„Na, ez az első, amit tök józanul írtam” – Ezek voltak a legunalmasabb, a legjobb, a legfurcsább lemezek a héten
Co Lee, Blaize: La Promenade
A hazai hiphopélet feltörekvő üdvöskéi, akik a belpestiséget talán nem is szitokszóként kezelik, óriási hype keretében hozták el a péntek reggelt, amikor megjelent a Wavy kollektíva két tagjának a lemeze. Nem vagyok nagy rajongója azoknak az előadóknak, akik minden évben új anyagot jelentetnek meg, ha pedig azt vesszük, hogy a Wavy lemezeket is számolva Co Lee-nak ez az ötödik, amihez a nevét adja, na ott már kijelenthetjük, hogy sokalljuk.
Emiatt a Promenade-ban rengeteg az önismétlés, és a lírai megoldásokban sincsen túl sok új a korábbiakhoz képest. Nagyon szép alapokon nyugvó szövegek, amik a rajongókat teljes egészében kiszolgálják, de újakat nem hoznak, valahol pedig bennragad az élmény, amit az új projektektől várunk, hogy “hűha, ő erre is képes!”. A Promenade nem lett egy rossz lemez, a Gyönyörű Reggel valószínűleg sok koncert csúcspontja lesz, de ugyanennyire felejthetően fog eltűnni 9 szám is a 15 dalból már másfél év távlatában is.
Az albumot itt tudod meghallgatni:
Hiperkarma: Szólni kell
Milyen vicces az, amikor Bérczesi Robi azzal hirdet egy lemezt, hogy “na, ez az első, amit tök józanul írtam”. Tényleg mintha egy focimeccsből kivenné az ember a labdát. Erre a Szólni kell egészen rácáfol, ugyanis egy teljesen hallgatható valami lett. Annyira csúnya lenne leírni, hogy bugyuta és naiv lemezről beszélünk, de valahol igen, ez pedig az előnye is a Hiperkarmának.
El nem tudom képzelni, hogy ezek élőben hogyan szólnak majd, főleg, hogy a régi számok egészen zúzósak voltak idén, mindenesetre a Szólni kell teljesen rendben van, Bérczesi pedig józanul is tud dalokat írni, talán így sokkal kevesebb a “hülyeség”, ami néha viszont tudott adni egy-egy dalnak. A költő életben marad, a művészete így ki tudja.
Az albumot itt tudod meghallgatni:
The Dare: What’s wrong with New York?
Ha valaki 15 évvel később hoz egy LCD Soundsystemből jövő gondolatot, hogy “végül is, miért ne hozhatnánk vissza a kanos szétmindenezős bulizós dalokat”, azt az embert joggal lehet őrültnek tekinteni. Harrison Patrick Smith viszont ezt kiváló ötletnek gondolta, amivel az egyetlen baj csupán, hogy senki nem érti, hogy miért történik mindez. Mindenesetre a Dare képes volt meglovagolni a Brat Summer végét, ami szintén ugyanezt a nihilt közvetíti.
Hát mit lehet mit tenni, ha valahol már MGMT-t, valahol 3OH3!-t hallunk, és közben jól érezzük magunkat, megváltást nem keresünk, szóval kereshetünk mi is a turkálóban egy öltönyt, aztán irány az éjszakába! Igazából vicces az egész lemez, mintha egy mém túlzottan valóságos lenne, hogy tényleg felhívtam magamhoz ezt a csávót, most meg tényleg elkezdett vetkőzni, mit művelek az életemmel, majd holnap rendbe rakom.
Az albumot itt tudod meghallgatni:
Boston Manor: Sundiver
Ez a banda már mindenkinek volt az előzenekara (két éve nálunk a Rise Against előtt pl.), most viszont jöhet a következő lépés, ehhez pedig a Sundiver szép beugró. Főleg amiatt is, mert ezzel a lemezzel annyira behatárolhatatlanok lettek, mintha tizenkilencre nem húznának, hanem felgyújtanák az egész paklit a francba. Vannak fura, Chino Morenóból jövő elképzelések, de tisztes sújtások is, úgyhogy innentől irány egy rendes EU-klubturné. Soha rosszabb lemezt.
Az albumot itt tudod meghallgatni:
London Grammar: The Greatest Love
A London Grammar szerintem Lana Del Rey volt azoknak, akik tényleg meg akartak halni, meg akik kettővel többet gondoltak a zenéről. Ők sajnos beleestek abba a “hibába”, hogy egyszerűen annyira jó lemezt csináltak 11 évvel ezelőtt, hogy azt azóta sem tudták megugrani, a hallgatóság pedig emiatt olyan lett, mint a Hurts-nél, hogy “micsoda, ezt is ők írták?” - mondatok hangzanak el állandóan.
A 2021-es lemezük nagyon tetszett, ebben viszont a koncepciót nem nagyon találom. Azt meg tudom mondani, hogy London Grammart hallgatok éppen, de ennél sokkal többet nem ad, és számomra teljesen feledésbe merül. Jó, a Rescue egy jó popszám.
Az albumot itt tudod meghallgatni:
Foxing: Foxing
Ez a banda a legjobb dolog, ami az emóval és az artpoppal történik jó ideje, de mostanra értek el oda, hogy (teljesen megőrüljenek) megtalálják a hangjukat, azt a dühöt, azt a rengeteg elfojtott dolgot, amit szinte kizúdítottak erre a lemezre. Olyan garázsból jövő hangzásvilágot kapunk, amitől a blahás Lidlben néniket löknénk fel, és biztos vagyok benne, hogy valamilyen tudatmódosítószereken a Carson Coma felidegesítve tökéletesen ugyanilyen lemezt csinálna. Ha valakinek be kéne mutatni, hogy mit is hallgatunk éppen, egészen meg lennénk lőve, de a legmelegebb szívvel ajánlanánk.
Az albumot itt tudod meghallgatni:
Suki Waterhouse: Memoir of a Sparklemuffin
Tipikusan az a lány, akiről mindenki beszél Amerikában, de nem hiszem el, hogy valóban sokan hallgatják, pedig a 10 millió Spotify-hallgató már bőven tényező státusznak minősül. Fogalmam sincs, minek sorolhatnám be, egyébként Taylor Swift előtt nyitott a Wembleyben, szóval hozzá van szokva a figyelemhez. Adott is a második lemeznek 18 számot (!!!), ami nagyon-nagyon sok. Így is csak 53 perc az egész, közben pedig átesünk az indiepop összes rétegén, a 80-as évektől a jövőbeli hangzásig kapunk mindent, amit bár nem kérünk, de ha már előttünk van, nem olyan rossz.
Az albumot itt tudod meghallgatni:
