hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Fél évszázad értékmentés az animáció nyelvén – beszélgetés Mikulás Ferenccel, a Kecskemétfilm alapító-igazgatójával

Ifjúkori élményei nyomán döntött úgy, hogy életpályáját a magyar kulturális hagyományok megőrzésének szenteli.

Link másolása

hirdetés

Tudják-e, hogy a hungarikumok között van egy népszerű rajzfilmsorozat? Igen, ez a Magyar népmesék, amelyen már több generáció nőtt fel több mint 40 év alatt, főcímzenéje is fogalommá, mi több, telefoncsengőhanggá vált. Népi kultúránk e kincsestárának feldolgozása csak egyike annak a számtalan alkotásnak, amelyek a Kecskeméti Filmstúdióból jöttek ki az elmúlt fél évszázadban. A stúdió, amely 1993 óta, amikor 35 munkatárs privatizálta, a Kecskemétfilm nevet viseli, az idén ünnepli ezt a ritka jubileumot, élén Mikulás Ferenccel, aki az alapítás óta vezeti e különleges műhelyt. Ebből az alkalomból beszélgettünk.

-Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

-Az 1970-es években megkezdődött valamiféle nyitás az értelmiség körében, főleg vidéken. Szegeden a Tiszatáj irodalmi folyóirat, amit betiltottak, volt a pécsi bábszínház, a kaposvári Csiki Gergely Színház, megalakult a Győri Balett. Kecskemét is szerencsés helyzetben volt, mert egy felvilágosult ember, Gajdócsi István állt a megyei tanács élén. Ekkor jött létre a Kodály Intézet, a Naiv Festők Múzeuma, a Szórakaténusz játékmúzeum, a Nemzetközi kerámia Stúdió, ebbe a folyamatba illett bele a Kecskeméti Rajzfilmstúdió megalakulása. Ennek előzménye az volt, hogy a Pannónia Filmstúdiónak, amely addig az egyetlen rajzfilmstúdió volt Magyarországon, nagyon sok munkája lett. Akkoriban indult el a televízió 2. csatornája, és számos külföldi megrendelést is kaptak. Mivel a Pannóniánál már nem volt fejlesztési lehetőség, vezetője, dr. Matolcsy H. György keresett egy várost, ahol befogadókészséget mutatnak. Kecskeméten nyitott kapukkal várták. Itt már 1942-ben is folyt rajzfilmkészítés, Mátis Kálmán festőművész, grafikus Londonban díjat is nyert A kiscserkész álma című alkotásával. Már csak egy ember kellett, aki alkalmas a műterem elindításra. Egy évi vizsgáztatás után 1971-ben én kaptam meg a felkérést.

-Hogyan választotta ki induló csapatát?

-Elmentem Szegedre és Pécsre a művészeti Szakközépiskolákba, megkerestem a Bács-Kiskun megyei rajzszakköröket, és meghirdettünk egy alkalmassági vizsgát. Hetvenöten jelentkeztek, végül 13 leendő kollégát választottunk ki. Ők nemcsak munkahelynek tekintették a stúdiót, hanem bizonyos fokig otthonuknak is. Akkoriban még nem volt animátor- és rajzfilmrendező-képzés Magyarországon, így az oktatást is meg kellett szervezni. Volt, aki az animációt tanította, volt, aki az alakrajzolást, dramaturgia-oktatónk a neves színházi rendező, Ruszt József volt, enyém lett a filmtörténet. Három hónapos tanfolyam után választottuk ki animátorainkat. Szerencsére éppen akkor készült a János vitéz, és Jankovics Marcell bevonta a készítésbe a három legtehetségesebbet.

hirdetés

-Kezdettől fogva önálló arculatra törekedtek.

-Megállapodtunk dr. Matolcsy H. Györggyel, hogy alkotóműhely leszünk és nem csak egy kivitelező stúdió, a Pannónia részlege. Az indulást megnehezítette, hogy az első évben leszakadt az épület mennyezete, amiben kezdtük a munkát. Mivel a megye nemigen mutatott hajlandóságot a támogatásra, Pozsgay Imre kulturális minisztert kerestem meg. Ő elküldte hozzánk személyi titkárát, aki művészettörténész volt és úgy látta, érdemes bennünket felkarolni. Kaptunk egy régi villaépületet a Hunyadivárosban, majd felépült a stúdió új épülete 1983-ban.

-És hamarosan letették a névjegyüket a Vizipók-csodapók rajzfilmsorozattal.

-Az első epizód még Budapesten készült. Amikor a külföldi forgalmazó megnézte, azt mondta, hogy nem jó, mert csúnyák a figurák. Ezután kérdezte meg Matolcsy, hogy átvállaljuk-e a sorozat készítését. Vállaltuk, és az epizódok sorozatából apránként kiderült, hogy a mesék a barátságról szólnak. A Vízipók és barátja, a Keresztespók minden epizódban felfedeznek egy új kis élőlényt a környezetükben, akit először, miután nem tudnak róla semmit, ellenségnek gondolnak, majd megismerik, és megbarátkoznak vele. Az ábrázolásban az antropomorfizálásnál megálltunk félúton: nem úgy csináltuk, mint a Disney, hogy teljesen emberszabásúak lettek az állatfigurák, megjelenésükben inkább a valósághoz közelítettek. A növények rajzai pedig botanikai szakkönyvek alapján készültek. Nagyon sok országban megvásárolták a sorozatot, megtudtuk, hogy Hirohito japán császárnak, aki akvarisztikával foglalkozott, egyik kedvence volt a Vízipók-csodapók. Beigazolódott, hogy érdemes olyan filmeket csinálni, ahol a külső „csúnyaság” belső szépséggel párosul. Ezt követte a következő nagy siker, a Magyar népmesék.

-Ön, mielőtt a rajzfilmes pályára lépett, sokáig földmérőként járta az országot. Hogyan hatottak ezek az élmények az ön későbbi terveire?

-1940-ben születtem, gyerekkoromat egy parasztpolgár faluban, Dunapatajon töltöttem és már ott sok hagyományos értéket fedeztem fel. Az 1950-es években láttam a paraszti kultúra pusztulását, évszázados értékeinek semmibe vételét. De itt találkoztam először a szabadságvágy kifejeződésével, ugyanis Dunapatajon állították fel az ország második Kossuth-szobrát. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején Szamuely Tibor 11 embert akaszttatott fel a templomtéren, 26-ot pedig agyonlövetett. 1956-ban a kunszentmiklósi gimnáziumba jártam, kollégista voltam, és október 24-én a városi forradalmi bizottság felkérésére elszavaltam a Nemzeti dalt. Aztán felmentem Budapestre, plakátokat és szóróanyagokat gyűjtöttem. 1957 márciusában részt vettem a MÚK (Márciusban Újra Kezdjük) mozgalom szervezésében. Emiatt eltávolítottak az iskolából és a települést is el kellett hagynom. Mivel nem vettek fel sehová egyetemre, elmentem geodéták mellé segédmunkásnak. Az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal munkatársaként becsavarogtam az egész országot. Kitűnő társaságba kerültem, mert volt, akinek két doktorátusa volt segédmunkásként, de akadt közöttünk jegyző, hadmérnök is. Nagyon sokat tanultam tőlük – még tarokkozni is, ez a kártyajáték ment ugyanis rendszerint vacsora után. Mivel be kellett mennünk minden házba, láthattam, hogy milyen változásokon ment át a vidéki Magyarország.

Gyerekkoromban nagyon sok könyvünk volt otthon, érdekelt az irodalom, a költészet és a film. A barangolások során pedig azt láttam, hogy egy faluban, ahol egy televízió volt, az emberek vitték a sámlijukat és összegyűltek, mint régen a tengerihántás idején. Akkor elhatároztam, hogy ha valaha média közelébe kerülök, olyan filmeket fogok csinálni, amelyek ezeknek az embereknek a kulturális értékeihez, hagyományaihoz állnak közel.

-Így jött a Magyar népmesék-sorozat ötlete.

-Nem tetszettek nekem azok a népmesék, amelyeket írók dolgoztak át. Ezért kerestem meg Kovács Ágnest, az MTA néprajzkutató csoportjának munkatársát, hogy válogasson nekünk olyan magyar népmeséket, amelyek alkalmasak a megfilmesítésre. Szerencsére a történetek gyűjtőhelyei is ismertek voltak az egész történelmi Magyarországról. Jankovics Marcell javasolta, hogy próbáljuk e helyszínekhez igazítani a mesék megjelenítését, ehhez Malonyai Dezső A magyar nép művészete című alapművét használtuk fel. A népi motívumokat nem egy az egyben használtuk fel, hanem gyakran grafikai-képzőművészeti jellé alakítottuk át, hogy korszerű értelmezésben adjuk át hagyományainkat. Kicsit sajnálom, hogy ez más területen nem történt meg, mert akkor nem ódzkodnának a velünk született értékek befogadásától. Azóta már elkészítettük a Magyar népmesék angol szinkronos változatát, és a YouTube-on eddig 170 ország 134 millió nézője látta. Közel 30 országból kaptunk visszajelzést, hogy náluk is ismertek hasonló történetek. Elvégre a népmesék az emberiség közös örökségei. A rendszerváltás után azonban a Magyar Televízió megszüntetett mindenféle megrendelést, ezért magántőkét vontunk be, hogy elkészíthessük a 100 epizódot. Azóta a Magyar népmesék hungarikum lett és számos más formában is közkincs. Öt évvel ezelőtt például a franciaországi futball EB-n a párizsi stadionban énekelték a magyar szurkolók a Kaláka együttes által játszott szignált. Kecskeméten és más kórházak is több esetben kérnek fel minket, hogy díszítsük fel a gyerekosztályok falait a Vízipók és a Magyar népmesék rajzaival, de nemrégiben készíttettünk olyan zenedobozokat, amelyek szintén a Magyar népmesék főcímzenéjével szólalnak meg.

-Ma már az unokáink is nézik ezeket a meséket, és mi is örömmel leülünk melléjük.

- A stúdió egy ideje csoportosan látogatható. Évente több ezer gyerek érkezik (ez sajnos az utóbbi másfél évben a pandémia miatt nem volt lehetséges), megismerhetik a rajzfilmkészítés titkait. Egy ideje már 3D-s technikával is dolgozunk, ebből is adunk ízelítőt és levetítünk nekik az új filmjeinkből is. Ezek egyfajta „tesztvetítésnek” is felfoghatók.

-Miként esett a választás Szabó Gyulára, mint első számú mesemondóra?

-Eredetileg igazi népi mesemondókra gondoltunk, de kiderült, hogy azok, akik élőben nagyszerűek, egy hangstúdióban, mikrofon előtt nincsenek igazán elemükben. Akkor kértem fel színészeket: Bánffy Györgyöt, Tolnay Klárit, Molnár Piroskát, Szabó Gyulát. Valamennyien hitelesek voltak, de a legjobbnak Szabó Gyula bizonyult, aki nemcsak, hogy beszédében megőrizte a magyar nyelv archaikus szépségét, hanem nagyszerűen elevenítette meg a filmek szereplőit is. 2005-ben a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon életmű-díjjal tüntettük ki. Az angol szinkron elkészítésénél nagy meglepetés volt számomra, hogy amikor először beszéltem a szinkronra készülő angol színésszel, nagyon hasonlított a hangja Szabó Gyuláéhoz, de amikor a hangstúdióban elkezdte olvasni a szöveget, megváltozott a hangja…

-Több évtizedes munkakapcsolat fűzte Jankovics Marcellhez.

-Jankovics Marcellról már azelőtt tudtam, mielőtt a szakmába kerültem volna. Nyíregyházán voltam katona, az az alakulat szinte „büntetőszázad” volt. Fegyvert nem kaptunk, csak hadtápmunkán vettünk részt, és olyanok voltak ott, mint például a néhai miniszterelnök Wekerle Sándor unokája. Tőle hallottam először a Pannónia Filmstúdióról, és Jankovics Marcellről. Amikor elvállaltam a kecskeméti stúdió létrehozását, végre személyesen is találkoztunk és segített a munkatársak kiválasztásában is. Amikor felmerült a Magyar népmesék ötlete, a televíziónál lekicsinylően fogadták a kecskeméti tervet, éppen csak azt nem kérdezték meg, hogy „élnek-e Kecskeméten fehér emberek?” Jankovics Marcell már túl volt a János vitézen, az ő tapasztalatában megbíztak. Éppen ez a sorozat hozta közel hozzá a népművészet világát filozofikusan is. Aztán, miután az 1982-ben bemutatott Fehérlófia című filmjét kudarcnak tartották - holott a korának vizuális kultúráját jóval megelőzte – és mellőzni kezdték, megkerestem őt a Mondák a magyar történelemből sorozattal és ő nagyon boldogan elvállalta ennek rendezését. Később még az Árpád-házi királyok sorozatból csináltunk együtt epizódokat, III. Béla életéről. Ugyancsak ráesett a választásunk, amikor elnyertük a Toldi-pályázatot. (A 12 éneken alapuló sorozat már elkészült, a tervek szerint mozifilm is lesz belőle, az eredeti alkotói elképzeléseknek megfelelően – GNL).

-Ön 50 éve áll a Stúdió élén. Honnan meríti az energiát az állandó megújuláshoz?

-Gyakran belekényszerültem. Már a kezdeteknél, amikor épületet kellett szerezni. Aztán a rendszerváltás után, amikor sok kiváló kollégánk külföldre ment dolgozni, meg kellett találni az új tehetségeket. Már az 1980-as évek közepén a külföld felé nyitás érdekében létrehoztam egy nemzetközi ösztöndíjrendszert, 10-12 országból érkeztek ide fiatalok, és cserébe ki tudtak menni a mi kollégáink is tanulni, vagy tanítani például Izlandon egy főiskolán és a stuttgarti egyetemen is, és be tudtuk mutatni munkáinkat Svédországtól Kanadáig. Ugyancsak ebben az időszakban, 1985-ben találtam ki a Kecskeméti Animációs Filmfesztivált (KAFF), amely által szintén bekapcsolódtunk a nemzetközi vérkeringésbe. Nemcsak tanultunk egymástól, hanem koprodukciók is születtek. Ennek köszönhetően kerültem be az animációs filmesek nemzetközi szervezetének elnökségébe, beválasztottak számos nagy fesztivál zsűrijébe is. 2014-ben a hirosimai fesztiválnak Magyarország volt a díszvendége, 2019-ben pedig Teheránban. Tehát számtalan lehetőség kínálkozott a megújulásra, ezért sem tartom rendkívüli teljesítménynek. Nagy öröm, hogy sok tehetséges fiatalt sikerült bevonni a szakmába, akik számos elismerésben részesültek. Kilenc Balázs Béla-díjas kollégám van, legutóbb az idén márciusban gyártásvezetőnk, Vécsy Vera kapta meg ezt a kitüntetést.

-Az augusztus 11-15-re tervezett 15. KAFF mennyiben kötődik az 50. évfordulóhoz?

-Tíz olyan programunk lesz, amelyek a Kecskeméti Rajzfilmstúdióban készült filmeket mutatják be. Az „Írók a moziban” programban -15 író és költő művének adaptációja lesz látható – a Magyar Örökség-programban mutatunk be epizódokat a Magyar népmesékből, műsorra tűzzük a Cigányballadát, a Rege a csodaszarvasról-t, A wales-i bárdokat. Felidézzük a Kormos meséket, amelyet tavaly elhunyt barátom, Richly Zsolt rendezett. (Ő volt az alkotója a 70-es években A kockásfülű nyúl című sorozatnak – GNL), és a Négyszögletű kerek erdő epizódjait, Lázár Ervin meséiből.

És a nemzeti örökség értékmentése tovább folytatódik Kecskeméten. Rajzfilmre viszik A magyar szentek vallomásai sorozatot, az első három rész Szent István, Szent László és Szent Margit életét mutatja be. Közben folytatják a Cigánymesék és a Városi legendák sorozatot is. Kívánunk ehhez a 81 éves Mikulás Ferencnek és csapatának jó egészséget, erőt és további kreatív éveket!


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Alföldi Róbert szavaitól megállt a levegő – Network a Centrál Színházban
Felpattannánk, ordítanánk, de valami visszatart.

Link másolása

hirdetés

Amikor vasárnap este a Network előadása után kijöttünk Párommal a Centrál Színházból, csak annyit mondtam: kár, hogy nem lehet három szóból álló kritikát írni, amiben minden benne van. Az olvasóra bízom, hogy kitalálja, mi lett volna ez a három szó. Annyi biztos: ha manapság érdemes valamiért színházat csinálni, akkor az ilyen előadásokért igen.

Jó néhány olyan színházi estében volt részem életemben, amelynek alig vártam a végét, mert olyan kibírhatatlan feszültséget árasztott, hogy bármilyen végkifejlet megkönnyebbülést jelentett. Így volt ez akkor is, ha ismertem a történetet. És többnyire utána sem hagyott még napokig nyugodni. Alighanem így lesz ez a Networkkel is.

Már amikor bementünk a nézőtérre, sejthettük, hogy nem számíthatunk irgalomra. A színpadon sokszorosított nagy képernyőkön némán számláló órák fogadtak, és egy tompa, monoton dobzene, amely után szinte feloldás volt a ránk zúduló főcím kép- és hang bömbölése, a hírműsor kezdete. Belekerültünk a televízió bűvkörébe, a 25 év munkájába belefásult Howard Beale hamarosan váratlan fordulatokat vevő életébe. Az első sokk: Alföldi Róbert személyesen, és a képernyőknek köszönhetően még öt óriási példányban, ennek megfelelően többszörös hanghatással szólt hozzánk. Aztán lassan kialakult egy egyensúly e vizuális élmények között, de komfortzónáink harmóniáját a következő mintegy 90 percre sikeresen felborította.

Beale-t ki akarják rúgni, mert leesett a nézettsége, mire ő bejelenti, hogy élő adásban lesz öngyilkos. Ez persze rögtön megdobja a tetszési indexet és amikor utolsónak hitt adásában csupán azt mondja el, hogy elege van a sok „szarból”, amit 25 éven át mondania kellett, egy szemfüles programigazgató hölgy rájön, hogy a kiöregedett híradós helyett itt van nekik egy „konyhakész, instant próféta”, aki kimondja, amit az emberek igazán hallani akarnak. Beale némileg bekattanva, de közben nagyon is józanul belejön a szerepbe, a siker az egeket ostromolja, amíg túl nem lő a célon, és a legfőbb „atyaúristen” fel nem világosítja, hogy miről is szól a világ. A „megszelídült próféta” már nem kell, de megszabadulni is csak úgy lehet tőle, hogy újra mindenki róla beszéljen…

Alföldi Róbert tökéletes külső-belső eleganciával jelenik meg a színen, és az „őrületet” még az erre csábító ballonkabátos-pizsamás kulcsjelenetben sem viszi túlzásba. Nem egy egzaltált „tv-evangelistát” elevenít meg, hanem egy olyan embert, aki hisz a maga igazságában, és abban is, hogy képes felnyitni az emberek szemét. Tökéletes kontrasztot jelentenek show-műsorának harsány felvezetését követő visszafogott hangvételű, önmagukban vérlázító monológjai, amelyektől a nézőtéren is minden alkalommal érezhetően megállt a levegő. És néha beleborzongtunk, mert úgy éreztük, hogy a 21. század Magyarországáról (is) beszél, ahol mindent és mindenkit megvásárolnak, már semmi sem a miénk, miközben azt hisszük, hogy a tévé a valóság, és úgy éljük mindennapjainkat, ahogy azt a „doboz” sugallja. Utolsó gondolataival pedig a ma már odaát lévő Howard Beale végleg eggyé válik a bátor, szókimondó Alföldi Róbert színművésszel: ne hagyjuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek bennünket!

Egyetlen igazi elkötelezettség létezik, a másik ember iránti.

hirdetés

Martinovics Dorina, a gátlástalan, minden etikai aggályt és emberi érzést a nézettségnek alávető programigazgató Diane Christensen szerepében egyszerre rémisztő és szánalmas. Munkamániája pótszernek is tűnik, mert magánélete a nullával egyenlő, és ettől egy pillanatra sem tud megszabadulni. Láthatóan eltökélten hisz is abban, amit csinál. Most már a premier után talán elmondhatom: az előzetes beszélgetésünk során Róbert és Dorina egyaránt bevallották, hogy nem látták Sidney Lumet filmjét. De ez nem vált az előadás kárára, mindketten önmagukból építették fel remekül a karakterüket.

László Zsolt Max Schumachere alapvetően tisztességes, de gyenge ember, aki a döntő pillanatokban senki és semmi mellett nem mer kiállni: félti régi barátját, Beale-t, hogy bolondot csinál magából, de mégsem akadályozza meg, és bár tudja, hogy Diane képtelen bárkit is szeretni, mégis belemegy, talán férfiúi hiúságból, egy halva született kapcsolatba. Fehér Tibor a karrierista, önimádó, mindenkin átgázoló Frank Hackettje a darab leggyűlöletesebb figurája – sajnos nagyon is jól ismerjük az ilyen „sikerembereket”, akik aztán nagyot tudnak zuhanni a hirtelen elért magasságokból. Remek rendezői ötlet, hogy amikor a legfőbb nagyfőnök, Mr. Jenssen rapportra hívja Beale-t, úgy jelenik meg Bodrogi Gyula egy óriás képernyőn a főhős felett, mintha valóban egy megfoghatatlan, földön túli lény lenne.

Beale műsorának mottója: „Kurva dühös vagyok, és ezt nem tűröm tovább”. A felvezetőnek ezt a mondatot kell a show elején a nézők szájába adni, de ezúttal nem sikerült. Bizonyára voltunk többen a teremben, akik legszívesebben valóban felpattantunk és ordítottunk volna. De valami mégis visszatartott mindenkit. Talán egymásra vártunk, mint sokszor a valóságban, amikor tényleg dühösek vagyunk, de senki sem meri vállalni a „hangadó” szerepét. Lehet, hogy egyszer majd mégis sikerül – a színházban és azon kívül is?

Ezzel szemben időnként, egyes abszurd helyzeteknél kisebb-nagyobb nevetések hangzottak fel előadás közben. Holott semmi nevetni való nem volt rajtuk. Ezek pontosan jellemezték mindennapos médiafogyasztási szokásainkat, csak ezt még magunknak sem vagyunk hajlandók bevallani.

Amikor médiaegyetemen tanítottam és kurzust tartottam a média filmbeli ábrázolásáról, tanítványaim kaptak egy listát, amely nélkül úgy éreztem, nem lehetnek médiamunkások. Sidney Lumet filmje az elsők között szerepelt Orson Welles Aranypolgára és Federico Fellini Édes élete mellett. Most üzenem nekik és azoknak, akiknek még van kedvük ezt a pályát választani: okvetlenül menjenek el a Centrál Színház előadására. És gondolkozzanak el ezen a mondaton: „Te vagy a tévében, Bubus!”

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Egy Rubik-kocka, Szentendre és a Szépművészeti Múzeum is szerepel az új Marvel-sorozat trailerében
Félig már-már a magunkénak érezhetjük az Oscar Isaac-kel és Ethan Hawke-kal érkező Moon Knight-ot.

Link másolása

hirdetés

Impozáns előzetest kapott a Marvel legújabb szuperprodukciója, a Moon Knight, azaz Holdlovag. A sorozatot részben Magyarországon forgatták, tavaly nyáron mi is írtunk róla, hogy például a Balaton partján is el lehetett kapni a két főszereplőt, Ethan Hawke-ot és Oscar Isaac-et.

A szemfülesek a friss trailerben számos magyar vonatkozást fel is fedezhetnek – ahogy a hvg.hu is kiszúrta ezeket.

A főhös Rubik-kockával relaxál, majd elmegy a Szépművészeti Múzeumba és Szentendrére (legalábbis filmbéli alteregójukba) is.

A portál arról is ír, hogy a Holdlovag egy itthon kevésbé ismert szuperhős, akit szokás a Marvel-univerzum Batmenének is nevezni. Holdlovagot eredetileg Marc Spectornak hívták, zsoldos volt, aztán egy ősi egyiptomi istenség bosszuálló fegyverévé vált.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Orális szex a #metoo korában? - nem csak emiatt emlékezetes A világ legrosszabb embere
„Régen láttam olyan mozit, amit egy férfi írt és rendezett, mégis úgy beszél a nőkről, ahogy mi beszélünk magunkról, és nem úgy, ahogy egy férfi szerint beszélnünk kellene.”

Link másolása

hirdetés

Időről időre bekerülnek a mozik kínálatába olyan filmek, amik a könnyebb eladhatóság miatt a romantikus vígjáték műfaji kategóriájába kényszerülnek, miközben sokkal többről szólnak, mint amit egy átlagos romcomtól elvárna a néző. Valószínűleg A világ legrosszabb emberére is jegyet váltanak majd néhányan, akiket megtéveszt a besorolás, és egy ígéretes első randin vagy egy önfeledtnek induló csajos estén kényelmetlenül feszengenek majd a székben, amikor váratlan kérdésekkel kell szembesülniük.

Olyanokkal, mint hogy mi értelme az életnek, vállaljunk-e gyereket csak azért, mert mások azt teszik, vagy hogy hogyan befolyásolja a szüleinkkel való kapcsolatunk a későbbi párválasztásainkat, de vagyunk elegen, akik éppen ezekért az élményekért szeretünk moziba járni.

A világ legrosszabb embere körülbelül amnyira romcom, mint az Annie Hall vagy a Fleabag, és nem véletlenül ezt a két darabot hozom fel példaként. Ahogy az sem véletlen, hogy a film igazi fesztiválkedvenc lett, hogy Norvégia leendő Oscar-díjasaként írnak róla sokan, és amit nem egy kritikus emleget a tavalyi év – innen csúszott át 2022-re – egyik legerősebbjeként. Az így emlegetett filmeknél persze mindig benne van a pakliban a csalódás lehetősége és az, hogy visszafelé sül el a hype, éppen ezért megpróbáltam úgy hozzáállni a koppenhágai születésű, de Norvégiában élő Joachim Trier (Oslo, augusztus, Hétköznapi titkaink, Thelma) legújabb rendezéséhez, hogy ne hasson rám előre a felhajtás. Nem mondom, hogy nem láttam az elmúlt egy-két évben olyan filmet, ami ne ütött volna legalább ekkorát, és azt sem, hogy nem voltak benne olyan dolgok, amik nem jöttek át teljesen.

Ugyanígy abban sem vagyok biztos, hogy A világ legrosszabb embere nem csak az önmagukat keresgélő bölcsészek körében lesz elsöprően népszerű, de nagyon drukkolok neki, hogy megtalálja a közönségét itthon is.

Mert tényleg messze kiemelkedik a műfaji mezőnyből, az az igazi többszörnézős, felváltva sírós és nevetős fajta, amiben nem egy emlékezetes jelenet van, hanem legalább három vagy négy. Ami úgy mesél valakiről, hogy közben rólunk és nekünk mesél, amit bármeddig tudnánk nézni és amit nagyon sokáig viszünk majd magunkkal a vége főcím után.

A film főhőse Julie (Renate Reinsve, jegyezzük meg jól a színésznő nevét és tanuljuk meg helyesen ejteni még időben!), aki a történet kezdetén a húszas évei végén jár. Egy rövid, de annál ütősebb prológusból megtudjuk, milyen lépéseken és döntéseken keresztül jutott el oda, ahol most tart az életben. Először orvosnak készült, de csak azért, mert kitűnő tanuló volt a gimiben és ide nehéz volt bekerülni, aztán otthagyta az orvosit és elkezdett pszichológiát tanulni. Közben rájött, hogy talán inkább a fotózás érdekli, de amúgy írni is szeret, egyébként pedig egy könyvesboltban dolgozik eladóként, hogy eltartsa magát.

Minden irányváltással új frizura, új baráti kör és persze új pasi jár, így köt ki a lány Aksel (Anders Danielsen Lie, Trier kedvenc színésze és alkotói alteregója), a nála tizenpár évvel idősebb, menő képregényíró mellett. Innen indul valójában a cselekmény, de már a prológus megadja az alaphangot. Egyből megszeretjük Juliet – igaz, hogy később néha legszívesebben felpofoznánk –, és rögtön tudni akarjuk, mi fog történni vele.

hirdetés

A film már a felütésben jelzi, hogy tizenkét jelenetből áll majd, plusz a bevezető és a lezárás. A prológus után ennek megfelelően tizenkét epizódot látunk Julie életéből, amik nagyjából az Aksellel való párkapcsolat, a barátokkal és a szülőkkel való találkozások, egy új szerelem, a szakmai útkeresés és úgy összességében a boldogság hajkurászásának jelenetei.

Igazi bravúr Trier-től, hogy egy teljesen hétköznapi lány teljesen hétköznapi problémáit úgy sűríti bele tizenkét felvonásba, hogy abban lényegében ott az egész élet. Hogy úgy mutatja be a főszereplőjét, hogy benne mindannyian magunkra ismerhetünk és hogy a legmélyebbre fúró témáknál is képes megtartani azt a könnyed, személyes hangvételt, amit a bevezetőben megszerettünk, pedig azért jönnek rendesen a gyomrosok, pláne a film vége felé.

De nem csak emiatt emlékezetes A világ legrosszabb embere. Régen láttam olyan mozit, amit egy férfi írt és rendezett, mégis úgy beszél a nőkről, ahogy mi beszélünk magunkról, és nem úgy, ahogy egy férfi szerint beszélnünk kellene. Egy veszekedős jelenetben Julie erre céloz is, amikor Aksel fejéhez vágja, hogy nem feltétlenül akarja vagy tudja elmagyarázni, hogy miért érez úgy, ahogy, mert az érzésekre nem lehet elméleteket és kereteket erőltetni. Ugyanígy zseniális az is, ahogy Julie egy férfitársaságban felveti, hogy ha több nő lenne vezető pozícióban, mint férfi, akkor minden gond nélkül beszélhetnénk a menzeszről nyíltan.

Vagy az, hogy Julie cikket ír egy blogra Orális szex a #metoo korában címmel, ami hatalmas sikert arat. Mindezek ellenére nem lesz a filmből feminista kiáltvány, ahogy a vállaljunk-e harminc körül gyereket nőként, mert az úgy szokás témája is egészen újszerűen jelenik meg.

De ugyanígy nagyon erős, ahogy a film bemutatja Julie és az apja ellentmondásos kapcsolatát, ami egy begombázós tripben éri el a csúcspontját. Vagy ahogy a főszereplő elmeséli, hogy az ő korában hol tartott az anyja, a nagyanyja, a dédanyja és az ükanyja. Vagy amikor egy fontos döntése előtt Julie megállítja az időt és végigfut Osló pillanatba dermedt belvárosán, hogy visszatérve már egészen biztos legyen a döntésében.

Vagy amikor belóg egy esküvőre, ahol úgy kezd flörtölni az egyik vendéggel (Herbert Nordrum), hogy megegyeznek abban, ebből nem lehet semmi komoly, mert mindkettőjüknek van valakije, közben pedig forr köztük a levegő. Vagy amikor Aksel arról beszél, hogy neki, aki bakelit-lemezeken és képregényeken nőtt fel, milyen végtelenül lehangoló ebben a felpörgött, állandóan az újat hajszoló, telefonnyomkodós világban élnie.

Megannyi tematikus, verbális és vizuális sziporka, csupa ötlet, szenvedély és frissesség, közben pedig semmi öncélúság. Egy film, aminek a főszereplője néha a világ legrosszabb emberének tartja magát, pedig semmi rosszat nem tesz azon túl, hogy megpróbál önmaga lenni, még ha nem is tudja pontosan, milyen az, ha önmaga. Egy film, ami elkap, megcsavar és még sokáig fogja a kezed. Ami után azt érzed, hogy akárhogy is van, de törekedned kell a boldogságra, még akkor is, ha néha hibázol és megbántasz másokat, mert nincs más esélyed, csak ez az egy.

A világ legrosszabb embere

Norvég-francia-svéd-dán romantikus film, 2021, 127 perc

Rendezte: Joachim Trier

Főszereplők: Renate Reinsve, Anders Danielsen Lie, Herbert Nordrum

Hazai bemutató: 2022. január 20.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Csótányokra festett képekkel nyűgözi le az internetet egy filippínó művész
Brenda Delgado éppen egy halom döglött csótányt söpört össze, amikor bizarr ötlete támadt az állatok fényes páncélja láttán.

Link másolása

hirdetés

Bizarr ötlete támadt Brenda Delgadónak, amikor a munkahelyén egy halom elpusztult csótányt söpört össze, írja a The Indian Express. A 30 éves fülöp-szigeteki művésznek feltűnt, hogy a jókora rovarok páncélja milyen fényes és sima.

A Manila egyik elővárosában élő nő azon kezdett gondolkozni, hogyan tudná egyfajta festővászonként használni az állatok tetemeit. Az autodidakta művész nem sokáig töprengett, inkább ecsetet ragadott. Azóta Delgado olyan híres műalkotásokat vitt csótányhátra, mint Van Gogh-tól a Csillagis éj, vagy da Vinci Mona Lisája.

Ezen felül rengeteg popkulturális ikon is bogárháton végezte már: többek között a Spongya Bob rajfilmek szinte összes szereplője, vagy például a Pókember filmekből ismert karakterek is.

Delgado alkotásai egyre népszerűbbek az interneten, bár egyáltalán nem ő a világ első csótányfestője. Christian Ramos elsősorban tiltakozásképpen fest a rovarok hátára olyan híres politikusokat, akik szerinte "sok közös tulajdonsággal rendelkeznek a csótányokkal". A mexikói művész többek között Donald Trumpot, Kim Dzsongunt, Adolf Hitlert, Fidel Castrót és Vlagyimir Putyint is rápingálta már egy-egy rovarra.

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: