KULT
A Rovatból

Náci édenkertben élt a család a haláltábor mellett – Az Érdekvédelmi terület rémisztő hangjai örökre belénk ivódnak

Még egy holokausztfilm? Igen. Láttunk már ilyet? Aligha! Jonathan Glazer Oscar-jelölt filmje ugyanis ezúttal Auschwitz parancsokát és annak családját mutatja be, akiknek aranyélete van csupán néhány méterre a kb. 340 ezer ember halálát jelentő koncentrációs tábortól.


Érdekes módon az idei Oscar-gálán a Legjobb nemzetközi játékfilm kategóriában versenyez a díjért az Érdekvédelmi terület, amely az Egyesült Királyság küldöttje. Az angol Jonathan Glazer filmje azért vehet részt itt, mivel a filmben, bár főként brit pénzből készült, nem angolul beszélnek, hanem németül, illetve hallható benne némi lengyel és jiddis nyelv is. Nem egyedülálló ez az Oscar-átadók történetében, hiszen az Egyesült Királyság színeiben indult az 1993-as Egy walesi bárd, valamint az 1999-es Solomon és Gaenor is, amelyek szintén jelöltek voltak ebben a kategóriában, igaz, akkor még Legjobb idegen nyelvű filmnek hívták. S bár a korábbi két nominált nem tudott győzedelmeskedni, ráadásul mindkettő elől egy-egy spanyol alkotás (Belle Epoque, Mindent anyámról) happolta el a hőn áhított szobrocskát, az Érdekvédelmi területnek idén abszolút van esélye a díjra, még úgy is, hogy ezúttal is akad a legjobb öt között spanyol rivális (A hó társadalma).

S hogy miért van nagyobb esélye a többi filmnél? Nos, mivel Jonathan Glazer (Szexi dög, Születés, A felszín alatt) rendezését összesen öt kategóriában is jelölték idén az Oscar-szavazók, köztük pedig nemcsak a Legjobb nemzetközi játékfilmében, hanem a Legjobb filmében is. Ilyen korábbi esetekben pedig, ha az utóbbit nem is, az előbbit mindenképp bezsebelte az adott alkotás (eddig csupán a dél-koreai Élősködők tudta mindkét díjat behúzni). Ilyenkor persze kevésbé lehet izgulni e kategória kapcsán, az Érdekvédelmi terület azonban rászolgált a kitüntető figyelemre.

Ha azt halljuk, olvassuk egy új film szinopszisában, hogy holokausztfilm, vagy koncentrációs táborban játszódik a II. világháború idején, sokaknak az ugrik be, hogy „de hiszen már száz ilyet is láttunk, minek még egy?”

Nos, egyrészt egy ilyen súlyos történelmi és társadalmi traumára időnként emlékeztetni kell az emberiséget, hogy ne történhessen meg újra, másrészt pedig az Érdekvédelmi terület minden, csak nem egy tipikus holokausztfilm.

A filmesek időről időre próbálják más, addig nem látott szempontból bemutatni ezt a mindennél sötétebb időszakot: Roberto Benigni például mert humort is belevenni Az élet szépben (1998), A csíkos pizsamás fiú (2008) alkotói egy náci parancsnok fiának szemszögét választották az események felvázolására, az Oscar-díjas Saul fiában (2015) pedig a kamera egyetlen emberre szorosan rátapadva követte nyomon egy koncentrációs tábor borzalmait.

Az Érdekvédelmi területben az SS-alezredes Rudolf Höss (Christian Friedel), a felesége, Hedwig (Sandra Hüller) és a gyerekeik mindennapjait követjük nyomon, Höss ugyanis 1940 és 1943 között három és fél év át volt az auschwitzi tábor parancsnoka. A család villája ott volt közvetlenül a tábor falai mellett, ahol Hedwig egy kis földi édenkertet rendezett be az udvaron növényekkel, melegházzal, kerttel, padocskákkal, csúszdás úszómedencével.

Itt éldegéltek boldogan, látszólag felhőtlenül, az idillbe „csupán” a ház melletti fal túloldaláról beszűrődő fegyverropogások, sikolyok és kiáltások, a tábor folyamatosan dübörgő gépeinek komor zajai, vagyis a létező leghorrorisztikusabb hangok piszkítanak bele, amelyeket Hössék mintha nem is hallanának.

Megtanulták látszólag ignorálni mindezt, de az embert már csak úgy találták ki, hogy a szemével ellentétben a fülét nem tudja becsukni, így minden egyes nap szembesülniük kell tetteik következményeivel.

Az Érdekvédelmi terület nem adja könnyen magát, Jonathan Glazer időnként elidegenítő eszközökkel mutatja be a család hétköznapjait, de épp ebben a hétköznapiságban rejlik az igazi borzalom. A fentiek tükrében a film A csíkos pizsamás fiúhoz áll a legközelebb, ám ezúttal egy pillanatra sem lesünk át a fal és a szögesdrótos kerítések túloldalára, megmaradunk mindvégig Hössék villájában és az udvarán, ahol Glazer lassú, komótos tempóban tárja elénk a napi rutint:

a megfélemlített lengyel szolgálólányok tüsténkedéseit, hogy Hedwig időnként csomagot kap, s egy nap egy drága bunda, a zsebében egy használt rúzzsal érkezik, hogy az idősebb fiú este az ágyában aranyfogakkal játszik.

Időnként csobbannak egyet a közeli folyóban, vendégeket fogadnak, például a többi tisztet a táborból, vagy partit tartanak a csodaszép udvaron. Hedwig pedig annyira boldog ezen a helyen, hogy még a férjét sem hajlandó követni, amikor leváltják a tábor parancsnoki posztjáról, és áthelyezik máshova.

Hösséket egyébként egy teljesen átlagos családként mutatja be a film. Rudolf sem az az ordibáló, bármikor robbanó szadista pszichopata, akihez hasonlót sokszor láttunk már (pl. Ralph Fiennes Amon Goeth-je a Schindler listájában), hanem egy teljesen nyugodt, a munkáját végző, a családját és a gyerekeit szerető, a feleségét abszolút egyenrangú félként kezelő férfi, akin időnként úgy jön ki ez az egész borzalom és feszültség, hogy öklendezni kezd.

Vagyis Jonathan Glazer bekukkant a család intimebb pillanataiba is, de a filmjében érezhetően nem akar hatásvadász módon érzelmeket kicsikarni a nézőkből. A tábor borzalmai így is tisztán érezhetőek, s mindez szembeállítva a család közönyével (a gyerekeknél azért még érezhető némi természetes empátia) és életkörülményeivel, ugyanúgy eléri a kívánt hatást. Anélkül lesz megterhelő az élmény, hogy nem is látjuk direkten a horrort, csupán hangokat hallunk, és el-elcsípünk dolgokat, amelyek a fal túloldalán történő iszonyatra utalnak. Ilyen holokausztfilmet még biztosan nem láttunk – és nem is felejtjük el egyhamar!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Cserhalmi György a Kossuth-díjról: Rosszabbul áll a helyzet, mint a szocializmusban
A Magyar Színházi Társaság független bizottsága a díjátadó után tette közzé saját névsorát. A lépéssel azt jelzik, hogy az állami döntnökök több mint tíz éve figyelmen kívül hagyják javaslataikat.
F. O. / Fotó: - szmo.hu
2026. március 14.



Alig pár órával azután, hogy március 14-én, szombaton átadták az idei Kossuth-díjakat, a Magyar Színházi Társaság máris közzétette a saját, független szakmai bizottsága által javasolt névsort, nyíltan jelezve, hogy a szakma másokat részesített volna a legmagasabb állami elismerésben. A nemzeti ünnep alkalmából tartott díjátadón a színművészek közül Nemcsák Károly, a József Attila Színház igazgatója és Gáspár Tibor színész vehette át az elismerést, mellettük Pataky Attila és Rúzsa Magdi énekesek is Kossuth-díjasok lettek.

A Magyar Színházi Társaság közleményben jelezte, több mint egy évtizede „szorongató hiányérzettel” figyelik a szakmai elismerések alakulását, mert úgy látják, az állami döntnökök nem veszik figyelembe a felterjesztéseiket.

Bodor Johanna, a szervezet elnöke szerint elfogadhatatlan, hogy a javaslataikat újra és újra mellőzik. „Több mint tíz éve – egy-két kivételtől eltekintve – nem érnek célba az MSZT javaslatai. Most egy szakmai minőséget, kvalitásérzéket reprezentáló, nagy szakmai és erkölcsi felelősséggel jelölő grémium felterjesztéseit hagyták figyelmen kívül. Amikor az előadó-művészeti szakma legnagyobb tekintélyű alkotói közül tizenketten névvel vállalják szakmai javaslataikat – sőt ők még konzultáltak további Kossuth-díjas kollégáikkal –, az nem pusztán ajánlás, hanem felelősségvállalás a magyar művészet értékeiért” – fogalmazott.

A Magyar Színházi Társaság tavaly kérte fel tizenkét Kossuth-díjas művész – Bánsági Ildikót, Cserhalmi Györgyöt, Csikos Sándort, Hegedűs D. Gézát, Kolonits Klárát, Kovács Jánost, Máté Gábort, Molnár Piroskát, Nagy-Kálózy Esztert, Szakács Györgyit, Valló Pétert és Volf Katalint –, hogy egy független Művészeti Díj Bizottság tagjaiként segítsék a 77 tagszervezetük jelölési folyamatát. A bizottság konszenzussal döntött a felterjesztésekről, hogy a névsorok hitelesek és megkérdőjelezhetetlenek legyenek.

A testület Kossuth-díjra javasolta Fekete Ernő, Fodor Tamás, Gáspár Tibor, Kiss Mari, László Zsolt, Monori Lili, Ónodi Eszter, Takács Katalin, Tóth Ildikó és Pintér Béla színművészeket.

Mellettük Lőcsei Jenő, Lőrinc Katalin és Nagy Tamás táncművészeket, Kovácsházi István, Ötvös Csaba és Pitti Katalin énekművészeket, Dukay Barnabás zeneszerzőt, Szokolay Balázs zongoraművészt, Várdai István gordonkaművészt, valamint Antal Csaba és Khell Csörsz tervezőművészeket tartották érdemesnek a díjra. A bizottság Kiváló Művész díjra terjesztette fel Derzsi Jánost, Für Anikót, Hernádi Juditot, Kerekes Évát és Mucsi Zoltánt, Érdemes Művész díjra pedig Fekete Gizit, Görög Lászlót, Harsányi Attilát, Hegyi Barbarát, Keresztes Tamást, Máhr Ágit, Martin Mártát és Mertz Tibort.

Cserhalmi György, a független bizottság tagja az állami díjátadó után úgy nyilatkozott, Gáspár Tibor Kossuth-díjának felhőtlenül örül, de a helyzetet jóval borúsabban látja.

„Azt gondolom, rosszabbul áll a helyzet, mint a szocializmus időszakában. Ott azért néha elég alaposan beletrafáltak, és még az utolsó pillanatban megpróbálták azt a csorbát is kiköszörülni, hogy Őze Lajosnak és Latinovits Zoltánnak nem adtak Kossuth-díjat, de 1990-ben posztumusz nekik ítélték oda.

Ezért fordulhatott elő az, hogy én egy évben kaptam velük Kossuth-díjat. Kinek hiányzik az, hogy majd posztumuszokat osztogassunk pár év múlva?

Minden rendszernek az egyik legnagyobb hibája az előítéletesség”

– fogalmazott a nemzet színésze. Cserhalmi szerint nem egy „ellenlistát” akartak összeállítani, hanem egy szakmailag és morálisan száz százalékosan vállalható névsort. Hozzátette: „A művészeti díjaknak nem törésvonalakat kellene kijelölniük a szakmán belül, hanem éppen azt kellene megmutatniuk: a magyar kultúra értékei túlmutatnak minden megosztottságon.”

Az állami díjakról döntő Kossuth- és Széchenyi-díj Bizottság állandó elnöke a mindenkori miniszterelnök, a korábbi albizottsági rendszert pedig már nem alkalmazzák. A művészeti díjakra javaslatot tevő bizottságok tagjait a kulturális miniszter kéri fel, a szakmai szervezetek javaslatainak mérlegelésével. Az állami kommunikáció szerint a díjak a magyar kultúra kiemelkedő teljesítményeit ismerik el.

Via Telex


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Törőcsik Franciska a Jászai Mari-díjjal kapott teljes pénzjutalmat egy alapítványnak ajánlotta fel
A színésznő a Facebookon jelentette be a jó hírt. A nemes gesztussal a jövő kiemelkedő alkotóit szeretné támogatni.


Törőcsik Franciska egy Instagram-posztban jelentette be, hogy Jászai Mari-díjban részesült. A színésznő szerint „igazán megtisztelő, hogy a magyar színjátszás egyik legnagyobb alakjáról elnevezett díjban” részesülhetett.

Közölte továbbá, hogy a díjjal járó teljes pénzjutalmat az Igazgyöngy Alapítványnak ajánlja fel, „akiknek a munkáját nagyon fontosnak tartom, és régóta figyelemmel kísérem”.

A posztban azt írta, mások is tudják támogatni a szervezet tevékenységét, „hiszen már közöttünk vannak a jövő kiemelkedő alkotói, és talán éppen egy ilyen odaadó csapat munkáján múlik, hogy egyszer majd nagyon büszkék lehessünk rájuk”.

Törőcsik Franciska 1990-ben született Budapesten, a nagyközönség többek között az RTL A mi kis falunk című sorozatából ismeri. A színésznő színházi munkái mellett zenés projektekkel is foglalkozik, és a névrokonság ellenére nem áll rokoni kapcsolatban Törőcsik Marival.

Az Igazgyöngy Alapítvány 1999-ben jött létre Berettyóújfaluban, L. Ritók Nóra alapításával. A szervezet komplex esélyteremtő modellként működik Kelet-Magyarországon, ahol a vizuális nevelésre építve művészeti oktatást, kríziskezelést, családtámogatást és közösségfejlesztést végeznek a generációs szegénységben élő családok körében. Az alapítvány vezetője 2025-ben az operatív feladatok egy részét átadta, de stratégiai szerepben továbbra is részt vesz a munkában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A Pamkutyán is zengett a „Mocskos Fidesz!”
Az Osbáth testvérek hatalmas nosztalgiabulit ígértek, de a Z generációs közönség váratlanul átvette az irányítást. A youtuberek ártatlan viccei helyett hirtelen a „Mocskos Fidesz!” zúgott az arénában.
F. O. / Fotó: - szmo.hu
2026. március 14.



Aki azt várta, hogy a nyár elmúltával a „Mocskos Fidesz!” skandálás is eltűnik a magyar koncertekről, nem is tévedhetett volna nagyobbat. Péntek este ugyanis nem egy politizálós előadó fellépésén, hanem a youtuber viccduó, a Pamkutya koncertjén harsant fel a rigmus a döntően tizenévesekből álló közönségből az MVM Dome-ban. A videófelvételek tanúsága szerint

nemcsak egy-két fiatal kiabált, hanem rendesen zúgott a Z generációs véleménynyilvánítás az Orbán-kormányról,

írta a 444.

Az Osbáth testvérpár, Márk és Norbert eredetileg egyetlen nosztalgiakoncertet hirdetett meg, de akkora érdeklődést váltott ki, hogy végül még hat további dátumot is be kellett jelenteniük. A jelenség, vagyis

a kormánykritikus rigmus skandálása nem új keletű: 2025 nyarától rendszeresen felhangzott nagy fesztiválokon, például a Szigeten és a Fishing on Orfűn is.

Azonban az, hogy egy zárt arénában, egy deklaráltan nem politizáló, szórakoztató formáció eseményén is tömegesen jelenik meg, új szintet jelent.

Bár a Pamkutya közvetlenül nem politizál, az Osbáth fivérek neve már korábban is felmerült közéleti kontextusban.

Két évvel ezelőtt, 2024 márciusában részt vettek David Pressman amerikai nagykövet meghívására egy követségi rendezvényen.

Akkor ezt posztolták: „Néha meglepő dolgok történnek velünk, […] meghívást kaptunk az Amerikai Nagykövetségtől.” A látogatás vitát váltott ki az influenszerek között, Dancsó Péter youtuber például feltette a kérdést: „Vajon miért járkálnak ennyien az amerikai nagykövetségre?”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Pamkutya-koncert: amikor egy mém 16 ezer ember előtt válik valósággá
Életében először lépett fel a magyar youtuber testvérpár, de rögtön a teltházas MVM Dome-ban. Zeneileg maximum középszerű a produkció, popkulturálisan azonban igazi mérföldkő, az év legfontosabb eseményei között van a helye.


A Pamkutya duó a magyar YouTube igazi hőskorában, 2010-ben jelent meg a videómegosztón, ahol ma bő másfél millió feliratkozóval az övék a legnagyobb hazai csatorna. Mindezt kevesebb mint 300 videóval érték el: havi 2-3-nál többet ritkán tesznek közzé, szemben például a sokáig a toplista élén álló Dancsó Péterrel, aki velük egy időben regisztrált, de már majdnem 1000 videónál tart.

A kezdeti szárnypróbálgatások után az igazi áttörést a paródiák hozták meg számukra: nagyjából 2012-től sorozatban készítették a vicces átiratokat az épp aktuálisan taroló hazai- és világslágerekhez.

Feldolgoztak szinte mindent, ami a maga idejében nagyot ment, a Gangnam style-tól a Wellhello Rakpartján át a Despacitóig, ezek a videók pedig akár több tízmilliós nézettséget is elértek. Később néhány saját számot is kiadtak, hasonló sikerrel.

A duó közben fokozatosan nyílt meg egyre jobban: először a védjegyükké vált kabátokat vették le, majd a valódi nevüket is elárulták, végül pedig a napszemüvegek is lekerültek róluk. A nyilvánossághoz azonban így is ambivalens maradt a viszonyuk, interjúkat szinte egyáltalán nem adnak és fellépéseik se voltak.

Pedig kezdettől fogva adta magát a kérdés, vajon fognak-e koncertezni, ők azonban nem akartak kötélnek állni. Általában azzal ütötték el a dolgot, hogy talán egyszer, valamikor a jövőben sor kerül majd rá, de simán lehet az is, hogy végül soha. Bár 2020 óta nem jelent meg se paródiájuk, se saját számuk, a koncertek lehetősége egyfajta beváltatlan igéretként azóta is a levegőben lógott.

Erre a rajongóik is erősen rásegítettek: folyamatosan nyomasztották őket a dologgal, például petíciót indítottak, a Tiktokon pedig az utóbbi időben már AI-generált videókat is elkezdtek közzétenni, amelyeken elképzelték, hogy nézne ki egy Pamkutya-koncert. Végül tavaly tört meg a jég: a testvérek először júniusban kérdezték meg egy videóban, tényleg lenne-e rá igény, az elsöprő pozitív reakciók után pedig szeptemberben megtörtént a hivatalos bejelentés.

Kezdetben egyetlen MVM Dome-os dátumról volt szó, ami már önmagában példátlan, hiszen Magyarországon soha nem fordult még elő, hogy valaki az első koncertjét egyből egy arénában adja. Az érdeklődés azonban minden várakozást felülmúlt, pillanatokon belül a Puskás Arénás Azahriah-koncertekhez hasonló hype alakult ki.

Egy órán belül elkelt minden jegy, de rengetegen maradtak hoppon, szóval még aznap bejelentették a második estét, majd egy harmadikat és egy negyediket is. Végül a négy márciusi alkalom után áprilisban is lefoglalták egy hétvégére az MVM Dome-ot, igy egy hónapon belül hétszer állnak színpadra, összesen több mint 100 ezer fős közönség előtt.

Ennél jobb bizonyíték aligha kell rá, mennyire feje tetejére állt a zeneipar: még 10-20 éve is elképzelhetetlen lett volna, hogy valaki a lépcsőfokok végigjárása nélkül jusson el erre a szintre, különösen úgy, hogy zeneileg – főleg rap- és énektudás terén – enyhén szólva se képvisel magas színvonalat.

Ugyanakkor kétségtelen, hogy egy egész generáció nőtt fel rajtuk, akiket egyáltalán nem érdekelt sem az, hogy nem operaénekesi minőséget kapnak, sem az, hogy az alapokat felvételről játszották be, hangszerek egyáltalán nem voltak.

A színpadképet tánckar, illetve helyenként pirotechnika szinesítette, egyébként viszont végig a testvérek voltak a középpontban. Akik, meg kell hagyni, egészen profin hozták le az estét: annak ellenére, hogy eddig legfeljebb pár száz fős közönségtalálkozókon vettek részt, most pedig 16 ezer ember elé kellett kiállniuk, egyáltalán nem látszott rajtuk a rutintalanság. Pedig a színpadi jelenlétet a dalokkal ellentétben nem lehet próbateremben begyakorolni.

Végig érződött, hogy még ők is nehezen hiszik el, hogy ez tényleg megtörténik velük: az átkötő szövegeket a videóikban egyébként is gyakori, szinte gyermeki lelkesedés jellemezte. Többször is megszólítottak konkrét embereket, akik például egy-egy táblával, vagy a kabátjaikhoz hasonló öltözékkel hívták fel magukra a figyelmet, nem maradt ki a közönségénekeltetés, a telefonokkal világítás, sőt egy ponton a nézőtér két részre osztásával a decibelmérés sem.

A közel két órás koncerten a paródiák nagy részét előadták, a ráadásban pedig a saját számok is előkerültek. Hátul a kivetítőn sokszor az eredeti klipek mentek a dalok alatt, ami kissé elvitte a fókuszt: főleg a távolabb helyet foglalók tekintetét vonzotta oda könnyen. Nekem is többször figyelmeztetnem kellett magam arra, hogy inkább azt nézzem, ami ténylegesen a színpadon történik.

Ezt a produkciót aligha lehet összemérni valódi, hagyományos zenészek koncertjeivel, inkább közösségi élményként érdemes tekinteni rá. Annak viszont elsőrangú: akik eljöttek, alighanem mind megkapták azt, amire vágytak.

Azzal pedig, hogy az egész egyáltalán megtörtént – és még hat alkalommal újra meg fog –, a Pamkutya végképp beírta magát a hazai popkultúra történelemkönyvébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk