális díjazottak pusztító erdőtüzeket, halott gyerekek mementóit és az esőerdők kizsákmányolását is dokumentálták. Mi már láttuk a kiállítást, nézd meg velünk a legerősebb fotókat!

A pályázat idén teljesen megújult: a fotópályázat előzsűrizését regionálissá tették, vagyis

külön-külön értékelték az afrikai, az ázsiai, az európai, az észak- és közép-amerikai, a dél-amerikai, a dél-kelet-ázsiai és óceániai régióból küldött pályaműveket.

A korábbi kategóriák helyett összesen négy kategóriában lehetett pályázni: egyedi fotó, sorozat, hosszú távú munkák és szabadon választott formátum. A kiállításon a régiók négy-négy legjobbnak ítélt alkotása között természetesen megnézhettük a globális díjazottakat is.

Egyedi fotó kategóriában az év sajtófotója Amber Bracken a The New York Times-nak készített Kamloops Residential School című képe lett.

hirdetés

A vörös ruhákba öltöztetett keresztekről készült kép önmagában is felkavaró. Pláne ha megismerjük a hozzá tartozó megrázó történetet. A fénykép azoknak a gyerekeknek állít emléket, akik Kanadában, a Kamloops Helyi Indián Iskolában haltak meg, egy olyan intézményben, amelyet az őslakos gyermekek asszimilálására hoztak létre. 2021-ben 215 jeltelen sírt találtak Kamloopsban, ami megerősítette a szóbeszédet: a 19. századtől működő bentlakásos iskolában

legalább 4100 diák halt meg rossz bánásmód, az elhanyagolás, betegség vagy baleset következtében.

Első helyezett sorozat kategóriában Matthew Abbott National Geographic/Panos Pictures-nek készített Saving Forests with Fire című képsorozata lett:

2021-ben erdőtüzek pusztítottak a bolygónk különböző részein. A díjnyertes fotósorozat azt mutatja be, hogyan élnek együtt az észak-ausztrál Nawarddekenek a tűzzel, hogyan használják fel stratégiailag a környezetük védelmében, és miként égetik fel földjeiket, hogy megakadályozzák a pusztító erdőtüzeket. A Nawarddeken népe több tízezer éve gyakorolja a „hideg tüzelés” technikáját.

Hosszú távú munkák kategóriában az első helyezést Lalo de Almeida érte el Amazonian Dystopia című munkájával, amit a Folha de São Paulo / Panos Pictures-nek készített.

Lalo de Almeida több mint 12 évig foglalkozott a brazil Amazonas erdőirtásának, bányászatának és erőforrásainak kiaknázásának társadalmi, politikai és környezeti hatásaival. Erről szól az Amazonian Dystopia című képanyag illetve arról, hogy ez milyen hatást gyakorol az őslakosokra és az esőerdőre. Brazília az otthona az amazonasi esőerdők 60 százalékának, emellett kulcsfontosságú szabályozója bolygónk ökoszisztémájának, mit a gyarmati idők óta változatlanul kihasználnak.

A Szabadon választott formátum első díját Isadora Romero vizuális történetmesélő Blood is a Seed című videója kapta. Ezt a pályaművet is vetítették a tárlaton.

Romero személyes család történetén keresztül a projekt rávilágít a magvak eltűnésére, a kényszerű migrációra, a rasszizmusra, a gyarmatosításra és az ősi tudás későbbi elvesztésére. A 20. század folyamán a mezőgazdasági növények genetikai sokféleségének 75%-a elveszett világszerte. Romero szerint a sokféleség és a magfajták elvesztésével tápanyagokat is veszítünk, de a kulturális emlékezet is elvész, amit nemzedékről nemzedékre adták át. A videó digitális és analóg fényképekből áll. A rajzokat Romero apja készítette.

A Globális díjazottakon kívül voltak persze más fényképek is a kiállításon, amik nagyon megfogtak bennünket.

Egyértelműen azok a fotók voltak a legmegrendítőbbek, amik a háborús konfliktusok árnyékában élő emberek hétköznapjaival szembesítettek. Többek közt Madagaszkárból, Palesztinából és a közeli Ukrajnából is láttunk erős fotókat.

Engem legjobban a nigériai iskolát ábrázoló fotósorozat rázott meg, ahonnan fegyveresek 140 diákot raboltak el, feltehetően váltságdíjért vagy bebörtönzött Boko Haram-tagok szabadon bocsátásáért cserébe. Két kisgyerekem van, ezért nem nehéz azonosulnom a fényképeken szereplő anyákkal, aki megélték ezt a borzalmat.

Az erdőtüzekről is több régió fotósa adott be pályázatot. Nem csoda, hiszen az elmúlt időszakban kivételesen nagy erdőtüzek tomboltak világszerte. A kiállításon látható projektek megörökítik az indonéziai, oroszországi és görögországi erdőtüzek pusztításának hatásait is.

Nagyon látványosak azok a különleges technikával készült képek is, amelyek az mexikói őslakos ópiumtermelők nehézségeit dokumentálják. Ezek a szegénységben élő földműves közösségek kénytelenek voltak áttérni a máktermesztésre a megélhetés miatt. A fotós karcolásai és tűszúrásai a traumát és a mákgubók megkarcolását jelképezik, mert így nyerik ki az ópiumot. A piros szín a kábítószerhez kapcsolódó erőszakot és vért, de az életet is szimbolizálja.

Általánosságban elmondható, hogy a pályamunkák a világ igazságtalanságairól és borzalmairól szólnak, melyek a fotók elkészítése után sem érnek véget. Éppen ezért üdítően hatottak a hosszú hajú Buenos Aires-i lányról készült fotók a kiállításon. Antonella a COVID bezártság alatt fogadalmat tett, hogy levágatja legnagyobb kincsét, a haját, ha a karantén eltörlése után végre ismét iskolába mehet.

A hollandiai World Press Photo Foundation 1955 óta szervezi a világ legjelentősebb pályázatát, illetve az azt követő utazó kiállítását. A tárlat világszerte 120 helyszínen látogatható és mindig az előző évet mutatja be.

Természetesen a budapesti tárlat is csak egy válogatást nyújt a legjobb alkotásokból. Ha a projektek összes fényképére kíváncsi vagy, látogasd meg a World Press oldalát.

A korábbi rendkívüli közönségsiker után a kiállítás idén is öt héten át nézheted meg. A tárlatot kiegészíti Radisics Milán „Lábnyomunk, -Az ember hatása bolygónkra” című kiállítása. Részletek a Nemzeti Múzeum honlapján.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: