„Nagyon boldogan játszom ezeket az epizódszerepeket” – beszélgetés Fesztbaum Bélával
– A 20. század első felében az irodalom és az újságírás még nem vált annyira ketté, mint később.
– És ez termékenyítőleg hatott mindkét területre. A korszak írói valódi mesterei voltak tolluknak művészi területen és az újság hasábjain is. Én magam nagyra becsülöm a jó újságírást. Édesapám haláláig újságíróként dolgozott, főleg sportot írt, de járatos volt kulturális és egyházi témákban is. Az újságírás is művészet, egy cikknek is kell, hogy legyen eleje, közepe, vége, mint egy irodalmi műnek, egy bizonyos terjedelmen belül kell úgy megírni a témát, hogy az olvasó mindent megértsen, és az egyes műfajok szabályait tiszteletben tartva pont annyit kell beletenni, amennyit maga az anyag elbír. Mindez nagyon tiszteletre méltó szaktudást igényel.
Nagy örömmel nyúlok tehát jól mondható újságírói szövegekhez, már csak azért is, mert ezekben a szerzők valóban az egyes szám első személyű hangjukat hallatják, míg esetleg a műveikben egy karakter mögé bújva beszélnek. Az ilyen megszólalás megkérdőjelezhetetlen és mindig különlegesen nagy ajándék, mert általa közel lehet jutni a szerző valódi személyiségéhez, amit nem takar el sem egy versláb, sem egy költői kép vagy egy párbeszéd.
– Ön elismert színházkutató. Doktorált Ditrói Mór, a Vígszínház egykori igazgatója életéből. Vannak-e további hasonló tervei?
– Igen, elég csak saját színházunkra gondolni, amelynek számos olyan alakja volt, aki megírásra érdemes. Bár most nem ez áll a feladatok élén, de ott van köztük a kutatás, a színháztörténeti írás. Most színészi munkámra koncentrálok, közben szervezem a Grund-vígszínházi fiúzenekar nyári koncertjeit, amely A Pál utcai fiúk-előadás nagy ajándéka. Nagy az érdeklődés Seress Rezső-estem, a Dalok a Kispipából iránt, ami öt éve megy az Óbudai Társaskörben, de országszerte számos meghívást kaptunk. Emellett egy két és fél éves kisfiú édesapja vagyok…
– A zene is elválaszthatatlan Öntől, a szentesi kollégiumtól kezdve a Könnyű Esti Sértés színészzenekartól a Grundig, Seresstől a Budapest Klezmer Bandig.
– Igazi örömzenész vagyok abból a felelőtlenségből fakadóan, hogy nem vagyok képzett és tanult zenész. Lehetnék erre büszke, meg szégyellhetném is, egyiket sem teszem. Örülök, hogy a zene számomra, mint ajándék megadatott és igyekszem ezt a lehető legszélesebb skálán visszaadni a közönségnek. Például a Grund-vígszínházi fiúzenekarral próbálunk visszahozni valamit az élő zenélés, az együttzenélés, a rock-zene varázsából, a Seress-esttel megszólítani az idősebb generációt, megmutatni egy legendás pesti bárzongorista figuráját az ő ifjúságukat is megidézve, de szívesen kalandozom a klezmer, vagy a kabaré sanzonjainak, kupléinak világa felé. Tavaly nyáron ugyancsak az Óbudai Társaskörben volt a premierje a Café Mennyországnak, de az idén is látható lesz öt alkalommal.
– Hogyan került szülővárosából, Egerből Szentesre?
– Minden ember életében van egy meghatározó pedagógus, aki megmutat egy jó irányt. Általános iskolai osztályfőnököm, irodalomtanárom - álljon itt a neve, szeretettel emlékszem rá: Petre Józsefné - kitűnő érzékkel felhívta szüleim figyelmét a szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatára. Én 1989-ben kerültem oda, és ez lett az egyik legmeghatározóbb élmény az életemben. Örökké hálás vagyok ezért nemcsak a tanáromnak, hanem a szüleimnek is, hiszen 14 évesen az embert általában nehezen engedik el otthonról, de ők bíztak bennem. A középiskolai drámaoktatás ötlete annak idején Várkonyi Zoltán agyában született meg, és ehhez találta meg szentesen Bácskai Mihályt, aki már évek óta vezette a gimnáziumban a diákszínpadot. Az, hogy én most itt vagyok a Vígszínházban, ennek a hagyománynak is egyfajta folytatása.
– Számos olyan „kis” szerepet játszik, amelyek nyomot hagynak az adott darabon: Polonius a Hamletben, Cenzor a Bíborszigetben, Témüller A padlásban, vagy éppen Rácz tanár úr. Mi a titka ezeknek a figuráknak színészi szempontból?
– Én nagyon boldogan játszom ezeket az epizódszerepeket, mert nincs sok időm a színpadon és ezért a lehető leggazdagabban, legárnyaltabban és legpontosabban kell bennük színészileg fogalmazni, hogy az a figura jól megszólaljon. Igyekszem őket emlékezetessé formálni, és mindenek felett örömmel játszani, mert ha én örömmel veszek bennük részt, akkor az a közönség számára is élvezetes lesz és tudnak azonosulni vele. Mindegyik figurának igyekszem megtalálni a legfontosabb központi jellemvonását, és átitatva valami egyéni ízzel tálalni. Nagyon színészbarátok ezek a szerepek, koncentrált figyelmet igényelnek és nagyszerűen lehet rajtuk keresztül kommunikálni a nézőkkel.
