„Ha rajtam múlik, még 70-hez közeledve is színpadon leszek” – interjú Lecsóval a Pál Utcai Fiúk új lemezéről
Bár folyamatosan koncerteztek és dalokat is írtak, lemezzel mégsem állt elő 2008 óta Leskovics Gábor (vagyis Lecsó) és zenekara. Most azonban végre megtört a jég: a stúdiózás már megvolt, és a tervek szerint nyár végén, ősz elején a rajongók is hallhatják az eredményét.
De addig is mozgalmas időszak vár rájuk: a napokban például a Müpában lépnek fel vonósnégyessel és fúvósokkal, sőt most először Bródy János is a vendégük lesz.
– Akárhogy is nézem, 36 éve aktív zenekarból nem sok van Magyarországon. Hogyan éled meg ezt?
– Általában akkor szoktunk számvetést készíteni, ha valamilyen kerek évforduló közeleg, a köztes időben ritkán gondolunk erre. Annyi biztos, hogy amikor elkezdtük, legfeljebb egy-két évre terveztünk, még az se gondoltuk volna, hogy a 10 éves fennállását megéri a zenekar.
Emlékszem, amikor az Omega 20. születésnapi koncertjén voltam, arra gondoltam, „jézusom, milyen öregek ezek, hogy már ennyi ideje nyomják...”
Aztán tessék, velünk is mi lett. De egyébként időnk sincs nagyon ezzel foglalkozni, mert szerencsére folyamatos a pörgés: sok a koncert és most ugyebár a lemezt is összeraktuk végre, szóval dolgozunk folyamatosan.
– Mik voltak a főbb sarokpontjai a 36 évnek?
– Az elején tizen-, majd huszonévesen teljesen amatőr módon működtünk. Aztán egyre többen kezdtek járni ránk, volt olyan, hogy egyik koncertről a másikra megduplázódott a közönség. A rendszerváltás idejére már megtöltöttük a Petőfi Csarnokot, de lemezünk egészen addig nem jelenhetett meg. Utána viszont megszűnt a Hanglemezgyár monopóliuma, és hirtelen mindenkitől kaptunk ajánlatot. Az 1990-ben kiadott első album még nagyobbat lökött az ismertségünkön, országszerte koncerteztünk és ’93-ig minden évben kijöttünk egy újabbal.
Ekkor lejárt az exkluzív szerződésünk a kiadóval, és ezzel párhuzamosan tagcserék is történtek, így kicsit alábbhagyott a lendület. Igaz, továbbra is rengeteget játszottunk, évi 100 fölötti koncertünk volt, de a dalírásra kevésbé koncentráltunk. Ez az időszak volt a rockklubok aranykora Magyarországon, szinte minden városban nyílt egy ilyen hely, ami ma már elképzelhetetlen lenne. Szerencsére minket nagyon sok „lakossági” rendezvényre, például városnapra is meghívnak, illetve a ’90-es évek végétől egyre inkább bejöttek a képbe a fesztiválok, így ma is sokat megyünk vidékre.
A mai felállás is nagyjából ekkorra alakult ki – Lacát leszámítva, aki 2007 óta játszik velünk –, és újfajta alkotói mechanizmust is hozott magával. Addig szinte minden szöveget és a zenék jó részét is én írtam, Balázs csatlakozása óta viszont ő is jelentősen kiveszi a részét ebből. Én ezt nevezném a zenekar harmadik korszakának, ami a mai napig tart.
– Az utóbbi pár évben mintha újra egyre többen járnának rátok. Ennek mi lehet az oka?
– Szerintem két dolognak köszönhető: egyrészt azok az akkori fiatalok, akik a ’80-as, ’90-es években alkották a közönséget, utána felnőttek és családot alapítottak, eltolódtak a preferenciáik a szórakozásról. Szép lassan viszont felnőttek a gyerekeik, elköltöztek otthonról, anya és apa ott maradt újra egyedül.
És amikor látják, hogy újra a városban játszik a PUF, most már gond nélkül mondhatják, hogy „menjünk, nézzük meg, olyan-e még, mint régen”. Persze nyilván kicsit félve jönnek el, de hamar aztán rájönnek, hogy a dalok továbbra is működnek, és a zenekar sem kevésbé energikus, mint annak idején.
A másik ok pedig, hogy bármit is csinálsz ilyen hosszú ideig, ennyire kitartóan és hitelesen, annak mindenképp meglesz a közönsége. Ez az összes műfajra igaz. Arénákat persze nem lehet megtölteni ezzel, de egy kitartó keménymag adott.
