“Most van most” – felnőhet-e egy nap alatt egy Disney-hercegnő?
Egy menyasszony (Tompos Kátya) meglóg az esküvőjéről, és az őt üldöző vőlegény elől bepattan az épp szabadnapos taxis, Petya (Mohai Tamás) kocsijába. Mivel a kis fehér retikülje dugig van pénzzel (állítólag a kőgazdag vőlegénytől nyúlta le), felajánlja Petyának, hogy bármennyit fizet, csak vigye minél messzebbre a násznéptől, az akarnok szüleitől, az esküvői vaníliatortától, és az épp akkor fél kézzel szétbarmolt életétől. Szilvi és Petya együtt végigtaxizzák fél Magyarországot, történnek velük dolgok, és a nap végére mindkettejük élete megváltozik.
Szajki Péter új vígjátéka, a Most van most egy klasszikus road-movie-ba oltott felnövéstörténet. A harminc körüli generáció esendő, kétségbeesett, olykor szürreálisan agyatlan próbálkozásait mutatja be arra, hogyan rázzák le a fenekükről a ráragadt tojáshéjat, vállalják a felelősséget a tetteikért, és vágjanak bele végre egy felnőtt életbe úgy, hogy önmagukat se veszítsék el teljesen.
Nem rajongok túlzottan a road-movie műfajáért (vagyis ahol a film 70-80 százalékában két vagy több ember utazik egy kocsiban), de kétségtelenül nagy hagyománya van, és akad jónéhány felejthetetlen darab is (most vonatkoztassunk el az unos-untalan idézett Thelma és Louise-tól). Az egyik legkimagaslóbb véleményem szerint Dino Risi 1962-es klasszikusa, az Előzés, ahol két férfi, egy bájos szélhámos és egy magába forduló, szürke egyetemista tülköli végig Olaszország lankáit.
Egy ilyen film attól lesz jó, hogy mintha a kocsi nem is kocsi lenne, hanem egy vitorlás: az ide-oda imbolygó felszín alatt egy nehéz tőkesúly van, vagyis egy drámai mondanivaló, amely minden pillanatban visszarántja a habkönnyűen ingázó történetet az emberi lélek mélységeibe. Ehhez persze kell két kimagaslóan jó színész, akik ezt a kettősséget végig érzékeltetni tudják, erős kölcsönhatásba lépnek egymással (vagyis szikrázik közöttük a levegő), és képesek kibontakoztatni a saját karakterfejlődésüket egy autóútnyi idő alatt.
A Most van most körülbelül meg is felel ezeknek a kritériumoknak, kisebb-nagyobb hullámzásokkal. Egészében véve nagyon bájos, és olykor arcul csapóan őszinte film, a két főszereplő “adok-kapok”-jai vagányak és üdítően emberiek, de vannak pillanatok, amikor a sztori kiesik a lendületből: vagy leül, vagy annyira abszurddá válik, hogy az már a hiteltelenség határát súrolja. (Vigyázat, a bekezdés végéig spoiler következik!) A “kecskés-tanyás” jelenetet például – amikor az esküvőjét épp csak felrúgó Szilvi menyasszonyi ruhában beállít a tíz (!) évvel korábbi szerelméhez, és az immár ötgyerekes családapával közli, hogy megbánta, hogy anno kikosarazta, házasodjanak össze – szerintem egy épeszű nézőnek elég nehéz elhinni. Egy ilyen akcióhoz ugyanis nem elég hóbortos, 32 éves “anyuci-elkényeztetett-kislányának” lenni, ehhez komplett idiótának kell lenni, de legalábbis szociopatának.
Szerencsére a következő helyszínen, a White Angel bárban a rendező/forgatókönyvíró olyan bátran “megfejeli” ezt a képtelenséget, hogy épp ezzel menti meg a sztorit a hiteltelenségtől. A film itt fordul át enyhén, de vállaltan szürreálisba, és ez nagyon jót tesz neki. Ez a jelenet egyébként is az egyik csúcspont, a párbeszéden, amelynek a végén Petya is csak annyit tud kinyögni: “Ez kész, ez tíz pont b...meg!”, tényleg halálra röhögtem magam.
A két főszereplő is közelít a tökéleteshez. Nekem Mohai Tamás alakítása tetszett jobban: jól hozta a jogi egyetemről megpattant, nagydumás, spanglizós, aranyszívű taxis lazagyerek figuráját. Külön érdeme – amiről valószínűleg nem is tehet, ez adottság – hogy van benne egyfajta “férfi-báj”, ami ritka, mint a fehér holló, de a kamera nagyon szereti.
Tompos Kátya kiváló érzékkel lavíroz a burokban nevelt Disney-hercegnő szerepéből kitörni igyekvő, elveszett kislány, és az értelmezhetetlenül bugyuta, emberi szíveken végigtáncoló “hülye p...csa" között (ezt a vőlegénye vágja a fejéhez a történet közepén), és bevallom őszintén, nekem is az utóbbi verzió felé billent a mérleg.
Ezen kívül a karakterből hiányzott egy vékony, de fontos ecsetvonás: Tompos Kátya nagyon szép, nagyon jó színésznő, de a végzet asszony-szerephez egy csipetnyivel több kellett volna. Egyfajta extra szexepil, baljós vonzerő (Monica Bellucci jut hirtelen az eszembe), egyszóval egy olyan női kisugárzás, amelyről tényleg elhisszük, hogy pár év leforgása alatt három jó pasit vágott taccsra egy életre.
Básti Juli, aki Szilvi anyjaként rövid, de annál jelentősebb szerepet kapott, az ő kvalitásaihoz képest kicsit nehezen találta a helyét a figurában, az utolsó öt percben, a hátsó ülés-jelenetben viszont tökéletesen hozta a megalkuvó nagyasszonyt. A többi szereplő közül kiemelném Scherer Pétert, akit én még átlagosan jónak se láttam soha, kizárólag zseniálisnak (itt is az volt), illetve a Tinát alakító Lovas Rozit, akinek mindössze három jelentős mondata volt, de azokat sikerült úgy elmondania, hogy a hideg futkosott a hátamon. Kellemes meglepetés, hogy ekkora színésznők vannak még a magyar filmszakma tarsolyában.
A Most van most az apró sutaságai ellenére egy nagyon szerethető, magával ragadó kis road-movie, amit szívből ajánlok mindenkinek, aki másfél órára elengedné magát, és egy kicsit elagyalgatna a kötöttség-szabadság, múlt-jelen, álmok-valóság problematikáin. Gyönyörűek a tájak, zseniálisak a párbeszédek, van benne egy-két óriási jelenet, itt-ott előbukkanó, gyomron vágó mélység, és az egészet belengi valami szürreális távolságtartás, ami egyedivé teszi. Hogy Szilvi és Petya (főleg Szilvi) végül valóban felnőtt-e ez alatt az egy nap alatt, és sárga taxijukkal egy önazonosabb életbe robognak-e tovább, vagy egy újabb kapitális pofára esésbe, az ugyan titok marad, de nem is baj. A lényeg, hogy az embernek kedve lenne beülni melléjük, és menni szabadon, amerre lát.
Bemutató dátuma: 2019. március 7. (Forgalmazó: Romis Film)
