Majdnem meghalt egy motorbalesetben, szinte teljesen kivágták első nagy főszerepéből, és nem szégyelli a Ragadozókat – Portré Adrien Brodyról

Ganxsta Zolee a Facebookon tudatta, hogy kedden elhunyt édesanyja, Kassai Ilona, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő.

Az 59 éves rapper szerda este osztotta meg a hírt, egy közös fotóval és szívszorító sorokkal búcsúzott, vette észre a Blikk.

- olvasható a zenész posztjában.

Életének 92. évében elhunyt Komjáthy György EMeRTon-díjas és Fonogram szakmai életműdíjas magyar zenei szerkesztő, a Magyar Rádió volt munkatársa – közölte családja a közösségi médiában.

Komjáthy 1952–1959 között a Bartók Béla Zenei Szakközépiskola orgona-zeneszerzés-népzene szakán tanult, majd 1958–1993 között a Magyar Rádió technikai rendezője, majd zenei szerkesztője volt. 1964–1998 között a Vasárnapi koktél, 1965–1993 között a Csak fiataloknak, 1970-től a Töltsön egy órát kedvenceivel, 1971-től a 25 perc beat és A beat kedvelőinek című műsorok szerkesztője volt.

1986–1997 között a Danubius Rádió zenei szerkesztője volt, az utolsó három évben már nyugdíj mellett. 1999-től a Sláger Rádió Nem csak fiataloknak című kívánságműsorának társszerkesztője.

Gyermekei így emlékeztek meg róla: „Szeretted az életet, imádtad a családodat, rajongtál a hobbidért, a zenéért, munkádért. Öt hete még aktívan dolgoztál – ahogy mondtad. Azt tervezted, hogy a rádiózás 100 éves születésnapján virágot teszel második otthonod, a Bródy Sándor utca 5-7 épületéhez. Sajnos december 1-jén már nem lehetsz ott.”

Aki valaha hallott már a Recirquel társulatról, vagy látott tőlük bármilyen előadást, az tudhatja, hogy látványban és érzelemben nincs hiány náluk. És nagyjából azt is sejtheti, hogy most mire számíthat... vagy talán mégsem. Mert ez a produkciójuk minden eddiginél nagyobb, és nemcsak méreteiben, hanem abban is, amilyen mértékben hat a nézőre.

Úgy érkeztem a sajtótájékoztatóra, mint mindenki más: kíváncsian, de fogalmam sem volt, hogy pontosan mi fog történni. Abban biztosak lehettünk, hogy fotózni és videózni lehet — ami már önmagában is különleges lehetőség volt, hiszen a Walk My World előadásán ez majd tilos lesz.

Bevallom, elsőre ez nekem is furcsán hangzott. A bizonytalanság csak akkor kezdett oldódni bennem, amikor meghallgattuk a készítőket, és lassan elkezdett összeállni, hogy miről is van szó.

A tájékoztató után megkaptuk az első instrukciókat: maszkokat vettünk át, amit végig viselnünk kellett. Már ettől megváltozott a hangulat.

Ezt követően csoportokra osztottak minket, hiszen az előadásból mi is csak egy-egy apró jelenetet nézhettünk meg. Én fotós kollégámmal Hector otthonába pillanthattam be.

Ahogy a hosszú folyosókon sétáltunk, már maga az út is felépítette bennünk ezt a külön világot. Nem tudtuk megmondani, milyen korban járunk — egyszerre volt időtlen és nagyon konkrét. De a falak, a fények, a hangok határozottan baljós hangulatot árasztottak. Abszolút érthető, hogy ez miért csak felnőtteknek szóló program.

Az első jelenetben egy férfi táncát nézhettük végig. Képtelenség volt nem érezni, mennyire más ez így, pár lépésnyire az előadótól.

De pont ez a zavar az, ami miatt nagyon működik az egész. Mert kizökkent. Mert megkérdőjelezi azt is, hogy mit jelent nézőnek lenni egy előadáson.

Aztán továbbmentünk a fő térbe, ahol a finálé zajlik majd. Itt már több szereplő volt és óriási nyüzsgés.

Itt sokkal könnyebb volt kívülről nézni az egészet, de közben azt is biztossá vált, hogy a legnagyobb hatást azok a pillanatok váltják majd ki az emberekből, amik intim terekben zajlanak.

És ez az, ami miatt tényleg nem tudom megmondani, hogy ki mit fog érezni — csak azt, hogy valamit biztosan.

A Walk My World élménye: immerzív mitológiai utazás Budapesten

A Recirquel új produkciójában a néző szó szerint a történet részévé válik: a 2,5 órás előadást egy 6000 m²-es, filmes díszleteket idéző térben szabadon járhatja be.

A látogatók közelről követhetik az előadóművészek mozdulatait, bejárhatják titkos szobákat, megérinthetik a berendezési tárgyakat, és még egy elrejtett bájitalt is kipróbálhatnak. Az élményt erősíti, hogy a nézők maszkot viselnek, így láthatatlan megfigyelők lehetnek.

De a Recirquel produkciója nem csupán egy élménytér, hanem egy gazdag, mitológiai alapokon nyugvó történet is egyben.

Ez az ókori mítosz kel életre 220 különálló jelenetben, lenyűgöző újcirkusz és tánc produkciók közepette, teremtve meg ezt a minden érzékszervre ható, lüktető, érzéki világot.

Az alkotói munka mélységét mutatja, hogy az előadáson több mint 20 különféle cirkuszi zsáner látható, köztük olyan ritkaságok, mint a tízméteres magasságban repítő orosz hinta, a cyr vagy a rhönrad. A táncművészet is rendkívül gazdag repertoárral bír: a kortárs tánc és a balett mellett a kontakt improvizáció is hangsúlyos szerepet kap.

A filmszerű látvány élményét emelik a technikai részletek. A 150 fős stábot olyan nemzetközi kiválóságok is segítették, mint a világhírű brazil Grupo Corpo vagy az amerikai táncművész, Bill Shannon, ezzel is aláhúzva az előadás világszínvonalát.

A látványtechnikai csúcspontok között említendő egy ötméteres, az artistákkal együttműködő robot, valamint a földről felemelkedő ágyak és asztalok. Az előadóterek falait kortárs képzőművészek egyedi grafikái és falrajzai teszik még varázslatosabbá.

Vági Bence rendező-koreográfus szerint a Walk My World unikális attrakciója lesz Budapestnek, hiszen ehhez hasonló léptékű immerzív élményt eddig csak a világ legnagyobb művészeti központjaiban (New York, Sanghaj, London) láthattak a nézők.

Ez az előadás épp azért fontos a mai közönség számára, mert a hagyományos, állatos cirkuszt felváltó új megközelítést XXI. századi köntösben viszi színre:

A modern közönség, aki megszokta a digitális ingereket, itt valóban valami olyan élménnyel találkozik majd, ami minimum az előadás idejére teljesen kiszakítja a valóságból.

Már az első képsoroknál világossá válik, hogy az It: Welcome to Derry nem kíván óvatoskodni.

Szó szerint és átvitt értelemben is. A rendező keze nyoma minden pillanatban érezhető, a sorozat hangulata már az első részben magával ragadja a nézőt. Itt nem kímélnek senkit és semmit.

A hatvanas évek miliője rendkívül hitelesen kel életre. A díszletek, a jelmezek, a zenék és a színek együttesen teremtik meg azt a nosztalgikus, mégis fenyegető légkört, ami az eredeti filmek egyik legnagyobb erőssége. Az alkotók ügyesen egyensúlyoznak a múlt bája és a borzalom közt, ez az ellentét adja a sorozat igazi ízét. A gyerekkori ártatlanság és Derry mélyén megbúvó gonosz kontrasztja itt is tökéletesen működik.

A 18-as karika bőven indokolt, ám a készítők ügyesen elkerülik a túlzások csapdáját, épp annyit mutatnak, amennyit kell. Ez a visszafogottabb merészség teszi igazán feszessé a hangulatot. Maradjunk annyiban, hogy az első jelenet szülésjelenete velem marad egy ideig.

A történet középpontjában ismét gyerekek állnak, akik egy titokzatos eltűnés nyomába erednek. Matty (Miles Ekhardt) sorsa már a nyitányban eldől, de „barátai”: Lilly (Clara Stack) és Teddy (Mikkai Karim Fidler) még nem tudják, mi történt vele.

Pontosabban egy nagy titkával. A gyerekszínészek frissességet hoznak a képernyőre: természetesek, szerethetőek és hihetőek. Bár egyikük sem ismert név, mindannyian tökéletesen hozzák a karaktereiket. Már most érezni, hogy erős kis csapat kovácsolódik belőlük, akárcsak az eredeti film hőseiből. De azért várjuk ki az első rész végét.

A felnőtt szereplők közül James Remar és Jovan Adepo visznek színt a mellékszálakba. Alapvetően érdekes a koreai veterán története, aki a hidegháborús Amerika árnyékában próbál boldogulni. Mint afroamerikai tiszt, ki kell harcolnia társai tiszteletét, olykor kevesebb sikerrel. Ez, a rasszizmussal szembeni görbe tükör, meglátjuk majd mire megy. A sorozat itt-ott játszik történelemmel, néha kissé idealizálja a múltat, de mindez megbocsátható, mert a cél nem a dokumentarizmus, hanem a hangulat megteremtése. Ez viszont egyértelműen működik, méghozzá hibátlanul.

Bill Skarsgård hiánya talán meglepetésként érheti az egyszeri nézőt, de éppen ez ad izgalmat az első résznek. A terrorbohóc árnyéka ott lebeg minden jelenet fölött, még akkor is, ha ő maga nem bukkan fel. Ez a sejtelmesség fokozza a feszültséget: tudjuk, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor újra szembenézünk vele, és ez a várakozás az egyik legerősebb húzóereje az első résznek. Alig várom a folytatást!

A kamera néha játékosan követi a gyerekeket, máskor ridegen pásztázza a kisváros utcáit, mintha maga Derry is élne, lélegezne. Az effektek nem hivalkodóak, inkább finoman támogatják a történetmesélést, egészen addig, ameddig be nem tör a képernyőre a kétfejű repülő démonbébi és minden finomkodást kidobnak az utcára. A hangdizájn tökéletesen épít a csend erejére és a kaotikus pusztításra.

Az első epizód végén katartikus pillanat zárja a történetet. Egy olyan befejezés, ami után az ember ösztönösen a következő rész gombja után nyúlna, ha tehetné. A Warner azonban heti adagokban tálalja a rémálmot, így marad a várakozás feszültsége.

A sorozat legnagyobb erénye, hogy nem csupán rettegést kínál, hanem érzelmet is. A barátság, az örökölt traumák, a bűntudat és az összetartozás témái újra és újra előkerülnek, a horror elemek mögött valódi emberi dráma húzódik. A gyerekszerelem és a veszteség árnyéka, a felnövés fájdalma mind ott rezeg a háttérben, ettől lesz a sztori több puszta ijesztgetésnél.

Összességében az It: Welcome to Derry első része méltó folytatása Muschietti világának. Nagyon reméltem, hogy A Flash - A villám csak egy véletlen botlás volt és a szakember nem felejtett el rendezni.

Aki szerette a 2017-es filmeket, az most is otthon fogja érezni magát ebben a baljós kisvárosban. Az alkotók tisztelettel nyúlnak a forráshoz, mégis képesek új színt vinni a történetbe, eddig azért az kiemelhető, hogy még csak egy rész elérhető a sorozatból. Ha a folytatás is tartja ezt a színvonalat, akkor Derry városa újra a modern horror egyik legizgalmasabb helyszínévé válhat, és mi örömmel térünk vissza oda, bármennyire is rettegünk tőle.