Mark Wahlberg épp kicsinálja a karrierjét – Az Énidő pofátlan poénokkal próbálkozik
John Hamburg író-rendező neve eddig sem jelentett garanciát a színvonalas komédiára, eddigi karrierjében a legjobb esetben is egyszer nézhető filmjei voltak, a Széf fiúk (1998), a Derült égből Polly (2004), a Spancserek (2009) és a Miért pont ő? (2016) legalábbis nem a szórakoztatás magasiskolái voltak. Forgatókönyvíróként legalább az Apádra ütök (2000) és a Zoolander, a trendkívüli (2001) sikeréhez hozzá tudott tenni, ám Hamburg sajnos nem az Énidővel kerül majd az elismert vígjátékdirektorok klubjába.
Lássuk a sztorit! Adott két jó barát, a fékezhetetlen, bulizós, pörgős, extrém kihívásokat kereső Huck (Mark Wahlberg) és a nála jóval visszafogottabb, két lábbal a földön járó, és szerencsétlenségeket folyton bevonzó Sonny (Kevin Hart). Igazából nem is értjük, miért ilyen jó haver két ennyire ellentétes személyiségű ember, de ezen túl kell lépnünk! A negyvenes éveikbe lépve Sonny immár kétgyermekes apuka, és modern házasságban él a nejével, Mayával (Regina Hall).
Az asszony azonban, miután rádöbben, hogy alig van kapcsolata a csemetéivel, úgy dönt, elviszi őket egy hétre a szüleihez, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, Sonnynak pedig „kimenőt” ad, hadd foglalkozzon egy hétig csak saját magával, kijár neki a pihi. Sonny persze nem képtelen normálisan elütni az időt, s bár először nagyon nem akaródzik neki, végül elfogadja a továbbra is a féktelen bulizásairól nevezetes Huck szülinapi meghívását. A kissé elvaduló sivatagi buli és az azt követő fura események azonban pokollá teszik Sonny énidejét…
Huck külön bejáratú, Ozorára hajazó, sivatagi szülinapi fesztiválja még ad egyfajta hangulatot, és valamennyire működő poénokkal is szolgál (na azért nem sokkal), például a pumatámadás kellően abszurd, később azonban hőseink véletlenszerűen vergődnek ide-oda, és csinálnak ezt-azt (az egyik pillanatban bosszút állnak a Mayára nyomuló gazdag ügyfélen, a másikban az általuk elütött teknőst mentik, a harmadikban hirtelen bulit szerveznek az énekes Seallel Sonny házába), átmenet azonban e szcénák között nuku. Nagyjából egy-két nap alatt lezavarják mindezt, a néző pedig csak értetlenül kapkodja a fejét közben.
Következetességet tehát ne keressünk az Énidőben, inkább amolyan káoszba fulladó bulifilm ez, amiben a szereplők egyik hülyeséget művelik a másik után, amelyek levét természetesen a folyton szájmenéses Kevin Hart issza meg, mindig az ő hátán csattan az ostor. Ez pedig gyorsan fárasztóvá válik, mivel sajnos a poénok sem olyan ütősek, hogy feledtessék velünk a cselekmény kuszaságát.
Ez azonban kevés ahhoz, hogy ne felejtsük el egy vállrándítással az egész „élményt” 24 órán belül, magasról tojva több száz ember hónapokig tartó (a filmet látva pedig nagyjából hiábavaló) munkájára.
Na de hogy némi pozitívumot is csepegtessünk a sorok közé, azért azt nem szabad elvitatni Mark Wahlbergtől és Kevin Harttól, hogy láthatóan remekül érezték magukat a forgatáson, a lelkesedésük pedig tisztán érezhető az alakításukon. Két megállni, sőt lassítani is képtelen Duracell nyuszi rohangál fel-alá a képernyőn, így bármennyire is övön aluli, megbotránkoztató vagy szimplán gusztustalan, amit művelnek a kb. 100 perces játékidő alatt, unalomba biztosan nem fulladunk e két energiabombának hála.
Az író-rendező egyébként próbált némi sekélyes mondanivalót, drámát is beslisszantani az otromba humorbonbonok közé a nemi szerepeken, a barátságon, a felnőtté váláson és a felelősségen elmélkedő szereplők által, ám ezek többsége gyorsan lepattan a képernyőről a soron következő profán poénok mindent felemésztő teljhatalmáról.
Idén karácsonyra mindenesetre a jobb sorsra érdemes, nem mellesleg Oscar-jelölt Wahlbergnek (Boogie Nights, Sivatagi cápák, A tégla, The Fighter – A harcos, Ted, A túlélő, Mélytengeri pokol, A hazafiak napja) és Hartnak is (Életrevalók, Jumanji – Vár a dzsungel, Apaság) rátermettebb, az érdekeiket ügyesebben képviselő menedzsereket kívánunk!