KULT
A Rovatból

Nádasdy Ádám: A Kádár-rendszerben nem voltak olyan gusztustalan sajtómegnyilvánulások, mint most – Interjú Londonról, Budapestről, Pride-ról és méltóságról

A népszerű nyelvész, költő arról is beszélt, mivel járult hozzá a királynő a melegek elfogadásához, mitől más melegnek lenni Angliában, mint Magyarországon, miért nem lehet valójában LMBTQ+ közösségről beszélni. De szóba került Magyar Péter is.


Nádasdy Ádámmal hol egy színházban futunk össze, hol a Magyar Műfordító Egyesület rendevzényein, amelynek mindketten tagjai vagyunk. Legutóbb a Víg Szalonban találkoztunk, ott kértem fel az interjúra, amire végül az online térben sikerült sort keríteni.

– Először is gratulálok a Szinva-irodalmi díjhoz. Ez már a sokadik elismerésed. Megvan ennek még a varázsa, vagy azért ez is olyasmi, amihez idővel hozzászokik az ember?

– Megvan. Különösen azért, mert váratlanul ért, és mert ezt igazi emberek adják, akiknek ez a véleménye, és úgy látszik, méltónak találtak rá. Ez sokkal nagyobb öröm, mint amikor egy kormánytisztviselő vagy egy miniszter adja át. Persze az is jól esik, de ebben van valami emberi.

– Azért régen az állami díjaknál is előfordult, hogy szakmai alapon, arra érdemesek kapták őket.

– Persze, de konstrukciós hiba van az állami kitüntetésekben. Azoknak nem szabadna létezni. A kommunisták vezették be 1949-ben egyrészt, hogy a hűséges embereiket díjazzák, másrészt, hogy kiváltsák az egyéni szponzorálást. A tőkés osztály megszűnt, és a művészeket támogatni kell. Nincs már Baumgarten, nincsen Hatvany báró… marad a párt. Ilyennek nem szabadna léteznie.

Ismerek olyan országokat, ahol a hajuk égnek állna attól, ha egy miniszter akár csak a közelébe menne valamilyen irodalmi díj átadásának.

– Nemrég adták ki a Londoni leveleket kötet formájában. Ezek tavaly nyárig jelentek meg a Népszavában. Miért szakadt meg a sorozat?

– Nem úgy fogalmaznék, hogy megszakadt, hanem hogy befejeződött. Nézd, én nem tudósító vagyok, akinek ez a mestersége, hogy élete végéig minden nap vagy minden héten beszámoljon róla, hogy mi történt. Esszéista vagyok, egy kultúrturista, aki körülnézett Angliában, aztán innen visszanéztem Magyarországra. Kiválasztottam 30 témát, részben, amit az élet hozott elém, részben, amit kikerestem magamnak. 30 darab elég volt, és úgy éreztem, hogy már kitesz egy kötetnyit. El is kezdtem kacsingatni a Magvető Kiadó felé, hátha érdekli, és szerencsére érdekelte.

– Az embernek óhatatlanul is eszébe jut George Mikes How To be an Alien című könyve. Magyarul Anglia Papucsban címen jelent meg. Bár a stílus egészen más, az alapállás megegyezik: egy magyar ember hogy látja Angliát. Az alien itt nem a népszerű űrszörnyeteget jelenti, hanem egyszerűen külföldi idegent…

– A jogi kategóriát. Ma is létezik ilyen. Van is ilyen kifejezés, hogy legal alien. Aki legálisan van ott, de külföldi.

– Sting is azt énekelte: I'm a legal alien.

– Pontosan, így van!

– Ha elég sokat él az ember Londonban, ki lehet lépni az alien státuszból, vagy mindig megmarad?

– Mindig megmarad. Igaz, én nem dolgozom ott, nem adózok, nincs ott egészségbiztosításom. Idős koromban kerültem oda, mert a férjem munkát vállalt ott. Tehát nem vagyok jellemző példa. Nem úgy, mint a férjem. Ha valaki ott dolgozik, az más. Akkor azért Londonban könnyen lehet asszimilálódni, mert London tényleg egy nagyon vegyes város. Talán egyedül az számít, hogy mennyire tud valaki angolul. Ő speciel nagyon jól, de van, aki kevésbé, és ha kinyitják a szájukat kiderül, hogy külföldiek.

– Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy már többször is készíthettem veled interjút. Most azért gondoltam, hogy jó volna beszélgetni veled a Pride itthoni ellehetetlenítése kapcsán, mert kétlaki emberként rálátásod van az itthoni és a brit közegre. Nyilván ott is vannak kirekesztő emberek. Miben más élmény melegnek lenni itthon és odakint?

– Odakint sokkal kevésbé téma ez. A Fidesz-propaganda miatt Magyarországon ez általános témává vált, és nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, hogy az én kis életvitelem országos problémaként merül fel, amikor pedig azért ennél fontosabb problémák is akadnak a magyar állam vagy a magyar nép szempontjából. Mondhatnám persze, hogy pozitívum, mert most már az utolsó faluban is tudja mindenki, hogy vannak melegek, és az micsoda.

Mindenesetre Angliában senkit nem érdekel, ha meleg vagy. Nem lehet ezzel villogni, hogy elmondom nektek, "coming out".

Az utcán itt is kevés férfi párt látni, akik kézen fogva mennének, de itt a heteroszexuális párok sem szoktak. De az nyilvánvaló, hogy melegpárok vannak. Bár ismét le kell szögezni, hogy London nagyváros, ahol mindenféle van, és jobban meg is tűrik egymást az emberek a különbségeikkel. A klepetusba öltözött muzulmán nő ugyanúgy felszáll a metróra, mint a meleg pár. Budapest viszont nem világváros. Szép és nagy, nagyon szeretem, de nem olyan, mint a metropoliszok. Budapest magyar város. London nem tudom, hogy angol város-e, mert felül van azon a kategórián. Ahogy gyerekkorunkban mondták: osztályon felüli étterem. Emlékszel erre?

– Igen, persze.

– Szóval társadalmilag ott a melegség inkább egy kedves, mosolyogtató téma. Az más kérdés, hogy egyénileg biztos problémát jelent, és a világ végéig problémát fog jelenteni, mert ezt az utat egyénileg kell megjárni mindenkinek, amikor ő rájön, hogy "más". Hogy kilóg a többiek közül. Ezen a legelfogadóbb társadalmakban is átesik minden kamasz. Olyan ez, mint amikor rájössz, hogy sokkal magasabb vagy, mint a többi, vagy sokkal alacsonyabb. Vagy hatalmas füleid vannak. Tehát van valami olyan jegyed, amivel nem nagyon tudsz mit kezdeni és valahogy meg kell tanulnod használni.

Ráadásul még mindenki emlékszik rá Angliában, hogy néhány évtizeddel ezelőtt ez még megvetés és szégyen tárgya volt szemben azzal, ha valaki túl alacsony vagy túl magas.

– Olyannyira, hogy ha jól tudom, csak valamikor a 60-as évek végén szűnt meg büntetendő lenni.

– Így van. Meglepően későn. Bár igaz, hogy akkor már nem alkalmazták, de papíron bűntetendőnek számított. Volt egy híres meleg pár, Benjamin Britten zeneszerző és Peter Pears operaénekes. Együtt éltek és együtt is léptek fel sokszor. De úgy kellett tenniük, mintha csak barátok volnának, akik közösen bérelnek egy szép nagy házat. Az áttörés akkor történt, amikor Britten meghalt, és a királynő az udvar nevében részvéttáviratot küldött Pearsnek. Ezt akkor sokan csodálták. Hiszen ha Pears és Britten sosem mondták, hogy ők meleg pár – márpedig nem mondták, mert féltek –, akkor tulajdonképpen miért küld a királynő részvéttáviratot egy teljesen idegen úriembernek? A melegek között ma is sokan azért kötnek házasságot – illetve Magyarországon csak bejegyzett élettársi kapcsolatot lehet –, hogy ha egyikük megbetegszik, akkor az orvos vagy az ápolónő ne legyen kénytelen azt mondani, hogy ne haragudjon, uram, ön milyen jogon van itt? Ha van róla papír, az egész más…

– Említetted, hogy egyénenként végig kell járni az utat amíg valaki eljut oda, hogy felvállalja a másságát. Én úgy érzem, sok esetben annak is végig kell járnia egy utat, aki nem melegként eljut oda, hogy nem csak, hogy elfogadja, hanem nem érdekli. Van a melegek elfogadásának az a fokozata, amikor az elfogadásban van egy kis "de". Hogy "annak ellenére" elfogadom, mennyire jó fej vagyok, hogy elfogadom. Bevallom, én is átestem ezen a stádiumon, bármennyire is ciki…

– Nem ciki! Ez természetes.

– Ugyanakkor az igazi elfogadás az, amiről te is beszéltél, amikor ez már nem is téma. Amikor úgy érzem, nincs miről beszélni. Magyarország még messze van ettől, talán azért, mert itt később indultak be ezek a folyamatok, mint mondjuk Angilában. Bár ugyanakkor érdekes módon, a homoszexualitás büntethetősége nálunk hamarabb megszűnt.

Kádár János fontos érdeme volt, hogy nem akart az emberek hálószobájába befurakodni. Egy diszkrét ember volt. Például nem voltak olyan gusztustalan sajtómegnyilvánulások, mint most, a Fidesz alatt, pedig hát az egész sajtó az ő kezében volt, ott nem volt mese. Ahogy a régi vicc szól Leninről, akár közénk is lövethetett volna. Nem volt a sajtóban szó arról, ha valakinek törvénytelen gyereke született, sem arról, ha házasság nélkül együtt éltek emberek. Ezekkel hála Istennek nem foglalkozott a párt.

Arról sem jelentek meg cikkek, hogy ezek a "homoszexuális férgek" szocialista társadalmunkat a gyökerénél megrágják. Pedig volnának ötleteim, miket lehetett volna írni.

Így a legalizálás is meglepően hamar megtörtént. Biztos azt mondták, felesleges ezzel a bíróságokkal terhelni. De ez nem jelentette azt, hogy a közvélekedés megváltozott volna. Ehhez idők kellett, meg hát persze a rendszerváltás is sokat segített ebben.

– Ha egy társadalom általánosságban véve elfogadóbb, az kihat a gyűlölkedés minőségére is? Mert nyilván homofób emberek és politikusok mindenütt vannak. De arra gondolok, hogy ahol ez nem téma, és ahol nem sikk a melegek vegzálása, ott talán a gyűlölködők is visszafogottabbak.

– Az biztos, hogy Angliában nem olvasok olyasmit az újságban, hogy a melegek ellen írnának bármit. Hála istennek hozzám Magyarországon sem érnek el becsmérlő megjegyzések. Persze lehet, azért, mert buborékban élek, öreg is vagyok, nem számítok érdekesnek. Vannak nálam sokkal exponáltabb közszereplők. Hogy a Pride-on mi lesz, arra nagyon kíváncsi vagyok. Természetesen jövünk a férjemmel együtt, és erre buzdítjuk összes barátainkat és ismerőseinket. Mert itt már többről van szó, nem a melegségről, hanem a szabadságról. Akinek a szabadság fontos, remélem odajön. Abszurd, hogy a melegség ilyen szimbolikus szintre emelkedik, de ez megint csak a Fidesz-propaganda miatt van.

Ők tolták odáig a biciklit, hogy egy katolikus barátom, négy gyerek apja, aki rendszeresen ministrál a templomban, azt mondja nekem, hogy most el fog menni.

– A Pride kapcsán is megfigyelhető az, ami a Black Lives Matternél, hogy belekapaszkodnak az elnevezésbe és félreértik, vagy tudatosan félremagyarázzák. Mondván, ők toleránsak meg minden, de miért kell büszkének lenni arra, hogy valaki meleg. Pedig talán a büszkeség nem is a legjobb fordítás, találóbb a Meleg Méltóság Menete elnevezés. Sokan valószínűleg azzal sincsenek tisztában, hogy a Pride az alapjában véve egy megemlékezés az úgynevezett stonewall-i lázadásra. Egy meleg ember számára pontosan miről szól a Pride?

– Én is gondolkoztam már ezen. Azért nem rossz a büszkeség. Magyarul ugyanis használjuk ezt, amikor visel valaki valami olyasmit, a mi sokak szemében negatív. „Szegény, de büszke asszony.” Ilyet mondhatunk, pedig miért lenne büszke valaki arra, hogy szegény? De nem arra büszke, hanem annak ellenére. Emelt fővel viseli azt, ami kijutott neki. Vagy én mondhatom, hogy a nagyapám egy büszke sváb ember volt. Miért kell annak büszkének lenni, aki sváb? Azért, mert vélhetően abban a környezetben, abban az évtizedben ezt támadták, szégyenné akarták tenni, és ő azt mondta, hogy ide lőjetek, én akkor is sváb ember vagyok.

Egyébként a feketék találták ki. Így szólt az ő mondásuk: Say it loud, black and proud! Mondd hangosan, fekete vagy és büszke!

Náluk ugyanaz a helyzet, akiket még százötven évvel ezelőtt rabszolgaként adtak-vettek. Azért nagyon jó a Pride, mert felhívja erre az emberek figyelmét, meg hát nagyon jó érzés nekünk úgy vonulni az utcán, hogy kézen fogva mehetünk, vagy akár meg is csókolhatjuk egymást. Farsangi légkör uralkodik. Mert az ókor óta pontosan arra szolgált a farsang, hogy akkor minden mást is lehetett csinálni, mint egyébként.

– Ahogy olvassa az ember a politikusok és kommentelők megnyilvánulásait, úgy tűnik, sokan úgy képzelik el a melegeket, hogy ez egy zárt klub, amely James Bond főgonoszokat megszégyenítő megátalkodottsággal, egyfajta "meleg ideológia" mentén fondorkodik valami összeesküvésen. Egyáltalán, létezik ténylegesen olyan, hogy egységes LMBTQ+ közösség és ideológia?

– Nem. Persze vannak meleg barátaim, sőt, mondhatom, hogy a baráti köröm nagy része melegekből áll. Ez szinte természetes. Ha cigány volnék, akkor gondolom, nagy részt cigányokból állna a baráti köröm. Másfelől... Hogy mondjam, nagyon érdekes és szép ez a betűszó, ez az LMBTQ,

de hát ebben olyanok is benne vannak, akiket persze a minden embernek kijáró tisztelettel nézek, például a transzvesztitákat, na de hát hozzájuk nekem mi közöm?

Én olyanokat nem ismerek, és nem is vágyom velük kapcsolatra. Szóval nem, nem fondorkodunk.

– Na és mi a helyzet a "meleg lobbival"?

– Az más. A lobbizásnak minden társadalomban van létjogosultsága, ha arról szól a meleglobbi törekvése, hogy ne piszkálják a melegeket, vagy ne tiltsák ki az iskolából a szexuális felvilágosításnak ezt az ágát.

– Nehéz dilemma, hogy hol az a pont, amikor reagálni kell. Mert ha reagálunk, mégiscsak ők irányítanak minket, hiszen rájuk reagálunk és nyilván pontosan ezekre a reakciókra számítanak. Ez egy ördögi kör, hogy lehet ebből kitörni?

– Ez egy nagyon jó kérdés, de hát én erre nem tudok válaszolni. Ez egy politológiai dilemma. Igazad van, én is billegek aközött, hogy ignoráljuk ezeket a gazságokat, vagy ostobaságokat, avagy emeljük fel szavunkat ellenük.

Most inkább afelé hajlok, hogy emeljük fel a szavunkat, mert kicsit sok a rosszból. Azért most már nagyon sok ember érzi úgy, hogy elég volt a Fideszből.

– Magyar Péter például nem igazán állt bele a Pride kérdésébe, mégis azt nyilatkoztad, ha kiderülne, hogy patája van, akkor is rá szavaznál. De ha jól értem, ez nem feltétlenül mellette szól, hanem sokkal inkább a mostani rendszer ellen.

– Igen, ezt elfogadom, így van. Jöjjön már valami más. Már csak azért is, hogy az emberek ne kényelmesedjenek el. Ha valaki ül egy pozícióban, az álljon fel, és menjen arrébb. Emelje fel a fenekét. Semmi sem örök. Senkinek nem szabad úgy viselkedni, mintha istentől való hatalma lenne. Mert bizony tízenvalahány év után még egy tisztességes hivatalnok is hajlamos azt képzelni, hogy a jóisten őt arra teremtette, hogy ott üljön. De hát ez egyáltalán nem biztos. Mint a nagymama, aki azt mondta, hogy egy évben kétszer akkor is el kell húzni a bútorokat, ha nincs egér a lakásban, hogy ne is költözzön be.

– Kétlakiságod ellenére szerencsére sokat jársz Magyarországon. Hol találkozhatnak veled a tisztelőid, rajongóid?

– Szombathelyen felkértek, hogy nyissam meg az ottani Ünnepi Könyvhetet, ami egy nappal később kezdődik, mint a budapesti. Úgy hívtak meg, hogy aludjak is ott, mert este vacsora lesz. Másnap jövök vissza, de megáll a vonat Győrben, és a győriek azt mondták, hogy szakítsam meg az utamat és legyen egy beszélgetés a győri könyvtárban irodalomról. Másnap, június 15-én, pedig egész nap a budapesti Ünnepi Könyvhéten leszek a Vörösmarty téren, és dedikálok. Miskolcon pedig, amint már említettük is, a Színva-díj átvételekor leszek ott, június 11-én.

– És min dolgozol?

– A Vígszínház felkért hogy fordítsam le Shakespeare-től a Windsori víg nőket, ami egy könnyű kis vígjáték, de szerepel benne Falstaff, a kövér lovag, és ezt Hegedűs D. Géza fogja játszani, akit az isten is erre teremtett szerintem. Novemberben lesz a premier.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„A toi toi vécék tetejéről játszottunk az utcán rekedt közönségnek” – Besh o droM-interjú
A több mint 25 éve aktívan koncertező zenekar két tagja, Barcza Gergő és Pettik Ádám elsősorban a Művészetek Völgyéhez kapcsolódó emlékeiről mesélt nekünk.


A Besh o droM története szorosan összefonódik a Művészetek Völgyével: 1999-es megalakulásuk óta visszatérő fellépők a kapolcsi központú fesztiválon. Az utóbbi időben több alkalommal is szabályos tömegjelenetek alakultak ki a koncertjeiken, mivel sokkal többen voltak kíváncsiak rájuk, mint a helyszín befogadóképessége, ahol játszottak. Idén azonban biztosan nem fenyeget ez a veszély, ugyanis most először a Panoráma Színpadon kaptak helyet. Ebből az alkalomból kérdeztük a zenekar két alapítóját.

– Mi az első emléketek a Művészetek Völgyéről, akár látogatóként, akár fellépőként?

Pettik Ádám: Ando Drom koncert a romok között 30 éve, iszonyat katartikus volt, ott dőlt el véglegesen, hogy világzenével fogok leginkább foglalkozni.

Barcza Gergő: Nekem is ugyanebből az évből van a legelső emlékem, nagyon élveztem a kellemesen kaotikus, teljesen újszerű falusi fesztiválhangulatot. Emlékszem, reggelente lehetetlen volt péksüteményhez jutni, a kisboltokból már hajnalban elfogyott a kifli, zsömle. A piaci résbe azonnal meg is érkezett a házi palacsinta...

– Itthon és világszerte is rengeteg fesztiválon játszottatok az elmúlt 26 évben. Van-e bármi, ami miatt a Völgy kiemelkedik ebből a mezőnyből?

Ádám: A legtöbb helyszínen ezen a fesztiválon játszottunk, és magasan kiemelkedik a tavalyelőtti, toi-toi vécék tetejéről az utcán ragadt közönségnek adott koncertünk.

Kicsit többen ragadtak kint, mint ahányan befértek a Kocsor udvarba, de a technikusok kegyetlen, buligyilkos főnöke nem engedte elhúzni a hátsó függönyt, pedig akkor legalább hátulról láthatta volna a koncertet szegény hoppon maradt közönségünk. Ezért akinek a zenekarban zsinór nélküli mikrofonja volt, az időnként a színpad háta mögé ment és a támfal tetejéről játszott a kint rekedt tömegnek.

A fal alatt az utcán, kissé jobb oldalt volt három mobil wc, aminek a tetejére viszonylag könnyen át lehetett lépni az alacsony kerítésen keresztül, és Légrádi úr óriási sikert aratott, amikor úgy döntött, hogy az egyik szólóját onnan fogja celebrálni. Nem szakadt be.

Gergő: Nagy lendülettel én is fel akartam ugrani az egyikre, de rögtön elképzeltem, ahogy szomorúan kászálódok ki a szörpből, így inkább kihagytam. Légrádi Gábor, fiatalabb és könnyebb kollégánk viszont valóban nem tétovázott, felpattant az egyik tetejére, onnan fújta. Remekül szórakozott mindenki.

– Az olvasztótégely elég jó kifejezés a zenétekre. Mennyi mindent szívtatok magatokba a kezdetekhez képest ebben a bő két és fél évtizedben?

Ádám: Az operetten és k-popon kívül mindent.

Gergő: Az én fejemben folyton megy a zene, csak akkor áll meg egy-egy pillanatra, ha meghallok valami más zenét egy külső hangforrásból. Akkor betárazom azt az agyam megfelelő polcára. Zeneírás közben aztán onnan dől ki a megfelelő zenei anyag, gondolkozni nem is nagyon kell.

– Mindketten nagyobbrészt külföldön éltek. Egy átlagos évben hányszor ingáztok Budapest, Bristol és Jeruzsálem között, és hány koncertfelkérésre kell nemet mondanotok logisztikai okokból?

Ádám: Nem túl sok buli marad el ilyen okból, 15-20 alkalommal biztos megfordulok, és jóformán az egész nyarat itt töltöm.

Gergő: én is igyekszem minél gyakrabban jönni, de a Közel-Keleten nem mindíg úgy történnek a dolgok, ahogy azt az ember eltervezi.

– Mi a fő tevékenységetek, amikor nem vagytok Magyarországon és nem a zenekarral foglalkoztok?

Ádám: Szervezem a további bulikat, intézem a zenekar és a saját ügyeimet, tagja vagyok a Bujdosó oktettnek és kvartettnek, valamint van egy új kvartettünk Babindák-Juhász-Papesch-Pettik néven. Zajlik az élet.

Gergő: Írom, gyártom a többiek segítségével a Besh o droM zenéjét, nálam állnak össze a három országban felvett zenei anyagok, intézem a zenekar külföldi útjait.

Amikor épp nincs háború, és általában nincs, akkor a legkülönbözőbb helyeken, stadionoktól az utcazene-fesztiválokig minden lehetséges helyszínen fellépek, gyakran szinte éjjel-nappal. Most épp leggyakrabban az óvóhelyen ülök, de a zene ott is megy a fejemben.

– Ádám többször is fellépett már a Duckshell vendégeként, és elmondta, hogy ők a kedvenc fiatal zenekara. Kiket követtek/kedveltek még a jelenlegi hazai színtérről?

Ádám: Sickratmen, cserihanna, Zsiványjazz és még sokan mások.

– Egyike vagytok annak a nem túl sok zenekarnak, akik saját Patreon-oldalt üzemeltetnek, a legutóbbi lemezetek költségeit is közösségi finanszírozással igyekeztetek előteremteni. Mennyire jelentős ez a láb a bevételeitekben?

Ádám: Reméljük, lesz még sokkal jobb is.

Gergő: Első körben összegyűlt egy kicsi, de annál kitartóbb támogatói kör. Hálásak vagyunk nekik, mindenkit bíztatunk, hogy nézzen el hozzánk, legyen a támogatónk egy kávé árával, vagy akár többel.

– Idén első alkalommal játszotok a Völgyben a Panoráma Színpadon. Mekkora szintlépés ez számotokra?

Ádám: Játszottunk már a Völgyben nagyszínpadon többször is, bár akkor nem ott volt még és nem így hívták, csak aztán a Bárka színpadhoz és később a Kocsor Házhoz való hűségünk ezt a dolgot felülírta.

Ez a helyzet tavalyelőtt tarthatatlanná vált és azóta akkora színpadon játszunk, hogy végre odafér az egész közönségünk. Nem hiszem, hogy zavarba jönnénk, ha már a montreali jazz fesztiválon nem jöttünk 25 ezer ember előtt 4 alkalommal.

– Lesz-e a alkalmatok több időt is a fesztiválon tölteni a koncerten túl? Ha igen, mit szeretnétek még mindenképp megnézni?

Ádám: Tervezem, tervezzük, de ameddig nem sikerül megfejteni, hogy melyik napokon tudok maradni, addig nem fájdítom a szívem. Mókus udvarába biztos elnézek, mert ott valahogy mindig valami izgalmas történik.

Gergő: Minden évben körbejárjuk a helyszíneket, idén sem lesz másképp.

Jegyvásárlás a fesztiválra EZEN A LINKEN lehetséges, a részletes programot ITT találod.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Lemondta a fellépését a Sziget egyik fő előadója, kiderült, ki jön helyette
A Sziget szervezői gyorsan reagáltak a váratlan fejleményre, így a pénteki napon szintén világsztár zárja a Nagyszínpad programját.


Váratlan bejelentést tett a Sziget Fesztivál: A$AP Rocky lemondta több augusztusi európai koncertjét, köztük a budapestit is. A szervezők azonban gyorsan pótolták a kieső előadót, így

augusztus 8-án, pénteken a Nagyszínpad fő fellépője Kid Cudi lesz.

A Grammy-díjas rapper, énekes és producer a 2000-es évek végén robbant be a köztudatba. Debütáló albuma, a Man on the Moon: The End of Day rögtön hatalmas siker lett, és dupla platinalemezzé vált. Azóta több mint 22 millió lemezt adott el világszerte, és két Grammy-díjat is bezsebelt.

Kid Cudi, polgári nevén Scott Ramon Seguro Mescudi jelenleg új albumán dolgozik, amelynek első dala Neverland címmel idén májusban jelent meg. Érdekesség, hogy Travis Scott is tőle kapta a művésznevében szereplő „Scott” nevet, mert Cudit gyerekkora óta példaképének tekinti.

A Sziget Fesztivál idén augusztus 6. és 11. között várja a látogatókat. A fellépők között ott lesz Shawn Mendes, Armin Van Buuren, Nelly Furtado, Papa Roach és Anima is. A zenei programok mellett színházi előadások, cirkusz és más különleges élmények is várják a fesztiválozókat.

(via Blikk)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zombiszülés, gerinckitépés, kitakart nemi szervek – A 28 évvel később nem cicózik, mégis az év egyik legmeghatóbb és legjobb filmje
A 28 nappal később Oscar-díjas rendezője visszatért, hogy megmutassa, van még kraft ebben a horrorműfajban: nos, rendesen megmutatta.


Nem 28, „csupán” 23 évvel ezelőtt kezdődött történetünk, 2002 őszén, amikor bemutatták az angliai mozik a Sekély sírhant, a Trainspotting, Az élet sója és A part rendezője, Danny Boyle új zombifilmjét, a 28 nappal későbbet (a magyar vásznakra 2003 februárjában pattant fel). A legtöbben ebben a filmben ismerték meg a később Oscar-díjassá váló Cillian Murphyt, valamint a később Oscar-jelöltté avanzsáló Naomie Harrist (Brendan Gleeson és Christopher Eccleston azért már elég ismertek voltak ekkor is). A forgatókönyvet Alex Garland írta, akit azóta olyan filmek direktoraként is ismerhetünk, mint az Ex Machina, az Expedíció, az Ők, a Polgárháború vagy a Hadviselés.

A 28 nappal később sztorija szerint egy olyan vírus kezdett el fertőzni az Egyesült Királyságban, amely dühöngő, vérhányó vadállattá aljasított mindenkit, akit megfertőzött, a maroknyi túlélő pedig próbált menedéket találni a szigetországban.

A mindössze 8 millió dolláros büdzsé pedig szépen meg is térült, hiszen világszinten kb. 75 milliót szedett össze a film.

Érkezett is öt évvel később, 2007-ben a folytatás, a 28 héttel később, amit már nem Boyle rendezett, hanem a 2001-es Intactóval nagyot gurító spanyol fenegyerek, Juan Carlos Fresnadillo (továbbá: Betolakodók, A hercegnő és a sárkány), aki Robert Carlyle-t, Rose Byrne-t, az akkor még viszonylag ismeretlen Jeremy Rennert, Idris Elbát és Imogen Pootsot küldte csatázni Londonba a zombihaddal, kb. fél évvel az első rész eseményei után. S bár nem volt olyan jó, mint az első rész (nem is Garland írta), és kb. dupla költségvetéssel nagyjából ugyanannyit is hozott, azért még mindig szép sikernek könyvelték el az alkotók, és el is kezdték tervezgetni a harmadik etapot, a 28 hónappal későbbet, nagyjából egy 2010-es mozipremierrel. Legalábbis erről számolt be Alex Garland, ám ebből végül nem lett semmi, mivel a Fox Searchlighton belül olyan embereknél voltak a jogok, akik úgy döntöttek, hogy nem állnak szóba egymással, így az újabb zombiterveknek is lőttek egy időre.

Majdnem tíz évvel később azonban Danny Boyle és Alex Garland újra elővették korábbi sikerüket, a jogok Andrew Mcdonald producer hathatós közreműködésének hála átkerültek a Sonyhoz, s így elkezdtek dolgozni egy új trilógián, ami az azóta eltelt hosszú idő miatt, kihagyva címében a hónapot, rögtön 28 évvel később lett.

Ennek első epizódja került most a mozikba, méghozzá újra Boyle rendezésében, aki az első rész óta Oscar-díjas rendező lett a Gettómilliomosnak köszönhetően, és olyan további filmeket álmodott a vászonra, mint a Milliók (2004), a Napfény (2007), a 127 óra (2010), a Transz (2013), a Steve Jobs (2015), a T2 Trainspotting (2017), legutóbb pedig a Yesterday 2019-ben. Vagyis Boyle hat év után csüccsent vissza a direktori székbe, hogy bebizonyítsa, továbbra is megvan a monyója, ráadásul ismét egy Alex Garland-forgatókönyvből garázdálkodhatott.

Boyle-nak pedig sikerült is a bizonyítás, mivel a 28 évvel később talán az eddigi legjobb epizód lett, ráadásul úgy, hogy nem feltétlenül (vagy egyáltalán nem) azt kaptuk, amire számítottunk. A sztori szerint a vírus elszabadulása óta 28 év telt el, Nagy-Britannia és Írország pedig sziget mivoltukból fakadóan karantén alá kerültek, a világ többi pontjáról sikerült kiszorítani a halálos kórt. Persze a veszélyzónában is vannak túlélők, közülük ismerünk meg egy kis szigeten élő közösséget, benne Jamie-t (Aaron Taylor-Johnson), a súlyos beteg feleségét, Islát (Jodie Comer) és a 12 éves kisfiukat, Spike-ot (Alfie Williams). Jamie úgy dönt, Spike elég érett már ahhoz, hogy elvigye őt a kerítéseiken túlra, a szárazföldre zombivadászatra, a túra azonban nem várt fordulatot hoz a gyerkőc életébe: megtudja, hogy odakint él magányosan egy kattant orvos, Dr. Kelso, akikből nem sok maradt, és talán ő segíthetne meggyógyítani a zavarodott édesanyját, akivel a többiek tudta nélkül útra is kel zombiföldön a vágyott cél felé.

A 28 évvel később alapvetően nem hazudtolja meg önmagát: véres, kegyetlen, izgalmas. A fertőzöttek minden fajtája durva és rendkívül félelmetes (bár valami fura oknál fogva, talán hogy elkerüljék az X korhatár-besorolást, itthon is kitakarták a pucér zombik nemi szervét), Danny Boyle pedig közel a hetvenhez is bizonyítja, hogy semmit nem veszített a fenegyerekségéből, s éppolyan profi direktor, mint a harmincas-negyvenes éveiben.

Ez a film ugyanis rendkívül intenzív, és próbára teszi a nézők türelmét. Rendkívül gyors vágásokkal, áttűnésekkel és furcsa zenékkel, hanghatásokkal operál, ráadásul a jelenetek nagy többségét iPhone 15 Pro Max okostelefonokkal rögzítette a szintén Oscar-díjas operatőr, Anthony Dod Mantle, ami egyedi képi világot és atmoszférát kölcsönöz a sztorinak. Atmoszféra pedig akad bőven, Boyle nagyon ért ahhoz, hogy kézzelfoghatóvá, nyomasztóvá, élővé, veszélyessé, vagy akár reménytelivé tegyen egy történetet, pontosabban a világot, ahol az játszódik.

A 28 évvel későbbnek azonban van egy olyan vetülete is, amire talán nem sokan számítottak egy 18-as karikás zombis horrortól: hatalmas szíve van, és hihetetlenül megható.

Bizony, fogalmazhatunk úgy is, hogy egy könnyfacsaró zombis horrorral van dolgunk.

Az új és fantasztikus színészi felfedezett, Alfie Williams egymaga viszi el a hátán a filmet, pedig olyan „segítői” vannak, mint Aaron Taylor-Johnson, Jodie Comer és Ralph Fiennes, de hát ez igazából az ő felnövéstörténete, amely során már ilyen fiatalon kénytelen felelősséget vállalni, és mindent megtenni azokért, akiket szeret. Ralph Fiennesnak pedig, aki a sztorinak csak egy későbbi pontján bukkan fel, szintén egy csodás és emlékezetes karakter jutott, ő a film lezárásában játszik hatalmas szerepet, és micsoda lezárás az!

Nem is érdemes többet elárulni a filmről, ami biztosan sokakat kikészít majd, ám az kétségtelen, hogy egy egyenesen az elevenünkbe vágó, nyers, mégis rendkívül érzelmes mestermű lett Danny Boyle új 28-filmjéből. Aki pedig értetlenül áll a több mint fura utolsó jelenettől, ne feledje, hogy kb. fél év múlva, 2026 januárjában érkezik az új trilógia már leforgott második (összesítve a franchise negyedik) része, a 28 Years Later: The Bone Temple (28 évvel később: A csonttemplom), amit viszont nem Danny Boyle rendezett, hanem Nia DaCosta (Little Woods, 2021-es Kampókéz), akinek azt üzenjük: még vért, még verejtéket, még könnyeket!


Link másolása
KÖVESS MINKET: