News here
hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Marsalkó Dávid a Halott Pénz 15 évéről: „A közönség összeforrasztotta a sebeimet”

Sikeres versenysportoló volt, de inkább a tanulást választotta. Majd jött a zene, ami minden vitt. De mit élt meg mindeközben a „vörös hajú srác”, aki mára Magyarország egyik legismertebb zenésze lett? Interjú.
Fartek Patrícia - szmo.hu
2019. június 22.


Link másolása

hirdetés

Idén 15 éves a Marsalkó Dávid által alapított Halott Pénz, mégis a legtöbben az elmúlt 5-6 évben ismerték meg őket, a siker ugyanis váratott magára, nem is keveset. Marsalkó Dáviddal most az elmúlt 15 évről beszélgettünk: honnan indult a Halott Pénz, milyen út vezetett a sikerig, és mi történt mindeközben a “vörös hajú sráccal”, aki Magyarország egyik legismertebb zenésze lett.

Az tiszta sor, hogy ma kevesebben vannak azok, akik nem ismerik Marsalkó Dávid és a Halott Pénz nevét. De ugorjunk egy nagyot vissza oda, ahol még nem volt Halott Pénz, amikor még teniszeztél, és úgy gondoltad, hogy versenysportoló leszel. Úgy tudom, hogy elég szép eredményeket értél el, miért hagytad abba, a zene miatt?

Ennek több oka volt. Az aktív időszakom 10-től 18 éves koromig volt, akkor elég komolyan vettem az egészet. Hazai szinten el tudtam evickélni azzal, hogy jó eredményeim voltak, a klubból jöttek a támogatások. Viszont 18 éves koromban beláttam, hogy ahhoz, hogy kilépjek a nemzetközi színtérre, és elinduljon a nemzetközi karrierem, rengeteg pénz kellett volna. Ez viszont nem állt rendelkezésre. Szóval alapvetően az, hogy abbahagytam, reális döntés volt, hiába számítottam elég jónak. 18 évesen például az országos bajnokságon játszottam döntőt, ami viszonylag jó, de ahhoz, hogy erre fel tudjam építeni az életemet, nem volt elég kimagasló eredményem, és nem is volt rá lehetőségem. Amikor az érettségi után átgondoltam a lehetőségeimet, akkor arra jutottam, hogy inkább a tanulást választom, így mentem végül közgázra. A teniszkarrierem így gyakorlatilag véget ért, de 2003-ban elkezdtem az egyetemet és 2004-ben már megcsináltam az első Halott Pénz-számot. Szóval a tenisz után maradt űrt betöltötte a zene.

Korábban, a Halott Pénz előtt, mennyire volt jelen az életedben a zene?

Már középiskolában írogattam verseket, szövegeket. Volt egy barátom, akivel összejártunk zenéket csinálni, voltak kísérletezgetéseink, de nem tudatosan, hanem egyszerűen poénból, meg mert jól éreztük magunkat benne. De emellett rengeteg zenét hallgattam mindig. Középiskolában úgy mentem suliba, hogy a buszon olyan hangosra tettem a fülhallgatót, hogy hallják, amit éppen hallgatok. Szóval a zene mindig is nagyon fontos volt az életemben.

hirdetés

Ha jól tudom, azért volt próbálkozás még gyerekkorodban arra, hogy komolyabban foglalkozz zenével.

Körülbelül hét éves lehettem, amikor anyu elvitt egy énektanárhoz, mert ő szerette volna, ha járok zeneiskolába.

A tanár kérte, hogy a Boci, boci tarkát énekeljem el, és az első fél sor után azt mondta, hogy na jó, nekem nincs semmi közöm ehhez, semmi esélyem nincs rá, hogy zenével foglalkozzak.

Szerintem viszont annak a lehetőségét, hogy bárki zenével foglalkozzon, elvenni, egy óriási bűn. Ott egy gyerek, hangszeren tanul, foglalkozik a zenével, de az tökmindegy, milyen tehetsége van hozzá, a zene szeretetét nem szabad elvenni senkitől. Nekem ez egy óriási tanulság, és azt gondolom, hogy pedagógiai szemmel az egy óriási blama, ha valaki így áll egy gyerekhez. Egyrészt nem lehet tudni, hogy kiből mi lesz, másrészt meg nem lehet leírni egy gyereket így hétévesen, de még húszévesen sem.

Nagyon élénk azért ez az emlék most is, az ott akkor neked egy törés volt?

Nem, mert egyrészt nem is vágytam abba a zeneiskolába, meg hétévesen nem nagyon fogtam fel ennek a súlyát. Azt gondoltam, hogy jó hát nem énekeltem szépen a Boci boci tarkát, na bumm. De egyébként összességében azért bennem maradt ez a történet. És az egész Halott Pénz-sztori erre jó példa: senkit nem lehet leírni, és senkitől sem szabad elvenni annak a lehetőségét, hogy azt csinálja, amit szeretne.

Azóta egyébként találkoztál ezzel a tanárnővel? Kíváncsi lennék, mit szólna most hozzád.

Nem, nem találkoztam vele azóta. De egyébként szerintem nem is emlékszik rám. Lehet, hogy rossz passzban volt, én meg ügyetlen voltam.

Visszatérve a Halott Pénzhez, 2004-ben elkészült az első dal, de a siker enyhén szólva, váratott magára. 15 éve kezdted el az egészet, akkor még egyedül.

Nagyon sokáig csináltam egyedül, de a Halott Pénznek több szakasza is van. Van egy korai 2004-től, amikor mindenféle próbálkozások, dalok, közreműködések készültek. Tulajdonképpen, ekkor még csak játszottam azzal a gondolattal, hogy zenélni szeretnék. Nagyon sokáig csinálgattam számokat, de ezek nem voltak sikeresek. 2009-től számítom a második ilyen szakaszt, amikor megjelent az első Halott Pénz-album, de ezt is még csak underground körökben hallgatták. Nem igazán volt lehetőségem arra, hogy azt bárhová eljuttassam, nehezen indult be, én is csak tapogatóztam a sötétben. Aztán 2010-ben jött a második album, és annak egy klipes száma indította be az egészet.

A klip előtt volt egy megingás, amikor majdnem feladtad és kimentél külföldre dolgozni. Miért akartál elmenni, és aztán mi tartott itt?

Az egyetem után, 2009-ben felköltöztem Budapestre és több munkahelyem is volt, de nem igazán voltam boldog, plusz ez a Halott Pénz dolog se nagyon akart elindulni. A második lemeznek azért már egész jó fogadtatása volt, de ez még mindig csak internetes hiphop-fórumokon, meg underground platformokon terjedt.

Egy nagyon jó barátom Zoli Bristolban dolgozott, nála tudtam volna lakni, lett volna melóm, és elindult volna legalább valami. De úgy voltam vele, hogy még mielőtt kimegyek, csinálok egy klipet legalább, mert azt még nem készítettem.

Az Angardra esett a választás. Igazából azt a klipet is egy zenész barátom próbaterme előtt forgattuk, csak a haverjaim voltak benne, gyakorlatilag két barátom csinálta a klipet, az egyik főszereplő is lett benne. Szóval teljesen random módon készült, de valamit mégis elindított.

Ahogy vizualitást kapott egy Halott Pénz-dal, nagyon sokat dobott rajta és azt éreztem, hogy lehet, ez hiányzott a sztoriból. Azt gondoltam, hogy még nem megyek ki, hanem csinálok még egy klipet, még egy számot, ez volt a Feneked a gyengém, ami meg annyira elindította a dolgokat, hogy úgy éreztem, lehet, hogy ezzel még próbálkozni kellene.




hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Klippremier – Megérkezett Kulka János hamisítatlan őszi sanzonja
A „20 éves tea” egy meghitt videó-etűd kíséretében érkezik. A dalba pár sor erejéig a színész személyes jó barátai, Lang Györgyi és Falusi Mariann is beszálltak.

Link másolása

hirdetés

Falusi Mariann és Lang Györgyi közreműködésével együtt megjelent Kulka János dala egyben a hamarosan debütáló ’Pálmaszív’ kiadványának második előfutára. A „20 éves tea” egy meghitt videó etűd kíséretében érkezik.

Kulka János színművész személyes hangvételű, ’Pálmaszív’ című, október 7-én megjelenő lemezéről hallható a következő felvezető szerzemény, amely igazán jól illik a hirtelen jött szeptemberi hideghez és az induló teázós időszakhoz.

Tariska Szabolcs szövegíró múltba merengő-révedező, hangulatos éjszakai szövegéhez Tövisházi Ambrus az ötvenes-hatvanas éveket és a doowop zenei stílust megidéző zenéje társul. A színész egy éjjeli látogatásról énekel, miközben egy füstös cumbiát hallgat - utóbbi egy kolumbiai tánczene megnevezése.

A téma és a zeneszám érdekessége, hogy a címben szereplő, forró nedű valóban létezik, és a szerzők is nagy rajongói a földes aromájú, kínai öreg teáknak, melyeket a fogyasztás előtt lepréselve évekre földbe ásnak - innen származik a szövegben szereplő húsz év.

A steel gitár által hawaii hangulatot idéző sanzonban pár sor erejéig János személyes jó barátai, Lang Györgyi és Falusi Mariann is beszállt.

A hármast márciusban egy Kongresszusi Központban megtartott megindító koncerten láthattuk legutoljára élőben, most pedig a „20 éves tea” felvételében is visszaköszönnek.

hirdetés

VIDEÓ: Kulka János - 20 éves tea km. Falusi Mariann, Lang Györgyi


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Az önkínzástól az új önazonosságig – Megnéztük a Magasságok és mélységek című filmet
Túl lehet-e lépni Erőss Zsolt árnyékán? Kritika Csoma Sándor filmjéről.

Link másolása

hirdetés

Azok, akik feljutottak a Föld legmagasabb hegycsúcsaira és le is jöttek onnan, elmondhatják, hogy ha nem is győzték le a természetet, kiállták a próbát vele szemben. Ami a közönséges halandóknak csupán egyszerre gyönyörű, félelmetes látvány és elérhetetlen vágy, az számukra kézzel fogható hódítás, amelynek élményéért még az életük sem drága. Ilyen ember volt Erőss Zsolt, aki fél lába elvesztése után sem adta fel céljait, míg el nem nyelte örökre a Himalája hava. Bár e szó szoros értelmében halálmegvető bátorságú hegymászó is megjelenik mozaikszerűen Csoma Sándor Magasságok és mélységek című filmjében Trill Zsolt szűkszavú, mégis hiteles alakításában, az igazi főszereplő felesége, hegymászó társa és gyermekeinek anyja (a sorrend nem véletlen), Sterczer Hilda (Pál Emőke), aki kétségbeesetten harcol a gyász tudata ellen, egészen addig, amíg rá nem ébred: csak úgy tud új életet kezdeni, ha megtanul együtt élni ezzel a pótolhatatlan veszteséggel.

Amikor elmentem megnézni ezt a filmet, először az járt a fejemben, hogy kell-e ez most nekem? Még nincs három hónapja, hogy elvesztettem 89 éves Édesapámat, és 91 éves Édesanyám is kórházban van. Aztán a film befejezése után mégis úgy gondoltam: jó, hogy láttam.

Egyfelől megerősített abban, hogy miközben nem a társadalom által elvárt külsőségek számítanak, igenis lehet enyhíteni a gyászt azzal, hogy kibeszéljük magunkból, hogy felelevenítjük a mindennapok közös apró mozzanatait, az elhunyt szokásait, mondásait, a vicces jeleneteket

(igen, néhai sakkmester keresztapám temetése kollektív röhögéssé vált, miután barátai a sír körül mesélni kezdték fergeteges sztorijait...).

Másfelől pedig Édesanyám viselkedését is segített megérteni: ő ugyanis Hildához hasonló utat látszott választani, miután elment az az Ember, akivel 70 éven keresztül együtt voltak: nem sírt, nem beszélt róla, sőt, még rá is szólt azokra, akik szerinte „túl sokat” emlegették, elpakoltatta használati tárgyait, miközben látszott rajta, hogy odabent egyre jobban feszíti valami. Talán ezért is került kórházba.

Hilda számára a gyász leküzdése, a minden áron való keménység ugyanolyan kihívás, mint amikor Zsolttal együtt vágtak neki egy 8000 méteres csúcsnak. Sokatmondó a film eleje, amikor felidézi, hogy a hegyen keveset beszélnek, és akkor sem a kételyekről és főleg nem a halálról.

Az asszony állja a média rohamait, elvégre egy hírességről, egy sportikonról, sokak példaképéről van szó. Kifejezetten mellbevágó volt számomra a tv-show jelenete, amelyben a riporter mintha az özvegy bűntudatát próbálná felébreszteni. Nem hiszem azt sem, hogy sokan képesek lennének arra, hogy amikor élő adásban bekapcsolják társa eltűnése miatt, már-már hideg racionalitással elmagyarázza a hamis illúziókat keltő tévéseknek, hogy Zsolt miért nem élhette túl, hogy nem jutott el a 4. alaptáborig. A háza előtt várakozó stábról pedig egyenesen Fellini Édes élete jutott eszembe, az a jelenet, amikor a társasági élet egyik jeles tagja öngyilkos lesz, felesége még nem tud semmit, de a paparazzók már kiéhezett vadakként készülnek hazaérkezésére.

hirdetés
Pál Emőke átlényegülése Hildává alighanem napjaink magyar mozijának egyik csodája,

különösen azokban a jelenetekben, amikor még kislányába is át akarja ültetni saját keménységét, mintha meg akarná neki tiltani, hogy gyászolja apja elvesztését. Kegyetlen „önfegyelmének” netovábbja, amikor a búskomorrá vált Gerdának levágja a haját, hogy ne tudja állandóan befonogatni fürtjeit, amelyekkel talán apja hegymászó köteleit idézi fel. A józan ész határát súrolja a sátrazás, ami ellen a kislány minden porcikája tiltakozik, de anyja ugyanúgy reagál, ahogyan apja tette, amikor Hilda a hidegre panaszkodott a hegyen: „Ne hisztizz!” Ez a mélységes átélés Nagy Enikő részéről felfoghatatlan lenne számomra, ha nem láttam volna saját négy és fél éves unokámat, amikor meglátogattuk Édesapámat egy héttel a halála előtt, és a kisfiú arcán ott volt: pontosan tudja, hogy a Dédivel nagy baj van…

Ebből az önként vállalt, önkínzó szerepből Hilda kétszer lép ki: a posztumusz „vitézzé avatás” és az emléktábla-leleplezés ceremóniája során keserves nevetőgörcs tör rá, és akkor robban ki belőle elemi erővel a zokogás, amikor egy nagy szemeteszsákba szórja Zsolt szobájának emlékeit, trófeáit, a közös fotókat, és csak egy eltört üveg láttán omlik össze, amelyben vélhetően együtt gyűjtött kövek voltak. Zsolt csapattársának megjelenése, ruháinak látása már a belenyugvás képei. A végső feloldást a pszichológus elfogadása, de még inkább az elszökött gyereknek a templomban való megtalálása adja. Most már szabad sírniuk mindkettőjüknek, most már elkezdhetik megtanulni új életüket. Erőss Zsolt ott marad örökre a szívükben, de talán képesek lesznek mindketten túllépni az elvesztett férj, társ, apa árnyékán. Azóta tudjuk: Sterczer Hilda az idén nyáron újra férjhez ment.

Napjaink nélkülözhetetlen eszköze, az okostelefon ezúttal fontos dramaturgiai szerepet kap. Megszólalásaira épül a cselekmény váza Zsolt eltűnésétől a tévések bejelentkezésén át Gerda szökéséig. Sokszor már abból sejthető, hogy mi következik, ahogy Hilda felveszi, vagy beleszól...

Bár a zárókép csodás tája, a letekintés a hegytetőről a völgybe más esetben akár „boldog véget” is jelezhetne. Hilda végül magára talált, van újra értelme az életének, most már ő segít másokat, akik hasonló poklokat jártak meg és gyerekeket tanít leküzdeni félelmüket a magasságokkal és a mélységekkel szemben. És talán azt is, hogy a kettő között félúton lenni sem könnyű.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Rákay Philipék befejezték minden idők legdrágább magyar filmjének forgatását
A Most vagy soha! forgatása 80 napig tartott és várhatóan 2024. tavaszán kerül a mozikba.

Link másolása

hirdetés

A Most vagy soha! az 1848. március 15-i eseményeket dolgozza fel, az alkotók elmondása szerint különös figyelmet fordítva a korhű részletekre.

A Lóth Balázs rendezésében, Berettyán Nándor, Mosolygó Sára, Horváth Lajos Ottó, Fehér Tibor, Koltai-Nagy Balázs, Ertl Zsombor, Novkov Máté, Hajdu Tibor, Bordás Roland és Reider Péter szereplésével készülő filmen már a VFX szakemberek dolgoznak. A leforgatott anyaghoz most többek között hozzáillesztik a 3D-ben rekonstruált Nemzeti Múzeumot, a dunai látképeket, illetve azt a több ezres tömeget, amely 174 éve elözönlötte az utcákat a forradalom kitörésekor.

A forgatás áprilisban indult és 80 napig tartott, melynek díszletébe már mi is bepillantást adtunk olvasóinknak.

A Most vagy soha! az utóbbi évtizedek egyik leggrandiózusabb filmes vállalkozása. Az NFI először 4,5 milliárd forintot szavazott meg a gyártásra, majd további kétszáz milliót.

hirdetés
Mivel a gyártó Pilvax Film Kft. 1,4 milliárd forintért igénybe vehet további adókedvezményes támogatást is, így összesen 6,1 milliárd konyhapénzből gazdálkodhatnak az alkotók.

Az már csak a hab a tortán, hogy az első eresztésben a 4,5 milliárdból 2 milliárdot, példátlan módon egy egyedi kormányhatározattal csoportosított át a kormány az NFI-nek, az összeget dedikáltan erre a filmre szánva, de gyakorlatilag mindenféle szakmai, művészi indoklás nélkül - idézte fel a film hátterét a hvg.hu.

A tervek szerint a kész filmet 2024 tavaszán, az 1848-as forradalom 176. évfordulóján láthatja a közönség a mozikban a Fórum Hungary forgalmazásában.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Felkavaró fotók a World Press Photo kiállításon, mutatjuk a díjnyertes alkotásokat
Lebombázott városok, lángoló erdők és síró anyák fotói mesélnek a világ borzalmairól.
Orosz Emese cikke - szmo.hu
2022. szeptember 23.


Link másolása

hirdetés

Már megnézheted a világ legrangosabb sajtófotóversenyének díjazottjait a Magyar Nemzeti Múzeumban. A World Press Photo 2022. díjnyertes alkotásait a nemzetközi zsűri 130 ország 4066 fotóriporterének 64 823 fotójából választotta ki.

A globális díjazottak pusztító erdőtüzeket, halott gyerekek mementóit és az esőerdők kizsákmányolását is dokumentálták. Mi már láttuk a kiállítást, nézd meg velünk a legerősebb fotókat!

A pályázat idén teljesen megújult: a fotópályázat előzsűrizését regionálissá tették, vagyis

külön-külön értékelték az afrikai, az ázsiai, az európai, az észak- és közép-amerikai, a dél-amerikai, a dél-kelet-ázsiai és óceániai régióból küldött pályaműveket.

A korábbi kategóriák helyett összesen négy kategóriában lehetett pályázni: egyedi fotó, sorozat, hosszú távú munkák és szabadon választott formátum. A kiállításon a régiók négy-négy legjobbnak ítélt alkotása között természetesen megnézhettük a globális díjazottakat is.

Egyedi fotó kategóriában az év sajtófotója Amber Bracken a The New York Times-nak készített Kamloops Residential School című képe lett.

hirdetés

A vörös ruhákba öltöztetett keresztekről készült kép önmagában is felkavaró. Pláne ha megismerjük a hozzá tartozó megrázó történetet. A fénykép azoknak a gyerekeknek állít emléket, akik Kanadában, a Kamloops Helyi Indián Iskolában haltak meg, egy olyan intézményben, amelyet az őslakos gyermekek asszimilálására hoztak létre. 2021-ben 215 jeltelen sírt találtak Kamloopsban, ami megerősítette a szóbeszédet: a 19. századtől működő bentlakásos iskolában

legalább 4100 diák halt meg rossz bánásmód, az elhanyagolás, betegség vagy baleset következtében.

Első helyezett sorozat kategóriában Matthew Abbott National Geographic/Panos Pictures-nek készített Saving Forests with Fire című képsorozata lett:

2021-ben erdőtüzek pusztítottak a bolygónk különböző részein. A díjnyertes fotósorozat azt mutatja be, hogyan élnek együtt az észak-ausztrál Nawarddekenek a tűzzel, hogyan használják fel stratégiailag a környezetük védelmében, és miként égetik fel földjeiket, hogy megakadályozzák a pusztító erdőtüzeket. A Nawarddeken népe több tízezer éve gyakorolja a „hideg tüzelés” technikáját.

Hosszú távú munkák kategóriában az első helyezést Lalo de Almeida érte el Amazonian Dystopia című munkájával, amit a Folha de São Paulo / Panos Pictures-nek készített.

Lalo de Almeida több mint 12 évig foglalkozott a brazil Amazonas erdőirtásának, bányászatának és erőforrásainak kiaknázásának társadalmi, politikai és környezeti hatásaival. Erről szól az Amazonian Dystopia című képanyag illetve arról, hogy ez milyen hatást gyakorol az őslakosokra és az esőerdőre. Brazília az otthona az amazonasi esőerdők 60 százalékának, emellett kulcsfontosságú szabályozója bolygónk ökoszisztémájának, mit a gyarmati idők óta változatlanul kihasználnak.

A Szabadon választott formátum első díját Isadora Romero vizuális történetmesélő Blood is a Seed című videója kapta. Ezt a pályaművet is vetítették a tárlaton.

Romero személyes család történetén keresztül a projekt rávilágít a magvak eltűnésére, a kényszerű migrációra, a rasszizmusra, a gyarmatosításra és az ősi tudás későbbi elvesztésére. A 20. század folyamán a mezőgazdasági növények genetikai sokféleségének 75%-a elveszett világszerte. Romero szerint a sokféleség és a magfajták elvesztésével tápanyagokat is veszítünk, de a kulturális emlékezet is elvész, amit nemzedékről nemzedékre adták át. A videó digitális és analóg fényképekből áll. A rajzokat Romero apja készítette.

A Globális díjazottakon kívül voltak persze más fényképek is a kiállításon, amik nagyon megfogtak bennünket.

Egyértelműen azok a fotók voltak a legmegrendítőbbek, amik a háborús konfliktusok árnyékában élő emberek hétköznapjaival szembesítettek. Többek közt Madagaszkárból, Palesztinából és a közeli Ukrajnából is láttunk erős fotókat.

Engem legjobban a nigériai iskolát ábrázoló fotósorozat rázott meg, ahonnan fegyveresek 140 diákot raboltak el, feltehetően váltságdíjért vagy bebörtönzött Boko Haram-tagok szabadon bocsátásáért cserébe. Két kisgyerekem van, ezért nem nehéz azonosulnom a fényképeken szereplő anyákkal, aki megélték ezt a borzalmat.

Az erdőtüzekről is több régió fotósa adott be pályázatot. Nem csoda, hiszen az elmúlt időszakban kivételesen nagy erdőtüzek tomboltak világszerte. A kiállításon látható projektek megörökítik az indonéziai, oroszországi és görögországi erdőtüzek pusztításának hatásait is.

Nagyon látványosak azok a különleges technikával készült képek is, amelyek az mexikói őslakos ópiumtermelők nehézségeit dokumentálják. Ezek a szegénységben élő földműves közösségek kénytelenek voltak áttérni a máktermesztésre a megélhetés miatt. A fotós karcolásai és tűszúrásai a traumát és a mákgubók megkarcolását jelképezik, mert így nyerik ki az ópiumot. A piros szín a kábítószerhez kapcsolódó erőszakot és vért, de az életet is szimbolizálja.

Általánosságban elmondható, hogy a pályamunkák a világ igazságtalanságairól és borzalmairól szólnak, melyek a fotók elkészítése után sem érnek véget. Éppen ezért üdítően hatottak a hosszú hajú Buenos Aires-i lányról készült fotók a kiállításon. Antonella a COVID bezártság alatt fogadalmat tett, hogy levágatja legnagyobb kincsét, a haját, ha a karantén eltörlése után végre ismét iskolába mehet.

A hollandiai World Press Photo Foundation 1955 óta szervezi a világ legjelentősebb pályázatát, illetve az azt követő utazó kiállítását. A tárlat világszerte 120 helyszínen látogatható és mindig az előző évet mutatja be.

Természetesen a budapesti tárlat is csak egy válogatást nyújt a legjobb alkotásokból. Ha a projektek összes fényképére kíváncsi vagy, látogasd meg a World Press oldalát.

A korábbi rendkívüli közönségsiker után a kiállítás idén is öt héten át nézheted meg. A tárlatot kiegészíti Radisics Milán „Lábnyomunk, -Az ember hatása bolygónkra” című kiállítása. Részletek a Nemzeti Múzeum honlapján.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: