hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Lévai Balázs: Imádok győzni, olyat csinálni, amit szeretnek az emberek

Megkérdeztük, miért épp a Wellhellóról készített filmet, és hogy mi a véleménye a mostani 18-35-ös generációról.

Link másolása

hirdetés

Lévai Balázs, akit annak idején a Nagy Könyv és más tévéműsorok vezetőjeként ismertünk meg, és akinek olyan zenés vagy irodalmi alkotásait kedveltük, mint a Dob+Basszus vagy a Bestseller, csapatával most megcsinálta a Wellhello-filmet #Sohavégetnemérős címmel.

A mozikban már megy a film, mi pedig beszéltünk vele arról, hogy mit csinált 2010 óta, amikor kiszorult a köztévéből, miért épp a Wellhellóról készített filmet, és hogy mi a véleménye a mostani 18-35 éves generációról.

– Nem hiányzik a tévézés?

– Az a része, hogy képernyőn legyek, egyáltalán nem. Úgy tekintek erre, mint az életem egy lezárt részére. Ahogy anyám mondta egyszer: Ez neked már megvolt, kisfiam! Ennek a Kárpát-medencei értelmiségi sorsnak a velejárója, hogy 6-8 évente újra kell tervezni az életünket. 2006-ban a Kamera Hungária Fesztiválon megnyertem minden létező díja a Dob+Basszus és a Bestseller című műsorokkal, én voltam az "est nyertese". Akkor azt hittem, minden a helyére került, lesz egy szép szakmai karrierem, hiszen kapok feladatot életem végéig, a szakmai elismeri a tudásom.

"
Csak azzal nem számoltam, hogy a szakma megy ki alólunk.

Szóval, a képernyő nem, de a műsorkészítés, a heti rendszerességű munka az hiányzik, és az egy-két évre előre tervezés. Ma jó esetben egy fél évre látok előre. De én mindig is külsős voltam, nem voltam a Magyar Televízió alkalmazottja, a szabadúszás cseppet sem új nekem, de 2010 után újra kellett tervezni az útvonalat. Akkor kiestem a köztévé kegyeiből.

hirdetés
Névjegy

Lévai Balázs, a Magyar Televízió egykori szerkesztője, rendező-műsorvezetője. Bestseller című sorozatában közel 30 világhírű kortárs írót mutatott be a magyar nézőknek.

Műsorai: Magyar Dal Napja 2010, Nyugat 100, A Nagy Könyv, Dob+basszus.

Filmjei: Engedem, hadd menjen, Három rohadék rockcsempész - A huszonötödik év, #Sohavégetnemérős

Könyvei: Bestseller 1-2, Lovasi - Idáig tudom a történetet

_nsz7858

– Lelassul az ember? Vagy nagyobb projektekben gondolkodsz?

– Hát, az elmúlt néhány évem sok mindennek volt mondható, csak lassúnak nem. Nagyon sok kisebb műsorvezetői munkával keresnek meg, de a nagyját már elutasítom. Alapvetően a saját, nagy projektjeimre koncentrálok. Lovasi-könyv, Tankcsapda-road movie, Csík-Quimby dokumentumfilm és most a #Sohavégetnemérős című játékfilm. Engem a kihívás éltet. Az a bizonytalanság, hogy meg tudom-e csinálni. Világéletemben versenyző-típus voltam, ezt biztos vízilabdás múltamból hozom.

Most a Wellhello-filmmel egy olyan dologba nyúltam bele, amely életem legkeményebb kihívásának bizonyult.

Szóval, alapvetően a saját ötleteimet valósítom meg, de sokszor mondok igent olyan felkérésekre, amik izgatnak. Ilyen volt a Caramel- vagy a Csík-koncert rendezése az Arénában, és ilyen lesz jövőre a "Lovasi 50" koncert rendezése ugyanott, vagy a 10. Fishing On Orfű Fesztivál, ahol felkértek, legyek a fesztivál "védőszentje". Azt mondtam, végre. Itt volt már az ideje.

– Mit csináltál a legszívesebben?

– Iszonyú szerencsés vagyok, mert az elmúlt hat évben nagyon sokaknak, akik kiszorultak a médiából, teljesen újra kellett programozni magukat. Nekem semmit sem kellett csak a pénzért csinálni. A nagyobb munkák közül amúgy is csak egy dolgot csináltam pénzért, a Társulat c. produkciót, amiből gyorsan ki is szálltam, mert felismertem, csak olyan feladatban tudok jól működni, amiben hiszek.

"
Olyan dolgokba vágtam bele 2010 után, amiket egyáltalán nem volt biztos, hogy meg tudok csinálni.

Ilyen volt a Lovasi-könyv, ami előtt nem volt "irodalmi munkásságom". Nagyon meghatározó élmény volt az a másfél év, amíg megírtam. Magamról is sok mindent megtudtam. Leginkább azt, hogy tudok lelassulni és egy olyan tudatállapotba kerülni, ami az íráshoz szükséges.

– Mit várnak tőled, akik megkérnek ezekre a munkákra? A Kispál-koncert, a Lovasi-könyv, a Tankcsapda-film esetében például.

Tudod, mit várnak? Azt, hogy rendben lesz. Hogy leveszem a vállukról a terhet.

Azt, hogy nem lesz minőségen aluli, hogy nem lesz gagyi. Hogy ne kelljen ezen izgulni, ne kelljen ezzel nekik törődni. Van ez a nagydarab csávó, aki kézben tartja a dolgokat és levezényli a feladatot. Ez egyfajta biztonságérzetet ad nekik.

Nem tudják, hogy milyen lesz a végeredmény, de azt tudják, hogy milyen nem lesz. Nekik ez a legfontosabb, főleg azoknak, akik sok mindent csinálnak egyszerre._nsz7740_nsz7792

– Lovasival volt korábban kapcsolatod, de a Tankcsapdával kevés. Ők hogy fogadtak a bizalmukba?

– Ez egy érdekes történet, mert teljesen más kulturális gyökereink vannak, én Budán nőttem fel, ők Debrecenben. Mások a zenei gyökereink is, bár, mint kiderült, annyira mégse más, mint gondoltam. Ők is ugyanúgy hallgattak alternatív zenéket a 80-as, 90-es években, mint. Korábban kevés alkalommal sodort össze az élet, egy Dob+Basszus adás, egy MTV Icon koncert, de az maradt meg bennük, amikor együtt dolgoztunk, hogy működött a kémia. Egyszer bejöttek hozzám egy internetes rádióba, az interjú után kezdtünk el gondolkodni a filmen. Én azt javasoltam, hogy legyen 25 éves évfordulós dokufilm. Végül két film született meg ebből a beszélgetésből, mert ők azt mondták, hogy csak a múltbanézős film nekik kevés. Ők egy élő, dübörgő rockzenekar, amelyik épp új lemezt készít, nem a múltat akarják ünnepelni. Így csúszott ki egy turnéfilm is.

– Ez már majdnem film…

– Még azért nem, inkább egy tipikus, low budget road-movie. Elsősorban zenészeknek és rajongóknak készült. De itt tényleg mindent meg lehetett mutatni a zenekarból. Amit kivágtunk a filmből, az nem azért volt, mert el akarták dugni, hogy jaj, ezt azért ne lássák. Hanem inkább azért, hogy feszesebbé tegyük a filmet. Van benne pár olyan jelenet, amelyben fura helyzetbe hozom őket, de eszükbe nem jutott kivenni. Ezek a srácok nem rendezhetőek. Beállított dolgokat nem nagyon lehetett csinálni. Lukács Lacit amúgy is nehéz kimozdítani a komfortzónájából, nagyon fegyelmezett és tudatos zenész, 0-24-ben ő Lukács Laci. Ezt nem bántásból mondom, ő ilyen karakter. Nem lehet kizökkenteni. Nem arról van szó, hogy nem őszinte, hanem tudatos. Ő felveszi a csizmát, kimegy, rocksztár. De amúgy meg majdhogynem introvertált alkat. Sok zenészt ismerek, akik privátban is éjjel-nappal nyomják a műsort. Laci nem ilyen. Egy éven keresztül könyörögtem nekik, hogy vesszenek már össze, legyen már valami anyázás vagy ajtócsapkodás, mint egy rendes zenekarnál. Van is egy jelenet, amikor kicsit vitatkoznak, majd megállnak és kiszólnak nekem, hogy „na, ez már elég feszültség?”

– Akikkel korábban dolgoztál, azok nagyjából a saját generációd. Quimby, Kispál, Tankcsapda, Ákos. Hogy jutott eszedbe a Wellhello?

– Kezdtem azt érezni, körbeér a történet. Nem nagyon volt már olyan jelentős zenekar, amellyel nem dolgoztam együtt.

Szóval, ha nem vigyázok, menthetetlenül én leszek ennek a generációnak a krónikása, együtt fogunk megöregedni és beszélgetni a régi szép időkről. Vagy elindulok, és megpróbálok megérteni egy másik generációt is.

A VOLT fesztiválra én úgy mentem le 2015-ben, hogy meghallgassam a Wellhellót, kiváncsi voltam, mit tudnak élőben. Láttam egy fotót egy szegedi koncertről, ahol nagyon sokan voltak. Sopronba csak miattuk mentem vissza a végére. Délután hat óra, tűző nap, iszonyú meleg. És a Nagyszínpadnál 25 ezer ember várta őket, akik – ezt fontos tudni – élőben játszó zenekar, még félplaybackben sem játszanak. Nem hittem el, amit láttam. Egy alig féléves banda koncertjén voltak ennyien. Utána ültünk le beszélgetni, előtte egyszer találkoztunk a Fluorral, de nem voltunk semmilyenbe. Még arra is emlékszem, hogy a Fluor gulyáslevest evett, a Diaz meg hagymás rostélyost, nem gondoltam volna, hogy ők ilyen magyaros kaját esznek… Később még egyszer találkoztunk, és akkor már arról beszélgettünk, hogy milyen film legyen. Illetve, hogy milyen ne legyen. Szép sorban kizártuk a különféle műfajokat. Fluor kizárta a dokumentumfilmet, rossz élményei voltak korábbról a saját dokufilmjével kapcsolatban. Turnéfilm ne legyen, koncertfilm szintén ne, ahhoz nem értek.

"
Egymásra néztünk: Hát baszki, akkor marad a játékfilm.

– Klasszikus játékfilmet meg aztán egyiken se csináltatok. Gondolom, akkor még egész más volt a fejetekben, mint ami a moziba került most?

– Először írtunk egy szinopszist, ami egy klasszikus zenekaros film lett volna a Wellhellóval a főszerepben, Mindenféle dolgok történtek volna velük, lett volna egy mindent elszúró menedzserük, viccesek, de éreztük, hogy nem működik, ezért kidobtuk. Írtunk egy másikat, azt is kidobtuk. És akkor elérkeztünk egy fordulóponthoz, amikor megvilágosodtam, hogy nem nekem kell ezt a filmet rendezni. Rájöttem arra is, hogy ezzel a generációval kell ezt a filmet megíratni, ekkor került a képbe Tiszeker Dani, aki a rendező lett, Pataki Ádám operatőr és a három forgatókönyvíró. A koncepció innentől az volt, hogy abszolút elsőfilmes csapat legyen, amelyik megcsinálja a saját generációjának a filmjét._nsz7731_nsz7767_nsz7838

– Hol találtál rájuk?

- Meggyes Krisztina dokumentumfilm-rendező kollégám segítségével találtam rá Daniék csapatára. Vicces, mert Pataki Ádám operatőrrel egy kórteremben feküdtünk tíz évvel ezelőtt, amikor műtötték a lábunkat, Horváth András forgatókönyvíróval meg egy gyerekműsort vezettünk 20 évvel ezelőtt, amikor ő 10 éves volt. Szóval, már sok-sok éve is összesodródtunk. Tiszeker Dani hozta a szkeccsfilm ötletet. Arra jöttünk rá, hogy a Fluor szövegeire kell koncentrálnunk, mert ezek hordozzák a Wellhello-életérzést.

"
Irgalmatlan sok munka után eljutottunk oda, hogy egy-egy Fluor-sor mögé építünk fel egy-egy sztorit.

A dalok inspirálták a történeteket. A címen ezután gondolkodtunk, olyat akartunk, ami egyszerre fejezi ki a zenekart, a szövegeiket és a generációt is. Ez a fura szómontázs a Rakpartban szerepel.

– Ő is belefolyt a munkába?

– Igen, amennyire ideje engedte, belefolyt a munkába, de inkább csak csekkolta az elkészült szövegeket, és pár javítást kért a szóhasználatban.

– Te mit látsz ebben a generációban?

– Minden generáció a sajátját tartja az igazinak. Ami utánunk jön, az maga az Armageddon, szörnyű értékromlás, satöbbi. Ami egy jó nagy marhaság. Azt látom, hogy ebben a generációban nagyon kitolódik a felelősségvállalás időszaka, különösen a gyerekvállalásé. Pontosabban fogalmazva a gyerekkor tolódik egyre jobban ki. Nekem 29 évesen már két gyerekem volt. Viszont most egy 18 vagy egy 32 éves fiatalnak nagyjából hasonló az élete, hasonló szituációkban vannak, hasonló vágyakkal és igényekkel.

A Facebookon vagy a Tinderen összetorlódott legalább két generáció.

– Akik a rendszerváltás környékén vagy azután születtek, mitől mások, mint a korábbi generációk?

– Más gesztusok és beidegződések működnek náluk. Kulturálisan mások. Mi még megpróbálunk görcsösen a sorok között olvasni, ők sokkal direktebbek, kevesebbet paráznak azokon, amiken mi. Amúgy nem őszintébbek, bár sokkal transzparensebbnek tűnnek a közösségi média miatt.

"
De ez egyfajta állandó nyomást is jelent, nagy a teher rajtuk. Mindig meg kell felelni, ott kell lenni mindenhol, be kell csekkolni mindenhová, különben lemaradsz, és nem leszel menő.

A sikeresség látszatát fenn kell tartani. Azt is látom, hogy totál apolitikusak, közélet-ellenesek, illetve két véglet van, vagy nagyon belevetik magukat a politikába, vagy teljesen elutasítják.

– A zenekaraik se nagyon politizálnak. Még egy generációval korábban, a Kaukázus vagy a többiek azért még igen.

– Ezt nem fogalmazhatjuk meg elvárásként egy popzenében utazó zenekarral szemben. Fluorral volt pár szakmai vitám volt az elmúlt évben, megvívtunk néhány csatát, de kijöttünk belőle. Ő egy nagyon tudatos fickó. A Wellhello az ő fejében egy kifejezetten szórakoztató célú projekt, Diaz segítségével nagyon pontosan belőtte, hogy milyen legyen. Egy olyan zene, amely arról szól, hogy érezzük jól magunkat. Laza bulizenekar, amely nem fáj senkinek, nem karcol meg senkit. De a "két koktél negyvenhétezer" sor azért csak becsúszott, aminek van némi politikai felhangja._nsz7787_nsz7810_nsz7819

– Ebben benne volt, hogy egynyári zenekar lesz?

– Benne, persze, de már az első nyáron látszott, hogy nem az lesz. Azt viszont nem lehet tudni, mennyi van benne. A megújulás minden zenekar életében nagy kérdés.

Diaz egy profi zenei producer, akire hosszútávon lehet építeni, de Fluor elég öntörvényű.

Nála nem lehet tudni, hogy két év múlva nem dönt-e úgy, hogy valami egész mást akar csinálni.

– Megváltoztatja a Wellhellóról vagy Fluorról kialakult képet a film?

– Radikálisan nem, de reméljük, kicsit feljebb pozicionálja őket, hiszen a #Sohavégetnemérősben az ő zenéjük fogja össze a generációs sztorikat, ők a hoppmesterek. Fluor már rég nem haknihuszár, de ezt le kellett mosnia magáról és a Wellhellóval már megtette. Azzal, hogy a film komolyan veszi a szövegeit, hogy azokból indulnak el a sztorik, és a film végén egy Wellhello-koncertre érkezünk meg, biztos növeli az ázsiójukat, komolyabban veszik őket. Hogy ez túl tud-e majd mutatni ezen a rövid korszakon, az idő eldönti. Négy-öt év múlva meglátjuk.

– Mennyit jósolsz nekik?

– Ebben a műfajban nem lehet jósolni. Ki mondta volna meg 2014 márciusában, hogy azon a nyáron tízezrek előtt játszanak majd? Az összes kifelé nagyon magabiztos rocksztár befelé egyáltalán nem olyan erős és határozott. Tamásban is megvan az állandó kétkedés, para, hogy mi lesz a jövőben, működik-e az, ami most nagyon megy, tudják-e még ugyanazon a szinten csinálni, amit eddig. De csak ebből a kétkedésből lehet előre jutni, semmi másból. Az biztos, hogy előbb-utóbb kell egyet csavarniuk ezen a történeten, hogy érdekesek tudjanak maradni.

– Mit vársz a filmtől? Mivel lennél elégedett?

– Imádok győzni. Nem a díjakra gondolok, hanem olyat csinálni, amit szeretnek az emberek. Mint például a Lovasi-könyv, amely nagy szakmai- és közönségsiker lett. A #Sohavégetnemérős nem egy Tarkovszkij-film, de amit vállal, azt szépen megoldja.

Szerettünk volna egy minőségi szórakoztató filmet csinálni, amin a 48 éves anyuka és a 18-20 éves gyerekei is jól szórakoznak.

Tudtam, hogy nehéz lesz a semmiből sokszázmilliós állami támogatás nélkül összehozni egy mozifilmet, de azt nem sejtettem, hogy ennyire. Éppen ezért óriási boldogság, hogy sikeres lett. Szinte csak jó kritikákat kaptunk, és már az első hétvégén nagyon sok nézőnk volt. Ki tudunk törni a megszokott zenekari film kategóriából, szerencsére a legtöbben generációs filmként értékelik, aminek mi is szántuk. A 40 pluszos nézők meg azt szeretik benne, hogy megismerhetik belőle a gyerekeik gondolkodásmódját, világlátását. Szóval, szerencsére több generációt is sikerült megszólítani vele.

– Mit csinálsz utána?

– Fogalmam sincs. Védőszent leszek. Életemben nem fáradtam még el ennyire....

– Miért?

- Mint producer, elképesztő mennyiségű munka van mögöttem, és ebben a pénzszerzés csak egy szelet. Ott a kreatív rész, a gyártási rész, az utómunka, a kommunikáció, a forgalmazás, stb. Egy amerikai filmben nem véletlen van nyolc producer kiírva a stáblistára, ezt én most egyedül csináltam.

"
Már csak azt várom, hogy fejeződjön be, mert az utolsókat rúgom. De boldogan, mert klassz dolgot hoztunk össze.

Jövőre befejezem a félig kész fikciós könyvemet, amivel nem a szépírók babérjaira török majd, ez bevallottan egy lektűr lesz. Egy általam kitalált zenekarnak a sztoriját írom meg, amibe nagyon sok olyan történet lesz belegyúrva, amit zenész barátaimtól hallottam, de soha nem vallanák be, hogy velük történt. Az lesz a címe, hogy Beállás. A könyv mellett jön Orfű, jön a Lovasi-életműkoncert rendezése, szóval nem fogok unatkozni 2017-ben sem.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Orális szex a #metoo korában? - nem csak emiatt emlékezetes A világ legrosszabb embere
„Régen láttam olyan mozit, amit egy férfi írt és rendezett, mégis úgy beszél a nőkről, ahogy mi beszélünk magunkról. Nem pedig úgy, ahogy egy férfi szerint beszélnünk kellene.”

Link másolása

hirdetés

Időről időre bekerülnek a mozik kínálatába olyan filmek, amik a könnyebb eladhatóság miatt a romantikus vígjáték műfaji kategóriájába kényszerülnek, miközben sokkal többről szólnak, mint amit egy átlagos romcomtól elvárna a néző. Valószínűleg A világ legrosszabb emberére is jegyet váltanak majd néhányan, akiket megtéveszt a besorolás, és egy ígéretes első randin vagy egy önfeledtnek induló csajos estén kényelmetlenül feszengenek majd a székben, amikor váratlan kérdésekkel kell szembesülniük.

Olyanokkal, mint hogy mi értelme az életnek, vállaljunk-e gyereket csak azért, mert mások azt teszik, vagy hogy hogyan befolyásolja a szüleinkkel való kapcsolatunk a későbbi párválasztásainkat. Szerencsére vagyunk elegen, akik éppen ezekért az élményekért szeretünk moziba járni.

A világ legrosszabb embere körülbelül amnyira romcom, mint az Annie Hall vagy a Fleabag, és nem véletlenül ezt a két darabot hozom fel példaként. Ahogy az sem véletlen, hogy a film igazi fesztiválkedvenc lett, hogy Norvégia leendő Oscar-díjasaként írnak róla sokan, és amit nem egy kritikus emleget a tavalyi év – innen csúszott át 2022-re – egyik legerősebbjeként. Az így emlegetett filmeknél persze mindig benne van a pakliban a csalódás lehetősége és az, hogy visszafelé sül el a hype, éppen ezért megpróbáltam úgy hozzáállni a koppenhágai születésű, de Norvégiában élő Joachim Trier (Oslo, augusztus, Hétköznapi titkaink, Thelma) legújabb rendezéséhez, hogy ne hasson rám előre a felhajtás. Nem mondom, hogy nem láttam az elmúlt egy-két évben olyan filmet, ami ne ütött volna legalább ekkorát, és azt sem, hogy nem voltak benne olyan dolgok, amik nem jöttek át teljesen.

Ugyanígy abban sem vagyok biztos, hogy A világ legrosszabb embere nem csak az önmagukat keresgélő bölcsészek körében lesz elsöprően népszerű, de nagyon drukkolok neki, hogy megtalálja a közönségét itthon is.

Mert tényleg messze kiemelkedik a műfaji mezőnyből, az az igazi többszörnézős, felváltva sírós és nevetős fajta, amiben nem egy emlékezetes jelenet van, hanem legalább három vagy négy. Ami úgy mesél valakiről, hogy közben rólunk és nekünk mesél, amit bármeddig tudnánk nézni, és amit nagyon sokáig viszünk majd magunkkal a vége főcím után.

A film főhőse Julie (Renate Reinsve, jegyezzük meg jól a színésznő nevét és tanuljuk meg helyesen ejteni még időben!), aki a történet kezdetén a húszas évei végén jár. Egy rövid, de annál ütősebb prológusból megtudjuk, milyen lépéseken és döntéseken keresztül jutott el oda, ahol most tart az életben. Először orvosnak készült, de csak azért, mert kitűnő tanuló volt a gimiben és ide nehéz volt bekerülni, aztán otthagyta az orvosit és elkezdett pszichológiát tanulni. Közben rájött, hogy talán inkább a fotózás érdekli, de amúgy írni is szeret, egyébként pedig egy könyvesboltban dolgozik eladóként, hogy eltartsa magát.

Minden irányváltással új frizura, új baráti kör és persze új pasi jár, így köt ki a lány Aksel (Anders Danielsen Lie, Trier kedvenc színésze és alkotói alteregója), a nála tizenpár évvel idősebb, menő képregényíró mellett. Innen indul valójában a cselekmény, de már a prológus megadja az alaphangot. Egyből megszeretjük Juliet – igaz, hogy később néha legszívesebben felpofoznánk –, és rögtön tudni akarjuk, mi fog történni vele.

hirdetés

A film már a felütésben jelzi, hogy tizenkét jelenetből áll majd, plusz a bevezető és a lezárás. A prológus után ennek megfelelően tizenkét epizódot látunk Julie életéből, amik nagyjából az Aksellel való párkapcsolat, a barátokkal és a szülőkkel való találkozások, egy új szerelem, a szakmai útkeresés és úgy összességében a boldogság hajkurászásának jelenetei.

Igazi bravúr Triertől, hogy egy teljesen hétköznapi lány teljesen hétköznapi problémáit úgy sűríti bele tizenkét felvonásba. Méghozzá úgy, hogy abban lényegében ott az egész élet. Hogy úgy mutatja be a főszereplőjét, hogy benne mindannyian magunkra ismerhetünk, és hogy a legmélyebbre fúró témáknál is képes megtartani azt a könnyed, személyes hangvételt, amit a bevezetőben megszerettünk. Pedig azért jönnek rendesen a gyomrosok, pláne a film vége felé.

De nem csak emiatt emlékezetes A világ legrosszabb embere. Régen láttam olyan mozit, amit egy férfi írt és rendezett, mégis úgy beszél a nőkről, ahogy mi beszélünk magunkról, és nem úgy, ahogy egy férfi szerint beszélnünk kellene. Egy veszekedős jelenetben Julie erre céloz is, amikor Aksel fejéhez vágja, hogy nem feltétlenül akarja vagy tudja elmagyarázni, hogy miért érez úgy, ahogy, mert az érzésekre nem lehet elméleteket és kereteket erőltetni. Ugyanígy zseniális az is, ahogy Julie egy férfitársaságban felveti, hogy ha több nő lenne vezető pozícióban, mint férfi, akkor minden gond nélkül beszélhetnénk a menzeszről nyíltan.

Vagy az, hogy Julie cikket ír egy blogra Orális szex a #metoo korában címmel, ami hatalmas sikert arat. Mindezek ellenére nem lesz a filmből feminista kiáltvány, ahogy a vállaljunk-e harminc körül gyereket nőként, mert az úgy szokás témája is egészen újszerűen jelenik meg.

De ugyanígy nagyon erős, ahogy a film bemutatja Julie és az apja ellentmondásos kapcsolatát, ami egy begombázós tripben éri el a csúcspontját. Vagy ahogy a főszereplő elmeséli, hogy az ő korában hol tartott az anyja, a nagyanyja, a dédanyja és az ükanyja. Vagy amikor egy fontos döntése előtt Julie megállítja az időt és végigfut Osló pillanatba dermedt belvárosán, hogy visszatérve már egészen biztos legyen a döntésében.

Vagy amikor belóg egy esküvőre, ahol úgy kezd flörtölni az egyik vendéggel (Herbert Nordrum), hogy megegyeznek abban, ebből nem lehet semmi komoly, mert mindkettőjüknek van valakije, közben pedig forr köztük a levegő. Vagy amikor Aksel arról beszél, hogy neki, aki bakelit-lemezeken és képregényeken nőtt fel, milyen végtelenül lehangoló ebben a felpörgött, állandóan az újat hajszoló, telefonnyomkodós világban élnie.

Megannyi tematikus, verbális és vizuális sziporka, csupa ötlet, szenvedély és frissesség, közben pedig semmi öncélúság. Egy film, aminek a főszereplője néha a világ legrosszabb emberének tartja magát, pedig semmi rosszat nem tesz azon túl, hogy megpróbál önmaga lenni, még ha nem is tudja pontosan, milyen az, ha önmaga. Egy film, ami elkap, megcsavar és még sokáig fogja a kezed. Ami után azt érzed, hogy akárhogy is van, de törekedned kell a boldogságra, még akkor is, ha néha hibázol és megbántasz másokat, mert nincs más esélyed, csak ez az egy.

A világ legrosszabb embere

Norvég-francia-svéd-dán romantikus film, 2021, 127 perc

Rendezte: Joachim Trier

Főszereplők: Renate Reinsve, Anders Danielsen Lie, Herbert Nordrum

Hazai bemutató: 2022. január 20.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Egy Rubik-kocka, Szentendre és a Szépművészeti Múzeum is szerepel az új Marvel-sorozat trailerében
Félig már-már a magunkénak érezhetjük az Oscar Isaac-kel és Ethan Hawke-kal érkező Moon Knight-ot.

Link másolása

hirdetés

Impozáns előzetest kapott a Marvel legújabb szuperprodukciója, a Moon Knight, azaz Holdlovag. A sorozatot részben Magyarországon forgatták, tavaly nyáron mi is írtunk róla, hogy például a Balaton partján is el lehetett kapni a két főszereplőt, Ethan Hawke-ot és Oscar Isaac-et.

A szemfülesek a friss trailerben számos magyar vonatkozást fel is fedezhetnek – ahogy a hvg.hu is kiszúrta ezeket.

A főhős Rubik-kockával relaxál, majd elmegy a Szépművészeti Múzeumba és Szentendrére (legalábbis filmbéli alteregójukba) is.

A portál arról is ír, hogy a Holdlovag egy itthon kevésbé ismert szuperhős, akit szokás a Marvel-univerzum Batmenének is nevezni. Holdlovagot eredetileg Marc Spectornak hívták, zsoldos volt, aztán egy ősi egyiptomi istenség bosszúálló fegyverévé vált.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Premier: Egy idegen lány költözött Puskás Petiék lakásába
Újra szerelmes dallal jelentkezik Puskás Peti zenekara, a The Biebers. A dal arról a felhőtlen időszakról szól, amikor egy kapcsolat elkezdődik – mintha csak egy sorozat bevezető részeit néznénk. Az Első Évad a srácok készülő új albumának egyik előfutára.

Link másolása

hirdetés

„A járványhelyzet okozta nagy lezárások után újra erőre kaptunk és egy elképesztően kreatív időszak köszöntött be a The Biebers életében” – mondja Peti. „Ez a negyedik számunk az elmúlt fél évben, és hamarosan alkotótáborba vonulunk, hogy gőzerővel folytathassuk a munkát. Alig várjuk a nyári szezont, hogy megújult szettel léphessünk színpadra.”

Az Első Évad zenéjét a Puskás Dani és Peti, szerezte, a szövegét a legutóbbi megjelenésekhez hasonlóan ismét Bánki Beni jegyzi, a klipet pedig ezúttal is Büki Balázs rendezte. A párhuzamos idősíkban játszódó videóban Petiék kulcsot adnak a lakásukhoz egy idegen lánynak, aki időközben elfoglalja az otthonukat.

The Biebers - Első évad


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Csótányokra festett képekkel nyűgözi le az internetet egy filippínó művész
Brenda Delgado éppen egy halom döglött csótányt söpört össze, amikor bizarr ötlete támadt az állatok fényes páncélja láttán.

Link másolása

hirdetés

Bizarr ötlete támadt Brenda Delgadónak, amikor a munkahelyén egy halom elpusztult csótányt söpört össze, írja a The Indian Express. A 30 éves fülöp-szigeteki művésznek feltűnt, hogy a jókora rovarok páncélja milyen fényes és sima.

A Manila egyik elővárosában élő nő azon kezdett gondolkozni, hogyan tudná egyfajta festővászonként használni az állatok tetemeit. Az autodidakta művész nem sokáig töprengett, inkább ecsetet ragadott. Azóta Delgado olyan híres műalkotásokat vitt csótányhátra, mint Van Gogh-tól a Csillagis éj, vagy da Vinci Mona Lisája.

Ezen felül rengeteg popkulturális ikon is bogárháton végezte már: többek között a Spongya Bob rajfilmek szinte összes szereplője, vagy például a Pókember filmekből ismert karakterek is.

Delgado alkotásai egyre népszerűbbek az interneten, bár egyáltalán nem ő a világ első csótányfestője. Christian Ramos elsősorban tiltakozásképpen fest a rovarok hátára olyan híres politikusokat, akik szerinte "sok közös tulajdonsággal rendelkeznek a csótányokkal". A mexikói művész többek között Donald Trumpot, Kim Dzsongunt, Adolf Hitlert, Fidel Castrót és Vlagyimir Putyint is rápingálta már egy-egy rovarra.

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: