Misztikus rémálom vagy egy sci-fi baklövés? Ígéretesen indul, de befullad a Netflix legújabb német ígérete, A téglafal
A Netflix legújabb német thrillere, A téglafal remek felütéssel indít, ám sajnos pont olyan hamar ki is fullad, mint amilyen lendülettel kezdett.
A film egy olyan helyzetbe hozza a nézőt, amelyben egy fiatal pár gyásza és a klausztrofóbia keveredik, mindez technikailag hibátlan tálalásban. Meglepően hollywoodi a kivitelezés, ami német filmnél ritkán tapasztalható ilyen mértékben: a látványvilág remek, a díszletek precízek, minden minőségi. A kamerakezelés is ügyesen támogatja a fojtogató atmoszférát, főleg, amikor a pánikbetegséget és poszttraumás stresszt próbálja érzékeltetni.
A nyitójelenetekben Tim (Matthias Schweighöfer) és párja, Olivia (Ruby O. Fee) gyermekük elvesztésének tragédiájával szembesülnek. Átéljük, ahogy ez a feldolgozhatatlan veszteség lassan szétmorzsolja kapcsolatukat, mígnem olyan lesz, mint egy fékezhetetlen gőzmozdony, ami a szakadék felé robog. Tim képtelen túllépni a múlton, míg Olivia inkább hátrahagyná azt – szó szerint is, hiszen költözni szeretne, új környezetbe, ami nem emlékezteti gyermekére. A veszekedésük csúcspontján Olivia úgy dönt, költözik, akár Tim nélkül is.
Ekkor jön a csavar: nem tud kimenni az ajtón, mert egy furcsa, mágneses hatású téglafal állja útját. Hamarosan ráébrednek, hogy az egész ház körbe van véve ezzel a pusztíthatatlannak tűnő anyaggal, így a film elindul a klausztrofób paranoia irányába.
Ez a felvetés pedig elsőre kifejezetten izgalmas. A szereplők pánikja, a fallal való kísérletek, a logikus reakciók, mind-mind működnek, és a feszült atmoszféra szinte tapintható. Az elején még a ’97-es kanadai horror, a Kocka is eszembe jutott, hiszen itt is adott a bezártság, a reménytelenség és az ismeretlen eredetű fenyegetés.
Tim és Olivia mellett csak öt-hat fontosabb karakter tűnik fel, talán a legkiemelkedőbb Frederick Lau, aki a szomszédban élő drogos Airbnb-bérlőt alakítja. Ő a klasszikus comic relief figura, akinek csibészes mosolya és elcsépelt poénjai időnként oldják a feszültséget, bár az egész karaktere túlságosan sablonosra sikerült. Ugyanez igaz gyakorlatilag minden szereplőre. Bár Matthias Schweighöfer megbízhatóan hozza a Netflix által rá osztott súlyos lelkű főhőst, és Ruby O. Fee is korrekt, mégis mindenki kissé klisés, papírmasé figurának hat.
A film dramaturgiailag okosan mozgatja előre a szálakat: a kapcsolat végét jelképező szakításra ráhúzza a téglafal felfedezését, így a fizikai elzártság összefonódik az érzelmi csapdával. Ez egy valóban remek ötlet. A gond ott kezdődik, amikor a második felére a film teljesen szétesik.
Ez óriási hiba. Eltűnik a rejtély, nem marad kérdés, csak fárasztó magyarázkodás, ami ráadásul még több újabb kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A „miért?” kérdések helyét átveszik a „hogyanok?”, ami teljesen megöli a narratívát és a misztikumot.
Bár a végkifejlet bizonyos szempontból lezárja a karakterek útját, összességében kifejezetten rosszindulatú, negatív befejezésnek hat, ami után az ember nem tudja eldönteni, hogy dühös legyen vagy csak vállat vonjon. Sajnos a forgatókönyv a film leggyengébb láncszeme. Philip Koch forgatókönyve sokkal gyengébb, mint a rendezése.
És egy sor logikai baki is felüti a fejét. Például: hogy van áram, ha nincs víz? Miért csak nyolc ember lakik egy ekkora épületben? Ezek a kérdések csak tovább rombolják az amúgy is recsegő építményt.
A szimbolika is kissé szájbarágós, a kamera furcsa, kísérletező mozgása nem biztos, hogy mindenkinek elnyeri a tetszését.
Mindezek ellenére azt mondom, hogy A téglafal megér egy próbát. Ha másért nem, hát Matthias Schweighöfer korrekt alakításáért és a feszült első félóráért, ami remek példája annak, hogyan lehet minimális eszközökkel nyomasztó atmoszférát teremteni. Csak kár, hogy az ígéretes felütést sikerült egy teljesen kiherélni.
És persze egy újabb szolid csekk Matthias Schweighöfernek – úgy tűnik, a színészt kilóra vette meg a streamingóriás, annyi mindenben szerepel.
A téglafal felirattal és szinkronnal is elérhető a Netflix kínálatában.
