„Talán még gimnazista lehettem, amikor egy nagyon helyes lánnyal találkoztam épp az Egyetem Presszóban, de egyszer csak azt vettem észre, hogy nem tudok figyelni rá, annyira belefeledkeztem a pianinónál ülő zongorista fergeteges játékába. Ez volt az első, akkor még egyoldalú élményem Szakcsival.

Onnantól kezdve tudtam róla, sokat hallgattam a Rákfogó együttest és amikor csak tehettem, el is jártam a fellépéseire. A munkakapcsolatunk és egyben barátságunk kezdete a Szentivánéji álom című közös musicalünknek köszönhető, aminek ő írta a zenéjét, én pedig a dalszövegeket hozzá. Ez egészen áldott állapot volt, nagyon harmonikusan dolgoztunk együtt, csak úgy jöttek a jobbnál jobb dalok egymást után. Az Operettszínházban volt a bemutató 2008-ban, óriási sikerrel.

Én nem vagyok dzsesszénekes, brahiból mégis belementem. Összeraktunk egy repertoárt, amiben a saját dalaim általa áthangszerelt verziói mellett a kedvenceink szerepeltek Gershwintől Seress Rezsőig. Nagyon jól sikerült a koncert, szinte lubickoltunk. Az utána következő 14 évben különféle neveken léteztünk, Jazzy Chanson Duó néven kezdtük, majd PIANISSIMO! duó lettünk, az utolsó pár évben pedig Szakcsiámi néven léptünk fel.

A repertoárunk folyamatosan bővült, sok közös dalt is írtunk. Előfordult, hogy küldött egy zenét, én írtam rá szöveget, majd egy tehetségkutatóban feltűnt fiatal srác, Dánielfy Gergő énekelte el. Készült hozzá egy egyszerű, fekete-fehér klip is, amit annak ellenére megnézett több mint félmillió ember a YouTube-on, hogy nem fért rá Gergő zenekaros lemezére.

Idővel egyre több koncertet adtunk itthon és külföldön egyaránt, valamint megszületett a Somnakaj című zenés darabunk, ami egy roma történetet mesél el. A dalszövegeket én írtam, a fő zeneszerző pedig a Romano Drom frontembere, Kovács Antal volt, de Szakcsival közös számunk is került bele, méghozzá Falusi Mariann előadásában.

A nagyobb, zenekaros koncertjeinken, például a Müpában vagy az Erkel Színházban természetes volt, hogy Szakcsi is fellépett velünk. A saját születésnapi koncertjén, a Kongresszusi Központban pedig azt találta ki, hogy ő és a zenekara a legnagyobb dzsesszzenészek dalait játsszák, én pedig rappeljek rá. Ez is rendhagyó kaland volt, de ráadásként arra is megkért, hogy a finálében énekeljek egy duettet. Kérdeztem, hogy kivel, mire kiderült, hogy Mága Jenniferre gondolt. A Még ma éjjel boldoggá tehetsz című dalt adtuk elő, nagyon élveztem. Rengeteg ehhez hasonló, nem mindennapi élményt köszönhetek neki.

Az omegás Benkő Laci egyik születésnapja alkalmából később összeálltunk egy meglepetés formációba: kettőnkön és Lacin kívül Jávori Fegya szállt még be, így három külön-külön is elképesztő tehetségű billentyűs mellett énekelhettem. Mindannyiunktól játszottunk dalokat, és persze másoktól is a kedvenceinket, igazi házibuli-repertoár volt.

Egyszeri alkalomnak szántuk, de akkora sikere lett, hogy együtt maradtunk. Budapest Gold Stars néven léptünk fel, az egyik miskolci koncertünkön olyan nagy tömeg gyűlt össze a főtéren, hogy még a villamosforgalom is leállt. Turnéztunk Németországban és Angliában, ezekre az alkalmakra sajnos Béla az egészségi állapota miatt már nem mindig tudott velünk tartani.

Egészen szédületes volt, tökéletesen megmutatta, mekkora világklasszis: olyan elképesztő dübörgést hozott ki a pianinóból, mintha lezuhant volna egy atombomba. Erre szerintem senki más nem lett volna képes.

Az utolsó közös koncert egy másik részlete: Indulj el egy úton...

Szakcsi az eklektika mestere volt, azt mondta, hogy a zene mindig crossover, tehát a négy alapvető műfajnak (népzene, könnyűzene, jazz, komolyzene) mindig keverednie kell ahhoz, hogy eredeti produkció szülessen. Improvizációban verhetetlen volt: amikor azt hitted, hogy már nincs hova tovább, mindig kiderült, hogy még tud újat mutatni.

Volt egy Movies for the Blind, tehát filmek vakoknak névre hallgató programunk, ahol szintén az improvizációs készségét használtuk ki. Kitaláltam, hogy mi lenne, ha nem a zenei témára improvizálna, hanem a konkrét alaphelyzetre, amiről szól a dal. Például játszottuk Edith Piaftól a Milordot, és arra kértem, játssza el Montmartre atmoszféráját. Így is történt: belekezdett és gyakorlatilag máris ott voltunk a kávéházak sanzon-kavalkádjában, hallottuk az utcazajt... Mindezt egy szál zongorán. Őrület.

Egy másik alkalommal a cigány himnuszként is ismert Djelem djelem-et játszottuk, azt kértem tőle, hogy nyitányként jelenítse meg a cigányság útját Indiától Egyiptomon és a Balkánon át a kávéházi zenéig és a gypsy dzsesszig. Ezen a koncerthelyen épp elég gyenge volt a hangszer, mégis olyan történetet varázsolt elő belőle, hogy az konkrétan „filmként” megelevenedett a lehunyt szemeim előtt. Ilyen képessége nem volt senki másnak.

Összegezve annyit mondanék, hogy voltak már halottaim, nem szoktam összeomlani egy ilyen hír súlya alatt, de most először fordult elő velem, hogy egy percet se tudtam aludni utána éjjel. Egész nap hallom a hangját a fejemben: ahogy filozofálunk, vagy csak röhögünk, útban egy-egy vidéki koncertünkre.”