Meglepetés a Sztárban sztárban: a hölgyek kibérelték a dobogót, és az győzött, akit a legkevésbé vártunk

Azahriah a hosszabb kihagyás, vélt vagy valós kényszerszünet (nevezhetjük bárhogy) után az MVM Dome-ban tervezi azt folytatni, ahonnan egyébként eleve nincs nagyon hova: ő az első magyar előadó, aki „kivitte a játékot”. A tripla Puskásnál fizikailag sem lehet tovább feszíteni a popipari húrokat.

Az elmúlt hetekben ugyan már jelentek meg új dalok, amelyek bőven a popszámoktól teljesen eltérő struktúrákkal bírnak, de a háromszoros teltház első napján különös zsongás övezett mindenkit kishazánkban, hogy mi lesz innen a következő lépés.

A bennem lévő legnagyobb kérdés magasan az volt, hogy vajon a „közönség kiszolgálása” lesz-e terítéken a visszatérésnél, vagy sokkal inkább a saját művészi világ megmutatása egy akkora közönségnek és olyan szabadsággal, amely korábban példátlan volt kishazánkban. Legyünk őszinték, az algoritmusok és percemberek világában azzal élni, hogy hat és félperces (kommentszekció szerint) magnum opusokat” dobáljunk ki bármilyen előjel nélkül, valószínűleg egyedül Baukó Attila privilégiuma. Vagy hát, pontosabban többeké, de ő marad az egyetlen, akit ezek után is gigantikus érdeklődés övez.

Nincs hamis prófétálás, a közönség pedig igyekszik kapaszkodni a történeti szálba. Amit én kifejezetten üdvözlök, hogy sokkal jobban a zenélésen van a fókusz.

Pontosabban:

„Én unom” - mondja mellettem valaki, amire kapásból jön a „mert nem érted” válasz itt hátul, és való igaz, egy tényleg nehezebb koncert ez, ami a mindenkori fogyasztónak a mindennapjait jellemzi.

Ez a fajta színpadon történő örömzenélés igazán kedves és frissítő élményként hat, de teljesen jogos a kérdés, hogy vajon a „népakarat” győz hamarabb, vagy ez a fajta váteszség, ami bőven feszegeti a fogyasztói és művészi határokat.

Mind látványban, fénytechnikában sokszor egészen elképesztő dolgokkal találom szembe magam, ugyanakkor mind zeneiségében beleköthetetlen koncerten vagyunk, ahol a legizgalmasabb az egészben az, hogy fel sem tűnik sok ponton, hogy különálló dalokat hallunk, vagy hogy nagy slágereknél sem feltétlen a refrének kapnak fókuszt.

„Helyezzétek magatokat kényelembe, kapcsoljátok ki a telót, ha úgy van”. Itt jutottunk el a tételig, ahol talán a cél is megfogalmazódott a korábban már végtelen Krasznahorkai jellegű körmondatokban kerülgettük ezt, maga a zene, a zene hallgatása, annak a valódi megélése a cél végtére, innentől pedig azt gondolom, hogy a rajongókkal együtt imádkozunk azért, hogy több ilyen jellegű előadónak sikerüljön ekkora tömegeket megmozgatni.

Kicsit bánom is, „sokkal felvizezettebb” lett az élmény innentől, viszont ekkor jött meg a tömeg hangorkánja is.

Azahriah a cikk elején feltett kérdésemre azt a választ adta, hogy bizony megy a koncert a „saját feje után”, és megpróbálkozik azzal, hogy rántja magával a közönséget, amennyire csak tudja, ez pedig szerintem a jelenlévők 75 százalékánál működött is.

Amíg a közönség hagyja neki, hogy ez így legyen, vagy neadjisten „feleekkora” tömeget vonz be az elkövetkezendő években, nagyon jó dolog, hogy van egy ilyenünk itthon.

Azahriah pedig most írja be magát a történelemkönyvekbe, noha ezek nem a slágerek miatt lesznek, és ez mennyivel jobb így.

A Házasság első látásra annak idején az RTL-en debütált, a második évad viszont már a TV2-őn startolt. Már megszokhattuk az efféle műsor csereberét, a Sztárbox például a TV2 formátuma volt valaha, most pedig évek óta az RTL nézőit boldogítja. Már ha.

A műsor lényege, hogy hölgyek és urak házasodnak össze úgy, hogy először az oltár előtt találkoznak. A jelentkező férfiakból és nőkből a szakértők mindenféle tudományos (vagy annak eladott) szempontok alapján alakítják ki a párokat. Ezt folyamatosan "kísérletnek" hívja mindenki. Ám a tudományos jelleget azért némileg árnyalja, hogy idén a három pszichológus – Tóth Melinda, Rozs Erika és Gaál Viktor – mellett idén egy asztrológust is integráltak a szakértők közé Liszkay Judit személyében.

A pszichológia és a különböző segítő szakmák bárki számára elérhető bizonyítékokkal, megismételhető vizsgálatokkal alátámasztott diszciplínákon alapulnak. Míg az asztrológia és társai ily módon nem igazolhatóak. Vagy, ha engedékeny akarok lenni, úgy mondom, csak egyes kiváltságosak számára elérhetőek. Én például biztos nem alapoznék egy emberek sorsát eldöntő kérdést egy asztrológus véleményére, legfeljebb felajánlanám a későbbiek során a pároknak, hogy ha akarják, van ilyen lehetőség is. Döntse el mindenki maga.

A műsorból eddig csupán az első évad első adását láttam, amikor cikket kellett írnom róla. Most viszont végig követtem az első hét adásait. Idén összesen 12 jelentkezőt válogattak be a műsorba, tehát 6 pár lelki szkanderozását követhetjük nyomon. A szakértők kiválogatják a párokat, és megismerjük a jelentkezőket. Ez különösebben nem izgalmas. Általában tökéletes az egyetértés közöttük, már-már felmerül a gyanú, hogy már rég megvannak a párosítások.

Persze lehet, hogy ez csak az összevágás miatt hatott így.

Ezután a jelentkezők elmondják az övéiknek, hogy mire vállalkoztak. Az mondjuk kicsit fura helyzet, amikor azt látjuk, hogy a család várja, hogy megérkezzen a lányuk/fiúk és találgatják, mit akarhat mondani – és senkinek nem tűnik fel, hogy ott egy komplett tv stáb a kertben vagy a nappaliban. Oké, Miló Viki mondhatta azt a barátainak, hogy valami tévéműsort forgatnak vele, de a többiek esetében azért kíváncsi lennék, mi volt a fedősztori.

Ezután jön maga az esküvő, ahol először a két násznép ismerkedik össze – már ha van. A fiatal cégtulajdonos, Péter családja például – nem pontosan tisztázott okokból – nem jelent meg, ő egy szál tanúval érkezett, aki a legjobb barátja, Szandi. Az, hogy a legjobb barát lány, sok kérdést vetett fel leendő felesége családjában. Szerencsére a neki szánt pár, a rendkívül bájos és tiszta Anna nem akadt fent a dolgon.

Amennyiben a pár kimondja az igent, jöhet a lagzi, majd másnap nászútra utaznak. A műsor több hétig követi a párok életét, a végén pedig dönteniük kell: együtt maradnak, vagy sem. Az eddigi évadokban a párok többsége a műsor végén elvált és amennyire tudni lehet, jelenleg nincsen olyan, a műsor valamelyik évadjában összehozott páros, amely még mindig házas lenne.

Tulajdonképpen olyan az egész, mint egy tehetségkutató és egy szappanopera kereszteződése. A selejtezők helyett itt az esküvő áll – ahogy az X-Faktor válogatóinál, itt is több adás tulajdonképpen azzal megy el, hogy megismerjük a „mezőnyt”. A középdöntő a nászút – erre is rámegy jó pár rész. Végül jön az összeköltözés, a nászút utáni vergődés. Igaz, itt menet közben nem esik ki senki, helyette nézhetjük a latin-amerikai szappanoperákat idéző szituációkat.

Az ilyen produkcióknál mindig kétséges, mi az, ami spontán, és mi az, amiről a műsorkészítők gondoskodtak. Például én gyanítom, hogy a násznép egyes tagjaival elbeszélgettek arról, miként viselkedjenek, és akár apró szerepeket is osztottak neki, mint a csapatépítő tréningek csoportfeladatainál. Te legyél a kekec, te legyél az elfogadó, te flörtölj a vőlegénnyel, stb...

Ugyanakkor itt mégiscsak teljesen amatőr szereplőkről beszélünk, akikkel nagyon nehéz volna heteken keresztül eljátszatni valamit, ami nem valódi. A valóságshowk egyik legfontosabb eleme éppen az, hogy ha heteket töltesz kamerák előtt, mindig eljön a pont, amikor elfeledkezel róla, és megmutatod az igazi arcodat.

A párok között persze sokféle lehet a dinamika. Vannak, akik az első pillanattól nagyon stimmelnek. Idén ilyen a fiatal Zsolt és Rebeka, akik nagyon bejöttek egymásnak, és a dinamika is jó közöttük. Egyértelmű, hogy a külső vonzalom mellett emberi szinten is tudnak kapcsolódni. Rebekát egyéként a húga nevezte be a műsorba, és az alábbi mondat tudta elhagyni a száját amikor arról kérdezték, mit szól Rebeka döntéséhez, hogy részt vesz a „kísérletben”: „Én annyira nem lepődtem meg. Furcsa, hogy elfogadta, mert nem gondoltam volna”.

Ugyancsak elég olajozottan alakult a kapcsolat Dániel és Kármen között, akik tulajdonképpen azonnal besimultak a párkapcsolati szerepbe. Olyannyira, hogy ők voltak az egyetlen pár, amelyik a nászéjszakát a funkciójának megfelelően töltötte. Egészen addig, amíg követtem az adásokat, nem mutatkozott semmilyen törés közöttük.

Szintén szerethető páros a már említett Péter és Anna. Anna nagyon ártatlan teremtésnek tűnik, de Péterben olyan férfit kapott, aki maximálisan tiszteletben tartja a határokat, nem akar semmit elsietni, nem akarja maga alá gyűrni újdonsült feleségét.

A skála másik szélén található Ricsi és Réka. Ricsi eleinte respektálja, hogy a lány még nem áll készen az intimitásra. Azzal együtt, hogy már amikor meglátta a szexi menyasszonyát, közölte a kamerával: „Alig várom a nászéjszakát”.

A legnagyobb kudarc Miló Viki és Attila párosa, akinek barcelonai nászútja mélyen indult, és onnan csak lefelé haladt. Viki már a kezdet kezdetén meghúzta a határokat: neki hosszú idő kell, hogy testileg közel tudjon kerülni valakihez. Attila viszont ezt nem igazán tolerálta, és igen hamar bekapcsolta a durcimotort. Nagyon imponált neki a dolog, hogy feleségül vehette „a” Miló Vikit, de szemmel láthatóan szerette volna minél előbb begyűjteni a skalpot is, és roppant módon sértette a hiúságát, hogy a nő juszt sem omlott a karjaiba. Persze Attila mindezt úgy keretezte, hogy ő nagyon mélyérzésű ember, de én inkább egy passzív-agresszív pasit láttam.

Lehet mondani Miló Vikire, hogy túlságosan kontrollálni akar, de szerintem ezt lehet kezelni. Egy kezdődő párkapcsolat rettentő sok türelmet és toleranciát igényel. Hát még egy ilyen mesterségesen létrehozott szituációban – hacsak nincs valami csoda folytán meg az első látásra szerelem.

A két szélsőség között találjuk a már nem húszéves, ám macsó Sanya és Rita párosát. Sanya már az első pillanatban megmondta, hogy másra számított, és egyébként ezt Ritának is megmondta. Afféle macska-egér játék indult közöttük, de míg Rita ezt a dinamikát nagyon szerette volna kapcsolatépítés felé vinni, Sanya olyannyira nyilvánvalóvá tette, hogy ő nem akar semmit a nőtől, hogy az első pillanattól kudarcra volt ítélve a „kísérletük”. Érdekes dolog ez, mert miközben néztem, folyamatosan azt éreztem, hogy ha valamit átállítanának kicsit a fejükben, ők akár tök jól ki is jöhetnének egymással.

Persze fontos különbség, hogy itt a választás nem szól örökre, bármikor lehet nemet mondani. De azért van az egésznek némi falanszter jellege.

Mindenképp izgalmas például, hogy hogyan reagál valaki arra, ha olyan valakivel kell összeházasodnia, aki nem jön be neki. Mondjak nemet, amivel nyilván nagyon megbántom a másikat? Vágjak jó képet a dologhoz? Adjak neki egy esélyt?

Ugyancsak vékonyjég a nászéjszaka kérdése. A mai világban azért lássuk be, a párok többsége, mire elér a házassághoz és a nászéjszakához, túl van mindenen, sőt, sok esetben együtt is élnek már. Ehhez képest fura belépni valakivel egy nászutaslakosztályba úgy, hogy nem tudod, mi fér bele.

Úgy érzem a látottak alapján, hogy ezekben a szituációkban mindig a hölgyön múlik, meddig jut a páros. Szerencsére a férfiak összességében intelligensen viselkednek, respektálják a határokat, de azért az mégiscsak érdekes, mennyivel könnyebben összebújnának valakivel, akit aznap ismertek meg.

48 éves korában elhunyt Sam Rivers, a Limp Bizkit alapító basszusgitárosa, írja a BBC. A zenekar jelentette be a tragédiát, a halál okát nem közölték.

Sam Rivers 1994-ben csatlakozott Fred Durst, John Otto és DJ Lethal mellé, amikor megalapították a Limp Bizkitet. A nu metal korszak egyik meghatározó formációjának basszusgitárosaként a 2000-ben megjelent, világsikert hozó Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water album idején kapta meg a Gibson legjobb basszusgitárosnak járó díját.

A zenekar közlése szerint Rivers személyisége és játéka alapvetően határozta meg a csapat hangzását: a dalok lüktetését, a káoszban a nyugalmat, a hangzás lelkét látták benne. A búcsúsorokból kiderül, hogy

Rivers 2015-ben egészségi okokból időlegesen visszavonult. Elmondása szerint a túlzott alkoholfogyasztás következtében kialakult májbetegséggel küzdött, az orvosi tanácsokat követve felhagyott az ivással, és sikeres májátültetésen esett át.

(via Telex)

1960. október 18-án született a brüsszeli Berchem-Sainte-Agathe nevű településen egy bizonyos Jean-Claude Camille François Van Varenberg, aki minden beszámoló szerint félénk és érzékeny fiúcska volt. Szeretett képregényeket olvasni, és csodálta a szuperhősök, például az Ezüst Utazó fizikumát. 12 éves korában apja, Eugène, aki virágárusként dolgozott, elvitte őt a legközelebbi karateiskolába. A volt edzője szerint gyenge volt, alacsony és szemüveget hordott, de nagyon akart tanulni. A szigorú edzésprogramnak köszönhetően végül izmos testalkatú lett, de ez nem volt elég neki. Miközben tinédzserként a szülei boltjában dolgozott, felfigyelt egy vonzó, idősebb nőre, aki rendszeresen járt oda. A nő, egy bizonyos Monette Loza a sarkon lévő balettiskolát vezette, ahova Jean-Claude is beiratkozott. „Rendkívül rugalmas volt, például tudott spárgázni, ami férfiaknál elég ritka. Azt mondtam neki: »Végre! Valaki, akit valóban táncossá tudok nevelni.« »Nem akarok táncos lenni. Sok pénzt akarok keresni« – válaszolta.”

Miután részt vett egy floridai karateversenyen, meglátogatta a híres kaliforniai Gold’s Gym edzőtermet, ez régi vágya volt. Otthagyta az iskolát, és az apja segítségével saját edzőtermet nyitott Brüsszelben, California néven. Mindössze 18 éves volt ekkor. Chuck Norris hatalmas rajongójaként – aki eleinte sztárokat oktatott harcművészetekre, majd ő is sikeres színész (és mémlegenda) lett – Jean-Claude a klubját felkereső embereknek azt mondta, hogy egy nap ő is filmsztár lesz.

Az alacsony vadász

1979-ben aztán Hongkongba utazott, hogy megpróbáljon betörni az ott virágzó harcművészeti filmiparba. Mivel azonban nem járt sikerrel, 1981-ben 2000 dollár készpénzzel a zsebében Los Angelesbe költözött. Sofőrként, szőnyegfektetőként, kidobóként és pizzakihordóként dolgozott, bérelt autóban aludt, és az edzőteremben zuhanyozott, mígnem egy véletlen találkozás Chuck Norrisszal egy kisebb szerepet eredményezett neki az 1984-es Ütközetben eltűntben. 1983-ban egy családi barátjuk után vette fel a Van Damme vezetéknevet.

Corey Yuen harcművészeti filmje, a Karate tigris – Nincs irgalom 1986. május 2-án debütált, ebben játszotta az első jelentős szerepét, az orosz főgonoszt. Majd John McTiernan rendező kérte fel őt, hogy játssza el a földönkívüli lényt az 1987-es Ragadozóban (Predator). Az első elgondolás szerint ugyanis a harcművészeti tudását felhasználva az idegent egy fürge, nindzsaszerű vadászként képzelték el (és még teljesen más volt a dizájnja is), de Van Damme néhány forgatási nap után kilépett a filmből. Folyamatosan panaszkodott, hogy a szörnyjelmez túl meleg, és elájul tőle, illetve állítólag azt is kifogásolta, hogy csak és kizárólag ebben a jelmezben jelenhet meg a kamerák előtt. Ezenkívül az is nyilvánvalóvá vált, hogy egy fizikailag jóval megtermettebb színészre van szükség, hogy a lény fenyegetőnek tűnjön az izompacsirtákból (Arnold Schwarzenegger, Carl Weathers, Jesse Ventura stb.) álló zsoldoscsapat számára. A szerepet így végül a 218 centiméter magas Kevin Peter Hall vette át tőle. A Ragadozó sikere után a 177 centis Van Damme egyébként azt mondta, nagyra értékeli a filmet, és nem bánja, hogy elszalasztotta a szerepet. De nem sokkal később eljött az ő ideje is.

Túl a csúcson

Öt évvel Belgium elhagyása után még mindig nem került közelebb álmai megvalósításához, 1986-ban ezért egy olyan lépést tett, amellyel Hollywood legendájává vált: amikor meglátta a befolyásos akciófilmes rendező-producert, Menahem Golant (A nindzsa színre lép, Bosszúvágy II, Amerikai nindzsa, Szökevényvonat, Delta Kommandó, Kobra, Túl a csúcson, He-Man – A világ ura stb.), amint éppen kilépett egy Beverly Hills-i étteremből, egy 360 fokos rúgást indított felé, és csak egy hajszálnyira állt meg az arcától.

A film meglepetésszerű sikert aratott, mindössze 1,5 millió dolláros költségvetésből 35 millió dollárt hozott. Ezután pedig sorra jöttek a szerepek, és Van Damme egyre komolyabb pénzeket kezdett keresni: 75 ezer dollárt a Börtöncsapdáért (1990), 600 ezret a Dupla dinamitért (1991), másfél millió dollárt a Tökéletes katonáért (1992), 3 és fél milliót John Woo hollywoodi debütálásért, a Tökéletes célpontért (1993), 5 milliót az Időzsaruért (1994), a csúcsgázsija pedig 8 millió dollár volt, amit a Street Fighter – Harc a végsőkigért (1994) kapott. Vagyis a szemüveges, vézna fiú a kilencvenes évekre a világ egyik legnagyobb akciósztárjává vált.

Botrány botrány hátán

Az ezredfordulóig kitartott A-kategóriás akciósztárként, hiszen még a magyaországi mozikba is bekerültek a filmjei: az 1995-ös Hirtelen halál, az 1996-os A kalandor, amit ő maga rendezett, az 1996-os Mindhalálig, az 1997-es Nyerő páros Dennis Rodmannel, az 1998-as Rajtaütés, az 1998-as A légiós, illetve utoljára az 1999-es Tökéletes katona: A visszatérés. Ez utóbbi azonban már eléggé B-kategóriás produkció volt, s a 2000 utáni filmjei már mind a videótékák polcain vagy egyenesen a tévék képernyőin kötöttek ki, egészen a 2012-es A feláldozhatók 2-ig.

De nem is volt véletlen a szakmai leépülés, hiszen a kilencvenes évek második felében elég sok botrány kapcsolódott hozzá.

1996-ban beismerte, hogy kokainfüggő, és bevonult a Los Angeles-i Daniel Freeman Marina Kórházba, ahonnan egy hét múlva kijött. Akkori, szám szerint negyedik (!) felesége, Darcy LaPier elvált tőle, azt állítva, hogy Van Damme a drog hatása alatt bántalmazta őt, és azzal fenyegette, hogy elrabolja fiukat, Nicholast, és elhagyja az Egyesült Államokat. Van Damme egyértelműen legrosszabb éve pedig 1998 volt: újra a kokainhoz nyúlt, egyik korábbi kaszkadőre, Chuck Zito megverte őt egy New York-i night clubban (amiért bántotta LaPiert), egy kaliforniai bíróság pedig havi 27 000 dollár gyerektartást és további 85 000 dollár tartásdíjat ítélt meg LaPiernek.

Ugyanebben az évben ráadásul bipoláris zavarral diagnosztizálták. 2011-ben erről ezt nyilatkozta egy interjúban: „Néha szeretni, néha utálni fogtok. De mit tehetek? Nem vagyok tökéletes. Extrém bipoláris vagyok, és gyógyszert szedek rá. Fiatalkoromban is már szenvedtem ezektől az erős hangulatváltozásoktól. Reggel, amikor iskolába mentem, az ég kék volt, de számomra fekete. Annyira szomorú voltam.”

A legutóbbi balhéig pedig nem is kell régre visszamenni, ugyanis 2025 áprilisában Van Damme-ot a román szervezett bűnözés és terrorizmus ellen nyomozó hatóság azzal vádolta, hogy részt vett öt román nő emberkereskedelmében, amely állítólag Cannes-ban történt. A színész ügynöke szerint a vádak abszurdak és alaptalanok, hivatalos vádemelés egyelőre nem történt az ügyben.

Na de hogy is volt ez a feleségekkel?

Van Damme eddig ötször nősült, négy különböző nővel. Első ízben 20 évesen, 1980-ban vette feleségül Maria Rodriguezt, akivel négy évig voltak utána együtt, 1984-ben váltak el. Majd 1985-ben jött Cynthia Derderian, aki csupán egy évig volt a felesége.

Ezután kezdett viszonyt a fent említett Darcy LaPier színésznővel, 1994-ben került sor a menyegzőjükre. Ebből a házasságból is született Nicholas nevű fia 1995-ben. Ugyanebben az évben azonban Jean-Claude megcsalta a nejét, méghozzá Kylie Minogue-gal, akivel a Street Fighterben játszottak együtt, a thaiföldi forgatás során bolondultak egymásba egy rövid időre. LaPier azonban, aki akkoriban épp terhes volt Nicholasszal, csak akkor szerzett tudomást a viszonyról, amikor Van Damme 2012-ben nyilvánosan beismerte azt, de akkor már 15 éve nem volt a felesége, vagyis nem ezért vált el tőle, hanem az állítólagos bántalmazás miatt.

Van Damme utoljára (eddig) 1999-ben mondta ki a boldogító igent, méghozzá újra Gladys Portuguesnek, akivel azóta is együtt vannak, idén júniusban ünnepelték a második házasságuk 26. évfordulóját.