Mindig fontosabbnak tartottam saját magamnál azt, amit csináltam – beszélgetés Földes László Hobóval életmű-koncertje előtt

Pedig valójában nem ez a hír beszélgetésünk kiinduló pontja, hanem a március 30-i „Viharban születtem” című életmű-koncertje, amelyre a Papp László Arénában kerül sor.

Életmű-koncert? Ilyesmit olyankor szoktak tartani, amikor egy pálya lezárul. Erről azonban Hobónál szó sincs, összegzésről azonban annál inkább.

-Olyan előadásom, amelyen a költészetet, a színházat és a zenét összekapcsoltam, még nem volt soha. Sokan talán nem így tudják, de a Csavargók tízparancsolata könyv, a Circus Hungaricus szólóalbum és színdarab, vagy a tavaly novemberben bemutatott Hé, Magyar Joe! nekem ugyanannyira fontos, mint bármelyik Hobo Blues Band-lemez. Ezek a dolgok nagyon régóta egymás mellett mentek, de együtt még nem játszottam őket. Nosztalgiaérzés nincs bennem, a mostani program naprakész, még olyanokat is találtam, amit alig, vagy egyáltalán nem ismernek. Előkerültek régi művek, dalok, amiket soha nem játszottam élőben. Mindig adtam arra, hogy az összekötő szövegek se „hülyeségek” legyenek, most kihasználom a lehetőséget, hogy a dalokat József Attila, Shakespeare, Jim Morrison, Viszockij, vagy saját idézetekkel kössem össze. Ady, József Attila és Pilinszky-versek amúgy is lesznek a műsorban, így meglesz a szoros kapcsolat a három műfaj között.

-Sokszor nevezted magad „Magyarország legrosszabb énekesének”, állítottad, hogy soha nem írtál verseket. Most legalább státusod szerint színész vagy. Hol tartasz ma a „Ki vagyok én?” kérdéssel?

-Olyan mennyiségű és minőségű szeretetet kapok, hogy az megtartott engem annak, ami 50 évvel ezelőtt voltam. Nem tartozom semmilyen brancsba, se politikaiba, se vallásiba, se fajiba. Sokan azt mondják, hogy bölcsebb lettem. Lehet, hogy kifelé így látszik, de belül ugyanúgy megviselnek a dolgok, mint fiatal koromban. Rengeteg gyalázkodást kell elviselnem ma is, de a szeretet egyenesben tud tartani. Mindig volt öniróniám, ezért mondtam annak idején, az ezer kanári országában, hogy „a legrosszabb énekes én vagyok” . Amatőrként, a magam örömére csináltam a HBB-t, eszembe sem jutott, hogy be fog futni. Akkorra már játszottam filmekben, megjelentek novelláim, gimnáziumi tanár voltam, nem készültem sem rock-sztárnak, sem hivatásos blues-énekesnek.

- Hogy kicsoda vagyok? Egy nagyképű megközelítésben lehetne mondani, hogy „én vagyok a Hobo”.

Ami vagyok, az benne van abban, amit csinálok.

A sikeremnek egyetlen magyarázata, hogy mindig fontosabbnak tartottam saját magamnál azt, amit csináltam, és ezek mind olyanok, amit a magaménak éreztem. Ma is gyakran mondják, hogy mennyire tisztelem a mestereimet és rajtam keresztül ismertek meg sok költőt és zenészt. Jó érzés, hogy át tudtam tőlük valamit adni. Volt sok Jim Morrison-emlékkoncertem, ott vettem észre, hogy amikor a Light My Fire-t adom elő, a közönség magyarul énekli: „Gyere, babám, lobbants lángra!”.

- Azt viszont nem értettem, hogy egy amatőr zenész miért váltott ki ilyen tomboló gyűlöletet és visszautasítást a szakma részéről. Aztán rájöttem: nem értik és nem ismerik, amit csinálok. Szörényi Levente könyvében nemrég azt írta, sem Cseh Tamás, sem én nem tudok énekelni, ráadásul én Mick Jaggert utánozom. Még mindig itt tart, erről ennyit. Igazi szellemi társaim, Cseh Tamás és Baksa-Soós János, akik engem elindítottak, vagy társaim voltak, halottak, egyedül maradtam. Évtizedek óta egyetlen zenész barátom sincs. Ebben a szakmában a barátság addig tart, amíg munkát adsz valakinek. Hát így "Állok az úton, Rád gondolok/Tudom, a szabadság magányos dolog”.

-A Csavargók egyik parancsolata: „Hagyj jeleket magad után az úton.” Melyek azok a jelek, amelyeket eddigi pályád során a legfontosabbnak tartottál?

-Egyik télen a Katona József Színházba mentem, Ascher Tamáshoz. Keresztülvágtam a Ferenciek téri aluljárón. Valami metrófelújítás volt, és meleg levegőt fújtak be. Vagy 10-15 csöves gyűlt ott össze. Késésben voltam, rohantam, egyszer csak hallom, hogy utánam ordítják: „Oly sokáig voltunk lenn, hogy nem is tudjuk, milyen fenn”. Máskor valaki szólt, hogy március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén Orbán Viktor miniszterelnök úr is ugyanezt idézte. Persze nekem jöttek a médiapatkányok, hogy adtam-e erre neki engedélyt? Ha az ember megcsinál valamit, az elkezdi élni a saját életét. Többé nincs rá befolyásod rá. Bár előfordult, hogy az MSZP kampányában fel akarta használni A hetedik videófelvételét, azt megtiltottam.

- 1988-ban az Emberi Jogokat, Most! koncerten játszottunk, ahol 80 ezer ember kiáltotta, hogy „A hetedik te magad légy”.

Az több volt, mint siker. A vers, a zene, a közönség, a zenekar, egyszerre együtt minden és mindenki, egy kis Magyarország… Nagy visszacsatolás volt, és begyógyított néhány sebet, ami korábban ért.

- Pár évvel ezelőtt tudtam meg, hogy Erdélyben „Viharban született Vándornak” hívnak és abban az aurában különös jelentősége lett a Tábortűz mellett című lemeznek, amelyet az 1990 márciusi erdélyi turné után, az ottani élményeim alapján írtam.

- A világ számtalan országából kaptam visszajelzéseket, hogy az olyan dalokat, mint a Másik Magyarország, a Nem lehet két hazád, vagy a Közép-Európai Hobo Blues, Kanadától Svédországon és Izraelen keresztül Ausztráliáig mindenhol éneklik, ahol vannak magyarok. Ezeket a jeleket én csak kibocsátottam, nem tudtam, kiknek, mit jelentenek majd és hová jutnak.

- Pár évvel ezelőtt a Magyar Nemzetben nyilatkozott egy Svájcban élő nyolcvanvalahány éves néni, hogy miképp tartotta meg a magyarságát. Népzenét hallgatott, magyar műveket olvasott, de a szobájában egyetlen idézet volt leírva:

„Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz/,De magyarul álmodsz, magyarul sírsz.” Miközben nem tudta, hogy ezek Hobo-sorok. Volt olyan is, hogy egy koldus visszaadta a neki szánt pénzt, mondván, már annyi mindent kapott tőlem a zenétől, a versektől, hogy nem fogadhatja el…

-És ne felejtsük el a Vadászatot, amely egy azóta is érvényes társadalmi-politikai metafora…

-Van, amikor az ember eltalálja a kort, amiben él, de vannak olyan idők, amire nem érdemes reagálni. Mint amilyenek a 90-es évek voltak. Egy rock-zenésznek, vagy egy ilyen csavargónak, mint aki én vagyok, nem az elsőrendű kötelessége, hogy a társadalmat ostorozza, vagy politizáljon, zászlót lengessen. Az ember nem azért játszik bluest, hogy lázadjon, hanem, mert szereti. Az, hogy egy ilyen műnek milyen hatása lesz, az más dolog. Ebből a szempontból sosem tettem különbséget a Rolling Stones, a Doors, vagy a saját dalaim, a József Attila-versek és a gyalázatos ripacs kuplék között, mert úgy gondolom, mindegyik fontos és hordoz valamit. Ha mást nem, humort, mert az is kell. Sok vershez azért nyúltam, mert azt fejezte ki, amit éreztem, vagy gondoltam, csak én nem tudtam volna ilyen jól megírni.

„De énnekem/pénzt hoz fájdalmas énekem/s hozzám szegődik a gyalázat”. Hiába írta ezt József Attila, rólam szól. Vagy a Doors Miss Maggie McGill-je: „Most egy vén blues kell, amit egy férfi énekel/Játsszuk a bluest, a világ nem érdekel.”

-Olyan költők barátságát mondhattad magadénak, mint Faludy György vagy Allen Ginsberg. Közben kiépítettél magadnak egy óceánon átívelő védőhálót költőkből Morrisontól Pilinszkyn át Viszockijig.

-Nem merném barátjuknak nevezni magam, de ismertem őket és dolgoztam velük. Ám a „védőhálót” nem ők, hanem a saját műveim jelentették. mert a magyar embereket elsősorban ezek érdekelték. Ezek voltak az elsőrendűek és nagy tisztesség, hogy a nagy költők és zenészek műveit is elfogadták tőlem. Miközben a dolgok, amikkel foglalkoztam, írtam, fordítottam és előadtam, leginkább az emberi szabadságról, felelősségről, méltóságról, szenvedésről és szenvedélyről szóltak és szólnak, nem feltétlenül könnyedek és szórakoztatóak.

„Látja isten, hogy állok a napon” – írta Pilinszky, de itt van Adytól a Nagy lopások bűne, vagy József Attilától a Levegőt! Ezek olyan erejűek, hogy beléjük kapaszkodhattam, szinte magukba szívtak.

Az már önmagában nagyon nagy dolog, hogy szolgálod a mestereidet, és továbbadod, amit kaptál tőlük. És ha még hozzá tudod tenni a tiedet - és ez nekem sikerült, mert a sors keze rajtam volt – akkor boldog ember vagy.

- Közben meg nézd meg, hová jutott az egész rock-műfaj – ezt akarom majd egyszer megírni. Manapság - tisztelet a kivételnek - hiányzik belőle az emberi tisztesség és méltóság. Felléptem egyszer a „Nem adom fel” alapítvány jótékonysági koncertjén,ahol a szervező mondta, hogy csak 300 ezret tud fizetni. Nem értettem, miért mondja, hát ez nem jótékonysági koncert? És megtudtam, hogy az egyik együttesnek 2 milliót fizetett, mert szerinte még így is megéri nekik, hiszen ők sok-sok embert hoznak be. Még saját zenésztársaim is felvették a gázsit, egyedül én játszottam ingyen és persze kiröhögtek.

- A 60-as években a régi elvtársak nem tudtak mit kezdeni a rock-kal, vagy ahogy akkor nevezték, a beat-tel, amelynek szinte minden képviselője igyekezett mielőbb integrálódni. Az Illés együttes minden táncdalfesztivált megnyert, lemezek szériáját adták ki, ma pedig az a hír járja, hogy üldözték őket. Közben a kívülállókat kinyírták. De én, a romantikus bolond még a hetvenes években is azt vártam, hogy a Syrius, a Kex nyomán jönnek majd újak. Senki sem jött. A rock-ból, amit 68-69-ben forradalmi művészetnek tartottam, az lett mára, hogy a rocksztárt szinte szitokszóként emlegetik … Az a legfájóbb, hogy nem termelődtek ki új értékteremtő zenekarok, hiteles egyéniségek. Megvannak a gyökerek, a mesterek, a törzs, az ágak, de mi van a levelekkel, a virágokkal?

-Tartózkodj a tömegtől – egy újabb intelem a Csavargók Tízparancsolatából. De nincsenek is igazán közösségek, amelyekhez tartozni lehetne.

-Úgy kezdődött, hogy Lenin és Sztálin megölték a munkásmozgalmat, a szakszervezeteket, a szociáldemokráciát. Ezt Rákosi és Kádár is átvették. Az egyházak pedig feladták, vagy elveszítették befolyásukat. Amikor ideérkezett a szabadság 1989-ben, e mozgalmak, közösségek nem szerveződtek újra. Még a diákság körében sem..

- A 20. században - ahogy a közlekedő edényeknél mindig lefolyik a teteje, - elment egy csomó orvos, értelmiségi, tehetséges munkásember – nem a tolvajok, nem a sumákok. Megölték őket a fronton, Auschwitz-ban, kimenekültek 56-ban, vagy utána, amikor lehetett, felszívta és ma is felszívja őket a Nyugat. A politikának minden formája, ami ma itt folyik, nevetséges. Most mindent ráfognak erre a Soros nevű úrra, és azt hiszik, hogy a nemlétező közösségeket ezzel meg lehet etetni. És az is lehet – majd kiderül – hogy igen. Ha arra gondolok, hogy a kiegyezés után, egészen az I. világháborúig, Magyarország micsoda viruló és befogadó ország volt, és mi lett belőle… és nem lehet mindent Trianonra fogni.

„Mindegy, hogy zsidó, cigány vagy magyar/Neki van igaza és ölni akar.” - hangzik el a Hé, magyar Joe!-ban. Ömlik a mocsok és a gyűlölet, de „az angyalok is itt járnak közöttünk, csak mi nem vesszük őket vészre”. Abban az időben, ami még megmarad nekem, inkább azt akarom megmutatni, mi tart minket össze és engem mi tartott itthon.

-Életművedet számos zarándokúttal is hitelesítetted a 66-os úttól a Gulagig…

-…voltam Permben, a 36-os lágerben, Auschwitzban, Brian Jones, Hendrix, Morrison, Viszockij, József Attila sírjánál, a vereckei-hágón, Aradon, a muhi csata színhelyén, vagy Pákozdon. A tisztelet, vagy az érdeklődés vitt oda.

-Hogyan épültek be ezek az élmények a lelkedbe?

-A mesterek nem személyükkel tanítottak, hanem azzal, amit alkottak. Mostanában gyalázzák Adyt, emberi tulajdonságai miatt, de ugyanezt tették Viszockijjal, Morrisonnal. Kit érdekel? Engem ez a költészet, ez a zene nevelt és katartikus személyiségek juttatták el hozzám. Hallottam igen nagy színészeket József Attilát mondani, de amikor olvastam a verseket, jobban tetszettek. Az egyik legszebb és legfontosabb dolog a az olvasás és a zenehallgatás.

- Ha felteszem a Rolling Stones Szimpátia az ördöggel című dalának legelső, 1968-as változatát, mindig azt érzem, hogy azt az energiát, ami abban összesűrűsödik, senki sem tudja, még ők sem tudják reprodukálni.

Jó, ha az ember közvetít valamit, de a felfedezés és a befogadás nekem fontosabb. Rés az időn, minden megszűnik olyankor, nem az üzenet, hanem a felismerés, ami beléd ég. Sokszor kívülről jön, és ha észreveszed, az segít. Ha meg elmész mellette, fújhatod, mert még egyszer nem jön vissza.

Körülfog valami, anélkül, hogy akarnád.

-A Viharban születtem… utolsó két sora így hangzik:„Ne bántsatok engem/mert én nem haragszom.”. .Nekem erről azonnal ennek ellentéte ugrott be: „Tudod, hogy nincs bocsánat.” Van-e benned harag?

-Ezt a dalt 40 éve írtam. Nagyon tudok haragudni, de szerencsére egy idő után eljutottam oda, hogy megbocsátani is tudni kell.

-Mi dolgozhatott bennem, amikor ezt írtam? Pedig azok rettenetes évek voltak, pont akkor halt meg a kisfiam… Az a szöveg és az utolsó két sor csak kiszakadt belőlem.

- Sosem voltam önelemző, mint ahogyan a karrieremet sem építgettem. Tettem, amit gondoltam, amit lehetett. Az, hogy ma is itt vagyok, annak köszönhető, hogy úgy gondoltam: az emberek nem hülyék. És ez bejött.

-Záróakkordként mondj egy idézetet, magadtól, vagy kedvenc költőidtől, amely elsőre eszedbe jut mostani önmagadról.

„A szívem nem nehéz/Ha úgy halok meg/Hogy mindenki engem néz.”