Tudják-e, hogy a hungarikumok között van egy népszerű rajzfilmsorozat? Igen, ez a Magyar népmesék, amelyen már több generáció nőtt fel több mint 40 év alatt, főcímzenéje is fogalommá, mi több, telefoncsengőhanggá vált. Népi kultúránk e kincsestárának feldolgozása csak egyike annak a számtalan alkotásnak, amelyek a Kecskeméti Filmstúdióból jöttek ki az elmúlt fél évszázadban. A stúdió, amely 1993 óta, amikor 35 munkatárs privatizálta, a Kecskemétfilm nevet viseli, az idén ünnepli ezt a ritka jubileumot, élén Mikulás Ferenccel, aki az alapítás óta vezeti e különleges műhelyt. Ebből az alkalomból beszélgettünk.

-Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

-Az 1970-es években megkezdődött valamiféle nyitás az értelmiség körében, főleg vidéken. Szegeden a Tiszatáj irodalmi folyóirat, amit betiltottak, volt a pécsi bábszínház, a kaposvári Csiki Gergely Színház, megalakult a Győri Balett. Kecskemét is szerencsés helyzetben volt, mert egy felvilágosult ember, Gajdócsi István állt a megyei tanács élén. Ekkor jött létre a Kodály Intézet, a Naiv Festők Múzeuma, a Szórakaténusz játékmúzeum, a Nemzetközi kerámia Stúdió, ebbe a folyamatba illett bele a Kecskeméti Rajzfilmstúdió megalakulása. Ennek előzménye az volt, hogy a Pannónia Filmstúdiónak, amely addig az egyetlen rajzfilmstúdió volt Magyarországon, nagyon sok munkája lett. Akkoriban indult el a televízió 2. csatornája, és számos külföldi megrendelést is kaptak. Mivel a Pannóniánál már nem volt fejlesztési lehetőség, vezetője, dr. Matolcsy H. György keresett egy várost, ahol befogadókészséget mutatnak. Kecskeméten nyitott kapukkal várták. Itt már 1942-ben is folyt rajzfilmkészítés, Mátis Kálmán festőművész, grafikus Londonban díjat is nyert A kiscserkész álma című alkotásával. Már csak egy ember kellett, aki alkalmas a műterem elindításra. Egy évi vizsgáztatás után 1971-ben én kaptam meg a felkérést.

-Hogyan választotta ki induló csapatát?

-Elmentem Szegedre és Pécsre a művészeti Szakközépiskolákba, megkerestem a Bács-Kiskun megyei rajzszakköröket, és meghirdettünk egy alkalmassági vizsgát. Hetvenöten jelentkeztek, végül 13 leendő kollégát választottunk ki. Ők nemcsak munkahelynek tekintették a stúdiót, hanem bizonyos fokig otthonuknak is. Akkoriban még nem volt animátor- és rajzfilmrendező-képzés Magyarországon, így az oktatást is meg kellett szervezni. Volt, aki az animációt tanította, volt, aki az alakrajzolást, dramaturgia-oktatónk a neves színházi rendező, Ruszt József volt, enyém lett a filmtörténet. Három hónapos tanfolyam után választottuk ki animátorainkat. Szerencsére éppen akkor készült a János vitéz, és Jankovics Marcell bevonta a készítésbe a három legtehetségesebbet.

-Kezdettől fogva önálló arculatra törekedtek.

-Megállapodtunk dr. Matolcsy H. Györggyel, hogy alkotóműhely leszünk és nem csak egy kivitelező stúdió, a Pannónia részlege. Az indulást megnehezítette, hogy az első évben leszakadt az épület mennyezete, amiben kezdtük a munkát. Mivel a megye nemigen mutatott hajlandóságot a támogatásra, Pozsgay Imre kulturális minisztert kerestem meg. Ő elküldte hozzánk személyi titkárát, aki művészettörténész volt és úgy látta, érdemes bennünket felkarolni. Kaptunk egy régi villaépületet a Hunyadivárosban, majd felépült a stúdió új épülete 1983-ban.

-És hamarosan letették a névjegyüket a Vizipók-csodapók rajzfilmsorozattal.

-Az első epizód még Budapesten készült. Amikor a külföldi forgalmazó megnézte, azt mondta, hogy nem jó, mert csúnyák a figurák. Ezután kérdezte meg Matolcsy, hogy átvállaljuk-e a sorozat készítését. Vállaltuk, és az epizódok sorozatából apránként kiderült, hogy a mesék a barátságról szólnak. A Vízipók és barátja, a Keresztespók minden epizódban felfedeznek egy új kis élőlényt a környezetükben, akit először, miután nem tudnak róla semmit, ellenségnek gondolnak, majd megismerik, és megbarátkoznak vele. Az ábrázolásban az antropomorfizálásnál megálltunk félúton: nem úgy csináltuk, mint a Disney, hogy teljesen emberszabásúak lettek az állatfigurák, megjelenésükben inkább a valósághoz közelítettek. A növények rajzai pedig botanikai szakkönyvek alapján készültek. Nagyon sok országban megvásárolták a sorozatot, megtudtuk, hogy Hirohito japán császárnak, aki akvarisztikával foglalkozott, egyik kedvence volt a Vízipók-csodapók. Beigazolódott, hogy érdemes olyan filmeket csinálni, ahol a külső „csúnyaság” belső szépséggel párosul. Ezt követte a következő nagy siker, a Magyar népmesék.

-Ön, mielőtt a rajzfilmes pályára lépett, sokáig földmérőként járta az országot. Hogyan hatottak ezek az élmények az ön későbbi terveire?

-1940-ben születtem, gyerekkoromat egy parasztpolgár faluban, Dunapatajon töltöttem és már ott sok hagyományos értéket fedeztem fel. Az 1950-es években láttam a paraszti kultúra pusztulását, évszázados értékeinek semmibe vételét. De itt találkoztam először a szabadságvágy kifejeződésével, ugyanis Dunapatajon állították fel az ország második Kossuth-szobrát. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején Szamuely Tibor 11 embert akaszttatott fel a templomtéren, 26-ot pedig agyonlövetett. 1956-ban a kunszentmiklósi gimnáziumba jártam, kollégista voltam, és október 24-én a városi forradalmi bizottság felkérésére elszavaltam a Nemzeti dalt. Aztán felmentem Budapestre, plakátokat és szóróanyagokat gyűjtöttem. 1957 márciusában részt vettem a MÚK (Márciusban Újra Kezdjük) mozgalom szervezésében. Emiatt eltávolítottak az iskolából és a települést is el kellett hagynom. Mivel nem vettek fel sehová egyetemre, elmentem geodéták mellé segédmunkásnak. Az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal munkatársaként becsavarogtam az egész országot. Kitűnő társaságba kerültem, mert volt, akinek két doktorátusa volt segédmunkásként, de akadt közöttünk jegyző, hadmérnök is. Nagyon sokat tanultam tőlük – még tarokkozni is, ez a kártyajáték ment ugyanis rendszerint vacsora után. Mivel be kellett mennünk minden házba, láthattam, hogy milyen változásokon ment át a vidéki Magyarország.

Gyerekkoromban nagyon sok könyvünk volt otthon, érdekelt az irodalom, a költészet és a film. A barangolások során pedig azt láttam, hogy egy faluban, ahol egy televízió volt, az emberek vitték a sámlijukat és összegyűltek, mint régen a tengerihántás idején. Akkor elhatároztam, hogy ha valaha média közelébe kerülök, olyan filmeket fogok csinálni, amelyek ezeknek az embereknek a kulturális értékeihez, hagyományaihoz állnak közel.

-Így jött a Magyar népmesék-sorozat ötlete.

-Nem tetszettek nekem azok a népmesék, amelyeket írók dolgoztak át. Ezért kerestem meg Kovács Ágnest, az MTA néprajzkutató csoportjának munkatársát, hogy válogasson nekünk olyan magyar népmeséket, amelyek alkalmasak a megfilmesítésre. Szerencsére a történetek gyűjtőhelyei is ismertek voltak az egész történelmi Magyarországról. Jankovics Marcell javasolta, hogy próbáljuk e helyszínekhez igazítani a mesék megjelenítését, ehhez Malonyai Dezső A magyar nép művészete című alapművét használtuk fel. A népi motívumokat nem egy az egyben használtuk fel, hanem gyakran grafikai-képzőművészeti jellé alakítottuk át, hogy korszerű értelmezésben adjuk át hagyományainkat. Kicsit sajnálom, hogy ez más területen nem történt meg, mert akkor nem ódzkodnának a velünk született értékek befogadásától. Azóta már elkészítettük a Magyar népmesék angol szinkronos változatát, és a YouTube-on eddig 170 ország 134 millió nézője látta. Közel 30 országból kaptunk visszajelzést, hogy náluk is ismertek hasonló történetek. Elvégre a népmesék az emberiség közös örökségei. A rendszerváltás után azonban a Magyar Televízió megszüntetett mindenféle megrendelést, ezért magántőkét vontunk be, hogy elkészíthessük a 100 epizódot. Azóta a Magyar népmesék hungarikum lett és számos más formában is közkincs. Öt évvel ezelőtt például a franciaországi futball EB-n a párizsi stadionban énekelték a magyar szurkolók a Kaláka együttes által játszott szignált. Kecskeméten és más kórházak is több esetben kérnek fel minket, hogy díszítsük fel a gyerekosztályok falait a Vízipók és a Magyar népmesék rajzaival, de nemrégiben készíttettünk olyan zenedobozokat, amelyek szintén a Magyar népmesék főcímzenéjével szólalnak meg.

-Ma már az unokáink is nézik ezeket a meséket, és mi is örömmel leülünk melléjük.

- A stúdió egy ideje csoportosan látogatható. Évente több ezer gyerek érkezik (ez sajnos az utóbbi másfél évben a pandémia miatt nem volt lehetséges), megismerhetik a rajzfilmkészítés titkait. Egy ideje már 3D-s technikával is dolgozunk, ebből is adunk ízelítőt és levetítünk nekik az új filmjeinkből is. Ezek egyfajta „tesztvetítésnek” is felfoghatók.

-Miként esett a választás Szabó Gyulára, mint első számú mesemondóra?

-Eredetileg igazi népi mesemondókra gondoltunk, de kiderült, hogy azok, akik élőben nagyszerűek, egy hangstúdióban, mikrofon előtt nincsenek igazán elemükben. Akkor kértem fel színészeket: Bánffy Györgyöt, Tolnay Klárit, Molnár Piroskát, Szabó Gyulát. Valamennyien hitelesek voltak, de a legjobbnak Szabó Gyula bizonyult, aki nemcsak, hogy beszédében megőrizte a magyar nyelv archaikus szépségét, hanem nagyszerűen elevenítette meg a filmek szereplőit is. 2005-ben a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon életmű-díjjal tüntettük ki. Az angol szinkron elkészítésénél nagy meglepetés volt számomra, hogy amikor először beszéltem a szinkronra készülő angol színésszel, nagyon hasonlított a hangja Szabó Gyuláéhoz, de amikor a hangstúdióban elkezdte olvasni a szöveget, megváltozott a hangja…

-Több évtizedes munkakapcsolat fűzte Jankovics Marcellhez.

-Jankovics Marcellról már azelőtt tudtam, mielőtt a szakmába kerültem volna. Nyíregyházán voltam katona, az az alakulat szinte „büntetőszázad” volt. Fegyvert nem kaptunk, csak hadtápmunkán vettünk részt, és olyanok voltak ott, mint például a néhai miniszterelnök Wekerle Sándor unokája. Tőle hallottam először a Pannónia Filmstúdióról, és Jankovics Marcellről. Amikor elvállaltam a kecskeméti stúdió létrehozását, végre személyesen is találkoztunk és segített a munkatársak kiválasztásában is. Amikor felmerült a Magyar népmesék ötlete, a televíziónál lekicsinylően fogadták a kecskeméti tervet, éppen csak azt nem kérdezték meg, hogy „élnek-e Kecskeméten fehér emberek?” Jankovics Marcell már túl volt a János vitézen, az ő tapasztalatában megbíztak. Éppen ez a sorozat hozta közel hozzá a népművészet világát filozofikusan is. Aztán, miután az 1982-ben bemutatott Fehérlófia című filmjét kudarcnak tartották - holott a korának vizuális kultúráját jóval megelőzte – és mellőzni kezdték, megkerestem őt a Mondák a magyar történelemből sorozattal és ő nagyon boldogan elvállalta ennek rendezését. Később még az Árpád-házi királyok sorozatból csináltunk együtt epizódokat, III. Béla életéről. Ugyancsak ráesett a választásunk, amikor elnyertük a Toldi-pályázatot. (A 12 éneken alapuló sorozat már elkészült, a tervek szerint mozifilm is lesz belőle, az eredeti alkotói elképzeléseknek megfelelően – GNL).

-Ön 50 éve áll a Stúdió élén. Honnan meríti az energiát az állandó megújuláshoz?

-Gyakran belekényszerültem. Már a kezdeteknél, amikor épületet kellett szerezni. Aztán a rendszerváltás után, amikor sok kiváló kollégánk külföldre ment dolgozni, meg kellett találni az új tehetségeket. Már az 1980-as évek közepén a külföld felé nyitás érdekében létrehoztam egy nemzetközi ösztöndíjrendszert, 10-12 országból érkeztek ide fiatalok, és cserébe ki tudtak menni a mi kollégáink is tanulni, vagy tanítani például Izlandon egy főiskolán és a stuttgarti egyetemen is, és be tudtuk mutatni munkáinkat Svédországtól Kanadáig. Ugyancsak ebben az időszakban, 1985-ben találtam ki a Kecskeméti Animációs Filmfesztivált (KAFF), amely által szintén bekapcsolódtunk a nemzetközi vérkeringésbe. Nemcsak tanultunk egymástól, hanem koprodukciók is születtek. Ennek köszönhetően kerültem be az animációs filmesek nemzetközi szervezetének elnökségébe, beválasztottak számos nagy fesztivál zsűrijébe is. 2014-ben a hirosimai fesztiválnak Magyarország volt a díszvendége, 2019-ben pedig Teheránban. Tehát számtalan lehetőség kínálkozott a megújulásra, ezért sem tartom rendkívüli teljesítménynek. Nagy öröm, hogy sok tehetséges fiatalt sikerült bevonni a szakmába, akik számos elismerésben részesültek. Kilenc Balázs Béla-díjas kollégám van, legutóbb az idén márciusban gyártásvezetőnk, Vécsy Vera kapta meg ezt a kitüntetést.

-Az augusztus 11-15-re tervezett 15. KAFF mennyiben kötődik az 50. évfordulóhoz?

-Tíz olyan programunk lesz, amelyek a Kecskeméti Rajzfilmstúdióban készült filmeket mutatják be. Az „Írók a moziban” programban -15 író és költő művének adaptációja lesz látható – a Magyar Örökség-programban mutatunk be epizódokat a Magyar népmesékből, műsorra tűzzük a Cigányballadát, a Rege a csodaszarvasról-t, A wales-i bárdokat. Felidézzük a Kormos meséket, amelyet tavaly elhunyt barátom, Richly Zsolt rendezett. (Ő volt az alkotója a 70-es években A kockásfülű nyúl című sorozatnak – GNL), és a Négyszögletű kerek erdő epizódjait, Lázár Ervin meséiből.

És a nemzeti örökség értékmentése tovább folytatódik Kecskeméten. Rajzfilmre viszik A magyar szentek vallomásai sorozatot, az első három rész Szent István, Szent László és Szent Margit életét mutatja be. Közben folytatják a Cigánymesék és a Városi legendák sorozatot is. Kívánunk ehhez a 81 éves Mikulás Ferencnek és csapatának jó egészséget, erőt és további kreatív éveket!

Nemrég megjelent egy plakát és egy előzetes az Elk*rtuk című filmről, de természetesen nem állt le a marketingkampány, és most egy interjú került ki a film Facebook-oldalára a Dobrev Klárát alakító Gubás Gabival.

Azt rögtön elmondta, hogy nem volt számára egyszerű döntés a szerep elvállalása, ambivalens érzései voltak egy korábban beszerzett rossz élmény miatt.

– mondta. A rossz élmény pedig nem volt más, mint Mohácsi János 56 06 / őrült lélek vert hadak című darabja, ami után rengeteg gyalázkodó üzenetet kapott, pedig végül visszaadta a szerepet az első terhessége miatt. Aztán mégis elvállalta Gyurcsány feleségének a szerepét, elmondása szerint azért, mert izgalmas kihívásnak érezte.

"Most, hogy leforgattuk a filmet, arra jutottam, hogy nálam volt Klára szerepe a legjobb kezekben" - nyilatkozta, tehát végül megbékélt a döntéssel, és elmúltak az ambivalens érzések.

A színésznő szerint neki egy szerep megformálásakor mindig az a fontos, hogy milyen közös pont van közte és a karakter között. Dobrev Kláránál ez a közös pont nem volt más, mint a férje melletti kitartás és a maximális lojalitás.

„Michael Schumacher a Forma-1 történetének egyik / a legjobb versenyzője.” „Michael Schumacher legenda.” „Michael Schumacher milliók kedvence és példaképe a világon.” Nagy mondatok, őszinte és néha elcsépeltnek tűnő frázisok ezek. A Netflixen szeptember 15-én megjelent dokumentumfilm ezen mondatok mögé próbált benézni, és igyekezett megfejteni, hogy mitől érvényesek mindmáig. Mert hogy mindben van igazság, az senki számára nem kétséges.

Gyorsan túl kell esnünk valamin (hogy utána a lényegről beszéljünk), amit akár így is lehet értelmezni, ezért biztos, ami biztos, ideírom:

*** SPOILER ***

A bulvárlapok gyakran felháborítóan hatásvadász cikkei mellett azt ki kell mondanunk: nem tudjuk meg a filmből, hogy hogyan, milyen állapotok közt éli mindennapjait a most 52 éves Michael Schumacher, a Forma-1 történetének egyik legnagyobb alakja. Felesége, Corrina és fia, a szintén F1-es versenyző Mick elmondásaiból, testbeszédeiből sejthetünk valamit, ezeket összekombinálva az elmúlt lassan nyolc év szinte teljes hírzárlatával pedig annyit kispekulálhatunk, hogy a sportoló: nincsen jól. A többi azonban a család magánügye, a film pedig nem erről szól. Úgyhogy:

*** SPOILER VÉGE ***

Egyszerű és olcsó lenne azzal elütni a Schumacher-dokumentumfilmet, hogy „sokat akart markolni, de keveset fogott”. Ez esetben azonban nem a mennyiséggel volt gond, sokkalta inkább azzal, hogy a készítők a bőség zavarában nem tudták, miből mennyit markoljanak. Így nagyon szép íven indulunk, amikor bemutatják, honnan, milyen nehéz körülmények közül indult a legenda, és alaposan körbejárják a Forma-1-be kerülésének történetét. Ezen a ponton azonban

Ami innentől jön, bizonyos szempontból megint SPOILER lehet, mert számos esemény méltatlanul nem került be a filmbe, ebből pedig muszáj megemlíteni párat.

Képtelenség mindenről beszélni, ami Schumachert „A Schumi”-vá tette, de az aránytévesztés szemmel látható: mert valóban fontos a kezdeti sikerek utáni négy szűk Ferrari-esztendőről beszélni, sőt az is kiváló dramaturgiai ötlet, hogy megmutatják: a színfalak mögött bizony már többen kezdtek a pilóta tehetségében is kételkedni.

Az azonban mindenképp meghökkentő, hogy az ezt az időszakot követő, világverő öt évet néhány percbe belesűrítik, majd jön a bejelentés 2006-ból: a legenda visszavonul. Újabb néhány képkocka után pedig már 2010-ben járunk, főhősünk immár mercis színekben pózol, hopp, már vissza is tért. Hol van az egymást követő 5, összesen pedig 7 vb-cím? (Ami több mint 15 évig rekordnak számított a sportágban.) Hol a rekordszámú pole-pozíció, dobogós hely vagy a 91 győzelem, ami a maga idejében majdnem kétszer annyi volt, mint a második helyezett Alain Prosté? A felületes F1-nézőnek ezeken a számokon keresztül lehetett volna bemutatni azt a hihetetlen teljesítményt, ami Michael pályafutását jellemezte.

Vagy 2003 tavasza, mikor édesanyja halála után kevesebb mint 24 órával futamgyőzelmet szerzett? Vagy a hatalmas teljesítményekből, taktikai húzásokból legalább néhány, ami megmutatná a film lényegét, azaz hogy mitől lett legenda a kezdetben néha kissé arrogáns német srácból? Ahogy elfért volna a filmben 2005, a Ferrari hanyatlásának éve, amikor a feltörekvő fiatal, Fernando Alonso letaszította a trónról a királyt, ami részben az első visszavonuláshoz is vezetett.

A filmben meglehetősen jó ütemben megszólalnak olyan egykori csapatfőnökök és riválisok, mint Flavio Briatore, Mika Häkkinen, Jean Todt, Ross Brawn vagy – az eltűnésben ugyebár híresen jeleskedő – Damon Hill. A brazil csapattárs azonban, aki öt világbajnoki címhez asszisztált sokszor szinte megalázóan másodrendű szituációban, nincs sehol. Ha valaki, ő még egészen biztosan hozzá tudott volna tenni a film drámaiságához. Egyelőre meg nem magyarázott okokból azonban ő távolmaradt a projekttől.

A filmtől, amit azonban minden eddigi kritikám ellenére nyugodt szívvel ajánlok minden valódi és kocaszurkolónak egyaránt, mert amikor megtalálja a helyes arányokat, akkor profin dolgozik. Megmutatja a magabiztos versenyzőt, de egyben kétkedő sportembert. A végletekig – vagy talán azon is túl – precíz csapatjátékost és a teljesen laza bulikirályt. A versenypályákon olykor kegyetlen autóversenyzőt és a csodálatos családfőt és apát.

És ami a legfontosabb:

Azaz a versenyzővel, aki egy sokak által máig vitatott manőverrel szerezte meg a vb-címet 1994-ben, és egy egyértelműen sportszerűtlennel vesztette el 1997-ben – utóbbi miatt utólag az egész azévi bajnokságból kizárták. Egy David Coulthard által felidézett történetből pedig az is kiderül: Michael Schumacher bár hibázni olykor tudott, de elismerni ezeket a hibákat szinte soha nem volt képes. Talán ez is a legendás bajnokok sajátja. Hogy valaki ennek ellenére szereti vagy éppen ezért, azt döntse el ki-ki maga. De azt hiszem, oda a világ szurkolóinak lényegesen nagyobb része eljutott már a 2013-as tragikus síbaleset előtt is, hogy „megbocsásson” az egykori vétkekért, és egyértelműen megszeresse a Forma-1 első német világbajnokát.

Amiben a film egyértelműen 100 százalékon teljesít, az a magánember bemutatása. A szórakoztató, mindig a társaság közepében bohóckodó sztárt ismerhetjük meg, aki a család elmesélése szerint ugyanakkor a világ egyik legjobb apukája és leggondoskodóbb férje is volt egyben. Nem utolsósorban pedig egy esendő ember, aki karrierje és magánélete legkülönbözőbb pontjain tudta megkérdőjelezni a szurkolók által nem megkérdőjelezhető tökéletességét.

A Schumacher című dokumentumfilm egy egyértelmű fejlődéstörténet. Egy fiatal, alsó-középosztálybeli fiú története, aki erővel, kitartással és szorgalommal jutott el álmai kapujába, amit berúgva aztán olykor voltak kisebb eltévedései, de minden kétséget kizáróan a valódi legendáknak kikövezett utat járta ki. Ha még egyszer láthatnánk-hallhatnánk, ahogy ezekről az évekről, ha mégoly röviden is, mesélne nekünk – azt hiszem, mindannyian elégedettek lennénk.

Tavaly nyáron terápiára vonult el Kiss Tibi, a Quimby énekese, mert – mint fogalmazott – teljesen kimerült, problémáit pedig először egyedül, segítség nélkül akarta megoldani. Az idén 50 éves zenész ezután sokáig nem jelent meg a nyilvánosság előtt, egy év után először a Budapest Bár Budapest Parkban tartott koncertjén jelent meg a színpadon.

Most pedig a közösségi médiában is megszólalt az együttes frontembere – Kiss Tibi tavaly június óta először posztolt a Facebookra.

A zenész megköszönte a szeretet és a türelmet, majd azt írta:

Ígérete szerint a konkrétumokkal később jelentkezik. Posztja végén pedig megírta, hol és kikkel lehet vele találkozni a közeljövőben:

• Szeptember 25. Budapest Bár, Tótfalu (Vajdaság)
• Október 2. Budapest Bár koncert / Tiszavasvári
• Október 16. Budapest Bár, Veszprém, Hangvilla.

2019-ben találkoztunk először a The Morning Show című sorozat azonos című reggeli műsorával, annak stábjával és kiemelt főhőseivel. Big banggel indult az évad: megtudtuk, hogy Mitch Kessler (Steve Carell) sztárműsorvezető kolléganőket molesztált hosszú időn keresztül, visszaélve pozíciójával. Szemtanúi lehettünk, ahogy egy tévétársaságnál a sok helyezkedés, hatalmi viszály és fúrás közepette kiforrja magát a női igazságérzet, és elindul a #metoo mozgalom. Még halálos áldozata is van, nyilván azok emlékére, akik nem tudtak elég erőt megtartani magukban, aztán a megaláztatás és a maguk iránt érzett bűntudat úgy maga alá gyűrte őket, hogy depresszióba, függőségekbe vagy öngyilkosságba menekültek.

Nagyon amerikai, nagyon hollywoodi volt az első évad lezárása Jennifer Aniston veterán műsorvezető karakterének műsort megszakító, kíméletlenül őszinte beszédével, de mégis működött és igaz volt. 2019-ig pontosan elég idő telt el 2016 óta, azaz a #metoo kezdete óta, hogy friss legyen az emlék mindenkiben, ugyanakkor azt is láttuk már, hogyan változott meg a világ, és talán változik a nők munkahelyi bánásmódjával kapcsolatban milliméterről milliméterre a mai napig.

Az viszont biztos, hogy a show alkotóinak a Bill Gates által harmadik világháborúnak nevezett világjárvány megfelelő anyagot adott, amit valamiképp formába kell önteni. Egyelőre az első rész jött ki az Apple TV+ streaming-felületén, de jómagam érdeklődve várom a folytatást, mert sikerült ugyanolyan pörgősen és hitelesen elindulni, mint az előző évadban.

Vajon Alex (Aniston) visszatér a show-ba, miután asztaldöntő akciójával kvázi kirúgatta magát? Hannah, a bántalmazott halott áldozat emléke vajon meddig és miként fog kisérteni, és mit hagy maga után önfeladásának öröksége? Vajon Bradley (Reese Witherspoon), a szakmába belerázódott lázadó, fiatalabb riporter megtalálja a helyét a show-ban, vagy ő lesz az újabb átszervezések áldozata, ahogy gyakorlatilag mindenki bábu ezen a máig álságos munkahelyen? Aniston karakterének bűntudata vajon előhozzák belőle a Kesslerrel kapcsolatos elhallgatott információit és mélyebbre mászik a #metoo mérgező hatásaiban regényében, amit az első részben ír? Ezeket a kérdéseket izgalmasan pendíti meg az első rész, és

A koronavírus megjelenését és az ezzel kapcsolatos hátborzongató előjeleket azonban már itt belengetik, és épp ennek a hamarosan robbanó világkatasztrófának a küszöbén borsódzhat a hátunk a Times Square szilveszteri ünnepségén tomboló tömeget és a boldogan felvillanó 2020-as dátumokat látva. Fuck - mondja Billy Crudup karaktere a Times Square-en, háttérben diszkréten erre a szóra szimbolikusan eltüsszenti magát egy ember.

majd úgy dönt az egyik szerkesztő, hogy beleteszik a hírekbe azt a cuki kis színest, hogy két gyerek egy nyalókát nyal. Ma már nem nyalnak egyet ketten, mint ahogy nem felesezne egy laposüvegből két kolléga egy műsorfelvételen. Látjuk, mindössze másfél-két év alatt mennyit változott a világ.

Ha ezt az irányt tartja ilyen ízlésesen a sorozat, és hitelesen mutatja meg egy csatorna szemszögéből, hogyan szorul ezeknek az embereknek a nyakán folyamatosan a hurok, mint eddig is - de most már még jobban, akkor megint nem lehet majd felállni a fotelből. Hogyan hat majd rájuk a pandémia, milyen hírközlési-feldolgozási változások lesznek, és mennyire lehet tovább jópofizni egy felszínesebb reggeli műsorban, miközben mindenki a haláltól retteg. Újabb kollektív trauma, pontosabban a #metoo traumafeloldási hullám volt, a pandémia viszont maga a kontrollvesztett közös szenvedés.

Az első szezon már megpengette, milyen az, amikor egy showműsor arcai az életveszéllyel és a halállal néznek szembe a kemény valóságban. Szomorú, de azóta a valóság fokozta a dramaturgiai téteket: Aniston karakterének most konkrétan az arcába tolja majd a halált. Meglátjuk, mit kezdenek ezzel az alkotók.