Müller Péter Sziámi: A rock n’ roll és a kisgyerekeim miatt nem tudom magam bácsinak érezni
Müller Péter Sziámi utoljára áprilisban, a páratlan jelentőségű Napidal Sziámival projekt célegyenesében mesélt az egy évig tartó játék tanulságairól és a lehetséges jövőképről.
Ez a téma természetesen most is szóba került, a beszélgetés fő apropóját viszont a napokban betöltött 70. születésnapja adta, aminek kapcsán elárulta azt is, foglalkoztatja-e az életkora és van-e még bármi a bakancslistáján.
– Hogyan értékelnéd ezt az évet a tavalyival összevetve?
– Ami a koncertezést illeti, nagyon ellentmondásosan alakult, mert ugyan sokkal többet játszottunk annál, mint amit a helyzetben reméltünk, viszont a bizonytalanság miatt elővételes jegyek kevésbé fogytak jól. Az A38 hajót mindig meg szoktuk tölteni, most mégis sokkal visszafogottabban indult az érdeklődés. Aggódtunk is emiatt, de szerencsére végül nagyon szép számú közönség gyűlt össze. Más helyszíneken előfordult, hogy jóval kevesebben jöttek el, de akadtak kellemes meglepetések is.
Az AndFriendsen kívül nagyon sokat jártam az országot Szakcsi Lakatos Bélával és a Romano Drommal is. Velük, Kovács Antalékkal a Felzárkózó Települések Program keretében, a kiváló roma művészeket összefogó L.O.R.C.A Alapítvánnyal együttműködve mentünk el az ország legelmaradottabb településeire, hogy zenés foglalkozásokat tartsunk gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Ezeken mindig született egy közös dal a jelenlévők ötletei alapján, amit aztán a zenekar el is játszott. Egyszerre volt jelen az elképesztő nyomor és kifosztottság, valamint a végtelen derű és öröm. A Nyírségtől Baranyáig 20-30 helyre jutottunk el csak idén, tavasszal pedig szeretnénk folytatni.
Összességében teljesen kiszámíthatatlan volt az év, a Covid előtti időkkel nem lehet összehasonlítani, a tavalyinál viszont mindenképp jobb a mérleg.
– Az áprilisban zárult Napidal Sziámival projektnek milyen volt az utóélete azóta?
– Csináltam egy hozzávetőleges statisztikát, amiből az derült ki, hogy több mint 1100 dal született, amelyekből majdnem 100 már az Artisjusnál is le van védve, vagy hamarosan jogosítható állapotba kerül. Összesen 200 körüli szerző szállt be a játékba, mindannyiukkal folyamatos kapcsolatban voltam addig, amíg a dalaik el nem érték a mindkettőnk által kívánt szintet.
A legjobbaknak egy lemeznyi is összegyűlt, ilyen például Schwenk András, aki mind a 366 ötletet kidolgozta, vagy Bérczesi Robi, akivel szintén már a 67. dal környékén tartunk, és a születésnapomra jelent meg az első közös albumunk Én meg az Ének: Napidalok címmel, amit sokan remekműnek vagy épp az évtized albumának neveznek – meghallgatva én is ilyesmit érzek, és hálás vagyok Robinak életem egyik legszebb születésnapi ajandékáért. (Beleértve a Jóember cimű dalhoz készült, máris közkedvetté vált videoklipet is.)
Már készül a következő klip is Robival, a gyerekeim anyukájához írt, Aki nem megy el című számhoz. Ideális társszerzőre akadtam benne, nagyon könnyen és örömmel dolgozunk együtt a következő, szintén napidalos, duettes lemezen. Sőt, most már a Napidalokon túllépve is folyik tovább a dalszerzés, ami azért jó, mert azoknál rendszerint a klasszikus pop-rock dalformához tartottam magam, így viszont sokkal öntörvényűbb is lehet a végeredmény.
Ez igazán fontos hozama a Napidalnak, de talán a legjelentősebb számomra mégis az, hogy az egész kezdeményezés körül mennyi ember összegyűlt. Zenekarok alakultak, régóta inaktív formációk álltak össze újra direkt emiatt. A Napidalosokból kialakult egy háló, sokan azóta is keresik egymást, ha szakmai tanácsra vagy közreműködésre van szükségük, klubszerűen összejárunk a játékból kinőtt Dalműhely tévéműsor felvételein, és azokon kívül is.
– Legutóbb említettél egy könnyűzenei oktatási programot is, ami erre a projektre épülne.
– A nagyszerű Póka Egonnal, Andrásik Remóval, Dr. Horvath Zita rektor asszonnyal és többekkel régi célunk volt, hogy elinduljon egy program, aminek a kifutása, hogy a középiskolákban tantárggyá válik a könnyűzene. Sikerült előrelépni ezen a téren is: augusztusban megalakult a Bartók Béla Zeneművészeti Kar a Miskolci Egyetemen. A cél az, hogy néhány év múlva kikerüljön innen egy évfolyamnyi tanár, akik aztán élére állhatnának a folyamatnak. Keressük annak a tárgynak a helyét, ami a Napidal mintájára a dalismeret, dalszerzés és -elemzés köré szerveződne.
Utána pedig elemeznék a szöveget, a zenét, az előadást. Ezt már addig is be lehetne építeni az irodalomtanítás tananyagába. A lényeg, hogy érdemes dalokkal foglalkozni, mert rengeteg mindent meg lehet tanulni rajtuk keresztül.
– Mit jelent számodra, hogy 70 éves lettél?
– Gyakorlatilag egy külön telefonközpontra lett volna szükség ahhoz, hogy minden köszöntést fogadni és viszonozni tudjak, de igyekeztem ezt magam megtenni. Szerintem hazudik, aki azt állítja, hogy ez nem esik jól neki. Megható visszaigazolása annak, hogy egész életemben azt kerestem, hogy jóban legyek az emberekkel és összehozzam őket egymással. Innen tudom, hogy mindez tényleg jelentett valamit nekik.
Egyébként maga a szám nem okozott semmilyen zökkenőt. Hiszek abban, hogy az ember valós kora nem annyi, ahány éve a Földön van a naptár szerint, ezt inkább az mutatja meg, milyen fizikai és szellemi állapotban van. Én jól alapoztam, elég sokat sportoltam és jógáztam fiatalabb koromban, de arra is vigyáztam, hogy ne szaladjak bele a túlzottan megfeszített élsportolásba. Vigyorogva szoktam idézni, amit egy váratlanul teltházas békéscsabai koncertünk után írt a helyi sajtó: „A 68 éves Müller Péter Sziámi mindenkit letáncolt”. Fogalmam sincs, mit jelent pontosan ez a kifejezés, de ha két éve ment, akkor minden bizonnyal még most is sikerülne…
– Apukád, Müller Péter író 85 éves lett szintén a napokban. Szoktatok beszélgetni az idő múlásáról és az öregedésről?
– Ő mindig azt mondogatja, „Petyókám, te még nem tudod, milyen ennyi idősnek lenni…” Szerencsére továbbra is fantasztikus formában van, hetente többször jár konditerembe, árad belőle az életszeretet és a derű. Lehet, hogy ez is hatott rám, de szerintem nem ez a fő alapja annak, hogy nem tudom magam bácsinak érezni. Sokkal inkább a rock n’ roll és az, hogy kisgyerekeim vannak.
Persze a nagyobbak mindig eszembe juttatják azt is, hogy azért korábban kezdtem ezt a dolgot: Máté fiam – aki kiváló dobos – révén például épp két napja született meg a negyedik unokám. Négy kislány, egyik fantasztikusabb, mint a másik.
– Van még bármi a bakancslistádon, akár valakivel közös munka, vagy olyan hely, ahová szeretnél eljutni?
– A bakancslistámon a folyamatosság van. Bejártam a világot, kipróbáltam rengeteg szakmát és szinte az összes lehetséges életformát, ilyen téren nincs hiányérzetem. Sosem voltam ambíciózus, nem konkrét célokat szerettem volna elérni, mindössze jól akartam érezni magam abban, amivel épp foglalkozom. Ebből a szempontból is kegy alatt vagyok: abból élek és azt csinálom, amit szeretek, azokkal, akiket szeretek.
Nyilván szeretném megérni, hogy a gyerekeim révbe érnek, illetve minél több időt tölteni a szüleimmel, feleségemmel, az ő szüleivel és Julika testvéremmel, amíg csak lehet. Szeretnék valamikor egy közös lemezt Szakcsi Lakatos Bélával, ha már ennyit játszottunk együtt. Nagy ajándék az is, hogy több kései barátság is megadatott nekem, ilyen volt például Jávori Fegya vagy Cipő is, akivel együtt írtuk az utolsó dalát.
Aranyosi Péter barátom (le is csesztem érte) a Covid-osztály után frissen gyógyultan átbumlizott a városon, és beállított egy tortával meg egy üveg pezsgővel. Thuróczy Szabi is feljött a földszintről – ő whiskyvel, ezek még elfogyasztásra várnak. Mindezek fényében nem csoda, hogy csak a családi lényeg maradt a bakancslistámon…
– Mik lesznek a jövő éved sarokpontjai?
– Nehézkes és bizonytalan lett csomó minden, ami a járvány előtt úgy ment, mint kés a vajban. Jelenleg egyáltalán nem olyan magától értetődő, hogy a kultúra autonóm és szerves módon képes működni. Több szakmabeli ismerősöm ment el jobb híján kőművesnek vagy pizzafutárnak, hogy elkerülje az anyagi csődöt. Hozzájuk képest én még szerencsés vagyok, de leginkább a színdarabjaim jogdíjából tudtam eltartani a családot az utóbbi időben, amiket szerencsére itthon és külföldön is sokfelé játszanak, de a színház is létbizonytalanságban vergődik.
Nagy öröm, hogy most először ott leszünk a Kaláka Fesztiválon, az viszont legalább ennyire fáj, hogy az egyik kedvenc fesztiválom, a körmendi AlteRába sajnos nem bírta tovább. A többi dátum is egymás után körvonalazódik.
Mindezen felül megkerestek, hogy a Napidalokat adjuk ki könyv formában, kommentárokkal, anekdotákkal kísérve. Sokszor megdicsérnek, mennyire jó költő vagyok, ehhez képest eddig egyetlen „igazi” verseskötetem se jelent meg, „csak” a Dalszövegkönyveim, versek csak folyóiratokban és antológiákban. Jövőre ez is megváltozhat.
