KULT
A Rovatból

Lengyel Ferenc: A néző nem hülye! Egy ideig lehet ámítani a közönséget, de aztán kilóg a lóláb...

A Drága örökösök és a Keresztanyu Jászai Mari-díjas sztárja elmondta, miért baj, ha a celebek színésznek hiszik magukat, de beszélt arról is, miért nem láthatjuk a Hotel Margaretben.


Lengyel Ferenc azon színészeink közé tartozik, akik a komoly, művészi produkciókban és a könnyedebb műfajokban is egyaránt otthonosan mozognak. Most a Keresztanyu apropóján beszélgettünk.

– Lengyel Ferenc neve a színházba járó közönség előtt úgy gondolom, jól ismert, hiszen az egyik legnépszerűbb művészszínház, a Katona oszlopos tagja voltál 25 éven keresztül. A Drága örökösökkel és most a Keresztanyuval viszont egészen másfajta ismertségre tettél szert. Hogy éled meg?

– Alapjában véve semmi nem változott. Ugyanaz a színész maradtam, ugyanúgy közelítem meg a feladatot, mint korábban.

Az tényleg igaz, hogy népszerűbb lettem. De ez kizárólag mennyiségi kérdés. A sorozatokat közel egymillió ember nézi meg esténként, míg ha egy színházban játszik az ember, azt egy este négyszáz ember látja.

A napi sorozattal ráadásul a nézők életének a részévé váltam. Ez egészen más, mintha az ember elmegy a színházba megnézni egy művészi produkciót.

– Annak, hogy egy szappanoperában szerepelsz, volt-e negatív hatása az úgymond „komoly” munkádra? El tudják fogadni azok, akik a színházból kedvelnek?

– Soha nem kaptam negatív visszajelzést.

Ez csak attól függ, hogy az ember az adott produkcióban hogy teljesít. Ha én maximálisan teljesítek – és ez legyen Bulgakov vagy Csehov –, akkor fel sem merül, hogy a néző lenézze az alakításomat, azt mondja, hogy eladtam a lelkem.

– Akkor szerencsés vagy. Nem jártál úgy, mint Bárdy György…

– Igen, a Gugyerákkal, vagy Koltai az Illetékes elvtárssal. Annak szem és fültanúja voltam, hogy a Mester és Margaritán felnyerítettek a nézők, mert bejött „Illetékes elvtárs”, miközben azért elég komoly darabról volt szó.

De ez már nincs. Azt gondolom, más lett a mérce attól, hogy nagyon sok sorozat készül, és nagyon kevés a munka. Örülünk, ha a színház kinyit, és meg tudunk tartani egy előadást. A járvány idestova két éve tart, és elég nagy csapást mért a színházakra, mint ahogy persze mindenkire.

– Leegyszerűsítve a humorban kétféle színészi hozzáállás van, az egyik a ripacskodó, grimaszolós, fenékre ülős, kétségtelenül sok nevetést kiváltó, a másik, amikor a humoros szerepet is teljesen komolyan veszi a színész. Nekem úgy tűnt, hogy az utóbbi utat választottad. Ez mennyire függ tőled, mennyire a rendezőtől?

– Ha az ember a komoly színészet felől közelít meg egy szerepet, az átélés művészetével készül fel rá, akkor olyan nem lehet, hogy azt kifogásolja egy rendező.

Nekem ez az etalon, épp ezért ebből soha nem fogok engedni. Azon lehet vitatkozni, hogy tetszik, vagy nem tetszik az alakításom. De azon, hogy én milyen elánnal, felkészültséggel közelítem meg, azt nem lehet vitatni.

– Akkor tőled sosem láthatunk Louis De Funes-i grimaszokat és bohóckodást?

– Ha már őt kiemelted… neki ez jól állt. A sajátja volt. Ő eredetileg pincér volt. Gondolom így szolgálta fel az ebédet is a rendezőnek, aki felfigyelt rá.

De ha bárki utánozni próbálná, az már illusztratív művészet, ami a kutyát nem érdekel. Hiszen ott nincs átélés, ott manírok vannak, ott azt a mesterségbeli tudást fitogtatja, ami nincs. Az első órán, a színházművészeti egyetemen elmondják, hogy ilyet nem szabad csinálni, ez tilos.

Focizhat az ember a grundon vagy nagypályán, a foci akkor is szent, életre-halálra kell játszani.

– Egy sorozat vagy akár egy film nagyban különbözik a színháztól, hisz itt nincs ív, építkezés. Ráadásul egy sorozat története sokszor végeláthatatlanul hömpölyög. Ilyenkor folyamatosan követned kell a sorozat történéseit, vagy csak azokról tudsz, amik közvetlenül érintik a karakteredet?

– Való igaz, hogy amikor már nagy tempóban folyik a forgatás, akkor az ember leginkább csak a saját jeleneteit tanulmányozza. De azért elbeszélget a kollégákkal, rendezőkkel, hogy holt art a történet, hova fut ki, mi fog történni a karakterrel.

Arra, hogy ez befolyásolja-e a játékot, azt tudom mondani, nem. Hiszen már az első forgatáskor fel kell rakni a figurát. Azt a jellemet, sorsot, azt az idegrendszert és gondolkozási módot. Ez mind-mind hozzátartozik egy szerep megformálásához.

Ha ezeket tudom, akkor már csak azzal kell foglalkoznom, hogy az adott szituáció mit követel tőle.

Ha kiborult, ha jókedvű, ha számon kér, ha parancsnok lesz, ha szerelmes vagy csalódott, akkor pontosan tudni kell, hogy az a típus hogyan reagál erre.

Órákon át tudnék improvizálni, hogy ha az a szerep vagyok. Tudok annak az embernek a nyelvén beszélni.

– Nem állítom, hogy minden sorozat minden egyes részét megnézem, inkább csak bele-bele nézek, hogy mégis képben legyek az adott produkcióról. De azért azt nem lehet nem észrevenni, hogy a tévéműsorokban igen vegyes színészi teljesítménnyel találkozik az ember.

Belülről ez milyen élmény? Ha például azt tapasztalod, hogy egy kolléga nem áll a helyzet magaslatán, próbálsz hatni rá, vagy nem foglalkozol vele, mert nem a te dolgod?

– Bár valóban nem az én dolgom, nem tudom szó nélkül hagyni. Itt mindig az a lényeg, hogy az ember hogy tálalja.

Én például kérdés formájában szoktam megfogalmazni. Nem lenne jobb úgy…? Vagy: A szituáció nem azt követelné meg inkább, hogy…?

Nagyon finoman, patikamérlegen kimérve lehet porciózni, és ez szokott hatni. Hámori Barbara producer-rendezővel, és a rendezőgárdával a Drága örökösöket, és a Keresztanyut is visszük. Immár három éve dolgozom velük. Ismerjük egymást és hallgatnak rám.

Ebből nem szokott vita lenni. Az is előfordul, hogy amikor összerakunk egy jelenetet, direkt megkérdezik, mit gondolok róla. Akkot elmondom. Természetesen udvarias formában, úgy, hogy a munkát előre vigye, ne pusztán okoskodás legyen.

– El tudsz képzelni egyébként olyan szituációt, hogy melléd akarnak adni egy olyan partnert, akire azt mondod, vele nem vagy hajlandó dolgozni?

– Nem. Senkivel nem vagyok haragban, nincs olyan, hogy bárkire ilyet mondanék, soha nem is fordult elő.

– Azért merült fel bennem, mert egyre gyakrabban lehet látni olyat a tévében, a filmekben, de már a színházban is, hogy kvázi szakmán kívüliek, celebek kapnak színészi feladatokat. Tehát inkább arra a helyzetre gondoltam, ha egyszer csak ott találsz magad mellett egy valóságshow szereplőt.

– Ez nyilván a showbusiness. Ilyenkor valakik azt gondolják, hogy nézettebb lesz tőle a sorozat.

De szerintem ez olyan, mintha valaki azt gondolná magáról, hogy orvos, csak mert felvett egy fehér köpenyt, és a nyakába tett egy fonendoszkópot.

Még akkor sem lesz az, ha egy náthára azt tudja mondani, hogy „vegyen be aszpirint”. Nagyon kacsakaringós, nehéz út vezet odáig, hogy orvos legyen. Ezt tanulni kell.

Ugyanez igaz a színészetre is. Filmben elfogadom. A Biciklitolvajokban kiválasztottak egy ipari munkást, ő lett a főszereplő, és világsztár lett belőle. Ez érthető, mert Vittorio De Sica megtalált egy embert Lamberto Maggiorani személyében, aki nagyszerű volt arra a szerepre. De nem színész!

Azért idézem fel most ezt a történetet, mert annak az embernek aztán ez lett a tragédiája. Ő azt gondolta magáról, hogy ő már színész. Azt hitte, a filmezésből meg fog élni, de soha többé nem tudta megismételni azt a sikerét. Apró statisztaszerepeket kapott csak.

A munkások nem fogadták vissza, hiszen filmsztár lett, a filmeseknek viszont már nem kellett, mert speciálisan arra az egy filmre volt szükségük rá. Tragédiába torkollott az élete.

Nem ezt jóslom a celebeknek és a népszerű showműsorok szereplőinek, csak arra próbálok rávilágítani, hogy azért ez nem úgy van. A színészet nem „hamm gombóc, bekaplak”. Még akkor sem, ha néha úgy tűnik.

Egy ideig lehet ámítani a közönséget, de aztán kilóg a lóláb.

A néző nem hülye, pontosan látja, hogy ez nem az igazi. Ott valami sántít, valami hamis. Ezen tud egy színész túllépni, ha tanulta. De még akkor sem biztos, mert nem kerülhetjük meg a tehetség és a tapasztalat kérdését. Mindezek kellenek hozzá.

– Beszéljünk kicsit a színházról is, bár említed, hogy ott nehezebb a helyzet.

– 2020-ba mutattuk be Kulcsár Lajos Love.hu című darabját a Fórum Színházzal, aztán sokáig nem játszhattuk. Most úgy tűnik, újra előadhatjuk, reméljük, nézni is fogják.

Nagyon keserédes, de humoros komédia. Az egyik volt tanítványom, Kiss Anna Laura a partnerem, akivel egyébként a Drága örökösökben is dolgoztam, ott a nevelt lányomat játszotta.

Jó szórakozás, de elgondolkoztató és van benne költészet is. Én magam rendeztem.

Január 31-én pedig a József Attila Színházban elkezdtem rendezni Egressy Zoltán Portugál cím darabját, amiban a Katona József Színházban 423-szor játszottam Retek szerepét.

Ezt most kívülről, rendezőként kell újra alkotnom. Nagyon lelkes és tehetséges színészi csapattal dolgozom, akik tényleg csillogó szemmel dolgoznak.

Nagy örömmel megyek be minden nap, mert engem is felvillanyoz.

– Drága örökösök, Keresztanyu… elképzelhető, hogy Hámori Barbara új projektjében, a Hotel Margaretben is feltűnsz?

– Nem hiszem, mivel egymás után van a két sorozat a Keresztanyuval. Abban talán mondhatom, hogy az egyik meghatározó szereplő vagyok. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy valaki bekapcsolja nyolc órakor a televíziót, nézi a Keresztanyut, aztán megnézi a krimit is, és egyfolytában az én képemet látja.

– Biztos van, aki nem bánná.

– Lehetséges, de szerintem jobb a változatosság. Így is rettentő hálás vagyok Hámori Barbarának, hogy a Drága örökösök után a Keresztanyuban is bizalmat szavazott nekem.

Fotó: RTL Klub


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
2025 eddigi legjobb mozijában Leonardo DiCaprio a lányáért küzd – Az Egyik csata a másik után instant kultfilmmé válhat
A kopott, koszos fürdőköpeny mostantól hivatalosan is a menőség jelképe! A Boogie Nights és a Vérző olaj rendezőjének pedig kijárna már egy Oscar-díj!


Leonardo DiCaprio mindig alaposan megválogatja a szerepeit, filmjeit. Talán ezért is van az, hogy pl. az utóbbi 10 évben mindössze 4 filmben szerepelt (2015: A visszatérő, 2019: Volt egyszer egy… Hollywood, 2021: Ne nézz fel!, 2023: Megfojtott virágok). Nem híve a gyártósornak, s talán épp emiatt számít máig minden DiCaprio-film kiemelkedő filmes eseménynek, az idén 51 éves színész pedig az egyik utolsó filmsztárnak.

Legújabb választása, az Egyik csata a másik után pedig igazából egy a hollywoodi mennyekben köttetett kapcsolatból alakult ki.

DiCaprio már igen régóta szeretett volna együtt dolgozni Paul Thomas Andersonnal, a tizenegyszeres Oscar-jelölt író-rendezővel, aki olyan filmekkel vonult be eddig a filmtörténet halhatatlanjai közé (többek között), mint a Boogie Nights (1997), a Magnólia (1999), a Vérző olaj (2007), a Fantomszál (2017) vagy a Licorice Pizza (2021). Legújabb rendezése, az Egyik csata a másik után, amit egy korábbi filmjéhez, az Beépített hibához (2014) hasonlóan szintén Thomas Pynchon egyik könyve (a Vineland) inspirált, egyértelműen DiCaprio után kiáltott, így összejött a régóta vágyott közös meló. És milyen hatalmas szerencse, hogy összejött!

A sztori szerint a szerelmespár, „Ghetto” Pat Calhoun (DiCaprio) és Perfidia Beverly Hills (Teyana Taylor) egy szélsőbaloldali forradalmi csoport, a Francia 75 tagjai. Perfidia bevándorlókat szabadít ki az idegenrendészet egyik telephelyéről, és megalázza a parancsnokot, Steven Lockjaw-t (Sean Penn), aki szexuális vonzalmat érez iránta. A Francia 75 ezután politikusok irodáira, bankokra és az áramellátó hálózatra támad, Lockjaw pedig Perfidiára vadászik, s el is kapja, de elengedi, miután a nő beleegyezik, hogy szexel vele.

Perfidia nem sokkal később megszüli a kislányát, Charlene-t, de Pat nem tudja rávenni, hogy családként éljenek. A nő elhagyja őket, hogy folytassa forradalmi tevékenységét, de elkapják, s hogy elkerülje a börtönt, beárulja a Francia 75 tagjait. Pat és Charlene így kénytelenek Bob és Willa Ferguson néven bujkálni a Baktan Cross nevű menedékvárosban. Tizenhat évvel később Patet/Bobot már paranoiás piásként és drogosként látjuk viszont, aki túlzottan védelmezi a közben felcseperedett Willát (Chase Infiniti). Lockjaw azonban továbbra is vadászik rájuk. Mivel épp felvételt akar nyerni egy a fehér felsőbbrendűséget hirdető elit klubba, ezért, hogy eltitkolja faji keveredésű kapcsolatát, mindenképp meg akar bizonyosodni arról, hogy Willa az ő lánya-e. A Francia 75 riasztása után Willának nyoma vész, Bob pedig mindent megtesz, hogy felkutassa és megmentse élete egyetlen megmaradt értelmét.

Hogy mindez milyen műfajban fogant? Azt nehéz pontosan megállapítani. Talán a krimi és a dráma ugranak be először, ez azonban nem elegendő, tekintve, hogy nem kevés akciójelenetet is kapunk, ami pedig még váratlanabb, jól működő humort is.

Szóval az akció-krimi-dráma talán találóbb, egy csipet vígjátékkal nyakon öntve. Paul Thomas Anderson számára tehát ez egyfajta karrierösszegző film, hiszen szinte minden korábbi rendezésének zsánerét mixelte itt egybe. De még hogy!

Az Egyik csata a másik után talán egy kicsit nehezen adja magát az elején, főként a fent felvázolt, igen hosszú expozíció miatt (a film maga sem épp rövid a kb. 160 perces játékidejével). Sok minden történik az első 45 percben, akciók, időugrások, montázsok, mintha kapkodna egy kicsit a forgatókönyv, nem könnyű felvenni a ritmust és a hangulatot. Majd, amikor megtörténik a 16 éves ugrás, hirtelen egy másik filmben találjuk magunkat.

Innentől kezdve kb. egy nap történéseit sűríti bele Anderson a hátralévő játékidőbe, méghozzá annyi feszültséggel, izgalommal, kiváló dialógussal, káosszal, erőszakkal és teljesen őrült jelenetekkel, amelyek láttán bátran kijelenthető, hogy egy új, instant filmklasszikus született, s egyben 2025 eddigi legjobb filmje is.

A Bob és Willa utáni hajsza ugyanis egész Baktan Crossra hatással van, konkrét utcai lázadások törnek ki, az illegális bevándorlóknak pedig menekülniük kell, így a központi Lockjaw-Willa-Bob-tengely kiegészül kiváló mellékszálakkal is. Például a Willa karatetanárát alakító Sergio szenszeiével (Benicio Del Toro), aki a helyi menekültek Oskar Schindlere és egyben Bob egyetlen segítsége az elkeseredett harcban a hatalmas katonai túlerő ellen. Del Toro és DiCaprio pedig azért nagyszerű páros, mivel Sergio szenszei folyamatos, még a legnagyobb zűrök közepette is megingathatatlan nyugalma kiváló egyensúlyban van Bob pörgős, kétségbeesett, ideggóc figurájával, akinek a játékidő kb. kétharmada alatt folyamatosan hordott fürdőköpenye a végére már szinte saját karakterrel bír, minden bizonnyal gyakran jelennek majd meg Bob Fergusonnak öltözött vendégek a jövő beöltözős bulijain.

Annál is inkább, mivel az Egyik csata a másik után biztosan nem merül majd a feledés homályába, kultfilmmé nemesedik nem is olyan sokára, és minden bizonnyal kiemelt helye lesz majd a 2026 márciusában sorra kerülő 98. Oscar-gála legfőbb kategóriáiban is.

Az például elég furcsa lenne, ha Sean Penn nem kapna újabb jelölést (vagy akár a harmadik díját a Titokzatos folyó és a Milk után) a legjobb férfi mellékszereplők közt, mivel teljesen ellopja a show-t az eszement, folyton megfelelni akaró, perverz, gyerekes és kicsinyes ezredes szerepében. Minden rezdülése arany, régóta látott már a nagyvászon ennél emlékezetesebb filmes gonoszt. Persze a többiek is remekelnek: DiCaprio is parádés, ahogy azt tőle megszokhattuk, Chase Infiniti Willaként egyszerre törékeny és tűzrőlpattant, Del Toro maga a megtestesült csi, és Teyana Taylor is emlékezetes, bár nem sokan zárják majd a szívükbe a rendkívül antipatikus karakterét.

S hogy az akciókról is ejtsünk néhány szót, ami korábban azért egyáltalán nem volt P.T. Anderson stílusa: nos, még e tekintetben is kapunk egy az év végi toplistákon minden bizonnyal előkelő helyet érdemlő autósüldözéses jelenetet a fináléban, ami úgy lett hihetetlenül látványos és izgalmas, hogy az egymást üldöző kocsik több száz méterre vannak egymástól, és csupán egy kietlen pusztán áthaladó autóúton száguldanak. Elképesztő szcéna egy elképesztő filmhez.

Az Egyik csata a másik utánról tehát bátran kijelenthető, hogy Anderson egyik legjobb filmje (a Vérző olajjal vetekszik), ahogy Leonardo DiCaprio és a többi színész filmográfiájának is az egyik legfőbb ékköve lesz. Fürdőköpenyöveket becsatolni!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
Meghalt Elek Judit
A Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező 87 éves volt.


Hosszas betegség után, 2025. október 1-jén, 87 éves korában meghalt Elek Judit Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, írja a Telex. A hírt fia, Berger László operatőr-producer közölte. Halála szinte egy időbe esett azzal, hogy Párizsban díszvetítésen bemutatták 1967-es, Locarnóban nagydíjat nyert dokumentumfilmjét, a Meddig él az ember?-t.

Elek Judit 1945-ben túlélte a budapesti gettót. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult, a Máriássy-osztályban, olyan alkotók mellett, mint Huszárik Zoltán és Szabó István. Első filmjei a hatvanas években Cannes és Locarno versenyprogramjába is bekerültek.

Később dokumentum- és játékfilmjeivel lett ismert, amelyek a magyar társadalom tabuit bontották ki. Művei között szerepel

a Sziget a szárazföldön, a Majd holnap, a Mária nap, a Tutajosok és a Mondani a mondhatatlant.

Filmjeit világszerte vetítették, sok helyen tananyagként használták. Itthon gyakran találkozott betiltásokkal és támadó kritikákkal. Nemzetközi elismerései között ott van a francia Irodalom és Művészetek Rendjének lovagkeresztje.

Az utóbbi években Európa több városában retrospektív válogatások mutatták be életművét. Hagyatékát a férjével, Kézdi-Kovács Zsolttal alapított stúdió és a fiuk, Berger László gondozza tovább.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Ez a sorozat pont olyan, mint egy korsó Guinness: kesernyés, erős és teljesen addiktív!
Ha azt hitted, a kosztümös drámák már unalmasak, a Netflix új sorozata pár perc alatt rácáfol. Ne lepődj meg, ha egy epizód után azt veszed észre, hogy már a harmadik résznél jársz.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. szeptember 30.



A Netflix új kosztümös drámája, A Guinness család pontosan az a fajta sorozat, amire titkon mindenki vágyott, csak eddig nem tudta. Mert hát, valljuk be, a zsáner az utóbbi időben kissé porosnak tűnt, csinos ruhák, nagy házak, kis intrikák. Downton Abbey, A Bridgerton család és társai, de semmi, ami igazán felrázná a nézőt. Nos, Steven Knight megtette, amit tőle elvárhattunk, kapunk egy történetet, ami egyszerre izgalmas, sötét, vicces és szívszorító. Mindez a Guinness-sör keserű ízébe csomagolva.

Knight pályája önmagában is megérne egy külön sorozatot. Elég csak a Locke feszült kamaradrámájára vagy a legendásan pocsék Vihar előtt című sci-fi-thrillerre gondolni, hogy belássuk, kevés alkotó ingázik ilyen könnyedséggel a zseniális és a botrányosan rossz produkciók között.

De, amint sorozatról van szó, ott Knight általában telibe talál. A Birmingham bandája óta tudjuk, hogy a szakember nemcsak kiváló író a feszült, több szálon futó drámák terén, hanem képes úgy újrafogalmazni a múltat, hogy az egyszerre legyen autentikus és modern. A Guinness család pedig ennek a hagyománynak a méltó tagja.

A történet 1868-ban indul, amikor Sir Benjamin Guinness (Graham Ashworth), távozik az élők sorából. Az örökség, ahogyan az lenni szokott, a családtagok között vihart kavar, miközben az egész ország a polgárháború határán táncol. Írország ekkor forrongott csak igazán, katolikusok és protestánsok csaptak össze, a szegények próbálnak életben maradni, miközben a gazdagok tovább gazdagodnak. A Guinness-birodalom tehát nemcsak egy sörfőzde, hanem politikai és társadalmi játszmák terepe is. Knight nem rest mindezt színes, fordulatos kitalált történetté gyúrni.

Az örökösödési játszmája elsőre klasszikusnak tűnhet: Arthur (Anthony Boyle), a politikai ambíciókkal túlfűtött idősebb testvér és Edward (Louis Partridge), a munkamániás öccs, akik közösen kapják meg a serfőzdét, de teljesen eltérő álmokkal és törekvésekkel. Ehhez jön a másik két testvér, a részeges Benjamin (Fionn O’Shea), valamint az egyetlen lány, akit már férjhez adtak, így a családi hatalomért vívott csatába nincs beleszólása. Az ember azt hinné, ez lesz a fő konfliktus, de Knight mást gondolt. A sorozatban jóval több a csavar, mint amit egy örökség köré fel lehetne húzni, ráadásul rengeteg évet haladunk előre a történetben.

Pont ez az egyik legnagyobb erőssége, hogy minden epizódban történik valami váratlan, ami miatt lehetetlen nem tovább nézni.

A színészek egyszerűen lubickolnak a szerepeikben. Louis Partridge végre kitör a kosztümös, ifjú szépfiú skatulyájából és hoz egy igazi megszállott munkamániás karaktert, akinek minden pillanata vibrál. Anthony Boyle játékában pedig ott van az örök dilemmázás, a hatalmat vagy a valós énjét válassza. Miközben a háttérben lévő két mellékszereplő, akik minden jelenetet feldobnak: James Norton, mint a kemény intéző, Mr. Rafferty, és Michael McElhatton, mint a hűséges, cinikus komornyik, Potter. Valójában ők ketten a széria titkos fegyverei. Annyi humort, emberi pillanatot, brutalitást és finom szarkazmust csempésznek a történetbe, hogy nélkülük sötétebb lenne az egész sorozat, mint egy jó pofa hideg porter sör.

Ha valaki látta a Birmingham bandáját, azonnal felismeri Knight kézjegyét. A brutalitás nem öncélú, inkább a korszak nyers valóságát mutatja meg. A kosztümök és díszletek pedig olyan autentikusak, hogy szinte érezzük a sörfőzde páráját vagy a dublini nyomornegyed szagát. Az atmoszféra sűrű, mégis könnyen befogadható. Egyszerre mesél a társadalmi ellentétekről és a családi drámáról, miközben sosem felejti el, hogy ez egy szórakoztató produkció akar lenni.

Itt van az igazi hős, maga a nagybetűs ZENE. A filmzenéről ritkán mondhatjuk, hogy szinte külön szereplője a történetnek, de jelen esetben pontosan ez a helyzet.

A klasszikus vonósnégyesek összefonódnak az ír punkzenével, és valami egészen új, energikus élményt adnak. A lassú, melankolikus jelenetek után egyszer csak berobban a Magyarországról kitiltott Kneecap nevű zenekar, és olyan erővel szaggatja szét a képernyőt, hogy az embernek kedve támad felugrani a kanapéról. Ez a zenei kettősség tökéletesen illik a sorozat világához, a múlt eleganciája és a jelen nyers ereje találkozik benne.

A sorozat nem fél megmutatni az ír történelem sötétebb oldalait sem. Látjuk a nyomort, a betegségeket, a kolerás, kihalt kisvárosokat, miközben bepillantunk a protestáns elit intrikáiba és képmutatásába is. De mindezt úgy teszi, hogy megértjük mindkét oldal céljait és nem csinál ellenségképet egyik félből sem. Nem egy száraz történelmi lecke, hanem egy menő, modern kosztümös akció-dráma, ami épp annyira szól a családi lojalitásról, mint a társadalmi egyenlőtlenségekről.

A Guinness család az az alkotás, amiért érdemes újra és újra belépni a Netflix platformjába.

Egyszerre mesés és nyers, könnyed és súlyos. Knight ismét bizonyította, hogy a sorozatkészítés az ő igazi terepe és itt szabadon játszhat karakterekkel, történetekkel és hangulatokkal. Az eredmény pedig egy olyan széria, amelynek minden epizódja úgy csúszik le, mint egy korsó Guinness, kesernyés, sűrű, de a végén csak azt érzed, hogy akarsz még egyet. Azt ki kell emelni, hogy a sorozat ordít a folytatásért, reméljük érkezik majd még repeta.

Azt azért ki kell emelni, hogy ugyan igaz történet inspirálta, de ez mégiscsak egy mese modern köntösben, pazar színészi játékkal, ügyes rendezéssel és sziporkázó zenével.

Maradjunk annyiban, nem ebből fogjuk megismerni igazán Írország geopolitikai helyzetét.

Ha eddig kételkedtél a kosztümös drámákban, ez a sorozat meggyőz arról, hogy a zsánerben még rengeteg élet van. Nézd, élvezd, és hagyd, hogy magával ragadjon a Guinness-ház története.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
20 perc tömény borzongás, ráadásul a végén az áldozatból lesz a bűnös – film készült a szexuális határátlépésekről
Jelenleg szinte napi szinten lehet hallani a fiatalkorúak, valamint gyermekek ellen elkövetett szexuális bűncselekményekről. Miközben egy országot tart lázban, hogy ki is az a „Zsolt bácsi”, egy házaspár előrukkolt egy rövidfilmmel, ami arra próbál megoldást találni, hogy milyen eszközei lehetnek az áldozatoknak, ha a jog nem védi meg őket.
Kocsák Krisztián - szmo.hu
2025. október 01.



Ha velem történt volna, én nem csinálnék belőle ekkora ügyet! Ha velem történt volna, én megvédtem volna magam! Ha velem történt volna, én azonnal szóltam volna! Ha velem történt volna, én... és még sorolhatnánk. Mondatok, amelyek olyanok szájából hangoznak el, akik soha nem estek szexuális határátlépés áldozatául, kívülről azonban egészen másképp látjuk ezeket a helyzeteket, mint belülről. 2024-ben 444 büntetőeljárás indult gyermekek sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmények miatt, a valós szám azonban ennél jóval magasabb lehet a be nem jelentett esetek miatt. Ugyan a statisztika javult az elmúlt években, a probléma mégis mélyen gyökeredzik és már önmagában elkeserítő, hogy statisztikáról kell beszélnünk egy ilyen témában. Na de milyen eszköze van egy gyereknek, ha ilyen jellegű atrocitások érik? Kiben bízhat, kivel beszélhet, hol van az a bizonyos „safe space”?

Áldozathibáztatás, vagy munkahelyi kötelesség?

„Csak ki ne derüljön!” címmel készített rövidfilmet Bendó Zsuzsanna és Muchichka László, melyet a Cirko-Gejzír moziban vetítettek le. Az alkotás egy olyan témát dolgoz fel, ami már önmagában nyomasztó, pláne, ha ilyen jól meg van csinálva és még igaz történeten is alapul. A két rendező célja azonban nem a pénzkeresés, hanem a gyermekek megvédése, segítése és edukálása.

Spoilerveszély! A filmben tizedikes diákok egy álprofillal kicsalnak egy dickpic-et (péniszfotó) az egyik tanáruktól, aki

szexuális határátlépést követ el azzal, hogy az általa 14 éves lánynak hitt kamuprofilnak elküld egy képet a nemi szervéről.

Amikor erre az egészre fény derül, az igazgató az intézmény hírnevét próbálja megvédeni, így gőzerővel keresni kezdi a diákokat, akik részt vettek az akcióban, ahelyett, hogy támogatásáról biztosítaná őket és segítséget nyújtana nekik.

A film több társadalmi problémára is rávilágít: a szülő-gyerek kapcsolat hiányosságaira, az áldozathibáztatásra, a bizalmi körök beszűkülésére, az intézményvezetők morális instabilitására és a jogrendszer kiskapuira egyaránt.

A nagyjából 20 perces film levetítése után síri csendben ültek a nézők és valószínűleg estig nem szólaltunk volna meg, ha nincs a kerekasztal beszélgetés az alkotókkal, valamint Gyurkó Szilviával, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány vezetőjével és Jármi Évával, aki bullying szakértő.

Bendó Zsuzsanna elmondta, hogy az interneten belefutott egy történetbe, amely ugyan ellentmondásos, mégis kellően részletes volt. Magát a témát Muchichka Lászlóval érdemesnek találták egy kisfilm elkészítésére, melybe hamar bevonták Gyurkó Szilvia szakértőt, aki további példákkal segítette a munkát, így a film igazából több igaz történet összefonódása.

Muchichka László hozzátette, hogy az írói szándék az volt, hogy minden jelenetben más karakter aspektusát mutassák meg ezzel rávilágítva, hogy bizonyos szemszögből mindenkinek igaza van, más szempontból viszont nincs és ezzel teljes mértékben be tudják mutatni, hogy mi is az a szexuális határátlépés.

Minden az iskolákban kezdődik

Az alkotás független filmes környezetben jött létre, nyertek a „Közös Értékeink” független EU-s pályázaton, valamint a civilek is hozzájárultak a költségvetéshez. A forgatás során is megmutatkozott, hogy mennyien és milyen szinten képesek összefogni, ha egy ilyen fontos témáról van szó. Az alacsony költségvetés ellenére olyan színészek vállalták a szereplést a produkcióban, mint Herczeg Adrienn, Láng Annamária, Hajdu Zsigmond, Kováts Adél, vagy Török-Illyés Orsolya.

A filmben a fiatal színészek is teljesen átszellemülve, kiválóan alakítják megtört karaktereiket. Szinte olyan, mintha tényleg átélnék a bántalmazás különböző formáit. Muchichka László kiemelte, hogy a téma fontosságát ugyan szem előtt tartva, de jó hangulatban teltek a forgatások és végig figyeltek arra, hogy ne sérüljön senki abban, hogy túlságosan átéli a történéseket. A mű bemutatja, hogy a fiatalok mennyire eszköztelenek bizonyos helyzetekben, valamint rossz példával is szolgál, mindez azonban prevenciós jelleggel készült és pont, hogy a helyes döntések és korai felismerések alapköveként tudna funkcionálni.

A két rendezőnek nem az volt a célja, hogy a Cinema City VIP termében popcornozva szörnyülködjön a közönség, hanem belülről próbálják megoldani a problémát. Éppen ezért minél több iskolában szeretnék vetíteni a filmet diákoknak, tanároknak, valamint szülőknek. Eddig nyolc intézményben sikerült bemutatniuk az alkotást, mindenhova személyesen mennek el egy mentálhigiénés szakemberrel, hogy a feloldást jelentő beszélgetésben részt tudjanak venni. Elmondásuk alapján vitakörök alakulnak ki a művet látva, felmerül a kérdés, hogy mi a helyes, mi nem az, ki cselekedett jól, ki nem, ki a jó és ki a rossz. Ez pedig tökéletesen tükrözi, hogy a szexuális határátlépés témája korántsem fekete-fehér.


Link másolása
KÖVESS MINKET: