hirdetés

KULT

Mardoll a rap Oszvald Marikája – X-Faktor, 2. élő show

Eddig tudtam nevetni a mentorokon, de most már legtöbbször csak irritálnak. Kritika.

Link másolása

hirdetés

Igen, eljutottam arra a pontra, hogy egyszerűen idegesít, ahogy a mentorok egymás szavába vágva próbálják letolni a torkunkon magukat és a versenyzőiket. Néha tényleg úgy érzem magam, mint a piacon, ahol kofák veszekednek a vevőért. Ami sokszor akkor is elriaszthatja a "vevőt", ha amúgy az áru esetleg tetszik.

Csak akkor támogatom, hogy Miller Dávid minden adás elején énekeljen, ha utána a mentorok értékelik. A mostani produkciója szerintem nem ért széket. Szerencsére nem hagyták kibontakozni, de szerintem 20 másodpercig bőven elég azt hallgatni, hogy „süt a nap”.

Azért ide teszem nektek a klipjét, mert gonosz vagyok.

Miután az első élő show végén harmadolták a mezőnyt, mostanra a székek száma is csökkent, így immár csak három versenyzőt juttathattak tovább a mentorok, a maradék ötöt odadobták a mókusok elé.

Miller Dávid ezután alaposan rám ijesztett. Megtudhattuk, hogy anyukája ott van a stúdióban. Ha esetleg valaki nincs otthon annyira a celeb családfákban, Ullmann Mónikáról van szó, és hát egy ilyen bejelentés után az ember érthetően aggódni kezd, hogy netán anyuci is dalra fakad.

hirdetés
Szerencsére nem tette, bár már láttam lelki szemeim előtt, ahogy elénekli, hogy „Írtam a fiamnak egy dalt”.

Ehhez képest az RTL-nek még egy vágóképet sem ért meg, hogy „itt a műsorvezetőnk celeb anyukája”.

A mentorok egész visszafogottan öltöztek. (Az, hogy Alex haja sötétpiros, és egy kettétört, piros szívecskét rajzoltak a halántékára, nála teljesen normális és visszafogott.)

A múltkor Adél, Alex és Peti extravagáns volt, Laci visszafogott. Nyilvánvaló, hogy akkor ma Lacinak kellett vicces ruhát felvenni: kanárisárga zakót húzott. Alex el is nevezte kollégáját Dáridó Lacinak, és én el is képzeltem Csocseszt Laci gúnyájában. Jól állt neki.

Újítás: megmutatták a múlt hétről a mezőny hátsó traktusában hogyan alakultak a szavazatok százalékban. A 4 továbbjutóról ugyan nem árulták el, melyik fantomkép kit rejt, de az kiderült, és Dávid ki is hangsúlyozta, hogy Tóth Roland csupán fél százalékkal kevesebb szavazatot kapott, mint az utolsó bennmaradó versenyző.

A meszidzs az, hogy mindenki szavazzon, mert hát ugye fél százalék milyen kevés. Lehet, ha én is szavaztam volna (amit sosem tettem), akkor talán Roland nem esik ki.

Persze ez így, ebben a formában nem több parasztvakításnál. Akkor lehetne kezdeni valamit ezzel az információval, ha a szavazatszámokat látnánk. A fél százalék az lehet 5 szavazat és 5000 is, ami nem mindegy. Ne feledjük, az ember és a csimpánz DNS készlete csupán 2%-ban különbözik.

Sőt, épp tegnap olvastam egy cikket arról, hogy voltaképp 50%-ban banánok vagyunk.

Nagy Regina Martina kezdte a műsort, és nem aprózta el, a New York, New Yorkot énekelte, amit előtte ugyebár olyan „jelentéktelen” művészektől hallhattunk, mint Liza Minelli, Frank Sinatra vagy épp Cserháti Zsuzsa.

Az elején kicsit bizonytalannak tűnt, de aztán belejött, megjöttek az energiák, amik ehhez a dalhoz kellenek (legalábbis, amennyire egy 14 éves lánytól elvárható).

Még emlékezhettek, a Mentorháznál nem voltam Regina híve, de az utolsó két előadásával engem is levett a lábamról.

Mivel Regina produkciójáról sajnos nem elérhető hivatalos videó, hallgassátok Cserháti Zsuzsa verzióját.

Viszont bevallom, kicsit értetlenül hallgattam a mentorok értékelését. Adél arról beszélt, tetszik neki, hogy nem léptek ki abból a stílusból, amit Reginától megszoktunk. Peti és Alex is egyetértett vele, egyedül Laci mondta ki azt, ami szerintem is teljesen nyilvánvaló, hogy nagyon is kiléptek.

Nem is értem, hogy lehet azt mondani, hogy Szécsi Pál és Késmárky Marika ugyanaz a stílus, mint a New York, New York. A „Nem vagy te Néró”, amit az első élő show-ban énekelt Regina, tipikus szocpop. Balaton, Bambi és Antal Imre műsorvezetésével készült zenés műsorok jutnak az ember eszébe róla. A New York, New York ennek a világnak pontosan az ellentéte: New York, Broadway, csillogás, a nyugat ópiuma, és nem utolsó sorban Martin Scorsese.

Csak arra tudok gondolni, a mentorok annyival fiatalabbak nálam, hogy onnan nézve minden, ami 1990 előtt volt, az egy stílus.

(Aztán csodálkozunk, ha a Retro rádió Soho Partyt játszik.)

Regina előadásának pont az adja az értékét, hogy ezt az egészen más fílinget is hozni tudta. Mint kiderült, ez a kedvenc dala neki és a családjának is. Örülök, hogy elénekelte, hiszen – SPOILER – a következő adásban már nem lesz rá lehetősége.

Abban igaza lehet Lacinak, hogy Reginának még kell érnie, mert ha hiányzott talán mégis valami, az a fajta finom piszkosság, ami azoknak a sajátja, akiket párszor már megtaposott az élet.

Laci végül nem adott széket a kislánynak, így csak három igennel ülhetett le.

Mehringer Marci következett. Hozzá épp ellentétesen viszonyulok, mint Reginához. Az elején nagy rajongója voltam. Most is elismerem és nagy tehetségnek tartom, de ez a produkciója számomra kissé unalmasra sikeredett, olyannyira, hogy ha választhattam volna, inkább őt engedtem volna haza Regina helyett.

A mentorok is hasonlóan érezték, nem épült a produkció, Adél szerint Marci most nem csinált pillanatot. Így csak saját mentorától kapott igent, tehát a veszélyzónába került.

Bevallom nagy csodálója vagyok a természetnek, és mindig is lenyűgöztek a megmagyarázhatatlan természeti jelenségek. Hogy keletkezik a gömbvillám? Miként képesek a fák a gombafonalakon keresztül kommunikálni egymással?

Miért akar valaki Burai Krisztián dalt énekelni, ha senki nem kényszeríti erre?

Feltétlenül megkérdezem Tabatabai Nejad Flórát, ha találkozunk. Ő már az első élő show-ban is Burai dalt énekelt, és nagyon megörült, amikor a slágergyáros megkereste Puskás Petit, hogy szeretne Flórával dolgozni.

Készült is egy közös dal, amihez videoklip is van, ezért ezt meg tudom mutatni.

A mentorok nem repdestek a boldogságtól, Adél szerint még korai volt saját dalt énekelni. Alex szerint nem volt önazonos.

Szerintem pedig egészen egyszerűem ez egy rossz dal.

Csontig lerágott téma (a mocskos pénz mindent elront, pedig a gazdagságot nem vihetjük a sírba magunkkal, és egyébként is mennyivel jobb lenne boldognak lenni. Köszönjük Emese.)

Következett Paulina, és kiderült, hogy Laci miért öltözött sárgába. Versenyzője Kovács Kati Most kéne abbahagyni című slágerét énekelte – ami egy tehetségkutatóban akkora magaslabda, hogy méltóságon alulinak érzem lecsapni –, Laci pedig ehhez valamiért a Kill Billből merített ihletet, és Uma Thurmanre hajazó sárga ruhát tervezett a lánynak. (Igen, Laci tervezte a ruhát.)

Petinek nem tetszett, jól kezdődött, de hiányzott a vér, a dög. Alex szerint jó ötlet volt a fúzió. Végül a vegyes fogadtatás ellenére Paulina kapott széket, így zsinórban másodszor jutott tovább egyenes ágon.

Rögtön a reklám után megint Laci csapata következett, Mardoll – akit az SZMO Facebook oldalán a kommentelők valamiért Marvellnek hívnak.

Laci ezúttal arra kérte a versenyzőjét, hogy legyen visszafogott, úrinő. Megijedtem, mert ha Mardollban van valami, amit szeretni lehet, az az őrültsége. Mellesleg erről is szólt a dala: I’m Crazy. Ezúttal énekelt is, amit a mentorok szerint nem kellett volna.

Szerintem nem volt hallgathatatlanul szörnyű az énekes rész sem, ebben a produkcióban elment. Összeségében most volt először, hogy Mardoll teljesen magával tudott vinni, nagyon sok jó ötlet volt a produkcióban – állítólag mindent Laci talált ki.

Majd ha felkerülnek a videók az RTL felületeire, feltétlenül nézzétek vissza. Addig be kell érni egy lyric videoval:

Sokat gondolkoztam rajta, ki jut eszembe Mardollról, és ma rájöttem: Oszvald Marika. Tudom, ég és föld a két hölgy világa, de mégis, Mardollan valahogy ugyanaz a huncut energia dolgozik, mint mindenki kedvenc szubrettjében.

A The Harmonies ismét jött, látott és győzött. Kicsit csodálkozom is, hogyhogy ez a három lány nem jutott tovább saját jogon, miközben ők azok, akik folyamatosan hibátlanul teljesítenek.

Ők számomra azok a mezőnyben, akik eddig bármit énekelhettek, nagyon bejött. Pedig higgyék el, T. Danny munkássága legalább annyira távol áll tőlem, mint Burai Krisztiáné, és az Utoljára sírtam érted pontosan az a dal, amire alapból azt mondanám, kár volt megírni. De lám, mégsem, mert a The Harmonies valahogy értelmet adott a dal létezésének.

A lányoktól hitelesebben hangzott, talán azért, mert az ő hangjuk nem igényel autotune-t.

Peti szerint a The Harmonies tagjai voltak ma este a legjobb énekesek, és nehéz vitatkozni vele. Jelen pillanatban a múlt heti produkciójukat tudom megmutatni.

Aleeról megtudtuk, hogy tüszős mandulagyulladása volt ezért nem nagyon tudott készülni. A produkcióján nem látszott meg, hozta a kötelezőt. A fiatal rapper produkciójában nem találtam kivetnivalót, annál értetlenebbül szemléltem a körítést, amit kapott. Valamiféle pankrátor mérkőzésbe csöppnetünk, ami nem teljesen rétem, hogy jött a dalhoz, ráadásul zavaróan elvonta a figyelmet Aleeról.

Ferenci Kamilla zárta a műsort fantasztikusan, pedig az Egyedül ballagokat énekelte a Váradi Roma Cafétól. De Kamillára is igaz ami a The Harmoniesra: az egyéniségével a gyengébb, közhelyesebb dalokat is hitelesebbé tudja tenni.

Szeretném felhívni a figyelmet arra, milyen sok múlik a műsor szerkesztésén. Azzal, hogy Kamilla lett az utolsó fellépő, gyakorlatilag eldőlt a továbbjutása. Hiszen tudni lehetett, nagyon-nagyon csapnivalóan kellene teljesítenie ahhoz, hogy ne kapjon széket, és utolsóként nem fordulhatott elő ami múltkor, hogy a közönség felállítja.

Ha például Nagy Regina lett volna az utolsó, akkor ő örülhetett volna a tálcán kínált továbbjutásnak, és lehet, hogy Kamilla esik ki. A műsorkészítők nyilván azt is látják, ki kap hétről-hétre rengeteg szavazatot, tehát a favoritjaik közül ki az, akit nyugodt szívvel felállíthatnak, ha úgy jön ki, mert akkor is továbbjutnak.

De hát ilyen ez a popszakma. Alee, Paulina és Kamilla jutott tovább székből, a veszélyzónából pedig a The Harmonies, Mardoll és Mehringer Marci menekült meg. Távozott Regina és Flóra.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Orális szex a #metoo korában? - nem csak emiatt emlékezetes A világ legrosszabb embere
„Régen láttam olyan mozit, amit egy férfi írt és rendezett, mégis úgy beszél a nőkről, ahogy mi beszélünk magunkról. Nem pedig úgy, ahogy egy férfi szerint beszélnünk kellene.”

Link másolása

hirdetés

Időről időre bekerülnek a mozik kínálatába olyan filmek, amik a könnyebb eladhatóság miatt a romantikus vígjáték műfaji kategóriájába kényszerülnek, miközben sokkal többről szólnak, mint amit egy átlagos romcomtól elvárna a néző. Valószínűleg A világ legrosszabb emberére is jegyet váltanak majd néhányan, akiket megtéveszt a besorolás, és egy ígéretes első randin vagy egy önfeledtnek induló csajos estén kényelmetlenül feszengenek majd a székben, amikor váratlan kérdésekkel kell szembesülniük.

Olyanokkal, mint hogy mi értelme az életnek, vállaljunk-e gyereket csak azért, mert mások azt teszik, vagy hogy hogyan befolyásolja a szüleinkkel való kapcsolatunk a későbbi párválasztásainkat. Szerencsére vagyunk elegen, akik éppen ezekért az élményekért szeretünk moziba járni.

A világ legrosszabb embere körülbelül amnyira romcom, mint az Annie Hall vagy a Fleabag, és nem véletlenül ezt a két darabot hozom fel példaként. Ahogy az sem véletlen, hogy a film igazi fesztiválkedvenc lett, hogy Norvégia leendő Oscar-díjasaként írnak róla sokan, és amit nem egy kritikus emleget a tavalyi év – innen csúszott át 2022-re – egyik legerősebbjeként. Az így emlegetett filmeknél persze mindig benne van a pakliban a csalódás lehetősége és az, hogy visszafelé sül el a hype, éppen ezért megpróbáltam úgy hozzáállni a koppenhágai születésű, de Norvégiában élő Joachim Trier (Oslo, augusztus, Hétköznapi titkaink, Thelma) legújabb rendezéséhez, hogy ne hasson rám előre a felhajtás. Nem mondom, hogy nem láttam az elmúlt egy-két évben olyan filmet, ami ne ütött volna legalább ekkorát, és azt sem, hogy nem voltak benne olyan dolgok, amik nem jöttek át teljesen.

Ugyanígy abban sem vagyok biztos, hogy A világ legrosszabb embere nem csak az önmagukat keresgélő bölcsészek körében lesz elsöprően népszerű, de nagyon drukkolok neki, hogy megtalálja a közönségét itthon is.

Mert tényleg messze kiemelkedik a műfaji mezőnyből, az az igazi többszörnézős, felváltva sírós és nevetős fajta, amiben nem egy emlékezetes jelenet van, hanem legalább három vagy négy. Ami úgy mesél valakiről, hogy közben rólunk és nekünk mesél, amit bármeddig tudnánk nézni, és amit nagyon sokáig viszünk majd magunkkal a vége főcím után.

A film főhőse Julie (Renate Reinsve, jegyezzük meg jól a színésznő nevét és tanuljuk meg helyesen ejteni még időben!), aki a történet kezdetén a húszas évei végén jár. Egy rövid, de annál ütősebb prológusból megtudjuk, milyen lépéseken és döntéseken keresztül jutott el oda, ahol most tart az életben. Először orvosnak készült, de csak azért, mert kitűnő tanuló volt a gimiben és ide nehéz volt bekerülni, aztán otthagyta az orvosit és elkezdett pszichológiát tanulni. Közben rájött, hogy talán inkább a fotózás érdekli, de amúgy írni is szeret, egyébként pedig egy könyvesboltban dolgozik eladóként, hogy eltartsa magát.

Minden irányváltással új frizura, új baráti kör és persze új pasi jár, így köt ki a lány Aksel (Anders Danielsen Lie, Trier kedvenc színésze és alkotói alteregója), a nála tizenpár évvel idősebb, menő képregényíró mellett. Innen indul valójában a cselekmény, de már a prológus megadja az alaphangot. Egyből megszeretjük Juliet – igaz, hogy később néha legszívesebben felpofoznánk –, és rögtön tudni akarjuk, mi fog történni vele.

hirdetés

A film már a felütésben jelzi, hogy tizenkét jelenetből áll majd, plusz a bevezető és a lezárás. A prológus után ennek megfelelően tizenkét epizódot látunk Julie életéből, amik nagyjából az Aksellel való párkapcsolat, a barátokkal és a szülőkkel való találkozások, egy új szerelem, a szakmai útkeresés és úgy összességében a boldogság hajkurászásának jelenetei.

Igazi bravúr Triertől, hogy egy teljesen hétköznapi lány teljesen hétköznapi problémáit sűríti bele tizenkét felvonásba. Méghozzá úgy, hogy abban lényegében ott az egész élet. Hogy úgy mutatja be a főszereplőjét, hogy benne mindannyian magunkra ismerhetünk, és hogy a legmélyebbre fúró témáknál is képes megtartani azt a könnyed, személyes hangvételt, amit a bevezetőben megszerettünk. Pedig azért jönnek rendesen a gyomrosok, pláne a film vége felé.

De nem csak emiatt emlékezetes A világ legrosszabb embere. Régen láttam olyan mozit, amit egy férfi írt és rendezett, mégis úgy beszél a nőkről, ahogy mi beszélünk magunkról, és nem úgy, ahogy egy férfi szerint beszélnünk kellene. Egy veszekedős jelenetben Julie erre céloz is, amikor Aksel fejéhez vágja, hogy nem feltétlenül akarja vagy tudja elmagyarázni, hogy miért érez úgy, ahogy, mert az érzésekre nem lehet elméleteket és kereteket erőltetni. Ugyanígy zseniális az is, ahogy Julie egy férfitársaságban felveti, hogy ha több nő lenne vezető pozícióban, mint férfi, akkor minden gond nélkül beszélhetnénk a menzeszről nyíltan.

Vagy az, hogy Julie cikket ír egy blogra Orális szex a #metoo korában címmel, ami hatalmas sikert arat. Mindezek ellenére nem lesz a filmből feminista kiáltvány, ahogy a vállaljunk-e harminc körül gyereket nőként, mert az úgy szokás témája is egészen újszerűen jelenik meg.

De ugyanígy nagyon erős, ahogy a film bemutatja Julie és az apja ellentmondásos kapcsolatát, ami egy begombázós tripben éri el a csúcspontját. Vagy ahogy a főszereplő elmeséli, hogy az ő korában hol tartott az anyja, a nagyanyja, a dédanyja és az ükanyja. Vagy amikor egy fontos döntése előtt Julie megállítja az időt és végigfut Osló pillanatba dermedt belvárosán, hogy visszatérve már egészen biztos legyen a döntésében.

Vagy amikor belóg egy esküvőre, ahol úgy kezd flörtölni az egyik vendéggel (Herbert Nordrum), hogy megegyeznek abban, ebből nem lehet semmi komoly, mert mindkettőjüknek van valakije, közben pedig forr köztük a levegő. Vagy amikor Aksel arról beszél, hogy neki, aki bakelit-lemezeken és képregényeken nőtt fel, milyen végtelenül lehangoló ebben a felpörgött, állandóan az újat hajszoló, telefonnyomkodós világban élnie.

Megannyi tematikus, verbális és vizuális sziporka, csupa ötlet, szenvedély és frissesség, közben pedig semmi öncélúság. Egy film, aminek a főszereplője néha a világ legrosszabb emberének tartja magát, pedig semmi rosszat nem tesz azon túl, hogy megpróbál önmaga lenni, még ha nem is tudja pontosan, milyen az, ha önmaga. Egy film, ami elkap, megcsavar és még sokáig fogja a kezed. Ami után azt érzed, hogy akárhogy is van, de törekedned kell a boldogságra, még akkor is, ha néha hibázol és megbántasz másokat, mert nincs más esélyed, csak ez az egy.

A világ legrosszabb embere

Norvég-francia-svéd-dán romantikus film, 2021, 127 perc

Rendezte: Joachim Trier

Főszereplők: Renate Reinsve, Anders Danielsen Lie, Herbert Nordrum

Hazai bemutató: 2022. január 20.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Premier: Egy idegen lány költözött Puskás Petiék lakásába
Újra szerelmes dallal jelentkezik Puskás Peti zenekara, a The Biebers. A dal arról a felhőtlen időszakról szól, amikor egy kapcsolat elkezdődik – mintha csak egy sorozat bevezető részeit néznénk. Az Első Évad a srácok készülő új albumának egyik előfutára.

Link másolása

hirdetés

„A járványhelyzet okozta nagy lezárások után újra erőre kaptunk és egy elképesztően kreatív időszak köszöntött be a The Biebers életében” – mondja Peti. „Ez a negyedik számunk az elmúlt fél évben, és hamarosan alkotótáborba vonulunk, hogy gőzerővel folytathassuk a munkát. Alig várjuk a nyári szezont, hogy megújult szettel léphessünk színpadra.”

Az Első Évad zenéjét a Puskás Dani és Peti, szerezte, a szövegét a legutóbbi megjelenésekhez hasonlóan ismét Bánki Beni jegyzi, a klipet pedig ezúttal is Büki Balázs rendezte. A párhuzamos idősíkban játszódó videóban Petiék kulcsot adnak a lakásukhoz egy idegen lánynak, aki időközben elfoglalja az otthonukat.

The Biebers - Első évad


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
Magyarországon is HBO MAX-ként üzemel majd a korábbi HBO GO
Március 8-tól érkezhet a váltás.

Link másolása

hirdetés

A WarnerMedia Magyarországon és a régió többi országában, például Szlovákiában, Horvátországban, Csehországban és Lengyelországban, leváltja az HBO GO-t. A megszokott streamingszolgáltatás nálunk is HBO MAX néven lesz elérhető március 8-tól - írja a Media1.

Az HBO MAX oldalán megjelent egy erre vonatkozó üzenet az egyik felhasználónak. Ezt ő jelezte péntek reggel, majd a Google Cache segítségével le is tudta fotózni az oldal egy tárolt változatát, ahol már szerepelt egy angol felirat a március 8-i dátummal.

Pinczés-Pressing Ádám az HBO sajtókapcsolati munkatársa csak ennyit mondott a témáról:

„Érdemes lesz figyelni az HBO hivatalos kommunikációját, mert hamarosan több hírrel is érkezünk az HBO MAX kapcsán.”

Jelenleg már eltüntették a korábbi linket, nem látható a felirat sem.

Ezenkívül más váltásra is számítani lehet: idén érkezik meg Magyarországra a Skyshowtime nevű új streamingszolgáltatás, az NBCUniversal, a Sky és a ViacomCBS kínálatával. A Disney vezérigazgatójának nyilatkozata alapján pedig 2022 nyarára várható a Disney Plusz magyarországi bevezetése is.

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Rémálomszerű alakok és véres királydráma – Denzel Washington csodás a Macbeth tragédiájában
Joel Coen ezúttal a testvére, Ethan nélkül dolgozott. Az operatőr remekbe szabott, fényekkel kacérkodó, árnyékokkal táncoló képei biztosan beleégnek a retinánkba, egészen elképesztő atmoszférát kölcsönöznek Coen súlyos látomásához.

Link másolása

hirdetés

A Coen fivérek a kortárs amerikai mozi megkerülhetetlen mesterei, akik immár 37 éve tartó írói, rendezői és produceri karrierjük során számos felejthetetlen filmmel örvendeztettek meg bennünket. Egyedi, rá jellemző stílusukban mindig is jól megfért egymás mellett a humor, a dráma, a szatíra, a krimi és a thriller is, történeteik középpontjában pedig általában kisemberek állnak, akik extrém helyzetekbe sodródnak. Még az olyan komolyabb hangvételű munkáikban, mint a Véresen egyszerű (1984), A halál keresztútján (1990), a Fargo (1996), Az ember, aki ott se volt (2001), a Nem vénnek való vidék (2007) vagy A félszemű (2010) is minduntalan felütötte fejét a finom, odamondó humor vagy helyzetkomikum, ez kétségtelenül védjegyükké vált.

És bár Joel és Ethan minden eddigi filmjüket együtt készítették, egészen a 2004-es Betörő az albérlőmig az volt köztük a megállapodás, hogy Joel neve díszeleg a rendezői posztnál, Ethané a producerinél, a forgatókönyvet pedig közösen jegyzik. Az utóbbi 16 évben azonban már mindent megosztottak egymás közt, a Nem vénnek való vidékért kapott rendezői, forgatókönyvírói és produceri Oscar-díjaikat is együtt kapták. Az Apple TV+ streamingplatformon nemrég közzétett Macbeth tragédiája épp ezért rögvest kirí pályájuk bejegyzései közül, mivel Ethan első ízben nem vett részt semmilyen szinten a készítésben.

Joel minden fronton egymaga adaptálta Shakespeare klasszikus darabját, ez pedig meg is látszik az eredményen: a film elég élesen elkülönül a Coen-életmű eddigi darabjaitól.

William Shakespeare a Titus Andronicus mellett talán legsötétebb művéből természetesen számos filmes feldolgozás született az utóbbi több mint 100 évben, közülük a leghíresebbek közé tartozik Orson Welles 1948-as verziója, Akira Kuroszava 1957-es Véres trónja, Roman Polanski 1971-es látomása, legutóbb pedig Justin Kurzel álmodta kiválóan a tragédiát a vásznakra 2015-ben Michael Fassbender és Marion Cotillard segedelmével. Joel Coen tehát nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, első, öccse nélküli projektjének a Macbeth újabb filmre vitelét választja. (Ezt egyébként felesége, a háromszoros Oscar-díjas Frances McDormand is szorgalmazta, aki Lady Macbeth szerepében tűnik fel, ő egyébként korábban már eljátszotta e karaktert színházban.)

A Macbeth tragédiáját mégsem lehet könnyedén elintézni azzal, hogy egy újabb okés Shakespeare-adaptáció.

hirdetés
Az persze rögtön kiemeli a többi változat közül, hogy a címszerepet ezúttal egy fekete színész, Denzel Washington alakítja, illetve az is, hogy az egész film fekete-fehérben forgott, ám arra az élményre biztosan nem vagyunk felkészülve, amit végül maga a mű nyújt.

Az egy dolog, hogy a Macbeth tragédiája Joel Coen eddigi legkomorabb filmje, amely hírből sem ismeri a humort, az alapanyagon való lazítás nem is szerepelt a célok közt. Az sem meglepő, hogy az író-rendező Shakespeare nyelvezetét használja, vagyis korabeli angolsággal zajlanak a szócsörték, dialógok és nagymonológok. Már ezen összetevők is egyértelművé teszik, hogy a színházért és Shakespeare-ért rajongók körében jobban betalál majd a film, hiszen türelem, frissesség és odafigyelés kell a szövegzápor értelmezéséhez, álmosan, fáradtan nem érdemes próbálkozni vele.

Nem beszéltünk még azonban egy nagyon fontos dologról: a kiállításról, a látványról, a vizualitásról. Ebben pedig a Macbeth tragédiája minden eddigi adaptáció fölé kerekedik. Coen és csapata ugyanis azt szerették volna, ha a nézők minél inkább elszakadnak a realitástól, ezért az egész filmet stúdióban, megépített díszletek között rögzítették, az utolsó jelenet egyik elemét leszámítva egyetlenegy külső felvétel sincs benne. Pedig a szereplők korántsem csak szobákban ármánykodnak, többször kimerészkednek a szabadba is. Az eredmény? Steril, színpadias, furcsa, nyomasztó, sokak számára bizonyosan elidegenítő hatás, Bruno Delbonnel operatőr (Amélie csodálatos élete, Hosszú jegyesség, Harry Potter és a félvér herceg, Llewyn Davis világa, A legsötétebb óra) remekbe szabott, fényekkel kacérkodó, árnyékokkal táncoló képei viszont biztosan beleégnek a retinánkba, egészen elképesztő atmoszférát kölcsönöznek Coen súlyos látomásához.

A színészek is természetesen tudásuk legjavát hozzák, közülük is kiemelkedik (nem meglepő módon) Denzel Washington (jöhet a kilencedik színészi Oscar-jelölés?), de Frances McDormand és a Ross szerepében látható Alex Hassell (többek között az élőszereplős Cowboy Bebop-sorozat főgonoszaként lehet ismerős) is kitesznek magukért,

a boszorkányokat és az öregembert alakító Kathryn Hunter pedig olyan jelenség, aki bizonyára sokakat késztet majd kényelmetlen fészkelődésre és rémálmokra. Az a hang, az a küllem, brrr, borzongató.

Részleteiben tehát valóban kivételes produkcióval van dolgunk, mégis azt kívánom, ne ez legyen Joel Coen számára a filmes ösvény, amin mostantól jár majd. Maradjon meg egy kakukktojásnak, egy érdekes művészi kísérletezésnek, egy régi vágy beteljesülésének! Mert bár értékelni temérdek fronton lehet a Macbeth tragédiáját, szeretni már sokkal nehezebb.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: