„Megsimogatnám az arcát, de nem érem föl” – Szirtes Ági 2023 Psota-díjasa

A szerdai nap mindig egy érdekes, tapogatózó napnak is nevezhető a Sziget életében, viszont idén kérdéses volt, hogy kik, és miért lesznek igazán hatással a szigetlakókra. 4 előadó, 4 ambivalens élmény, akikről mindenképpen beszélni kell.

Megkockáztatom, hogy a hét egyik legjobb koncertjét láthattuk a Buzz Stage-en a Thumpasaurus buliján. Egy késő délutáni idősávban teljesen káoszos arcok csoszognak fel a színpadra. Kicsit olyan, mintha a Weezernek lennének még életképtelenebbek tűnő gyermekei. Majd ennél sokkal nonszenszebb vizuállal, még nonszenszebb dalszöveggel elkezdődik a “zúzás”. Már amilyen értelmében lehet a Thumpasaurus zenéjét zúzásnak nevezni. Az biztos, hogy óriási megfejtések történnek, és egy nagyon tisztes elpoénkodott progrock őrület keletkezik, ami az arra járókat teljesen magával ragadja. Az biztos, hogy először érzem azt a Szigeten, mintha nem is Magyarországon lennék, ezt pedig nem tudom, hogy bánom-e.

Bizony, ki kell mondani, hogy a Papa Roach már nem biztos, hogy egy headliner zenekar, viszont az agyig rakott kettes színpad valahol azt is mutatja, hogy ehhez meg még akaratlanul is túl nagyok. Jacoby Shaddix és bandája már végtelenszer járt Magyarországon, viszont nagyon régóta nem érződött ilyen lendületesnek, ilyen frissnek a zenekar. Durrogtak az óriási slágerek, a megbőgető bejátszók, és azt nézem, hogy hátul az FOH mögött is még emberek sírnak 20 éves dalokon. Ergó ez több mint működik, a Papa Roach pedig elmondhatja, hogy semmi keresnivalója kisebb színpadon a kor ellenére sem. Hirtelen arra gondolok, hogy valójában a 2000-es évek elejéről nincsen kevesebb slágere a mai napon egyébként nagyszínpados Nelly Furtadónál a bandának. A Sziget részéről valahol tök menő lehet egyébként elmondani, hogy “ja igen, nálunk ők csak a kettes színpadra férnek fel.

Soho negyedet akart létrehozni a Sziget, rendes Hip Hop és underground artistokkal, efelől pedig sok kétségem volt, korábban a Dropyard Stage csomószor “sületett fel” a hazájában nagy, de egyébként külföldi reppereket. Este 7-8 tájékán botlunk bele Nura szettjébe pontosan így, ahol komolyabb trap-alapokra megy valami agresszív női rap, ezt pedig nem tudjuk nem észrevenni, és magával is ragad az egész. Nura, aki egyébként kuvaiti születésű lokál nagyágyú az első szám után megszólal németül, majd az általa nem várt reakció azt mutatja, hogy bizony itt a saját közönségével találja szemben magát, úgyhogy az első szám konfját követően németre is vált. Ez nekem nem hátrány, főleg amiatt, mert mind beszédében, mind a raptechnikában pontosan olyan tisztán és érthetően hallani minden szót, hogy azt egy gimnázium óta egy percet németül nem beszélő újságíró is végig érti. Nura pedig szenzációs karakter volt, és miatta majdnem lekéstünk két koncertet is, annyira magával tudta ragadni a szkeptikus figyelmet.

Ez a cikk azzal a szándékkal íródott, hogy az Empire Of The Sunt a mennyekig felmagasztalom, hiszen ki kell jelenteni: kevés érdekesebb, összerakottabb produkció van, ami teljes outsiderként mozog már sok éve a zenei palettán. Ez egyébként a koncert részével kapcsolatban valóban kifogástalan is volt, bár néha azt éreztem, hogy egy nagyon fura, más bolygóról érkezett szeánszt nézek, a zenétől teljesen függetlenül vonagló, valahol mégis értelmet nyerő háttértáncosokkal, és a talpig kiöltözött banda valóban hozza a kötelezőnél is többet. Viszont a Revolut Stage egy akkora bandának, ami egyébként óriási headlinernek minősül világszerte, elképesztően kicsi. A tömegnyomor, amit egyébként a sátor végében is (és kommentek alapján máshol is) megél az ember, viszont 4-5 dal után azt mondatja velünk, hogy ez ennyit mégsem ér. Iszonyatos tolongás, egymást fellökő emberek próbálnak eljutni különböző pontokra konstans. Mielőtt úri-finnyázásnak tűnne, nekem nincsen ellenemre egy hardcore-punk buli sem, ugyanakkor az Empire Of The Sunra nem kell pogózni, és a másik tarkójából követve az eseményeket pedig csak rá kell jönni, hogy ez egyszerűen sehogyan sem lesz élvezhetőbb.

Így zárul hát a “kisebb” előadós első napunk, és nagy reményekkel vágunk neki annak a Szigetnek, amely régóta nem érződött ennyire eklektikusnak.

Korunk egyik legismertebb, A-kategóriás hollywoodi sztárja, aki sosem tűnt el eddigi, kb. 30 éves pályafutása során. Olyan filmek kötődnek a nevéhez, mint Az ördög ügyvédje, Az olasz meló, A rém, a Hancock, a Piszchoszingli, a Prometheus, a Mad Max: A harag útja, az Atomszőke, a Halálos iramban-filmek vagy a Botrány. Eddig hat SAG-, egy Emmy-, hat Golden Globe-, három BAFTA- és két Oscar-jelölése van, utóbbiból egyet A rém című filmben nyújtott alakításáért meg is nyert 2004-ben. A nagy sikerig azonban hosszú, fárasztó és kifejezetten fájdalmas, traumatikus út vezetett.

Charlize Theron 1975. augusztus 7-én született a dél-afrikai Benoniban, ő volt Gerda Maritz és Charles Theron egyetlen gyermeke. Egy városon kívüli farmon nőtt fel. Theron afrikáner (holland, némi francia hugenotta és német) származású, a híres afrikáner katonai vezető, Danie Theron apai ágon a rokona volt. S bár Charlize mindig is ismert volt a szépségéről, a színésznő állítása szerint gyerekként meglehetősen furcsán nézett ki.

„Az iskolában fotókat készítettek rólam, miközben úgy kellett tennem, mintha lenne fogam. Szörnyű volt!” – emlékezett vissza Theron, aki elég nehezen illeszkedett be a Putfontein Általános Iskolába, és hamar kirekesztettnek érezte magát.

A végzetes lövés

De a magány és a foghiány még a legkisebb gondja volt az ifjú Charlize-nak. Apja, Charles ugyanis erőszakos alkoholista volt, így ő és az anyja állandó félelemben éltek miatta. Charlize egyszer Howard Sternnek azt mondta, mélyen megviselte, hogy egy alkoholistával élt együtt, és minden reggel úgy ébredt, hogy nem tudta, mi fog történni, hogy milyen lesz a napja, és minden attól függött, hogy az apja iszik-e vagy sem. Állítása szerint szégyellte az apját, akinek kiszámíthatatlan és vad természete kitörölhetetlenül hatott Charlize-ra. Annyira, hogy a 20-as évei végén bejelentkezett egy terápiára, hogy begyógyítsa a régi sebeket, és megtalálja a belső békéjét.

Erre pedig jó oka volt, mivel apja változékonysága 1991. június 21-én, egy végzetes éjszakán robbant ki utoljára. Charles aznap este a bátyjával ivott, és amikor hazatért, elkezdett részegen lövöldözni a házukban található tárgyakra. Charlize és az anyja a gyerekszobában rejtőztek el. Az ajtó elé álltak, hogy megakadályozzák Charles bejutását, aki így is megpróbált behatolni, s amikor ez nem sikerült, hátralépett, majd három lövést adott le az ajtóra.

Charlize azonban büszke az édesanyjára, hogy meghozta ezt a döntést. „Ha az én lányom lenne ugyanilyen helyzetben, én is ugyanezt tenném” – mondta. Gerdát egyébként minden vád alól felmentették, mivel a bíróság úgy döntött, hogy önvédelemből cselekedett.

Füstbe ment tervek

Charlize élete ekkor hirtelen megnyílt, s az édesanyjával úgy döntöttek, elhagyják Dél-Afrikát. Milánóba költöztek, ahol a szépséges tinédzser modellszerződést kapott. Ő azonban a modellkedést csak ugródeszkának tekintette valami nagyobb dologhoz, és ez a „valami” a tánc volt (négyéves kora óta táncolt). Ezért átköltözött az Egyesült Államokba, hogy New Yorkban, a Joffrey Ballet Schoolban tanuljon, egy ma Chicagóban működő rangos tánctársulatnál. Sajnos Charlize egy ízben olyan súlyos térdsérülést szenvedett, ami megakadályozta, hogy hivatásos táncosként folytassa pályafutását.

Gerda azonban nem nézte jó szemmel a lánya viselkedését, s azt mondta neki, hogy vagy hazajön és duzzog, vagy összeszedi magát, és tovább küzd. Arra bátorította őt, hogy kövesse másik szenvedélyét, a színészkedést. Vett neki egy egyirányú repülőjegyet Hollywoodba, ahol nem indultak könnyen a dolgok. Charlize teljesen le volt égve, és gyakorlatilag újra kellett tanulnia az angol nyelvet. Színészórákat vett, de folyamatosan azt mondták neki, hogy a dél-afrikai akcentusa komoly probléma és egyben akadály a filmszerepek megszerzésében. „Alapjaiban kellett újra megtanulnom az angolt, hogy teljes mértékben amerikai lehessek” – mesélte.

A tanulmányai alatt az anyja támogatta őt, s bizony nem élhetett nagy lábon, sőt! Egy alkalommal Charlize heves vitába keveredett egy banki alkalmazottal, miután az nem volt hajlandó beváltani az édesanyja csekkjét. „A túlélési ösztönöm lépett működésbe. Fel kellett állnom, és azt mondanom: »Ha nem váltom be ezt a csekket, ma este nem lesz hol aludnom.«”

Oscar 28 évesen

Szerencsére végül mellészegődött a szerencse. A bankban ugyanis mögötte a sorban egy John Crosby nevű tehetségkutató állt, aki annyira el volt ragadtatva Charlize szenvedélyességétől és energiáitól, hogy odaadta neki a névjegyét. Később bemutatta őt néhány castingügynöknek, nem sokkal később pedig megkapta első szöveges szerepét az 1996-os 2 nap a völgyben című krimi-drámában (addig csak az 1995-ös A kukorica gyermekei 3-ban tűnt fel, de a neve még a stáblistára sem került fel).

Végül rájött, hogy komolyan vehetik, amikor Tom Hanks szerepet ajánlott neki az 1996-os zenés vígjátékában, a Nyomul a bandában. Charlize-nak is gyerekkori példaképe volt Hanks, s az a tény, hogy a bálványa szerepet ajánlott neki, nagyon jót tett az önbizalmának. A Nyomul a banda után pedig hirtelen olyan filmekben találta magát, mint Az ördög ügyvédje (1997), a Joe, az óriásgorilla (1998) vagy a többszörös Oscar-díjas Árvák hercege (1999). A nemzetközi elismerés pedig végül 2003-ban jött el, amikor Mark Wahlberg, Jason Statham és Edward Norton mellett játszott Az olasz meló című alciófilmben, majd a karrierjét jelentősen meghatározó szerepet kapott a sorozatgyilkos Aileen Wuornosként a szintén 2003-as A rémben.

Bajok csőstül

De a dolgok még mindig nem voltak tökéletesek Charlize számára, erre számos példát fel lehet sorolni.

- Az ausztrál Kyle and Jackie O című műsorban például egyszer elárulta, hogy OCD-ben (kényszerbetegségben) szenved.

- Az Aeon Flux (2005) című sci-fi-akciófilmje forgatásán Berlinben nyaki porckorongsérülést szenvedett, ami miatt egy hónapig nyakmerevítőt kellett viselnie.

- Az első gyermekének örökbefogadása alatt szörnyű megpróbáltatásokon ment keresztül. Az Elle magazinnak így nyilatkozott erről: „Az adoptálási folyamat mentálisan és érzelmileg is nagyon megviselt. Életem egyik legnehezebb időszaka volt.” S bár annak ellenére, hogy végül sikerrel járt, és 2012-ben örökbe fogadta Jackson nevű gyermekét, 2015-ben az akkori párja, Sean Penn-nel felbontották az eljegyzésüket, így kénytelen volt egyedülálló anyaként folytatni az életét. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy alig pár hónappal később örökbe fogadja második gyermekét, Augustot.

Itt a béke, fuss el véle!

Mindezek ellenére azonban úgy tűnik, Charlize végre megtalálta a békét. A karrierje továbbra is jól alakul, a Piszcohanyuért (2018) Golden Globe-ra, a Botrányért (2020) Oscar-díjra jelölték, a Halálos iramban- (2017, 2021, 2023) és A halhatatlan gárda-filmekkel (2020, 2025) a közönségsiker sem maradt el, nemsokára pedig láthatjuk őt az Apex című akció-thrillerben Eric Banával és a Taron Egertonnal, valamint Christopher Nolan jövőre érkező nagyszabású Odüsszeiájában is benne lesz. Ugyanakkor továbbra is szoros kapcsolatban áll az édesanyjával, akivel együtt neveli örökbe fogadott gyermekeit. „Elég magányosnak érezném magam, ha nem lenne társam ebben az egészben” – mesélte az Elle-nek.

A Sziget most már több éve tendál arrafelé, hogy olyan magyar előadók is nagyobb színpadokra kerüljenek, ahol akár a nemzetközi közönséggel is találkozhatnak, vagy presztízsértékkel bír, hogy a korábban elérhetetlen spotokat magyar előadók tölthetik be.

Nehéz elmenni a tény mellett, hogy Pogány Induló az egyik legizgalmasabb történés a hazai zenei palettán: önálló arénakoncertek után ő is a Szigeten találta magát. Körülöttem pedig megoszlik a tömeg, az egyik rész megőrül, fülig érő vigyorral követi a koncertet, ahol vonósok, egy összerakott zenekar kíséri az egyébként nagy energiával bíró főhőst. A másik része a tömegnek ugyanilyen szörnyülködve áll, hogy hogyan lehet ezt a produktumot a színpadra engedni. Valóban megosztó jelenség, hiszen bár az évek során rengeteget fejlődött, frontemberi munkában nem mindig érződik a szavak emberének igazán Szirmai Marcell, plusz a dalok közötti csendesebb szünetek is pont annyira tördelik a műsort, hogy a szkeptikus közönség nem tud rácsatlakozni.

„Gyúrj mellizomra!” – kiabálja mellettem egy középkorú hölgy, amin a környezetünk jót derül, miközben egyébként produkciós szinten és showelemeket tekintve egy tisztes élményt kapunk. Rengeteg vendégfellépő mellett azon kapom magam, hogy Pogány Induló mellett az állandó „segédmc” szerepét betöltő Ótvar Pestis rendre lereppeli a főhőst, a közös számoknál, saját verzéknél sokkal érthetőbb, „fülnek kedvesebb” valami, amit kapunk: kijönnek a sorvégek és, Pogány Indulóval ellentétben, nem érződik erőltetettnek a színpadi jelenléte. Az viszont biztos, hogy a Szívtatok rendesen? felkiáltás után a fiatalok nagy része megy Pogival, kinyílnak a körök, és a koncert végéig nem is megy lejjebb ez az energia. Amit pedig később tudtunk meg, hogy Pogány Induló valóban jobban rappel élőben Kid Cudinál, aki inkább a „menő nagybácsi” szerepben tetszelgett.

Michael Kiwanuka kiesése után szinte fénysebességgel húzta be a Sziget a The Kooks nevű bandát pótlásként. Péntek este a viszonylag sok szkeptikus, nem feltétlen a zenekarok miatt kilátogató arcok nagyon nagy részét viszont annyira be tudták rántani, hogy kicsit újra eljött a kétezres, kora 2010-es éveknek az a vibe-ja, ahol az emberek valóban mindenkit nyitottsággal és szeretettel hallgatnak meg. A Kooks egyébként taglalás nélkül az indierock legalább olyan kihagyhatatlan alakja, mint a Kasabian, vagy a Kings Of Leon, ehhez méltóan viszont nem tűnt a szentlélekért sem nosztalgikusnak a szett, pedig a valódi nagy slágerek tényleg már 10-15, sőt majdnem húszévesek. Frontemberi munkában pedig Luke Pritchard mesterien hozta azt az élményt, mintha egyébként egy ismeretlen zenekar képében kellene meggyőzőnek lennie a bandának. A Sziget egyik legkellemesebb koncertje zajlott le tehát, ahonnan kicsit csalódás is volt átjutni a Blossomsra, akik ezután valahogy nem hatottak érdekesnek.

Krúbi produkciója a nagysátorban már a kezdet előtt elérte célját: a majdnem teltházig rakott közönség már jóval a koncert előtt óriási mocskosfideszezéssel várta az előadót. Krúbi koncertélményéről azért nehéz bármi újat mondani – a lehető legjobb értelemben –, mert beleköthetetlen, hideg profizmussal hozza mindig azt, amit az újgenerációs hazai előadók közül talán senki a színvonalat tekintve. Nem tudom mikor jártam utoljára egyébként Krúbin, de nem emlékszem, hogy ennyire „sürgetve”, vagy gyorsan következnének egymás után a számok. Ebben a tekintetben talán annyi csalódást okozott az előadó a közönségnek, hogy sosem hangosodhatott fel a korábban említett skandálás kellőképpen. Mindenesetre Krúbi ismételten bizonyította, hogy miért van nagyobb színpadokon létjogosultsága hazai előadóknak egy egyébként nemzetközi fesztiválon.

A Sziget harmadik napján valójában egy előadóról sem tudunk igazán negatívat mondani, noha a mindenkori élménybeszámoló-mininovellák a Szigeten ezt már-már kötelezőnek éreztetik a hazai újságírók körében.

Évről évre a Sziget Fesztivál egyik legnagyobb kérdése, hogy: vajon idén is van-e titkos buli, ahova egy Toitoi-vécé bejáratán át lehet eljutni?

Az már egy ideje nem kérdés, hogy ilyen tényleg létezik – hiszen két éve például mi is megírtuk –, az már sokkal inkább kérdés, hogy vajon hol van a hivatalos programban nem szereplő titkos ajtó.

Aki szereti a rejtélyeket, a misztériumot, és szeret maga megtalálni titokzatos helyeket egy Sziget méretű fesztiválon, az NE nézze meg a videónkat, hanem igyekezzen maga megtalálni a Toitoi-partit.

Mindenki másnak ajánljuk az alábbi TikTok-szösszenetet, amiben kollégánk mindent elárul, amit az idei budibuliról tudni érdemes. Nem lőjük le előre a poént, de annyit azért elárulunk: érdemes sietni a kékvécék felkeresésével, mert könnyen lehet, hogy mindenki beelőz majd az Insta-sztorijával:

@szeretlekmagyarorszag.hu Megtaláltuk a titkos toitoi partyt a Sziget fesztiválon! #sziget2025 #fyp #toitoiparty #nekedbelegyen #pusztuljonforyouba ♬ eredeti hang - Szeretlek Magyarország.hu