KULT
A Rovatból

Fél évszázad értékmentés az animáció nyelvén – beszélgetés Mikulás Ferenccel, a Kecskemétfilm alapító-igazgatójával

Ifjúkori élményei nyomán döntött úgy, hogy életpályáját a magyar kulturális hagyományok megőrzésének szenteli.

Link másolása

Tudják-e, hogy a hungarikumok között van egy népszerű rajzfilmsorozat? Igen, ez a Magyar népmesék, amelyen már több generáció nőtt fel több mint 40 év alatt, főcímzenéje is fogalommá, mi több, telefoncsengőhanggá vált. Népi kultúránk e kincsestárának feldolgozása csak egyike annak a számtalan alkotásnak, amelyek a Kecskeméti Filmstúdióból jöttek ki az elmúlt fél évszázadban. A stúdió, amely 1993 óta, amikor 35 munkatárs privatizálta, a Kecskemétfilm nevet viseli, az idén ünnepli ezt a ritka jubileumot, élén Mikulás Ferenccel, aki az alapítás óta vezeti e különleges műhelyt. Ebből az alkalomból beszélgettünk.

-Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

-Az 1970-es években megkezdődött valamiféle nyitás az értelmiség körében, főleg vidéken. Szegeden a Tiszatáj irodalmi folyóirat, amit betiltottak, volt a pécsi bábszínház, a kaposvári Csiki Gergely Színház, megalakult a Győri Balett. Kecskemét is szerencsés helyzetben volt, mert egy felvilágosult ember, Gajdócsi István állt a megyei tanács élén. Ekkor jött létre a Kodály Intézet, a Naiv Festők Múzeuma, a Szórakaténusz játékmúzeum, a Nemzetközi kerámia Stúdió, ebbe a folyamatba illett bele a Kecskeméti Rajzfilmstúdió megalakulása. Ennek előzménye az volt, hogy a Pannónia Filmstúdiónak, amely addig az egyetlen rajzfilmstúdió volt Magyarországon, nagyon sok munkája lett. Akkoriban indult el a televízió 2. csatornája, és számos külföldi megrendelést is kaptak. Mivel a Pannóniánál már nem volt fejlesztési lehetőség, vezetője, dr. Matolcsy H. György keresett egy várost, ahol befogadókészséget mutatnak. Kecskeméten nyitott kapukkal várták. Itt már 1942-ben is folyt rajzfilmkészítés, Mátis Kálmán festőművész, grafikus Londonban díjat is nyert A kiscserkész álma című alkotásával. Már csak egy ember kellett, aki alkalmas a műterem elindításra. Egy évi vizsgáztatás után 1971-ben én kaptam meg a felkérést.

-Hogyan választotta ki induló csapatát?

-Elmentem Szegedre és Pécsre a művészeti Szakközépiskolákba, megkerestem a Bács-Kiskun megyei rajzszakköröket, és meghirdettünk egy alkalmassági vizsgát. Hetvenöten jelentkeztek, végül 13 leendő kollégát választottunk ki. Ők nemcsak munkahelynek tekintették a stúdiót, hanem bizonyos fokig otthonuknak is. Akkoriban még nem volt animátor- és rajzfilmrendező-képzés Magyarországon, így az oktatást is meg kellett szervezni. Volt, aki az animációt tanította, volt, aki az alakrajzolást, dramaturgia-oktatónk a neves színházi rendező, Ruszt József volt, enyém lett a filmtörténet. Három hónapos tanfolyam után választottuk ki animátorainkat. Szerencsére éppen akkor készült a János vitéz, és Jankovics Marcell bevonta a készítésbe a három legtehetségesebbet.

-Kezdettől fogva önálló arculatra törekedtek.

-Megállapodtunk dr. Matolcsy H. Györggyel, hogy alkotóműhely leszünk és nem csak egy kivitelező stúdió, a Pannónia részlege. Az indulást megnehezítette, hogy az első évben leszakadt az épület mennyezete, amiben kezdtük a munkát. Mivel a megye nemigen mutatott hajlandóságot a támogatásra, Pozsgay Imre kulturális minisztert kerestem meg. Ő elküldte hozzánk személyi titkárát, aki művészettörténész volt és úgy látta, érdemes bennünket felkarolni. Kaptunk egy régi villaépületet a Hunyadivárosban, majd felépült a stúdió új épülete 1983-ban.

-És hamarosan letették a névjegyüket a Vizipók-csodapók rajzfilmsorozattal.

-Az első epizód még Budapesten készült. Amikor a külföldi forgalmazó megnézte, azt mondta, hogy nem jó, mert csúnyák a figurák. Ezután kérdezte meg Matolcsy, hogy átvállaljuk-e a sorozat készítését. Vállaltuk, és az epizódok sorozatából apránként kiderült, hogy a mesék a barátságról szólnak. A Vízipók és barátja, a Keresztespók minden epizódban felfedeznek egy új kis élőlényt a környezetükben, akit először, miután nem tudnak róla semmit, ellenségnek gondolnak, majd megismerik, és megbarátkoznak vele. Az ábrázolásban az antropomorfizálásnál megálltunk félúton: nem úgy csináltuk, mint a Disney, hogy teljesen emberszabásúak lettek az állatfigurák, megjelenésükben inkább a valósághoz közelítettek. A növények rajzai pedig botanikai szakkönyvek alapján készültek. Nagyon sok országban megvásárolták a sorozatot, megtudtuk, hogy Hirohito japán császárnak, aki akvarisztikával foglalkozott, egyik kedvence volt a Vízipók-csodapók. Beigazolódott, hogy érdemes olyan filmeket csinálni, ahol a külső „csúnyaság” belső szépséggel párosul. Ezt követte a következő nagy siker, a Magyar népmesék.

-Ön, mielőtt a rajzfilmes pályára lépett, sokáig földmérőként járta az országot. Hogyan hatottak ezek az élmények az ön későbbi terveire?

-1940-ben születtem, gyerekkoromat egy parasztpolgár faluban, Dunapatajon töltöttem és már ott sok hagyományos értéket fedeztem fel. Az 1950-es években láttam a paraszti kultúra pusztulását, évszázados értékeinek semmibe vételét. De itt találkoztam először a szabadságvágy kifejeződésével, ugyanis Dunapatajon állították fel az ország második Kossuth-szobrát. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején Szamuely Tibor 11 embert akaszttatott fel a templomtéren, 26-ot pedig agyonlövetett. 1956-ban a kunszentmiklósi gimnáziumba jártam, kollégista voltam, és október 24-én a városi forradalmi bizottság felkérésére elszavaltam a Nemzeti dalt. Aztán felmentem Budapestre, plakátokat és szóróanyagokat gyűjtöttem. 1957 márciusában részt vettem a MÚK (Márciusban Újra Kezdjük) mozgalom szervezésében. Emiatt eltávolítottak az iskolából és a települést is el kellett hagynom. Mivel nem vettek fel sehová egyetemre, elmentem geodéták mellé segédmunkásnak. Az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal munkatársaként becsavarogtam az egész országot. Kitűnő társaságba kerültem, mert volt, akinek két doktorátusa volt segédmunkásként, de akadt közöttünk jegyző, hadmérnök is. Nagyon sokat tanultam tőlük – még tarokkozni is, ez a kártyajáték ment ugyanis rendszerint vacsora után. Mivel be kellett mennünk minden házba, láthattam, hogy milyen változásokon ment át a vidéki Magyarország.

Gyerekkoromban nagyon sok könyvünk volt otthon, érdekelt az irodalom, a költészet és a film. A barangolások során pedig azt láttam, hogy egy faluban, ahol egy televízió volt, az emberek vitték a sámlijukat és összegyűltek, mint régen a tengerihántás idején. Akkor elhatároztam, hogy ha valaha média közelébe kerülök, olyan filmeket fogok csinálni, amelyek ezeknek az embereknek a kulturális értékeihez, hagyományaihoz állnak közel.

-Így jött a Magyar népmesék-sorozat ötlete.

-Nem tetszettek nekem azok a népmesék, amelyeket írók dolgoztak át. Ezért kerestem meg Kovács Ágnest, az MTA néprajzkutató csoportjának munkatársát, hogy válogasson nekünk olyan magyar népmeséket, amelyek alkalmasak a megfilmesítésre. Szerencsére a történetek gyűjtőhelyei is ismertek voltak az egész történelmi Magyarországról. Jankovics Marcell javasolta, hogy próbáljuk e helyszínekhez igazítani a mesék megjelenítését, ehhez Malonyai Dezső A magyar nép művészete című alapművét használtuk fel. A népi motívumokat nem egy az egyben használtuk fel, hanem gyakran grafikai-képzőművészeti jellé alakítottuk át, hogy korszerű értelmezésben adjuk át hagyományainkat. Kicsit sajnálom, hogy ez más területen nem történt meg, mert akkor nem ódzkodnának a velünk született értékek befogadásától. Azóta már elkészítettük a Magyar népmesék angol szinkronos változatát, és a YouTube-on eddig 170 ország 134 millió nézője látta. Közel 30 országból kaptunk visszajelzést, hogy náluk is ismertek hasonló történetek. Elvégre a népmesék az emberiség közös örökségei. A rendszerváltás után azonban a Magyar Televízió megszüntetett mindenféle megrendelést, ezért magántőkét vontunk be, hogy elkészíthessük a 100 epizódot. Azóta a Magyar népmesék hungarikum lett és számos más formában is közkincs. Öt évvel ezelőtt például a franciaországi futball EB-n a párizsi stadionban énekelték a magyar szurkolók a Kaláka együttes által játszott szignált. Kecskeméten és más kórházak is több esetben kérnek fel minket, hogy díszítsük fel a gyerekosztályok falait a Vízipók és a Magyar népmesék rajzaival, de nemrégiben készíttettünk olyan zenedobozokat, amelyek szintén a Magyar népmesék főcímzenéjével szólalnak meg.

-Ma már az unokáink is nézik ezeket a meséket, és mi is örömmel leülünk melléjük.

- A stúdió egy ideje csoportosan látogatható. Évente több ezer gyerek érkezik (ez sajnos az utóbbi másfél évben a pandémia miatt nem volt lehetséges), megismerhetik a rajzfilmkészítés titkait. Egy ideje már 3D-s technikával is dolgozunk, ebből is adunk ízelítőt és levetítünk nekik az új filmjeinkből is. Ezek egyfajta „tesztvetítésnek” is felfoghatók.

-Miként esett a választás Szabó Gyulára, mint első számú mesemondóra?

-Eredetileg igazi népi mesemondókra gondoltunk, de kiderült, hogy azok, akik élőben nagyszerűek, egy hangstúdióban, mikrofon előtt nincsenek igazán elemükben. Akkor kértem fel színészeket: Bánffy Györgyöt, Tolnay Klárit, Molnár Piroskát, Szabó Gyulát. Valamennyien hitelesek voltak, de a legjobbnak Szabó Gyula bizonyult, aki nemcsak, hogy beszédében megőrizte a magyar nyelv archaikus szépségét, hanem nagyszerűen elevenítette meg a filmek szereplőit is. 2005-ben a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon életmű-díjjal tüntettük ki. Az angol szinkron elkészítésénél nagy meglepetés volt számomra, hogy amikor először beszéltem a szinkronra készülő angol színésszel, nagyon hasonlított a hangja Szabó Gyuláéhoz, de amikor a hangstúdióban elkezdte olvasni a szöveget, megváltozott a hangja…

-Több évtizedes munkakapcsolat fűzte Jankovics Marcellhez.

-Jankovics Marcellról már azelőtt tudtam, mielőtt a szakmába kerültem volna. Nyíregyházán voltam katona, az az alakulat szinte „büntetőszázad” volt. Fegyvert nem kaptunk, csak hadtápmunkán vettünk részt, és olyanok voltak ott, mint például a néhai miniszterelnök Wekerle Sándor unokája. Tőle hallottam először a Pannónia Filmstúdióról, és Jankovics Marcellről. Amikor elvállaltam a kecskeméti stúdió létrehozását, végre személyesen is találkoztunk és segített a munkatársak kiválasztásában is. Amikor felmerült a Magyar népmesék ötlete, a televíziónál lekicsinylően fogadták a kecskeméti tervet, éppen csak azt nem kérdezték meg, hogy „élnek-e Kecskeméten fehér emberek?” Jankovics Marcell már túl volt a János vitézen, az ő tapasztalatában megbíztak. Éppen ez a sorozat hozta közel hozzá a népművészet világát filozofikusan is. Aztán, miután az 1982-ben bemutatott Fehérlófia című filmjét kudarcnak tartották - holott a korának vizuális kultúráját jóval megelőzte – és mellőzni kezdték, megkerestem őt a Mondák a magyar történelemből sorozattal és ő nagyon boldogan elvállalta ennek rendezését. Később még az Árpád-házi királyok sorozatból csináltunk együtt epizódokat, III. Béla életéről. Ugyancsak ráesett a választásunk, amikor elnyertük a Toldi-pályázatot. (A 12 éneken alapuló sorozat már elkészült, a tervek szerint mozifilm is lesz belőle, az eredeti alkotói elképzeléseknek megfelelően – GNL).

-Ön 50 éve áll a Stúdió élén. Honnan meríti az energiát az állandó megújuláshoz?

-Gyakran belekényszerültem. Már a kezdeteknél, amikor épületet kellett szerezni. Aztán a rendszerváltás után, amikor sok kiváló kollégánk külföldre ment dolgozni, meg kellett találni az új tehetségeket. Már az 1980-as évek közepén a külföld felé nyitás érdekében létrehoztam egy nemzetközi ösztöndíjrendszert, 10-12 országból érkeztek ide fiatalok, és cserébe ki tudtak menni a mi kollégáink is tanulni, vagy tanítani például Izlandon egy főiskolán és a stuttgarti egyetemen is, és be tudtuk mutatni munkáinkat Svédországtól Kanadáig. Ugyancsak ebben az időszakban, 1985-ben találtam ki a Kecskeméti Animációs Filmfesztivált (KAFF), amely által szintén bekapcsolódtunk a nemzetközi vérkeringésbe. Nemcsak tanultunk egymástól, hanem koprodukciók is születtek. Ennek köszönhetően kerültem be az animációs filmesek nemzetközi szervezetének elnökségébe, beválasztottak számos nagy fesztivál zsűrijébe is. 2014-ben a hirosimai fesztiválnak Magyarország volt a díszvendége, 2019-ben pedig Teheránban. Tehát számtalan lehetőség kínálkozott a megújulásra, ezért sem tartom rendkívüli teljesítménynek. Nagy öröm, hogy sok tehetséges fiatalt sikerült bevonni a szakmába, akik számos elismerésben részesültek. Kilenc Balázs Béla-díjas kollégám van, legutóbb az idén márciusban gyártásvezetőnk, Vécsy Vera kapta meg ezt a kitüntetést.

-Az augusztus 11-15-re tervezett 15. KAFF mennyiben kötődik az 50. évfordulóhoz?

-Tíz olyan programunk lesz, amelyek a Kecskeméti Rajzfilmstúdióban készült filmeket mutatják be. Az „Írók a moziban” programban -15 író és költő művének adaptációja lesz látható – a Magyar Örökség-programban mutatunk be epizódokat a Magyar népmesékből, műsorra tűzzük a Cigányballadát, a Rege a csodaszarvasról-t, A wales-i bárdokat. Felidézzük a Kormos meséket, amelyet tavaly elhunyt barátom, Richly Zsolt rendezett. (Ő volt az alkotója a 70-es években A kockásfülű nyúl című sorozatnak – GNL), és a Négyszögletű kerek erdő epizódjait, Lázár Ervin meséiből.

És a nemzeti örökség értékmentése tovább folytatódik Kecskeméten. Rajzfilmre viszik A magyar szentek vallomásai sorozatot, az első három rész Szent István, Szent László és Szent Margit életét mutatja be. Közben folytatják a Cigánymesék és a Városi legendák sorozatot is. Kívánunk ehhez a 81 éves Mikulás Ferencnek és csapatának jó egészséget, erőt és további kreatív éveket!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KULT
Gut, besser, Presser – koncertkritika
Öt év után adott koncertet a Papp László Sportarénában mindenki Pici bácsija, felejthetetlen élményt nyújtva a rajongóknak.

Link másolása

Azt hiszem, nincs még egy olyan zenekar a világon, amihez olyan intim viszony fűzne, mint az LGT-hez.

Kapcsolatunk nagyon romantikusan indult. 1990-ben, a taxisblokád idején 14 éves voltam. A szüleim nem engedtek ki a házból, mert nagyon féltek, hogy megismétlődik 56’. Így hát jobb híján egész nap otthon gubbasztottam, és – internetről még nem is hallottunk – tévéztem.

A kerületi kábeltévé véletlenül épp a Sándor Pál által rendezett Locomotiv GT show című filmet adta. Ha van szerelem első látásra, ez az volt. Teljesen magával ragadtak az LGT slágerek.

Még épp jókor jött a felismerés, hogy ott lehessek 1991-ben a Nyugati-pályaudvaron, az utólag már megmosolyogtató elnevezésű Búcsúkoncerten, kétszer is.

LGT-rajongásom köztudott volt, olyannyira, hogy gimnáziumban egy fizika felelésem azzal kezdődött, hogy a tanár LGT dalokat sorolt és meg kellett mondanom, melyik albumon van.

Rajongóként egyébként eléggé félénk – van aki úgy fogalmazna: balfasz – tudok lenni. Nem is olyan rég például besétáltam a kormányablakba, ahol ott ücsörgött a várakozók között Karácsony János – és egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ő az, ezért nem szólítottam meg. Később ráírtam a közösségimédiában és megerősítette, hogy tényleg ő volt.

Mindezt csak azért írom le, mert érzékeltetni szerettem volna, mennyire sokat jelent nekem, hogy eljutottam Presser Gábor koncertjére.

Presser utoljára 2018-ban tartott koncertet az Arénában. Most olyan hamar elkeltek a jegyek a két estére, hogy végül megnyitották a pénteki főpróbát is – szerencsémre.

Az ember persze mindig izgul egy kicsit ilyenkor, nem ritkaság, hogy a fiatalkori bálvány az évek múlásával veszít csillogásából. Nagy csalódás volt például tavaly nyáron John Cleese szereplése, aki persze mindig is a humortörténelem egyik legmeghatározóbb alkotója és előadója marad, de kifejezetten gyenge, megúszós előadást láthattunk tőle.

Presser Gábor azonban nem okozott csalódást. Habár „csak” a főpróbán vettem részt, ez azonban egyáltalán nem érződött.

Pedig ha valaki, ő megengedhetné magának, hogy kimegy a színpadra, eljátssza a népszerű slágereit, aztán a kasszához fárad.

De ő nem érte be ennyivel. A régi dallamokat újragondolta, áthangszerelte, és körülvette magát tehetséges kollégákkal, akik mind hozzátettek valamit, amitől még különlegesebb élményt kaptunk. A koncert minden egyes pillanatában több munka, ötlet és alázat volt, mint John Cleese egész estés előadásában.

Nekem persze legjobban azok a részei tetszettek a koncertnek, ahol LGT dalok csendültek fel, de ezek sem úgy, ahogy megszokhattuk. Instrumentális kompozíciókká gyúrva, bravúrokkal tűzdelve, bizonyos dalokat csak egy két taktus erejéig felvillantva.

Például amikor a Menni kéne ürügyén felcsendült kicsit az Ezüst nyár, vagy a Hirdetés. Igazi fanservice, hiszen ezek a nóták ritkán szerepelnek a rádiók műsorain, csak az igazi rajongók ismerik fel őket pár hangból.

Azt is megtapasztalhattuk – sokadszorra –, hogy Presser nem csak nagyszerű dalszerző, énekes és előadóművész (a kettő nem mindig jár kéz a kézben!), de tehetséges és képzett (szintén nem egyértelmű párosítás) zenész, akinek ráadásul remek humora is van.

Például, a Szebényi Danival és Holló Auréllel közösen bemutatott „ökörködésükben” (Presser fogalmazott így) mindkét tulajdonságát megcsillogtatta. A Gyere ki a hegyoldalbant adták elő olyan módon, hogy az megállta volna a helyét a világ bármely humorszínpadán is mint zenei paródia. Persze ehhez az is kellett, hogy Dani és Aurél minden tekintetben méltó partnere volt a Mesternek.

A koncertet Novák Péter rendezte. Miután az LGT repertoárjának visszatérő motívuma a cirkusz, adta magát, hogy cirkuszi kavalkádot körítsen Pici bácsi köré a Soharóza és a Fitos Dezső Társulat segítségével.

Ha pedig mindez nem lett volna elég, Presser nagyszerű játszótársakat is hívott. Impozáns névsor: Sena, Rúzsa Magdi, Vitáris Iván érkezett a színpadra néhány dal erejégi. De mind közül kimagaslott Falusi Mariann.

Sokadszorra állapítom meg, hogy Mariann énekesnői kvalitásai sokkal de sokkal többre predesztinálnák, mint a Padödö. Nem csak hangban, technikában, de mélységben is. A Ne szeress engem-et képes volt sajátjává tenni, pedig hát az eredeti előadó, Deák Bill Gyula sem a futottak még-kategória. Ugyancsak megrázóan szép volt amikor Presserrel duettben énekelte a Várlak című dalt. Mariann szereplése mindenképp az est libabőrös pillanatai közé tartozott.

Nem nosztalgiakoncertet láthattunk, hanem minden elemében friss, mai, modern, mégis autentikus zenei élményt kaptunk. Mintha egy új konceptlemez bemutatóján jártunk volna. Sokat megadnék érte, ha készülne belőle album, de tudom, a mai világban ennek kicsi a realitása. Reméljük viszont, hogy Presser Gábor még sok-sok koncertet ad.

Menjetek el, mert ő tényleg szereti a közönséget, és ezt csodás zenei ajándékokkal fejezi ki újra és újra.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
Szabados Ági elnézést kért, amiért a Könyvfesztiválon a diszvendég helyett inkább magát és könyvklubját méltatta
Azt állítja, a meghívott John Scalzit nem sértették meg ezzel.

Link másolása

Kínos jelenet zajlott le múlt csütörtökön a 28. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, ahol a díszvendég John Michael Scalzi díjnyertes sci-fiíró volt.

A Könyves Magazin beszámolója szerint Szabados Ágnes és Nagy Ervin házigazdák nem a vendégről, hanem sokkal inkább a Nincs Időm Olvasni Kihívásról (NIOK) beszéltek. A portál szerint Szabados „előbb önmagáról mesélt, majd a NIOK-ot promózta, aztán az olvasás értékét részletezte a Könyvfesztivál közönségének, körülbelül két mondatban megemlítette Scalzit, és végül egy olyan olvasói üzenettel zárta a beszédet, ami őt és a NIOK-ot dicsérte”. „Mindez annyira kínos volt, hogy szinte megkönnyebbülést jelentett, hogy Nagy Ervin legalább egy Scalzi-hommage-zsal kezdte a mondandóját és az íróval is zárt, közte viszont a sci-fi-hez és a színházhoz fűződő viszonyát ecsetelte” – teszik hozzá. A beszámoló szerint csak Farkas István fordító rövid pódiumbeszélgetése villantott fel valamit abból, hogy miért is érdemes Scalzi műveit olvasni.

A Blikk azóta kiszúrta, hogy Szabados Ági a közösségi médiában kért elnézést azért, ha egy kicsit túl sokat beszélt magáról és mozgalmáról.

„Némelyek szerint kissé elragadtattam magam a laudációban, és túl sokat beszéltem a NIOK-ról. Remélem ezzel nem bántottam meg senkit, szerencsére a szerzőt biztosan nem. Nézzétek el nekem, hiszen minden napom a NIOK-ról és az olvasás népszerűsítéséről szól”

– írta az olvasást népszerűsítő volt híradós az Instagramon.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső színésze
Jake Abraham brit színész az év elején beszélt rákdiagnózisáról, hogy mások életét megmenthesse, mivel, ahogy mondta, „túl sokáig halogatta” a vizsgálatot. 56 éves volt.

Link másolása

A Guy Ritchie Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső című 1998-as filmjében Deant alakító Jake Abraham 56 éves korában rákban halt meg, adta hírül a Daily Star.

Akik ismerték, a közösségi médiában így búcsúztak tőle:

„Szomorú hír ma este, hogy a Liverpool színésze, Jake Abraham elhunyt a rákkal folytatott küzdelme után. Mindenki ismeri őt a Ravasz, az Agyból, de Jake-ben sokkal több volt: az ifjúsági alakításaitól kezdve az erőteljes Channel 5 drámáig. RIP.”

„Isten áldja meg Jake Abrahamet. Csillogó kis evertoni társam, a tehetséges kensingtoni fiú. Nevetés és mosoly a munkában és a játékban. Jó éjszakát kölyök.”

A brit színész csak júliusban beszélt rákjáról, beismerve, hogy sokáig halogatta a vizsgálatot, annak ellenére, hogy rosszul érezte magát.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
„Magda Marinkó úgy ölt, ahogy más a villával süteményt eszik” – A 90-es évek sztárnyomozója az Emlékszem, amikor... podcastban
Folytatódik a 90-es éveket bemutató podcast-sorozatunk. A legújabb részben Kovács Lajos nyugalmazott rendőrezredes mesél a korszak legkeményebb bűnügyeiről és elkövetőiről.

Link másolása

Prisztás József, Fenyő János, Szlávy Bulcsú, Magda Marinkó, Pándy András – a 90-es évek magyarországi sajtójának állandó szereplői, akik igyekezték pokollá tenni azt az évtizedet, amit a magyarok hosszú idő után az első szabadnak élhettek meg.

De nem csak ez közös bennük, hanem egy név, aki mindannyiukkal szembeszállt: Kovács Lajos.

A ma már nyugalmazott rendőrezredes a legelvetemültebb gazemberek ellen dolgozott, és a legkegyetlenebb ügyekben volt kénytelen nyomozni társaival. Ott volt Szlávy bebetonozott holttestének kiásásánál, látta a lelketlen és kegyetlen Marinkó számos áldozatát és övé volt a hátborzongatóan gonosz, elmebeteg családirtó, Pándy András ügye is.

Kovács Lajos az Emlékszem, amikor... podcast legújabb részében – folytatva a korábbi adás tematikáját – az 1990-es évek kevésbé felszabadító és pozitív világába kalauzol minket. Mesél arról, hogy mik voltak a korszak tipikus bűnesetei és elkövetési módjai, szóba kerül a mai fejjel szinte felfoghatatlan évi több tucat magyarországi robbantás és a szervezett bűnözés sokkolóan gonosz módszerei is.

És persze beszél a „döglött ügyek osztályáról” is, egy csapat válogatott nyomozóról, akik vállalkoztak a szinte lehetetlenre: megoldatlan ügyek megoldására – nem egyszer komoly sikerrel!

Kovács gyakran került szemtől szembe kegyetlen gyilkosokkal, valódi maffiózókkal, és – ahogy műsorunkban beszélt róla – megvolt a taktikája arra nézve, hogy kit hogyan lehet szóra bírni. Pszichológusra sosem volt szüksége, de volt olyan bűnügy, ami még őt is megviselte.

Emlékszem, amikor... Kovács Lajossal


Link másolása
KÖVESS MINKET: