Ez az est azonban csak a kezdet egy új közösségi/szórakozóhely kialakításában. Az innen kiinduló beszélgetésünkben, amelyre Sziámi kertjében került sor, sokfelé kitekintettünk.

- Seress Rezső alakja régóta foglalkoztatja a művészeket. Neked mit jelent az ő öröksége?

- Egyre inkább nyilvánvaló lesz számomra, hogy nekem a dalok vannak az életem központjában. Pedig későn kezdtem el dalokat írni és énekelni, olyan korban, amikor mások már abbahagyják. Nemrég kezembe került egy több évtizeddel ezelőtti Magyar Narancs, amelyben címlapinterjút csináltak velem, és azt a mondatot emelték ki, hogy „Seress Rezső szeretnék lenni”. Már akkor is úgy éreztem, hogy bizonyos szint felett egy dal a legnagyobb sűrűség közepe. Költő vagyok, három éves korom óta írok verseket, 11 voltam, amikor elvittek Weöres Sándorhoz, aki a család barátja volt, tőle is kaptam biztatást. A versben is az izgatott, hogy az ember prózában beszél, de "költőien lakozik benne a lélek.".

Tavaly fordítottam Leonard Cohen dalait és interjúit és az egyikben ezt mondta: „Oda kell menni a dalokért, ahol vannak.”

Ez alaphangon érvényes az egész rock-jelenségre, az „art-rock” műfaj, amelybe belekeveredtem, alapvetően erre épül. Seress Rezső egészen speciális figurája ennek a történetnek. Igaz, hogy hozza ezt a melankolikus, szerelmi csalódásos hangulatú „városi folklórt”, de ő valójában „rocker” volt.

- ????

- Mondanivalóját, életvitelét, attitűdjét tekintve, feltétlenül. A Szomorú vasárnap úgy született, hogy Jávor László rendőrségi riporter szinte kényszerítette, hogy zenésítse meg a versét, Seress pedig írt belőle egy világslágert. Világválság volt, rengetegen lettek öngyilkosok, Jávor, mielőtt a tudósításhoz lefényképezte őket, a holttestekre helyezte a Szomorú vasárnap kottáját. Rögtön elterjedt, hogy ez „az öngyilkosok himnusza”. Ez az óriási átverés bejárta a világsajtót. Egy hét múlva már Párizsban is címlap-sztori volt. Ezt követően 140-en dolgozták fel, több tucat nyelven. Ha belegondolsz, egy vacak sláger is meg tud mozgatni százezreket, ezen sírnak, zokognak, veszítik el a szüzességüket. Számomra mindig rejtély volt, hogy egy dal miért tud ekkorát ütni? Három-négy perc, viszonylag illékony anyagból készül, az előadók sem mindig a legkifinomultabb művészek. Emiatt kötöttem ki itt, Seress pedig elfoglalta kiemelt helyét nálam. Rendeztem is az édesapám írta, Szomorú vasárnap című darabot itthon és Amerikában, és éneklem a dalait. Seress átírta Jávor bugyuta szövegét ugyan, szintén a kor romantikus nyelvezetében, de ott van benne a háború utáni világkép: „Meghalt a Földön az emberi szeretet.”

Akkor ez is egy közhely volt, de megtalálni egy olyan közhelyet, amivel a dolgok közepébe nyúlsz, és nem lehet elhasználni, mindennél nehezebb.

Seresstől származik minden idők legjobb bemondása: „Fizetek, Főúr, volt egy feketém – és egy életem, amit elrontottam én.” Nagyon tudta, hogy mi az, hogy dal, miközben nem tudott se zongorázni, se énekelni. „Balkézzel írom, jobb kézzel zongorázom a dalaimat” – mondta.

- Csak ennyi lenne a Szomorú vasárnap titka?

- Felesége elmondása szerint Seress dühösen ült le a zongorához, hogy mit csináljon ezzel a gyatra szöveggel. És ebből az indulatból kijött egy feszült, a maga nemében egyedi dallam. Ehhez hasonlót nem lehet írni, Seress őstípust teremtett, a legjobbat tette, ami ennyi hangból kihozható volt. Rengeteg érzelmet és nagyon mély genetikát rakott bele, sok-sok nemzedékre visszagyökerező tartalommal. Vannak dalok, amelyek minden érzelmi helyzetre alkalmasak, szakításra, elutazásra, halálra. Én egy ilyent írtam: a Kicsi, kicsiszolt követ.

Emlékszem, hogy 1991-ben az MTK-pályán David Bowie előzenekaraként lépett fel a Sziámi. Elképesztő volt, hogy ezt a nagyon bensőséges szerelmes dalt 20 ezer ember énekelte. Ilyen az, amikor a nagyon személyes válik nagyon közösségivé.

- És a világhírűvé vált dalszerző még a VII. kerületből sem szívesen tette ki a lábát…

- Kedvenc Seress-dalom a Hiába van palotád Budán. „Hiába van palotád Budán/Pestre jársz a boldogság után/Feledni hiába akarod/A ligeti korhadt fapadot”. Amikor Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, volt egy parlamenti nyílt nap. Engem is meghívtak erre, Ranschburg Jenő és Heller Ágnes között elmondhattam néhány mondatot. Aztán volt egy kis koncert a Parlament lovagtermében, Tokody Ilona, Zorán meg mi léptünk fel. Ott ültek a képviselők talpig nyakkendőben, aranyozott karszékekben. Én pedig nagyon vadul elénekeltem ezt a dalt, és láttam a szemekben, hogy mindenki végiggondolta az életét…

- A Kispipa meghívása tehát jó címre érkezett Hozzád.

- Megkerestek azzal az ötlettel, hogy szeretnék, ha a Kispipa kultúrhely is lenne, nem akarnék-e ott egy klubot csinálni. Kitaláltam a csütörtöki napot, mindig tetszett, hogy ez a hét „legrohadtabb napja”. Szakcsival csináljuk a nyitóestet, mert ő szívesen vesz részt különleges atmoszférájú „bulikban”.

Korábban három évig működtettem a „Songwriters’ Club”-ot, „Ahol a dalok születnek” volt a szlogenje. Ez úgy működött, hogy az akkori Sziámi zenekarnak kiadtuk: minden héten írunk egy új dalt – ebből lett a két utolsó nagylemez Gasner János halála előtt – másrészt minden héten odavittünk egy-két költőt és zenészt, és összehoztuk őket. Két nagy előadást is csináltunk belőle, egyiket a Tivoli Színházban, a másikat a Szépművészeti Múzeumban a Van Gogh-kiállítás záróakkordjaként.

Azóta sok minden történt ebben a műfajban, a Rájátszástól a Slam Poetry Budapestig, aminek aktív résztvevője és az OB-k rendszeres helyezettje voltam. Szeretném, ha tudnák az emberek, hogy a Kispipa barátságos hely, amelyben értelem, szellem is mozog, nyugodtan ennének-innának közben– ez Seresst sem zavarta – és itt mutatnám be az új dalaimat, verseimet, hoznék vendégeket, fiatalokat, öregeket, akiknek aznap van kedvük bejönni.

- Lehet, hogy a Kispipa is beilleszkedik a romkocsmák világába?

- Minden hely megpróbál valamilyen karaktert csinálni magának. A VII. kerületben egy négyzetméterre jutó vendéglátóipari egységek száma soha nem látott sűrűséget mutat. Ha e karakter mellett jó a konyha – köztudott, hogy a Kispipát Rosenstein Tibor főszakács idején sikerült igazán felfuttatni, akié ma Budapest legjobb vendéglője – és megfizethető, az sokat segíthet. Még nem tudom, hogy miből kell azt a koktélt kikeverni, ami a vendégeknek és az én számomra is izgalmas lesz. Remélem, lesz egy hely, ahol az asztaloknál érdekes, kedves emberek ülnek, akikkel lehet beszélgetni, verset mondani, énekelni. Egyre kevesebb ilyen van, számomra az etalon a Nyitott Műhely, amit Finta Laci lelke tart egyben.

- Pályád során már többször is vállaltál értékőrző szerepet olyan költők, dalszerzők megszólaltatásával, akik időtlenné váltak, de tovább kell őket vinni.

- Mindig oka van annak, ha mások dalait éneklem. Az első a Joy Division volt. 1980-ban, akkortájt, amikor az énekes-költőjük Ian Curtis meghalt, megkeresett Csányi Attila barátom, hogy csináltak egy zenekart, két hét múlva lesz koncertjük, de még nincsenek szövegeik, írjak nekik. Megismerkedtem Menyhárt Jenővel, kitaláltuk az URH zenekarnevet, és egy hét végén megírtunk 14 dalt. Jenő azt mondta, hogy énekeljem is el ezeket. Így kezdtem rock-pályafutásomat, addig filmrendező szerettem volna lenni. Azóta rengeteg dalt írtam, nemcsak saját formációimnak, hanem másoknak is, az Üllői úti Fuck-tól Koncz Zsuzsáig. Az URH azonban csak fél évig működhetett. Akkoriban történt, hogy nagyon beteg voltam, és meglátogatott egy barátom, hozott egy osztrák újságot, amelyben azt írták, hogy az URH a legjobb kelet-európai zenekar, amit valaha hallottak, és megdöbbentő, hogy az énekes hangja mennyire hasonlít Ian Curtisére. Egy beteg hallucinációm során ő megjelent nekem, és azt mondta: nagyon bánja, hogy kinyírta magát, és jó lenne, ha szólnának valahol a dalai.

Ezután találtuk ki Gasner Jánossal, hogy csinálunk egy Joy Division-programot, amit a MERSZ Galéria megnyitóján, egy régi szenespincében adtunk elő. Lehetett valami az osztrák újságíró megállapításában, mert éppen Joy Divisiont hallgattam, amikor a lányom bejött, és azt hitte, hogy én énekelek… De metafizikai értelemben tényleg közel állunk egymáshoz, ahogy énekelt, és amiket leírt. Kevésszer mondom valamire, hogy szívesen írtam volna én is… 2009-ben volt Budapesten egy holland fesztivál, amelyen bemutatták a Joy Divisionről szóló filmet. Az A38-on játszottuk el a programot egy alkalmi formációval, amelynek Isolated volt a neve, Szakcsi zongorázott benne – vele adtunk elő ketten Joy Division-dalokat, még Londonban is – a többiek rock-zenészek voltak. Volt egy tucatnyi koncertünk, köztük egy igen sikeres a Szigeten, de végül is nem akartam „tribute”-zenekart, és nem is akartam lefordítani a dalaikat, mert egyrészt lehetetlen, másrészt pedig baromira élveztem, hogy rá lehet állni arra a frekvenciára eredeti nyelven.

- Seress Rezső többször is felbukkant az életedben.

- Seresst még láttam gyerekkoromban, mert Édesapám elvitt a Kispipába. Amikor rendeztem a darabot, megismertem az összes dalát. Pillanatok alatt megragadtak a fejemben, állandóan ezeket dudorásztam. 2002-ben jött az ötlet, mi nyissuk meg az Erzsébet téri félbehagyott építkezés helyén nyílt Gödör-klubot egy Seress-esttel az Őszi Fesztivál keretében. A nagyszerű táncosnő Juhász Katával kitaláltuk azt a performance-ot, hogy minden szám után a kupicától az aranyhal-üveggömbig egyre nagyobb pohár italt hoz be, újabb és újabb karakterekben és táncokkal.

- És Leonard Cohen volt a harmadik.

- Megkeresett az Élet Menete nemzetközi alapítványnak a vezetője, Gordon Gábor miután Jávori Fegyával megírtuk nekik a Soha többé soá! című dalt, hogy játsszunk az ő éves nagy koncertjükön a Dohány utcai Zsinagógában. Eszembe jutott, hogy készült korábban egy magyar nyelvű Cohen-CD, amelyen többen fordítottuk és énekeltük a dalokat. Enyém volt a címadó dal, A vendégek (The Guests). Ebből az anyagból alakult ki önálló Cohen-estünk, ami egyszeri eseménynek indult, de azóta is sokat játsszuk az And Friends formációval. 2016. november 6-án dupla koncertünk volt belőle a Budapesti Kongresszusi Központban, és a délutáni előadás után tudtam meg, hogy meghalt Kocsis Zoltán. Nagyon szerettem őt. Este a felvezetésben megkértem a közönséget, hogy ne álljon fel egy percre, csak gondoljon Kocsis Zoltánra. Aztán arról beszéltem, hogy mindannyian nagyon örülünk Bob Dylan Nobel-díjának, mert ez a rock and roll apoteózisa, de ha benne lettem volna a bizottságban, én alighanem Cohennek adom. És másnap reggel Leonard Cohen is meghalt.

- A 80-as évek független zenészei egy különleges társadalmi közegben működtek, igény volt rájuk. Sokan, Menyhárt Jenőtől Víg Mihályig, ma is színpadon vannak, utánpótlás azonban nemigen látszik.

- Amikor meghallottam, hogy „alternatív” vagyok, nagyon csodálkoztam, mert én abszolút nyitott vagyok, semmilyen műfaj-gyűlölet nincs bennem, egy dal legyen jó, teljesen mindegy, hogy hol, kitől hangzik el. Egyszer csak kisült, hogy anélkül, hogy engem bármennyire is érdekelt volna a politika, elkezdett elterjedni: én vagyok az, aki a legmerészebben szól hozzá a való világhoz, meg hogy „ellenzéki” vagyok. Én nem valami ellen szeretek lenni, hanem valamiért. Aztán amikor már nagyon kergettek a rendőrök, nem engedtek bennünket koncertezni, meg a Kontroll Csoportnak meg kellett változtatni a nevét, más dimenzióba kerültünk. Zenei műfajból életvitel lett.

Az én attitűdöm szemernyit nem változott azóta.

A közhiedelemmel ellentétben nem vagyok se liberális, se konzervatív, se alternatív, se jobbos, se balos. Az összes kerek eszmerendszert hülyeségnek tartom. Úgy raktam össze az életemet, hogy mindenből, amit igaznak éreztem és vonatkoztatható rám, azt megpróbáltam megvalósítani.

Más kérdés, hogy akkor gyarmat voltunk, és amikor megírtam a Nagy testvér című számot, a BM-sek rohantak be a Színművészeti Főiskolára, hogy engem azonnal rúgjanak ki. Az a dal a halálról szólt, ők meg azt hitték, hogy a Szovjetunióról. A Kék fényt, ami az ilyen című tv-műsor vezetőjéről, Szabó Lászlóról szólt, nem politikai érdeklődésből szedtem dalba, hanem láttam a műsort, és iszonyúan undorodtam a pökhendiségétől, korlátoltságától, az egész kisugárzásától. Egész életemben a szépet, az igazat kerestem, és ha valami ordítóan ronda volt és hazug, akkor az beleszüremlett a dalokba… A tematikám nem „közéleti” volt, hanem „közérzeti.” Mindig rengeteg emberrel beszélgettem, és ami belőlük jött, meg belőlem és a kozmoszból, az bekerült.

Úgy vélem, hogy aki önálló, szabad alkotó, az többnyire mind így dolgozik. Hogy van-e erre igény? A Müller Péter Sziámi and Friends-et azért hoztuk létre Kirschner Péter kollégámmal, mert úgy gondoltuk: az URH-Kontroll-Sziámi repertoárt valakinek játszani kellene. Ezek erős dalok és a mai napig be vannak tiltva a médiában. Furcsa módon nincs az a rendszer, ami ezt kibírja. Repertoárunk felét adják a régi dalok, közben már a negyedik új lemezen dolgozunk. És azt vettük észre, hogy egyre többen járnak a koncertjeinkre: megtöltöttük az A38-at, a Dürer-kertet, a Kobucit. Megszülettek olyan új, „közérzeti” dalok, mint az Államosítani kéne vagy a Tézisek a kultúráról, de olyan magánéleti-lelki játékok is, mint a Cukortükör, A vágy pengéjén, vagy az Ezt a dalt egy másik nőnek írtam. A Kobuciban láttam, hogy az első sorban középiskolás- és egyetemista korú fiatalok állnak, de ott vannak azok is, akik velünk nőttek fel.

A csúcs az volt, amikor Badacsonyban játszottunk a Kultkikötő sorozatban. Felhívott egy csodálatos ember, a Magyar Televízió legendás főgyártásvezetője, Lénárt István. Már akkor „Papinak” hívtuk, amikor főiskolás voltam. Bejelentette, hogy eljön a koncertünkre. Felhívtam édesanyámat, aki megadta neki a telefonszámomat, és ő árulta el, hogy 101 éves… Tehát ma is van egy érzékenyebb, más fajta igénnyel zenét hallgató réteg Magyarországon, amelyhez még szólunk. Amíg megvan az izmom és a kedvem hozzá, csinálom.

- És utánatok?

- Ma az átlag sokkal jobban zenél, mint amikor mi kezdtük. De a többség keresi az identitását. Nekünk nagyon könnyű volt, mert volt az országban egy átláthatóan szar élethelyzet, és nem kellett gondolkodni, jöttek rá a jobbnál jobb gesztusok. Itt voltak az oroszok, volt, aki vigyázzba állt, volt, aki öngyilkos lett. Ma „multikulti” van, de sokkal erősebb a fősodor jelenléte, mert abban a kenyérharcban, amelyben a kereskedelmi rádiók vannak, és amellyel kényszeresen konkurálni szeretne a közszolgálati média, óhatatlanul a legrosszabb zenék kerülnek a felszínre. A régi slágerek között azért sok minőségi volt… Senkit nem akarok megbántani, de az a szakszerű nyervogás, arra az ócska, közepes diszkóra, amilyent ma „írni kell”, egyszerűen nevetséges.

Az utánunk következők közül számomra a Hiperkarma izgalmas, és mostanában figyelem az AZur zenekart, akik amint feltűntek, rögtön megnyerték az országos tehetségkutatót, de nem voltak hajlandók televízióba vonulni, tehát ugyanolyan hátránnyal indulnak, mint annak idején mi…

Olyan lendületű zenekar, mint a Kontroll, a Bizottság, vagy az Európai Kiadó nem tűnt fel mostanában, ami nem baj, mert a kor sem olyan. Nem tudnák hová tenni az emberek.

De abban a pillanatban, hogy nem marad más alternatíva, mint hogy trollkodsz, kommentelsz a neten, és hogy egy átlag kamasz figyelmének kitartása brit kutatások tükrében ugyanannyinak mutatkozik, mint egy aranyhalé, összevetve azzal, hogy a mérvadó sajtó tere különböző okokból beszűkül, lehet, hogy megint jelentőségük lesz az értelmesebb, egyedibb daloknak.