„Minden filmemre büszke vagyok, kivéve a Dűnét” – David Lynch-től búcsúzunk
David Lynch-et egyszer éppen festés közben meglegyintette egy megmagyarázhatatlan széllökés, és állítása szerint látta, hogy a műve megmozdult a vásznon. Azt mondta, ez inspirálta arra, hogy filmrendező legyen. Mert látni akarta a festmények mozgását. Ebből pedig megszállottság lett, ahogy a szürreálishoz és a bizarr dolgokhoz való vonzódása is.
De kezdjük az elejétől! David Keith Lynch 1946. január 20-án született a montanai Missoulában. A mezőgazdasági minisztérium kutatója, Donald Lynch fiaként a korai életének nagy részét azzal töltötte, hogy az anyjával, Edwinával és a testvéreivel, Johnnal és Marhával folyamatosan államról államra költöztek. Így nem nagyon tudott barátokat szerezni a gyakori iskolaváltogatások között. „Gyerekként teljesen fantasztikusnak találtam ezt a világot. Természetesen megvoltak a szokásos félelmeim, mint például az iskolába járás… Én akkoriban a sulit a fiatalok elleni bűntettnek gondoltam. Elpusztította a szabadság csíráit is. A tanárok nem ösztönözték a tudást vagy a pozitív hozzáállást” – nyilatkozta erről egyszer.
A tanulás béklyói
A szülők mindenesetre már korán felfedezték és támogatták David művészi ambícióit. Későbbi elmondása szerint az édesanyja megmentette őt azzal, hogy arra bátorította, inkább rajzoljon papírhulladékra, minthogy kifestőkönyveket használjon, aminek az a lényege, hogy a vonalak között maradjon. Ez a meglátás ihlette a filmjeit is. A külvárosi élet nyugalma azonban unalmas volt a számára, szerette volna, hogy valami rendkívüli történjen, ami felkavarja az 1950-es évek felszínességét.
Az első film, amit látott, Henry King 1952-es Wait Till the Sun Shines, Nellie-je volt.
Az alexandriai Francis C. Hammond középiskolában Lynch nem jeleskedett, kevéssé érdekelte a tanulás, de a többi diák körében népszerű volt, és miután elballagott, úgy döntött, festészetet szeretne tanulni a főiskolán. A washingtoni Corcoran School of the Arts and Designban kezdte a tanulmányait, mielőtt 1964-ben átiratkozott a bostoni School of the Museum of Fine Artsba. Ezt viszont mindössze egy év után otthagyta, mondván: „Egyáltalán nem inspirált az a hely.” Ehelyett úgy döntött, hogy három éven át körbeutazza Európát jó barátjával, Jack Fiskkel. Abban reménykedtek, hogy az osztrák expresszionista festő, Oskar Kokoschka iskolájában képezhetik majd magukat. Salzburgba érve azonban kiderült, hogy erre nincs esélyük. Csalódottan tértek vissza az Egyesült Államokba, miután mindössze két hetet töltöttek Európában…
Visszatérve aztán úgy döntött, Philadelphiába költözik, és beiratkozik a Pennsylvania Academy of the Fine Arts nevű iskolába Fisk tanácsára. Ott kezdett kapcsolatot egy diáktársával, Peggy Reavey-vel, akit 1967-ben feleségül vett, a következő évben pedig Peggy életet adott a lányuknak, Jennifernek. Immár családként egy 12 szobás házat vásároltak viszonylag alacsony 3500 dolláros áron (ez most kb. 32 000 dollárnak felelne meg), a környék (Philadelphia Fairmont nevű negyede) magas bűnözési és szegénységi rátája miatt.
A karrierindító szörnybébi
A Pennsylvania Akadémián Lynch elkészítette első rövidfilmjét, a Six Men Getting Sicket 1967-ben. 1970-ben a feleségével és a lányával Los Angelesbe költözött, ahol filmkészítést kezdett tanulni az AFI Konzervatóriumban, egy olyan helyen, amelyről később azt mondta: „Teljesen kaotikus és szervezetlen volt, tehát nagyszerű.” Itt vágott bele a Radírfej című filmjébe, amit kb. 42 percesre tervezett. A forgatókönyve mindössze 21 oldalból állt, és Lynch mindenféle külső beavatkozás nélkül hozhatta létre. A forgatás 1972. május 29-én éjjel kezdődött néhány elhagyatott istállóban, lehetővé téve a produkciós csapatnak (amely nagyrészt Lynch néhány barátjából állt, köztük Sissy Spacekkel, Jack Fiskkel, Frederick Elmes operatőrrel és Alan Splet hangtervezővel), hogy mindent azokban állítsanak fel.
Nem sokkal a Radírfej forgatása után Lynch és Peggy elváltak (barátságban), Lynch így teljes munkaidőben a filmjével tudott foglalkozni. 1977-ben aztán feleségül vette Mary Fisket, Jack Fisk húgát.
A Radírfej végül 89 perces lett, vagyis Lynch első egész estés filmje vált belőle 1976-ban. Megpróbálta benevezni a Cannes-i Filmfesztiválra, de míg egyes kritikusoknak tetszett, mások szerint borzalmas volt, és végül nem választották be a versenyprogramba. A New York-i Filmfesztivál szervezői szintén elutasították, a Los Angeles-i Filmfesztiválon azonban levetítették, amelyen Ben Barenholtz, az Elgin Theater forgalmazója felkarolta, és segített abban, hogy 1977-ben végül moziforgalmazásba kerüljön. A Radírfej ezt követően népszerűvé vált az „éjszakai filmes underground” körökben. Később az 1970-es évek egyik legfontosabb underground filmjének nevezték A vakond (1970, Alejandro Jodorowsky), a Rózsaszín flamingók (1972, John Waters), a The Harder They Come (1972, Perry Henzell) és a Rocky Horror Picture Show (1975, Jim Sharman) mellett.
Még a kor egyik sztárrendezője, Stanley Kubrick is azt mondta, hogy a Radírfej az egyik legkedvesebb filmje. A fekete-fehérben forgatott mű egyébként egy disztópikus ipari pusztaságban élő csendes fiatalember, Henry (Jack Nance a rendező kabalaszínésze lett, és szinte minden filmjében feltűnt) történetét meséli el, akinek a barátnője egy torz kisbabát szül, akit a férfi gondjaira bíz.
Elefántember és homokféreg
A Radírfej pedig rögvest elindította Lynch karrierjét, mivel valaki egyszer Mel Brooksnak (Producerek, Fényes nyergek, Az ifjú Frankenstein, Bombasiker, Űrgolyhók stb.) is ajánlotta a filmet, aki szintén odavolt érte, és felkérte Lnych-et, hogy rendezze meg Az elefántembert.
De ha Hollywood azt hitte, hogy megtalálta az új kasszasikermestert, hamar rájött, hogy tévedett… Lynch-nek ugyanis esze ágában sem volt mainstreamesdit játszani az amúgy annak szánt Dűne című sci-fi eposz 1984-es filmadaptációjával, amire szintén felkérték őt. A megkérdőjelezhető minőségű speciális effekteket, jelmezeket és babaolajjal bekent Stinget felvonultató filmet utálták a kritikusok, és megbukott a mozikban is. „Mindenre büszke vagyok, kivéve a Dűnét” – mondta Lynch később egy interjúban, és elismerte, hogy ez a film majdnem kinyírta a karrierjét. Épp ezért ezután nem volt több bérmunka, már csak a saját feje után ment, és a saját projektjeit valósította meg.
„Diane, 11:30, február 24. Most érek be Twin Peaksbe.”
A sebek aztán kezdtek begyógyulni, amikor visszatért a jellegzetes stílusához. A Kék bársony (1986) a Dűnéből ismert Kyle MacLachlan főszereplésével egy kisvárosi fiatalt követett nyomon, aki az alvilágba keveredett, miután talált a földön egy levágott fület. Az erőszakos film megosztotta a kritikusokat, de Lynch elnyerte érte a második Oscar-jelölését rendezőként. Majd a Nicolas Cage, Laura Dern és Willem Dafoe főszereplésével készült Veszett a világ (1990) című bűnrománcért 1990-ben elnyerte a cannes-i filmfesztiválon az Arany Pálmát.
A krimi-thriller-dráma egy amerikai erdős kisvárosban zajló sötét eseményeket vizsgálta a tinédzser szépségkirálynő, Laura Palmer (Sheryl Lee) meggyilkolása után. A nézőket azonban az ragadta meg igazán, amit a képernyőn kínált: egy valódi rémálom csodálatosan sajátos karakterekkel, köztük az FBI-ügynök Dale Cooperrel (Kyle MacLachlan), a cseresznyés pitével és kávéval együtt. A Twin Peaks a magyar háztartásokba is bekerült a ’90-es évek elején, így itthon is gyorsan kultstátuszba került, mivel ilyesmit sem itt, sem máshol nem lehetett addig látni. A sorozat 1991-ben három Golden Globe-díjat nyert, köztük a legjobb drámasorozat és a legjobb színészi alakítás díját MacLachlan számára. A második évaddal aztán megfeneklett a széria, 1992-ben pedig a nézők egy előzménysztoriban, a Tűz, jöjj velem!-ben térhettek vissza Twin Peaksbe, de az eredeti sorozat nyomába semmi sem érhetett.
Ritkán, de akkor nagyot
A ’90-es évek második felére Lynch visszatért a nagyvászonra, hogy egy rá jellemző ujjgyakorlattal (Lost Highway – Útvesztőben, 1997) és egy rá egyáltalán nem jellemző csendes kis drámával (Straight Story – Az igaz történet, 1999) öregbítse hírnevét, majd a 2001-es Mulholland Drive – A sötétség útjával ismét a csúcsra ért, mivel esztétikailag talán ez a filmje áll legközelebb a Twin Peakshez. A pszichológiai thriller-drámát a kritikusok elismeréssel fogadták, és Lynch megkapta harmadik Oscar-jelölését rendezőként, Cannes-ban pedig övé lehetett a legjobb rendező díja (megosztva Joel Coennel Az ember, aki ott se voltért).
A 2006-os Inland Empire lett Lynch utolsó nagyjátékfilmje, amely nem kegyelmezett a hollywoodi sztárkultúrának, s egyben a rendező egyik legnehezebben befogadható alkotása lett. Az utolsó nagy dobása pedig 2017-ben jött, ekkor mutatta be ugyanis a Twin Peaks folytatását, A visszatérést, amely 25 évvel az eredeti sorozat eseményei után játszódik, nagyrészt ugyanazokkal a szereplőkkel.
S hogy mikor láthattuk őt utoljára? Hiszen igen, színészként is feltűnt több esetben is, főként a saját projektjeiben. A leginkább természetesen a Twin Peaks hangosan beszélő Gordon Cole FBI-igazgatójaként emlékezhetünk rá, de szerepelt még többek között az 1998-as Felnőttmesékben, a Louie című tévésorozatban, vagy a 2017-es Luckyban. A karrierjét pedig egy emlékezetes feltűnéssel zárta, ő játszotta ugyanis a négyszeres Oscar-díjas rendezőt, John Fordot a Steven Spielberg által rendezett A Fabelman család (2022) emlékezetes fináléjában. Szép búcsú a közönségtől.
Négy feleség, négy gyerek
David Lynch összesen négyszer nősült meg, és mindegyik feleségétől született egy-egy gyermeke. Peggy Reavey-ről és Jennifer Lynch-ről már esett szó. Sőt, Mary Fiskről is, akivel 1977 és 1987 között élt házasságban, s akitől Austin Jack Lynch nevű fia született 1982-ben. Majd romantikus kapcsolatot alakított ki Isabella Rossellini színésznővel, akivel 1986 és 1991 között élt együtt. 1992-ben jött össze a szerkesztőjével, Mary Sweeney-vel, akitől Riley Sweeney Lynch nevű fia jött a világra még ugyanabban az évben. Sweeney Lynch producereként is dolgozott, sőt akár társíróként is, például a Straight Storyban. Ők ketten végül csak 2006 májusában házasodtak össze, ám egy hónappal később már be is adták a válókeresetet, így 2007-ben el is válhattak.
2009-ben aztán Emily Stofle színésznővel állt az oltár elé, aki szerepelt az Inland Empire című filmjében, valamint az új Twin Peaksben is. Közös, Lula Boginia Lynch nevű lányuk 2012-ben született, Lynch ekkor már 68 éves volt. 2023-ban aztán Stofle is beadta a válókeresetet, a válási egyezség pedig 2024. december 20-án született meg, de David Lynch 2025. január 17-én bekövetkezett halálig még nem adta ki a bíróság a végleges válólevelet, így hivatalosan házas emberként hunyt el.
Ötlettöredékek
Az egész életében erős dohányosnak számító Lynch 2024 nyarán jelentette be a nyilvánosság előtt, hogy emfizémája, azaz tüdőtágulata van, és nem hagyhatja el az otthonát sem, mert szinte bármilyen fertőzés az életébe kerülhet (a Covid különösen). A diagnózisa kapcsán azonban elmondta, hogy kiváló formában van, és hogy soha nem fog nyugdíjba vonulni. Hozzátette, ez a betegség volt az „ára” annak, hogy olyan sokat dohányzott, bár nem bánta meg, hogy élvezte a füstölést.
Két hónappal később, három nappal a 79. születésnapja előtt pedig Gordon Cole örökre elcsendesült. Az öröksége azonban mindig hangos lesz.
2014-ben a zenész Patti Smith-szel folytatott beszélgetésében így nyilatkozott: „Az ötleteim töredékekben jönnek. Olyan, mintha a másik szobában egy kirakós lenne – az összes darab összeállt. De az én szobámban csak darabonként pattannak belém.”
