Mókusokat nyúzott, nem mosakodott, és szexuális erőszaknak tartja a pucér fotói ellopását – 35 érdekesség a 35 éves Jennifer Lawrence-ről

Nem kell tehát a tomboló hőségben órákat várakozni az autópályán, hogy átéljük az Isztria hangulatát, a városmajori nézők ugyanis lírai-groteszk tengerparti társasutazáson vehetnek részt, hiszen augusztus 25-én Budapestre érkezik a Szedjetek szét!

Közel van a Vajdaság, valahogy sokaknak mégis távol: az, ami az ütemes tempóban megújuló zentai színházzal történik, feltétlenül figyelemre érdemes. A Dévai Zoltán és Mezei Kinga vezette teátrum gyorsan felkerült újra a délvidéki magyar színházak összetéveszthetetlen esztétikája iránt rajongók belső térképére. Kicsi, de erős – talán így lehetne leírni legrövidebben azt, ahogyan és ami itt történik.

Aminek van előtörténete, többféle is. Egyrészt a hosszú színházi memóriával rendelkezők emlékezhetnek Mezei Kinga korai, nagy visszhangot kiváltott Via Italia-rendezésére, melyet „Domi” szövegei nyomán álmodott színpadra. Néhány éve a Zenta melletti szomszédvárban, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban született meg az első Szedjetek szét, szintén Mezei rendezésében. Az egykori szereplők közül Hajdú Tamás, Mészáros Gábor és Pálfi Ervin az újragondolt változatban is részt vesz, de a színpadon látjuk még többek között a rendezőt magát, vagy a Budapestről Zentára szerződött Vilmányi Benettet is.

Domonkos István költészete alapélmény számtalan vajdasági alkotónak. A Szedjetek szét kiindulópontja A kitömött madár című regény, majd a rá néhány évre, 1971-ben publikált Kormányeltörésben című vers. Ez utóbbi jelentőségéről Keresztury Tibor irodalomtörténész így fogalmaz: „az idegenség, a magány, kitaszítottság, a nyelvvesztés, a hazához fűződő viszony, az elveszített otthon, a sehová sem tartozás... keserű himnusza ez, melynek végetérhetetlen avantgárd sodrását, áradását visszatérő motívumok strukturálják... Élő, működő, aktuális, frissnek ható matéria: éppúgy meggyőződhet erről Domonkos régi híve, ismerője, mint az, aki ezt a verset, ezt a költőt most fedezi magának fel.”

És a felfedezéshez, illetve újraismerkedéshez tökéletes matéria a zentai színház előadása. Az isztriai tengerparton vagyunk a hetvenes években, a zenészek az üdülők szórakoztatására kitartóan húzzák a talpalávalót. Közben pedig a véletlen által egymás mellé sodort, karakteres és emlékezetes figurák élővé és átélhetővé varázsolják a horvát (rém)álmot. Négy monológot hallunk, és mindnek központi témája a menni vagy maradni kérdése – Domonkos szomorú varázslata, hogy a kérdés aktualitása mit sem kopott az elmúlt négy és fél évtizedben ezen a vidéken...

Ahelyett, hogy az apró történéseknél leragadnánk, érdemes egy nagy levegőt venni, és úgy elmerülni ebben a különös világban. Aki nem szakértője a vajdasági kultúrának és gondolkodásnak, annak sem kell aggódnia, hiszen az előadás jófajta humorral mutat görbe tükröt a mindig abszurd világnak. Eljön az a pillanat is, amikor a nevetés megszakad, és minden elsötétül egy pillanatra, de a keserű valóság is szerethetővé nemesül a fináléban.

Szerda estére változtatott a műsorrendjén az RTL, így a nézők most nem láthatják Az ugrás és A mi kis falunk ismétlését, vette észre a Média klub.

Az ugrás tavaly tél végén indult Gundel Takács Gábor vezetésével. A játékban a versenyzők egy öt méter magas, mesterséges híd egyik végéből indulnak, és a másikig kell eljutniuk. Tíz szinten, a híd adott pontján mindig a helyes állítást kell kiválasztaniuk, hogy megtalálják az egyetlen igaz átjárót. Aki téved, a mélybe esik, aki végig helyesen dönt, elviheti az ötmillió forintos főnyereményt. A vetélkedő idén új évaddal tért vissza, de a mai adás kimarad, ahogy A mi kis falunk ismétlése is.

Ez egyben a 2025/2026-os Bajnokok Ligája-szezon kezdete is, amelynek fináléját Budapesten rendezik. A mérkőzés 20:15-kor kezdődik a Fókusz után. Az RTL Híradó ezen az estén 22:50 helyett 23:20-kor kerül adásba. Az ugrás és A mi kis falunk csütörtökön a megszokott időpontban folytatódik.

(via Blikk)

Ez a történelem, Jason Momoa számára pedig népe históriája kulcsfontosságú.

Vagyis ő a szigetek egyesítése ellen küzdött. Így kapott a sorozat egy érdekesebb vetületet és nézőpontot, ahelyett, hogy a nagy király életének szimpla történelmi, életrajzi, háborús feltárása lett volna.

A hadvezér első részében tehát megismerjük Ka’ianát, a katonát, aki kapásból egy megtermett cápával birkózik, de rögtön meglátjuk az emberi oldalát is, amikor hálát suttog a legyőzött halnak, megköszönve neki, hogy testét a rendelkezésükre bocsátotta. Majd megtudjuk, hogy Ka'iana és családja jelenleg Kaua'i királyságában él, de mivel Maui szigetéről származnak, kitaszítottként tekintenek rájuk. Ka'iana ugyanis Maui hadvezére volt, de elhagyta szülőföldjét (megszökött a seregből), miután rájött Kahekili király (Temuera Morrison) brutális ambícióira. Amikor azonban a király visszahívja (és megfenyegeti), Ka'iana beleegyezik, hogy segít legyőzni népének az ellenséges O’ahut, azonban egy jóslat, egy aljas átverés és egy szimpla bosszú miatt súlyos háborúba keveredik.

Emellett pedig természetesen Momoáék nagy műgonddal hozták létre az akkori állapotokat, például a királyságokra jellemző öltözékeket, harci díszeket, fegyvereket, hajózási eszközöket, mindennapi tárgyakat, lakhelyeket stb. Persze túl sok viseletre nem volt szükség, mivel Hawaii már akkor is egy igen forró égövben foglalt helyet, ezért elmondható, hogy ritkán látni egy sorozatban ennyi ágyékkötőt és férfi tomport, mint itt.

A hadvezér nyolc epizódja egyenként kb. 50 perc és 1 óra között mozognak, s már kapásból az elsőben sok minden történik, így azzal vélhetően nem lesz gond, hogy események nélkül maradnánk, hiszen hosszú volt Kamehameha hadjárata, akit egyébként az újonc Kaina Makua alakít.

Az alkotók direkt törekedtek arra, hogy a szereplők is hitelesek legyenek, így a polinéz térséből kerestek színészeket. Nincs is túl sok ismert arc a gárdában, Jason Momoa mellett a már említett (és egyébként új-zélandi maori származású) Temuera Morrison (ő játszotta Momoa nevelőapját az Aquaman-filmekben, de a Star Wars-franchise Jango Fettjeként és klónkatonáiként is igen ismert), valamint a szintén új-zélandi Cliff Curtis (Zongoralecke, Hat nap, hét éjszaka, Sivatagi cápák, A bennfentes, Kiképzés, A forrás, Napfény, Die Hard 4.0, Álom doktor stb.) neve csenghet még ismerősen.

A hadvezér első részében mindez együtt, kiegészülve némi spirituális szállal (ami szintén fontos az ottani társadalomban, kultúrkörben) egy érdekes, a történelem számunkra kevésbé ismert szegletének ígéretét hordozza a további hét epizódra, Jason Momoa pedig, úgy tűnik, élete legjobb alakításával hálálja meg a nézők figyelmét.

2022-ben robbant be a köztudatba Zach Cregger rendezőként a Barbár című horrorszenzációjával, amelyet gyorsan a vállára emelt a szakma és a közönség egyaránt, egyetértve abban, hogy a film történetéről jó ideig nem lehet tudni, mire fut ki, sokszor átveri a nézőt, nem mellesleg pedig rendkívül félelmetes. Nos, ha kétség is volt esetleg Cregger rendezői és forgatókönyvírói tehetsége kapcsán, azt most a Fegyverek eloszlatja.

Ő egyébként színészként kezdte a karrierjét, és egyértelműen a komédia volt a terepe, állandó szerzőtársával, Trevor Moore-ral rendezték, írták és „főszerepelték” például a 2009-es Miss Márciust vagy a 2011-es The Civil War on Drugst, illetve rengeteg vicces szkeccset dobtak össze tévéműsorokba is.

Az mondjuk már a Barbárban, most, a Fegyverekben pedig pláne tisztán érződik, hogy a komikusi világból érkezett, az amúgy komoly, véres és izzasztóan félelmetes hangvételű filmjeibe ugyanis szinte észrevétlen csusszan be itt-ott a humor is, Cregger képtelen ezt teljesen levetkőzni magáról. De nem is kell, mivel, úgy tűnik, működik az elegy.

A Fegyverek egyébként felépítésében rendkívül hasonlít a Barbárra. Például ezúttal is jó ideig fogalmunk sem lesz, mire megy ki a játék, milyen dolgok állnak a háttérben, és csupán a szereplőkkel együtt próbáljuk kideríteni, hogy mégis mi a fene történt azzal az általános iskolás osztállyal, amelynek tagjai egy éjszaka, pontban 2 óra 17 perckor egy jellegzetes kéztartás kíséretében kiszaladtak a házukból, majd nyomuk veszett. Csupán egyetlen gyerkőc, Alex (Cary Christopher) ment be a suliba. Az ügy persze nagy visszhangot kapott, mindenki keresni kezdte a srácokat, a szülők kétségbeesése és dühe pedig természetesen az osztály tanítónőjére, Justine-re (Julia Garner) zúdult, aki viszont éppoly tanácstalanul áll az eset előtt, mint bárki más.

Itt összesen hat nézőpontot kapunk, valamint olyan színészeket Julia Garner mellett, mint az egyik elkeseredett és az ügyet kinyomozni próbáló apukát, Archert alakító Josh Brolin, Justine szeretője, a rendőrtiszt Paulként látható Alden Ehrenreich, James, a fiatal hajléktalan drogosként Austin Abrams, vagy az ügyet a legjobb tudása szerint kezelni próbáló iskolaigazgatóként feltűnő Benedict Wong. A kis sztorikon keresztül adagol egyre több információt a nézőknek Cregger, a szép lassan építkező sztori pedig a végére nyer értelmet. Mégpedig eléggé meghökkentőt.

Ennél többet pedig mi sem árulunk el a sztoriról, ami valóban nem kevés meglepetést tartogat, a különféle nézőpontok kirakósainak összeillesztése pedig kiváló nézői élmény lesz, de szerencsére nem csupán ennyivel kényeztet minket az író-rendező.

Nem mellesleg pedig mondanivalója, ami egy vegytiszta horrorfilmnél már tényleg hab a tortán, vagy a meggy a hab tetején. Nyilván a teljes sztori és a végkicsengés ismeretében lehetne komolyabban beszélni, értekezni erről, amitől a teljes nézői élmény miatt természetesen eltekintünk, de már a fentiekben vázolt alapsztori is alkalmat ad arra, hogy elmélázzunk, többek között a közösségi traumákon és gyászon, amikor egy megmagyarázhatatlan eset miatt sokan osztoznak a fájdalomban, az értetlenségben és a tehetetlenségben.

A film végére persze ez is értelmet nyer, mindenesetre Zach Cregger nemcsak egy kiváló filmélménnyel gazdagítja a játékidő alatt a nézőket, velünk marad az a megtekintés után is, s gondolatokat ébreszt majd bennünk, így érdemes a film után egy-két pofa sör, fröccs vagy üdítő mellett kibeszélni a látottakat, jó kis beszélgetések születnek majd, az biztos.

Kétség sem férhet hozzá, hogy a 2025-ös év eddig igencsak elkényezteti a mozik közönségét kiváló horrordarabokkal, elég csak a Nosferatura (itthon januári premier volt), a Bűnösökre, a Végső állomás: Vérvonalakra, a 28 évvel későbbre vagy a nemrég bemutatott Hozd vissza őtre gondolnunk, a Fegyverek pedig még jobban ékesíti a félelemkeltés jegyében fogant filmek idei csúcssorozatát.